Tóth Tibor: A Római Köztársaság intézményrendszere

1. Bevezető

Róma, miután megszabadult az etruszk királyok elnyomásától, egy számára teljesen ismeretlen környezetben találta magát. Ellenségektől körülvéve és fenyegetve egymaga maradt a környező népek elleni harcban. Az etruszk iga eldobásával a rómaiak megfosztották magukat attól a jótékony külpolitikai védőhálótól, amelyet az etruszkok itáliai befolyása és domináns ereje biztosított számukra. Sőt, ezek után magukkal az etruszk városállamokkal is csak ellenségeskedésekre számíthattak a még gyerekcipőjüket próbálgató rómaiak. Ebből a szemszögből szemlélve Rómának egyáltalán nem volt előnyös a Tarquiniusok elűzése, bár legalábbis rosszul időzítették azt, hiszen ekkor, 509. tájékán az etruszkok még erejük teljében voltak, messze volt még azok i.e. 474-es küméi veresége Szicília erőskezű türanosszától. Azonban egy dolgot nyert Róma, ez pedig nem volt más, mint a szabad cselekvőképesség visszanyerése és ezen kockázatos lépés nélkül Róma sohasem indulhatott volna el világhódító körútján. Közhelyként hangzik, de mégiscsak le kell szögezni. Mindaddig, amíg Róma kénytelen volt eltűrni az idegen származású királyok gyámkodását, esélye sem volt arra, hogy kitörjön a városállam szűk keretei közül. Tehát így vagy úgy, de a kockázatot vállalni kellett.[1]

A res publica korai történetéről nagyon zavarosak és olykor ellentmondóak a forrásaink. Teljes a sötétben való tapogatódzás, ha egy-egy konkrétabb eseményt próbálunk időben és tartalmilag beazonosítani. Magának az etruszk iga lerázásának az időpontja sem biztos, mint megannyi más időpont sem. Nem tudjuk, hogy előre megtervezett cselekedet volt-e, vagy tényleg csak egy spontán arisztokraták által megszervezett összeesküvés, ahogyan azt a római történetírók is megörökítették számunkra. Tehát biztosat állítani Róma korai köztársaságkori történetének eseményeiről csak nagyon kevés esetben tudunk.

Annak ellenére, hogy Róma megszabadult az etruszkok közvetlen gyámkodásától, a több évszázados szomszédságból és együttélésből fakadó hatások rányomták a bélyegüket a városállam teljes arculatára. A közemberek életétől kezdve Róma urbanisztikáján át egészen a társadalmi berendezkedésig megfigyelhető az északi szomszédok hatása. Mindezek ellenére Róma megmaradt Rómának, a rómaiak pedig azoknak a „morcos”, harcias és erős földműveseknek, akik később a legegzotikusabb helyekre tűzik majd ki az aranyozott római sast. Továbbá Rómára - annak központi helyzetéből adódóan - más kultúrák is jelentős hatással voltak, amelyek közül elég csak megemlítenünk a dél-itáliai görögöket, akik messzemenően magasabb fejlettségi fokon álltak, mint Itália más népei (hozzájuk egyedül csak az etruszkok nőttek fel). Róma végül, úgymond hol innen, hol pedig onnan „kölcsönvéve”,nem kevés saját elemet is felhasználva kialakította a maga saját arculatát, amely lefektette a későbbi világbirodalom sarokköveit.

Az alábbi cikk a köztársaság ezen sarokköveinek tulajdonságait veti „papírra”, amelyek ismerete fontos lehet Róma későbbi történetének megértéséhez.

2. A köztársaság intézményei

A római történetírók szeretik úgy beállítani államuk történetét, és ezen belül annak államberendezkedését, mintha az a kezdetektől fogva tökéletes formájában létezett volna, mintha csak kipattant volna valakinek a fejéből. Ez azonban így nem igaz. A római köztársaság államberendezkedése állandó változásokon ment át, amelyek inkább voltak belső harcok eredményei, mintsem alkalmazkodás az új és folytonosan változó körülményekhez.[2]

A római köztársaság 3 alapvető pilléren nyugodott. Ezek a következőek voltak: a szenátus, a népgyűlések és a magisztrátusok.

2.1. A szenátus

Szinte minden ókori állam esetében megfigyelhető, hogy az ország kormányzásában tevékeny szerepet vállalnak a társadalom részéről megbecsült, bölcsnek és tapasztaltnak vélt idősek, akiknek  összejövetelét sokszor vének tanácsának, vagy vének gyűlésének is nevezik. Athénban ez a szerv az areioszpagosz, Spártában a gerúszia, Rómában pedig a szenátus volt (senex – idős).

A római szenátus már a királyok korában létrejött, állítólag maga a városalapító hozta létre, mint a király tanácsadó testületét. Kezdetben csak 100 főből állt, később 300 főben rögzítették tagjainak számát. A tagok száma a későbbiekben még számtalanszor fog változni, ahogyan azt az éppen hatalmon lévő politikai csoportosulás jónak látta, ez különösen jellemző lesz a köztársaságkor utolsó évtizedeire. Tagjai (patres) természetesen a legillusztrisabb és legvagyonosabb családok tagjai közül kerülhettek ki, tehát eleve ki volt zárva, hogy plebejusok is tagjai lehessenek. Erre a jogra a plebs majd csak az osztályharcok ideje alatt tesz szert, így erősítve meg saját befolyását az állam legfontosabb intézményében.

A szenátus a királyok korában még nem játszott olyan fontos szerepet az állam irányításában, mint ahogy azt majd a köztársaság alatt teszi, azonban már ekkor kidomborodtak a későbbi főbb jellegzetességei. Egyik legfontosabb feladatai közé tartozott a népgyűlések intézkedéseinek jóváhagyása (auctoritas patrum). Ez a hihetetlenül fontos illetékesség megmaradt a szenátus kezében egészen az ún. lex Hortensáig (i.e. 287), amikor is elveszítve ezt a jogot a nép a szenátorok jóváhagyása nélkül is törvényeket iktathatott be. A szenátus továbbra is megőrizte tanácsadó testületi jellegét, csupán ezek után nem a király számára állt fenn ez a lehetőség, hanem a magisztrátusoknak. Később ezek a tanácsok már teljes érvényű intézkedésekként jelentkeztek, ezáltal a szenátus törvényhozói jogkörre tett szert (senatus consultum). Jellemző a szenátus munkájára, hogy az általában összhangban működött a magisztrátusokkal, például a consulokkal. Ez nem is meglepő, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a szenátorok nagy része egykoron maga is hivatalt viselt személy volt, illetve a legfőbb magisztrátusoknak gyakorlatilag előre bebiztosított helyük volt a szenátusban. A szenátus egyik másik fontos feladata a külpolitika irányítása volt. Ők fogadták a Rómába látogató követeket és vitatták meg az éppen aktuális külpolitikai helyzetet (a consulokkal közösen). Ez papíron a comitia centuriata hatáskörébe tartozott, mint ahogyan a háború és a béke kinyilvánítása is, azonban ezeket a jogköröket a szenátus gyorsan kisajátította.

A szenátus gyűléseit a legfőbb magisztrátusok hívták össze, de összehívhatta minden magistratus cum imperio.[3] Azt, hogy valójában hol gyűlhettek össze a szenátorok, hol kerülhetett sor a megbeszélésekre, nem tudjuk pontosan megállapítani. Valójában a szenátus bármely fedett vagy nyitott helyen ülésezhetett, ha az augortól felszentelt hely volt. Gyakran üléseztek Concordia, Castor vagy Iupiter templomában. Külföldi követekkel vagy fővezérekkel, mivel nem léphettek Róma városába, a Mars-mezőn tárgyaltak Bellona vagy Apolló templomában. A gyűléseken a szenátorokon, magistratusokon  és a szükséges személyzeten kívül más nem lehetett jelen. A II. pun háború előtti időkig a senatorok magukkal vihették 12 évnél idősebb fiaikat is. Később ezt a szokást Augustus felújította. Egy biztos, nem volt állandó hely kijelölve. Caesart például Pompeius villájában ölték meg, amely épp akkor a szenátus ülésének adott helyt. A tárgyalásokat nyitott ajtók mellett napkelte és napnyugta között tarthatták, de csak azokon a napokon, amikor nem volt népgyűlés. A szenátus ülésein minden senatornak jelen kellett lennie. Aki elmaradását nem tudta kellőképpen igazolni, megbüntették.[4]

A szenátusban léteztek ún. politikai csoportosulások is, amelyek élén egy-egy tehetségesebb szenátor állt. Tehát annak ellenére, hogy háromszáz főből állt, annak működését mégiscsak pár ember tartotta a kezében, mégpedig azok, akik a legtöbb követőt tudták maguk köré gyűjteni. Ennek eredményeképp a szenátus gyakran adott helyt parázs politikai összezördüléseknek vagy éppenséggel az arisztokraták egymás között végbemenő rivalizálásának.

Az időszámításunk előtti 312-ik évben jelentős változás történt a szenátus életében. A lex Ovinia keretében ugyanis a censorok megkapták a lectio senatus jogát a consuloktól, vagyis ők állíthatták össze a szenátorok listáját (album senatus). A legfontosabb szempont már nem annyira a származás volt, hanem annál inkább a vagyoni helyzet. Tehát ha egy szenátor elszegényedett, egy másik viszont duzzadó erszénnyel járta Róma mocskos utcáit, a szerencsétlenül járt szenátor könnyen a gyűlés keretein kívül találhatta magát. Továbbá a „megfelelő tagok beválasztása, de főképp a méltatlanok eltávolítása egyfelől segít fenntartani ennek a testületnek a tekintélyét a közemberek előtt, másfelől eszközül szolgál a politikai elitnek azokkal a tagjaival szemben, akik áthágják a res publica írott vagy íratlan szabályait.”[5]

A nép körében tekintélynek örvendő szenátus nagyon hatékony intézménynek bizonyult, amely biztosítani tudta az állam sikeres működését több mint 400 évig. Háborúk idején stabilitást hozott, illetve a kisebb létszámának köszönhetően könnyen összehívható intézménynek bizonyult, ezáltal alkalmas volt a gyors döntéshozatalra, amely vészterhes időkben sorsdöntő lehetett. Továbbá tagjai általában évekig szenátorok maradtak, amely bebiztosította nem csak a kül-, de a belpolitikai stabilitást és folyamatosságot is, ellentétben a népgyűlések állandóan ingadozó hangulatával és célkitűzéseivel. Ezen jellegzetességek garantálták Róma számára, hogy vészterhes időkben is cselekvőképes maradjon, hogy csak kevés esetben térjen le az előre kijelölt és később helyesnek bizonyuló útról.

2.2. A népgyűlések – comitiák[6]

Az első népgyűlés gyökerei még a királyok korára vezethetőek vissza. Ekkor jött létre Róma első népgyűlése, a comitia curiata. A hagyomány romulusi alapításnak tekinti, azonban mi ezt nyugodt szívvel elvethetjük. Tagja volt minden felnőtt római polgár. Kezdetben igen széles hatáskörökkel rendelkezett, amelyet fokozatosan elveszít a comitia centuriata és tributa megjelenésével, hogy végül teljesen jelentéktelenné váljon. Azonban nem így volt ez a királyok korában. Széles felhatalmazással rendelkezett, amely kiterjedt az élet szinte minden területére, úgymint a családügyekre és a kultuszra. Kezdetben ők döntöttek a háborúk kinyilvánításáról. Súlyosabb vétségek esetében, mint pl. amilyen a hazaárulás volt, bírói jogkörökkel rendelkeztek. Legfontosabb királyok kora beli feladata azonban az új király kiválasztása és annak megerősítése volt pozíciójában. A köztársaság idején mindezen feladatok közül csupán a kultusz és a családügyek irányítása maradt meg feladatkörében. Ebből fakadóan érthetővé válik, hogy miért csak a pontifex maximus, a legfőbb római pap hívhatta össze a comitia curiatát.

A comitia curiata a curiák alapján szerveződött, amelyből a nevét is kapta. Rómát a kezdetektől fogva 30 curia alkotta, amelyek 3 tribusba tömörültek. Minden curia egy szavazattal rendelkezett, tehát nem személyenként, hanem testületileg zajlott a szavazás. A gyűlések helyszínének a Palatinus, a későbbiekben pedig a Forum adott helyt.

A curiák alapján szerveződő népgyűlésnek az első komolyabb csapást a comitia centuriata megjelenése jelentette. A katonai centuriák alapján szerveződő népgyűlés bevezetése Servius Tullius király számlájára írható, aki ezáltal próbálta meg lecsökkenteni a patríciusok túlzott befolyását az állam irányításában (bővebben itt). Mindenesetre a Tullius által alapított comitia centuriata az i.e. VI. században még csak alapvető körvonalaiban létezett. A következő évszázadok történései gyökeresen átalakítják annak szerkezetét. Legvalószínűbb, hogy az i.e. IV. században nyerte el végső formáját, amikor is létrejött a 193 centuriából álló felosztás.

A 193 centuria a következőképpen oszlott meg. 18 centuriát kaptak a leggazdagabb polgárok alkotta lovas egységek. Ők alkották a supra classem réteget, tehát ők voltak az „osztály fölöttiek”. Őket követte az 5 classis, akik érthetően a comitia centuriata döntő többségét adták a maguk 170 centuriájával. Az 5 classis között különbséget tettek a vagyoni helyzet alapján (a könnyebb szemléltetés érdekében lásd a táblázatot) és ez alapján szóródott szét a centuriák száma. „Az első osztály az egész római hadsereg gerincét alkotó, sisakkal, pajzzsal, mell- és lábvérttel, lándzsával, hajítódárdával és karddal felfegyverzett nehézfegyverzetű gyalogság 80 centuriájából tevődött össze. A második, harmadik és negyedik osztály 20-20 centuriára tagolódott. Ezekbe az összes többi tulajdonnal rendelkező személyeket sorolták , csökkenő vagyoni sorrendben. A második osztály tagjai tulajdonképpen az első osztály fegyverzetének megfelelő fegyvert hordtak, kivéve a mellpáncélt és a kerek pajzsot, amelyet egy kisebb, hosszúkás formájú pajzs helyettesített; a harmadik osztály polgárai egyáltalán nem viseltek páncélt, csak sisakjuk és támadó fegyverük volt; a negyedik osztályba tartozók pedig mindössze lándzsával és hajítódárdával rendelkeztek. A 30 centuriából összetevődő ötödik osztály a csupán parittyával felfegyverzett szegényeket foglalta magába.”[7]Létezett az ún. infra classem is, vagyis az „osztály alattiak/kívüliek”.Őket 3 alosztályra osztották: Fabri (ostromgépek kezelői), Cornicines (zenészek) és a Proletarii. Az első kettő osztály 2-2, míg az utolsó, Proletarii csupán egy centuriával rendelkezett. A szavazás ugyancsak testületileg zajlott. Tekintettel arra, hogy a leggazdagabb két osztály között érdekközösség állt fenn, gyakorta került sor a lovagok és az első vagyoni osztály kiegyezésére. Ez azt jelentette, hogy a lovagok 18 centuriája és az első vagyoni osztály 80 centuriája (összesen 98) könnyedén leszavazta a rosszabb anyagi helyzetben lévő maradék 95 centuriát. Sokszor megesett a szavazások folyamán, hogy a többi centuria szavazatnyilvánítására már sor sem került, mivel a vagyonosok szavazati többségüket kihasználva könnyedén megszavazták a törvényt.

I.e. 241 és 222 között egy reformhullám keretében sor került a comitia centuriata megújítására is. A centuriák számát 373-ra növelték, amelyben mindegyik osztály egyforma számú centuriát adott. Az első pun háborút követő reformok a plebs térnyeréséről tanúskodnak, amely ezáltal sikerrel harcolta ki, hogy nagyobb befolyásra tegyen szert a katonai népgyűlés munkájában.

A katonák népgyűlésének a Rómától északnyugatra található Mars-mező adott helyt. Itt gyűltek össze a centuriák a legfőbb magisztrátusok kérvényére.

A comitia centuriata másik jelentős tulajdonsága, hogy a 46 évnél idősebb polgárok ugyanannyi centuriával rendelkeztek, mint a 18 és 46 év közöttiek, tehát a konzervatív nézeteket valló idősek szavazataikkal könnyedén kiegyenlíthették a fiatalabbak előterjesztéseit. Ez a népgyűlés munkájára is kihatással volt.

A comitia centuriata a római társadalom fejlődésére is jelentős hatással volt. A patríciusok számára ezek után a származáson felül, a vagyoni helyzetük megtartása is elengedhetetlen volt ahhoz, hogy megőrizhessék befolyásukat az államban. A hadsereggyűlés előmozdította a patríciusok és a plebejusok együttműködését is. A leggazdagabb első osztályt alkotó plebejusok elismerésre tettek szert a patríciusok által, hiszen a patríciusok a népgyűlésben rá voltak utalva a tehetősebb plebejusok támogatására, akikkel bizonyos mértékben érdekközösségben is álltak.

A comitia centuriata felépítése[8]:

A comitia centuriata a korai köztársaságkor legfontosabb törvényhozó intézményének számított. Határozatokat hoztak meg, amelyek a szenátus jóváhagyását követően törvényerőre léptek. Ezen szerepe egészen az i.e. 287-es esztendőig megmaradt, amikor is a lex Hortensia keretében a törvényhozói szerepkör átcsusszan a comitia tributa szerepkörébe. Feladatai közé tartozott még a háború és béke kinyilvánítása, azonban idővel ez a feladata gyakorlatilag át fog csusszanni a szenátus kezébe. Továbbá a comitia centuriatán kerültek kiválasztásra a consulok, a censorok és praetorok.

Róma utolsóként létrejövő népgyűlése a comitia tributa, tehát a tribusonként szerveződő népgyűlés volt. Ugyancsak testületileg történt a szavazás, minden tribusnak egy szavazata volt. Létrejöttének gyökerei egészen az osztályharcok korába nyúlnak vissza. Elődjének tekinthetjük a még az V. században létrejövő concilia plebist, amelynek legfőbb feladata a plebejus magisztrátusok kiválasztása volt (pl. néptribunusok). Ha a curulis magisztrátusok hívták össze, akkor comitia tributának nevezték, ha a plebejus magisztrátusok, akkor a concilia plebis megnevezéssel illették.[9]A tribusok népgyűlése a lex Hortensia keretében tett szert valódi törvényhozói szerepkörre, amikortól kezdve a szenátus jóváhagyása nélkül, a népgyűlési határozatok azonnal törvényerőre emelkedtek. Ezáltal a legfontosabb népgyűléssé nőtte ki magát. Itt választották ki továbbá az aediliseket és a questorokat.

A tribusok gyűlését a Capitoliumon, a Forumon, vagy a köztársaság vége felé a Mars-mezőn tartották.

Mindhárom római népgyűlésre jellemző, hogy csak szavazati joggal rendelkeztek, tehát nem indítványozhattak és vitathattak meg törvényjavaslatokat. A törvényjavaslatok beterjesztése mindig is megmaradt a magisztrátusok kezében.

2.3. A magisztrátusok

A köztársaság alapját képező magisztrátusi rendszer fokozatosan alakult ki. Sok tisztség kezdete a királyok korába nyúlik vissza, azonban az idő folyamán, ahogyan azt a szükség és a körülmények változásai diktálták, teljesen új magisztratúrák létrehozatala is szükségessé vált.

A római magisztratúrákra két alapvető elv érvényes: az annualitás és a kollegialitás. Az annualitás alatt a korlátozott időtartamra (legtöbbször 1 év) vonatkozó hatalomgyakorlást kell értenünk, míg a kollegialitás arra hivatott utalni, hogy az adott tisztséget minden esetben többen viselték. Mindkét elv átültetése a római államapparátus szerkezetébe azt a célt volt hivatott szolgálni, hogy megakadályozzák egyes személyek túlzott hatalomgyakorlását.

Kezdetben a magisztratúrák csakis a patríciusok számára voltak elérhetőek. Hosszú utat fog bejárni a plebejusok mozgalma, míg ki tudta magának harcolni az állam irányításában való részvételét. Ezzel párhuzamban megkülönböztethetünk curulis és plebeius magisztrátusokat. Ennek legjobb példája az aedilis tisztség, amelyről lentebb lesz szó.

A római magisztrátúrák - a hatalommegosztás tradicionális elvével szemlélve – az állam végrehajtói szervének minősültek. Emellett azonban joguk volt törvényjavaslatokat is beterjeszteni, tehát a törvényhozásból sem voltak teljesen kizárva.

A római tisztségviselők nem kaptak fizetést, amely nagyban korlátozta a szegényebb rétegek részvételét az állam irányításában. Ezáltal csakis olyan személyek engedhették meg maguknak a tisztségek viselését, akiknek a biztos megélhetésük egyéb forrásokból már biztosítva volt, miáltal teljes szabadidejüket a politikának és a magisztratúrájukból fakadó feladatoknak szentelhették.

A római magisztrátusok személye sérthetetlen volt. Nem lehetett őket felelősségre vonni, sem pedig leváltani, amíg a tisztséget végezték. Csupán ezek után lehetett őket perbe fogni, amelyet a politikai ellenfelek maradéktalanul ki is használtak.

Minden római magisztrátust a népgyűléseken választottak. A győztesnek általában a legnagyobb befolyással és a legkiterjedtebb klienshálózattal rendelkező jelöltet kiáltották ki. A jelöltektől nem álltak távol a megvesztegetések, a zsarolások vagy akár a fenyegetések nem éppen törvényes módszerei sem. A megvesztegetések szinte már odáig fajultak, hogy külön embereket béreltek fel a szavazók lefizetésére (divisiores). Sőt, külön lista is összeállt végül, hogy a különböző tisztségű emberek megvesztegetéséhez mekkora nagyságú pénzösszeg szükséges, amely összeg nagyságát többek között a megpályázott tisztség fontossága is befolyásolta. Minél magasabb rangú volt egy személy, annál nagyobb volt a „jussa”. A választások sokszor hihetetlenül feszült körülmények között zajlottak le. Ez később, a köztársaság utolsó évtizedeire mindennapos jelenséggé vált. A jelöltek a lehető legkülönbözőfélébb módszerek alkalmazásával próbáltak meg szert tenni minél több szavazatra. A köznép megnyerése érdekében gyakran rendeztek előadásokat, gladiátorviadalokat. Bevett gyakorlattá váltak a bírósági perek is a másik személyének befeketítése érdekében. Gyakran fordult elő, hogy felhántorgatták egymás múltjának sötét titkait, így próbálva meg teljesen ellehetetleníteni a másikat. Fennmaradt számunkra Quintus Tullius Cicero tollából a testvérének, Róma egyik leghíresebb politikusának, Marcus Tullius Cicerónak íródott műve, amelyben pontos és részletes útmutatást nyújt ahhoz, hogy hogyan kell sikeresen részt venni egy választáson. Quintus többek között tanácsolja testvérének, hogy az állandóan ápolja és szélesítse baráti kapcsolatait, törődjön a nép hangulatával és próbáljon a kedvében járni. Nem szabad lenézni a kisemberek támogatását sem, hiszen az ő szimpátiájuk nagyban befolyásolhatja a többi szavazó hangulatát. Már a jelölt köztéri megjelenésének is tiszteletet kell sugároznia, állítja Quintus. „Szükséges, hogy mindennap összegyűjtsd magad köré a lehető legtöbb embert, úgy, hogy lehetőleg minden rangú, mesterségű, korú ember képviseltetve legyen a kíséretedben.”[10] A nép szimpátiáját a legkülönbözőbb módszerek alkalmazásával kell elnyerni: kedvesnek, hízelgőnek és megnyerőnek kell lenni. Ajánlatos minél több ember nevét megjegyezni, hisz azáltal, ha valakit emlékezetből a saját nevén szólítanak az utcán, kivételes tiszteletre lehet szert tenni. Természetesen a rómaiak erre a feladatra külön szolgákat (nomenclator) alkalmaztak, akik odasúgták az épp szembe jövő személy nevét. Sajnos Quintus, testvérének íródott intelmei nem értek célt, Marcusnak nem sikerült nyernie az épp aktuális konzulválasztáson.

A római magisztratúrákat két nagy csoportba lehet sorolni. A rendes (consul, praetor, censor, questor...) illetve a rendkívüli magisztratúrákra, mint amilyen a dictator is volt.

Rendes magisztátusok

2.3.1. A consul

Rómában a király elűzését követően, ahogyan azt a hagyomány tartja, egyből két consult választottak,egy éves időtartamra. Ez valószínűleg így nem igaz, az a rész pedig biztosan nem, hogy egyből két consul vette át a hatalom legfőbb gyakorlását. Kétséges, hogy a rómaiak már ebben a korai időszakban is fejlett államelméleti tapasztalatokkal rendelkeztek volna és egyből a kollegialitás elve alapján alakították volna ki a legfelsőbb hatalom gyakorlásának módszerét. Legvalószínűbb, hogy a király hatalmának megdöntését követően csupán egy consul került kiválasztásra, és később kaphatott maga mellé egy társat.[11] A consulok voltak Róma első magisztrátusai és a többi magisztrátus megjelenéséig teljhatalmuk volt az állam életében. Kezdetben nem consul volt a megnevezésük, hanem praetor maximus vagy iudices (praetor-elől járni kifejezésből), és csak később vált elfogadottá a consul megnevezés.[12]

A római királyok egy időben voltak a legfelsőbb világi és vallási vezetők is. A világi hatalmat a magisztrátusok örökölték, elükön a consulokkal. Azonban az ő kezükbe helyezni egyben a vallási hatalmat is, már túl nagy befolyást biztosított volna számukra az állam irányításában és életében. Ezért létrehozták a rex sacrorum titulust, aki a király vallási szerepkörét vette át. Azonban az ő befolyása gyorsan lecsökkent, az állam vallási atyjának szerepét pedig a pontifex maximus kaparintja meg.

Egy másik, ugyancsak a királyok korából visszamaradt intézmény volt az interrex személye, aki az interregnum ideje alatt rendelkezett az állam ügyeivel. A köztársaság korában ugyancsak hasonló szerepet fog betölteni: consulválasztások ideje alatt lép színre, amikor a régi consulok már leköszöntek (vagy meghaltak a csatamezőn), azonban az újak megválasztása még váratott magára. Kiválasztásának joga a szenátus kezében nyugodott. Consuli hatalma 5 napra szólt, amelyet követően új interrex került kiválasztásra. Ez egészen addig folytatódott, amíg kiválasztásra nem kerültek az új consulok.[13]

A consulokra visszatérve: kezdetben tehát minden hatalom az ő kezükben összpontosult, azonban ez idővel, a többi magisztratúra bevezetésével egyre csak szűkült. Hatalmukat a rómaiak az imperium maius jelzővel illeték, amely alatt a legfelsőbb polgári hatalmat, továbbá a hadseregvezetés illetékességét kell értenünk. Csupán az imperiummal rendelkező magisztrátusok vezethették a római hadseregeket. Efféle hatalommal csupán a praetor és a dictator rendelkezett még. Róma városában a consul hatalma erősen korlátozva volt, azonban az Örök Városon kívül teljhatalommal rendelkezett. 12 lictor (törvényszolga) kísérte, akik a hatalom jelképének számítottak Rómában. A lictorok egyszerű polgári öltözetben, vállukon a fasces-szel kísérték a tisztségviselőket. Ha a fascis-ba egy kis baltát is elhelyeztek, az azt jelentette, hogy a személy, akit kísérnek akár halálos ítélet meghozatalára is fel van jogosítva. Nem voltak a szó szoros értelmében vett testőrök, inkább - mint ahogyan az fentebb is említésre került - a hatalmat jelképezték.

Polgári jogköreik közé tartozott a szenátus és a népgyűlés összehívása, törvényjavaslatok beterjesztése, valamint a törvények és rendeletek betartatása és végrehajtása. Ők számítottak az igazságszolgáltatás irányítóinak is.

A consulok kiválasztására a comitia centuriatában került sor. I.e. 367-ig csakis a patres-ből kerülhettek ki, azonban a lex Liciniae Sextiae keretében a plebejusok számára is megnyílt az állam legfelsőbb tisztsége viselésének lehetősége.

2.3.2. A praetor

I.e. 366-ban a patríciusok kieszközölték egy új tisztség létrehozatalát, aki a jövőben mint a consul helyettese volt hivatott szolgálni (collega minor). Legfontosabb szerepköre a Róma városának felügyelete volt (custodia urbis), amelyből egyenesen következik széleskörű bírói jogköre. A praetort 6 lictor kísérte. Imperium minus-szal rendelkezett, tehát joga volt a légiók élére állni. I.e. 337-ben a tisztség elérhetővé vált a plebs számára is. I.e. 242-től[14] kezdve megválasztásra kerül a praetor peregrinus és ezáltal az eredeti praetor munkája is differenciálódik. Ezek után a praetor urbanus csakis a római polgárok közötti peres ügyekben ítélkezhetett, miközben a praetor peregrinus a római polgárok és külföldiek, illetve a külföldiek maguk közötti vitás ügyeit kapta el feladatköréül. Ezt követően a praetorok száma gyorsan növekszik. 227-ben még két praetort választanak, akik Szicília illetve Korzika és Szardínia szigeteinek irányítását kapják feladatul. I.e. 197-ben ugyancsak két praetort választanak Hispánia élére.

2.3.3. A censor

Az i.e. 443-as évtől kezdődően a comitia centuriata 2 censor megválasztására kapott jogkört, kezdetben természetesen csakis a patríciusok soraiból. A censori tisztségre kiemelkedő polgárokat választottak, általában olyasvalakit, aki korábban consul volt. Az i.e. 351-es évtől kezdve válik a censori tisztség elérhetővé a plebs számára, a lex Publilia (i.e. 339) pedig már kötelezően előírta, hogy az egyik censornak plebejus származásúnak kell lennie. Meghatalmazásuk kivételes módon nem egy, hanem másfél évre szólt. Hatalmuk jelzője a potestas, tehát hadseregvezetésre nem volt felhatalmazásuk.

A censorok legfőbb feladata a census meghatározása volt, amelyet korábban a consulok végeztek. Tehát a censorok végeztéka vagyonbecslés nagyon fontos és kényes feladatát. „A vagyonbecslésre a centuriabeosztás miatt volt szükség, amely beosztás meghatározta a polgár helyét katonaként a hadseregben, szavazóként a comitia centuriatában, és aki ez alapján adózott, fizette a tributumot is.”[15] Censorok osztották be továbbá apolgárokat a területi alapon szerveződő tribusokba. Az i.e. 312-es évtől kezdve, a lex Ovinia keretében szert tettek az egyik másik fontos szerepkörükre, a szenátori listák összeállítására (lectio senatus).[16] Egyik további feladatuk volt a római morál felügyelete (cura morum). Külön eljárás keretében vizsgálták a római morál betartását, amelynek keretében ha valaki bűnösnek találtatott, akár a szenátusból is kizárhatták.[17]

Ők határozták meg továbbá az adók és a vámok nagyságát, de részt vettek az állam pénzügyi irányításában is a questorokkal egyetemben.

2.3.4. Az aedilis

Körülbelül egyidőben a néptribunusi tisztség bevezetésével, a plebs létrehozta maga számára az aedilis plebis tisztséget, akik a tribunusok segítőinek számítottak. Kezdetben legfőbb feladataik közé tartozott Ceres, Libera és Liber istenhármasság Aventinus dombi templomainak őrzése és felügyelete, ahonnan a tisztség megnevezése is származik. Az i.e. 336-as esztendőtől kezdve a patres követelésére létrehozták az aedilis curulis titulust. Ezáltal az aedilis tisztség keresztmetszetében is megfigyelhető a római társadalom megosztottsága. Nem volt továbbá a plebejusok kivételes intézménye.

Az aedilisek feladata volt a cura urbis, Róma városa rendjének őrizete. A cura annonae, Róma gabonaellátásának és kereskedelmének a felügyelete, illetve a cura ludorum, a közjátékok megrendezésének és lebonyolításának feladata. Az aediliseket a comitia tribután választották ki.

2.3.5. A questor

Gyökerei egészen a királyok korába nyúlnak vissza, amely által az egyik legrégebbi magisztratúra: a királyok igazságszolgáltatási munkáját segítette. Maga a megnevezésük is erről árulkodik (quaeso – kikérdezni). Ugyanez a szerep fog rájuk hárulni a consulok mellett is. Kezdetben a consulok választották őket, azonban i.e. 447-től kezdve a comitia tributa veszi át ezt a feladatot. 409-től kezdve pedig, mint az első eredetileg patrícius magisztratúra, a plebs számára is elérhetővé válik. Kezdetben 2, majd 4 főre duzzad a questorok száma.

Ők irányították az állami kincstárt, őrizték az állami archívumot, elkísérték a consulokat és a praetorokat a háborúkba, ahol a katonai pénztár irányításában,továbbá a zsákmány elosztásában illetve értékesítésében merült ki szerepkörük.

A későbbi korokban a fiatal magisztrátusok kedvelt állomása volt a questori hivatal a magasabb tisztségek felé vezető úton. Sok későbbi jelentős államférfi kezdte meg karrierét questorként.

2.3.6. A tribunusok

I.e. 494-ben, ha hihetünk a római történetírók tollának, Rómát belső villongások rázták meg. A köznép kivonult az Aventinusra és merészen szembeszállt a patres elnyomásával. A külső fenyegetés nyomása alatt a patríciusok kénytelenek voltak engedni a plebs nyomásának és engedélyezték számukra a néptribunusi intézmény felállítását.

Így adják elő a római annalisták az első kivonulás történetét és a tribunusi tisztség létrejöttét. Ez több mint valószínű, hogy így nem igaz, de a tényen a mese sem változtat, hogy nem sokkal a köztársaság létrejöttét követően megválasztották az első néptribunusokat.

Kezdetben 2 tribunust választottak az ugyancsak ekkor formálódó concilia plebisen, azonban a későbbiekben számuk rohamos növekedésnek indult, míg el nem érte a 10-et. A néptribunusok személy szent és sérthetetlen volt (sacrosanctus). Plebejus intézmény lévén csakis a plebs számára volt elérhető.

Legfőbb feladata a plebs védelmezése és annak érdekérvényesítése volt. Hogy ezt a feladatát hatékonyan végezhesse, viszonylag széles jogkörrel ruházták fel: legfontosabb eszköze a vétójog volt, amellyel bármilyen, a plebs számára kártékony intézkedést elgáncsolhatott és visszadobhatott. Feladata volt, hogy megvédje a polgárokat a magisztrátusok önkényével szemben (ius auxilii), beavatkozhatott, ha egy polgárt törvénytelenül tartóztattak le (ius intercedendi). Ők hívták össze és elnököltek a concilia plebis ülésein. Ezt a jogot nevezzük ius agendi cum plebe-nek. Később szert tett a szenátus munkájában való részvételre is, sőt, akár össze is hívhatta azt (ius agendi cum patribus). A város határain túl azonban megszűnt hatalma. 

Egyik érdekesebb és sokkal kézzelfoghatóbb feladata volt, hogy háza ajtaját mindig nyitva kellett hagynia, hogy a bajba jutott plebejusok bármikor védelmet nyerhessenek a tribunus tűzhelye körül.

Rendkívüli magisztrátusok

2.3.7. A dictator

Az egyetlen rendkívüli magisztrátus a dictator volt. Bevezetésének időpontja ismeretlen számunkra. A legkorábbi időkben magister populi volt a hivatalos megnevezése, csak később vált elfogadottá a dictator szóhasználat. Kiválasztására különleges vészhelyzetekben került sor (háború, belső villongások), amikor a helyzet megkövetelte, hogy a hatalom egy személy kezében összpontosuljon, ezáltal lehetővé téve a gyorsabb és erélyesebb döntéshozatalt. A dictator hatalma korlátlan volt, summum imperiummal rendelkezett. Egyedül a 6 hónapos felhatalmazási idő szabott határt hatalmának. Korlátlan hatalmát jelképezte az őt kísérő 24 lictor is.

Kezdetben, mint a legtöbb magisztratúránál, csakis a patres soraiból kerülhettek ki, azonban i.e. 356-ban már egy plebejus került kiválasztásra diktátornak, amely azt is jelzi, hogy már korábban sor kerülhetett a tisztség megnyitására a plebs számára. Kiválasztása gyakorlatilag a szenátusban történt, tisztségében azonban consul erősítette meg, így nyújtva át a dictatornak a legfelsőbb hatalmat.

Nem egymaga uralkodott. A legtöbb esetben maga mellé választotta segítőnek a magister equitumot, a lovasság parancsnokát.

2.3.8. Interrex

Egy másik, ugyancsak a királyok korából visszamaradt intézmény volt az interrex személye, aki az interregnum ideje alatt rendelkezett az állam ügyeivel. A köztársaság korában ugyancsak hasonló szerepet fog betölteni: consulválasztások ideje alatt lép színre, amikor a régi consulok már leköszöntek (vagy meghaltak a csatamezőn), azonban az újak megválasztása még váratott magára. Kiválasztásának joga a szenátus kezében nyugodott. Consuli hatalma 5 napra szólt, amelyet követően új interrex került kiválasztásra. Ez egészen addig folytatódott, amíg kiválasztásra nem kerültek az új consulok.[18]

2.3.9. A Tribuni militares consulari potestate

A consuli tisztség történetének egyik érdekes fejezete az i.e. 444-366. közötti periódus, amikor is szüneteltetik az intézményt. Helyettük consuli jogkörrel ellátott katonai tribunusokat választottak (tribuni militares consulari potestate). Ennek okait kutatva több elmélet látott napvilágot, amelyek közül talán a legkézzelfoghatóbb az állam megnövekedett katonai igényei által támasztott új körülmények, amelyek megkövetelték a hadsereg erőteljesebb irányítását. Más vélekedések alapján így akarták a patríciusok elodázni a plebejusok consullá választását. Számuk 3 ás 6 között változott.[19] Más források szerint számuk elérhette akár a 8-at is.[20] A tribunus militum cím később a hadseregben lett megtisztelő rendfokozat és beosztás.[21]

3. Összefoglaló

A fentebb bemutatott intézményrendszerből hiányzik Róma vallási életét és kultuszát irányító magisztratúrák bemutatása. Személyes véleményem szerint ezek bemutatása ezen írás keretében szükségtelen, arra való tekintettel, hogy azok nem voltak jelentős kihatással Róma naggyá válásának rögös útján.

Róma köztársaságkori államberendezése tartalmazott hibákat és ellentmondásokat, azonban mindezen hibák ellenére is egy olyan államapparátust sikerült kialakítaniuk, amelynek vezényletével gyakorlatilag az egész Földközi-tenger medencéjét zászlajuk alá hajtották. Vesztét nem a maga romlottsága okozta, csupán a kor előrehaladtával a körülmények olyan mértékű változása ment végbe, amelyek megoldhatatlan problémák elé állították a római res publicát. A köztársaság intézményeinek nagy részét egy olyan korban hozták létre, amelyben Róma még csak egy közepes méretű városállamnak számított. A köztársaság összeomlásakor viszont már annak határain belül számtalan falu, város és metropolisz élte virágzó életét, amelyeket még az összeomlást kísérő számtalan véres polgárháború sem tudott kizökkenteni a fejlődés menetéből.

Róma a köztársaságkor alatt vált világbirodalommá, a legtöbb hódítás is ekkor következett be. Hogy ennek az iszonyú számú háborúnak és csatának a tüzében a római köztársaság intézményei hogyan vizsgáztak, azt egy következő írás keretében vesszük górcső alá.

Ezúttal szeretném hálásan megköszönni Topor István segítségét, aki hasznos tanácsaival és meglátásaival jelentős mértékben hozzájárult a fenti írás elkészültéhez és annak jobbá tételéhez. Továbbá minden kedves olvasó véleményét, esetleges jó vagy rossz kritikáját szeretettel várom postafiókomban. A levelekre kivétel nélkül válaszolok! (tibi30@freemail.hu)

Írta: Tóth Tibor

4. Felhasznált irodalom

• 1. Havas László - Hegyi W. György - Szabó Edit, Római történelem, Osiris Kiadó, Budapest, 2007.                            
• 2. Мирослава Мирковић, Римска држава под краљевима и у доба републике (753-27. пре Хр.), ДОСИЈЕ, Београд, 2002. (=Miroslava Mirković: A római állam a királyok alatt és a köztársaság korában)
• 3. N.A. Maškin, Istorija Starog Rima, Naučna KMD, Beograd, 2005.(=Maškin: Ókori Róma története)
• 4. Hermann Kinder - Werner Hilgemann - Manfred Hergt, Atlasz Világtörténelem, Athenaeum 2000 Kiadó, Budapest, 2006.                                                                     
• 5. Kertész István, A hódító Róma, Kossuth Könyvkiadó, Budapest,  1977.
• 6. Alföldy Géza, Római társadalomtörténet, Osiris Kiadó, Budapest, 2002.                     
• 7. dr. Majoros József, Római élet, Tankönyvkiadó, Budapest, é.n.