Topor István: Szerzetesek és szerzetesrendek Magyarországon 4./I.

Topor István: Szerzetesek és szerzetesrendek Magyarországon 4./I.

 

IV. A koldulórendek (mendikásrendek)

A XIII. század elejére a pápaság világi hatalmának csúcsára jutott. Ugyanakkor meglehetősen súlyos külső és belső bajokkal küzdött. A keresztes hadjáratok sikertelenségei, az értelmetlenül hozott áldozatok egyre fokozódó elégedetlenségeket szültek. Egyre inkább nőtt a szakadék a társadalom egyes rétegei között. Tömegek éltek teljes anyagi, szellemi és erkölcsi nyomorban. Számukra egyre inkább szembetűnő volt, hogy míg ők nyomorognak, addig az elvilágiasodott egyház tagjai fényűző életmódot folytatnak. Ez az ellentét eredményezte, hogy tömegesen csatlakoztak különböző eretneknek nyilvánított szektákhoz (például a katarokhoz, az albigensekhez, a patarénusokhoz, a bogumilokhoz, a valdensekhez, vagy a tisserand-okhoz), amelyek szembefordultak az egyházzal, tagadták a hatalmaskodó egyház isteni eredetét és kegyelemközvetítő szerepét, és az egyháztól függetlenül keresték a szociális problémák megoldását.

Ebben a társadalmi környezetben léptek színre a „vita apostolica”-hoz, azaz az apostoli élethez visszatérő, az evangéliumi szegénységet hirdető, a Názáreti Jézus és első tanítványainak követésére buzdító koldulórendek. Az evangéliumi szegénységet a legszigorúbb formában vállaló és gyakorló koldulórend tagjai nem birtokolhattak semmit. Sem egyéni, sem közösségi vagyonnal nem rendelkezhettek. sem egyenként, sem közösségként nem birtokolhatnak semmit. Tagjai a létfenntartáshoz szükséges dolgokat mendikálással (koldulással) gyűjtötték össze, amelynek egy részét magukra fordították, más részét pedig szétosztották a szegények között. Gyakran böjtöltek, már-már az éhezés határát súrolva, celláikban berendezési tárgy szinte alig volt, szerzetesi ruhájukat végsőkig használták. Alapítóikat, Szent Ferencet és Szent Domokost az a szándék vezérelte, hogy „a lélek javaiért vállalt igénytelenséget láthatóvá tegyék a világban”.

 

A. A ferences család

Az egyre növekvő egyházellenesség és a társadalmi feszültségek csillapításához nagymértékben hozzájárult Assissi Szent Ferenc fellépése. A jómódú kereskedő szülőktől származó Ferenc, ifjú korában a gazdag polgárfiúk léha, erkölcstelen életét élte. Mígnem az Assissi és Perugia között kitört háborúban fogságba nem esett és meg nem betegedett.

Sanyarú sorsa arra késztette az ifjút, hogy magába szálljon, és mérleget vonjon addigi életéről. Kiszabadulását követően korábbi életmódjával teljesen szakított. Remeteéletet kezdett, apja javaiból bőkezűen adományozott a rászorulóknak. Apja nem nézte jó szemmel fia alamizsnálkodását, ezért kitagadta. Ferenc pedig még a magán lévő ruhát is visszaküldve szüleinek koldusruhát öltött, és azokból a fiatalokból, akik hozzá hasonlóan vállalták a szegénységet, közösséget szervezett.

Assisi Szent Ferenc istenélménye és az abból fakadó evangéliumi élete már kortársai közül is számtalan embert követésérére buzdított. Az ő lelkiségét követő közösségek összességét nevezzük ferences családnak. Az évszázadok folyamán ebben az ágban három nagyobb szerzetesrend alakult ki.

Az első rendhez tartoznak a Ferenc alapította Kisebb Testvérek Rendje (Ordo Fratrum Minorum), a minoriták rendje (Ordo Fratrum Minorum Conventualium), valamint a kapucinusok rendje (Ordo Fratrum Minorum Capucinorum).

Szent Ferenc lelkisége azonban nem csak a férfiakra volt nagy hatással. Egy Assisi-béli előkelő család tagját, Favarone lovag és Hortulana asszony elsőszülött leányát, Klárát (a későbbi Szent Klára) is magával ragadta Ferenc élete és prédikációja. Szent Klára nyomán alakult ki a ferences második rend: a klarisszák, vagy másképpen Szegény Úrnők, Szent Klára Rendje (Ordo Monialium Sanctae Clarae).

Ferenc és testvéreinek vallásosságában is vidám életmódja, derűs és szabad lelkülete vonzotta a világban élőket is. Szent Ferenc számukra alapította meg a harmadik rendet. Eleinte azok tartoztak ebbe a harmadik ágba, akik nem adták fel világi életüket, de vonzotta őket a vallásosságában is vidám és derűs ferences életmód. Ők alkotják ma a Szekuláris Harmadik Rendet, más néven a Ferences Világi Rendet

 

a) Kisebb Testvérek Rendje (Ordo Fratrum Minorum)

Az „Isten szegénykéjé”-nek nevezett Ferenc az őt követőknek alapította meg a rendet. Akik csatlakoztak közösségükhöz, azoknak minden vagyonról le kellett mondaniuk, szüzességet kellett fogadniuk, valamint feltétlen engedelmességgel tartoztak egyházi elöljáróiknak.

Ellentétben más szerzetesrendekkel, ők nem zárkóztak el a világ elől, hanem az emberek között, elsősorban városokban élve, az emberek között forgolódtak. Ugyanakkor jellemző volt rájuk a mobilitás: a helyhez kötöttség elvével szakítva vándorapostolként tevékenykedtek. Népszerűségüket nagymértékben növelte, hogy az alsóbb néprétegek között terjesztették eszméiket. Elsősorban személyes példamutatásukkal, evangéliumi életmódjukkal hatottak az emberekre.

Az új szerzetesi közösség működéséhez Ferenc III. Ince pápától kért jóváhagyást, amit a az szóbelileg megerősített, majd a végleges formába öntött regulát 1223-ban III. Honorius pápa írásban is megerősített. Szent Ferenc rendje regulájának középpontjába a szegénység követelményét állította. Eszerint sem a szerzeteseknek, sem pedig a közösségeknek nem lehetett semmilyen vagyona. A szerzeteseknek munkával kellett magukat eltartani, ha pedig munkájuk után nem kaptak elegendő bért, akkor koldulniuk kellett. Ilyeténképpen a koldulás szervesen hozzátartozott a ferencességhez. „ És hogyha munkánk bérét nem fizetik meg, ajtóról-ajtóra kéregetve az Úr asztalához folyamodunk.” – írta Szent Ferenc végrendeletében. A rend fő feladatai közé tartozott az emberek bűnbánatra és jámbor életre való buzdítása, ehhez pedig szorosan kapcsolódott a szónoklat fontossága. Engedélyt is kaptak a pápától, hogy bűnbánati szónoklatokat tartsanak. Így a prédikáció elsőrendű feladata a szónoklás lett. A ferences szónokok gyakran élőképekkel kísérték beszédeiket. Hatalmas tömegek voltak kíváncsiak egy-egy ferences barát prédikációjára. Páduai Szent Antalt gyakran harmincezer hívő is hallgatta. De rajta is túltett Sziénai Szent Bernardin, aki többször százezres tömeg előtt tartott szónoklatot. Ferenc a rend másik feladatává a missziós tevékenységet tette. Ő maga is végzett missziós munkát, hiszen eljutott a Szentföldre, hogy az ott élő mohamedánokat megtérítse. Ezzel magyarázható, hogy a későbbi századok során a ferences hittérítők eljutottak Kínába, Indiába, japánba, a Fülöp-szigetekre, Ausztráliába és az amerikai kontinensre is, ahol mindenütt létre hozták a maguk virágzó keresztény közösségét. Hamarosan a tudományos életbe is bekapcsolódtak a ferencesek, és olyan tudósokat adtak, mint Alexander Halensis, a párizsi egyetem ferences tanára, az első nagy skolasztikus összefoglaló munka szerzője, Szent Bonaventura, aki szintén a párizsi egyetemen tanított, és filozófiai-teológiai munkássága eredményeként megkapta az „egyházdoktor” megtisztelő címet. De ferences rendi szerzetes volt a XIII. század utolsó nagy filozófusa, Duns Scotus, az angol filozófus, Roger Bacon, vagy a tudományokban a matematikai módszert alkalmazását szorgalmazó Raymundus Lullus.

A ferences rend ruházata gyapjúból készült, de nem festették azt, így színe szürke volt. Kordának nevezték azt a bokáig érő ruhadarabot, amit viseltek. Ez felül kámzsában és körgallérban (palliumban) végződött. Lábbelit ritkán hordtak. Általában mezítláb jártak, bár megengedett volt a fa- vagy bőrtalpú saru viselése. Cipót csak nagy hidegben viseltek.

Magyarországon a ferencesek férfi ága az 1220-as évek második felében honosodott meg. Első csoportjaik Németországból érkeztek a Dunán, így első kolostoraik is főleg e folyó mentén létesültek. 1232-ben azonban már Provincia Hungariae néven önálló magyar rendtartományt alkottak, amelynek központja Esztergom lett. IV. Béla uralkodása vége felé már 25 kolostort mondhattak magukénak. A gyors terjeszkedésüknek egyik valószínűsíthető oka, hogy hamar jelentős támogatókra tettek szert a királyi udvar emberei közül, illetve a főnemesség soraiból. IV. Béla a tatárjárás után kedvelte meg őket, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy családjával belépet a harmadrendbe, gyóntató papját is közülük választotta, halálát követően pedig őt és feleségét is a rend által épített esztergomi templomban temették el. A későbbi uralkodók is támogatták a rendet. III. András („Az Árpád-ház utolsó aranyágacskája”) első feleségével, Fenneával hatalmas kolostort alapított számukra a Somogy megyei Segesden.

Az Anjou-házi uralkodókban is támaszt talált a rend. I. Károly 1317-ben Lippán alapított számukra kolostort. Több püspökséget ferencesekkel töltött fel, de követeit is nem egyszer közülük választotta, sőt fiának, Lajosnak (a későbbi Nagy Lajosnak) nevelőjévé a ferences Lackfi Dénest nevezte ki. I. Lajos uralkodása alatt sikerrel térítatték meg a rend tagjai a kunokat és a jászokat. Lajos a bogumil eretnekek, az ortodox szerbek, bolgárok és románok megtérítésében is fontos szerepet szánt a rendnek. Bizonyítékul szolgál ebbéli szándékára az, hogy Boszniában, a Szörényi- és Macsói Bánságban mintegy 20 kolostort alapíttatott számukra. I. Lajos bulgáriai hadjárata során (1365) nyolc ferences szerzetes két hónap alatt az ortodox bolgár lakosság egyharmadát vezette vissza a római egyházba. A helyzet változása miatt azonban hamarosan el kellett hagyniuk Bulgáriát. Ekkor a király Temes és Krassó megyék pravoszláv lakóinak megtérítésével bízta meg őket. Négy kolostort is felállított számukra, köztük a Cseri nevű helységben is. Az itt működő ferencesekről nevezték el azokat a szerzeteseket cseri barátoknak, akik a ferences rendi regulát a maga eredeti szigorúságában igyekeztek megtartani (obszerválni). Ezért őket obszerváns szerzeteseknek is nevezik.

Felbecsülhetetlen tevékenységet végeztek a nép körében. Elsősorban lelkipásztori, de karitatív tevékenységet is folytattak. Különösen a török uralom idején, amikor gyakorta álruhába járták a töröktől megszállt országrészt, vigaszt és kenyeret is osztva rászorulóknak. Ekkortól nevezte el a nép a ferences szerzeteseket a nép „barátnak”, azaz a nép barátjának.

A tudományos életben való megjelenésüket igazolja Temesvári Pelbárt ferences szerzetes működése. A budai teológiai főiskola tanárának nevéhez három olyan egyházi tudományos munka fűződik, amely az ország határain túl ismertté tette. Ebből kettő prédikációgyűjtemény (Stellárium, Pomerium), a Rosarium vímű műve pedig a kor egyik legjelentősebb teológiai munkája.

A ferencesek kivették a részüket a török ellen szervezett küzdelemből is. Legismertem alakja ennek Kapisztrán János (Giovanni da Capestrano) itáliai teológus, hitszónok, inkvizítor. Az ő nevéhez fűződik az 1456. évi keresztes hadjárat összetoborzása, és hősies küzdelme keresztesei élén a Nándorfehérvárt ostromló török ellen. Ő is a diadalt követő pestis áldozata lett. Eredetileg szintén ferences szerzetes volt az 1526-os mohácsi csata fővezére, Tomori Pál is.

A török hódítás és hitújítás következtében a hajdan 100 kolostorukból mindössze öt maradt. Ebből ráadásul a szegedi és a gyöngyösi hódoltsági területre esett. Ők látták el a teljes Hódoltság területén a lelkipásztori tevékenységet, mert a törökök csak őket tűrték meg területükön.

A XVIII. század elejére a rend kiheverte a megpróbáltatásokat, gyorsan emelkedett a rendtagok száma, így két új rendtartományt is fel tudtak állítani. II. József az ő ténykedésüket is igyekezett korlátozni. Kolostoraik egy részét megszüntette, korlátozta a szerzetesek létszámát, búcsújáró helyeiket betiltotta, de még sem tudta megakadályozni fejlődésüket.

1897-ben XIII. Leó pápa elrendelte a ferences rend általános reformját, így a magyarországi ferencesek is megújultak. Három rendtartományt hoztak létre a Szűz Máriáról nevezett rendtartományt (mariánusok), a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett rendtartomány (kapisztránusok) és a Szent István provinciát. Ez utóbbinak kolostorai a trianoni döntés értelmében a szomszédos országokhoz került.

A kapisztránusok fontos szerepet játszottak katolikus egyház XX. századi missziós tevékenységében. 1922-ben ők vállalták el az Amerikai Egyesült Államokba kivándorolt magyarok lelki gondozását. Ott, ahol nagyobb számú magyarság élt, plébániákat vettek át, másutt pedig ún. szórványlelkészségeket szervetek. 1929-től 1949-ig önálló magyar missziójuk működött Dél-Kínában. Missziósállomásokat, kórházakat, gyermekotthonokat működtettek.

Az 1950-es tisztogatási hullám őket is elérte. A kapisztránus rendtartományt megszüntették, mivel azonban elvállalták az oktatást az esztergomi és a szentendrei gimnáziumban, „Szent Ferenc Rendjének Magyar Tartománya” néven, noha korlátozott számban, de fennmaradhatott.

1989. szeptember 1-én a ferences rend átvette a Mátraverebély-Szentkúti kegyhely gondozását.

 

b) A minoriták (Ordo Fratrum Minorum Conventualium)

A minorita rend Szent Ferenc első rendjének egyik ágaként, a szent alapító megerősített regulája szerit élő közösség. Nem sokkal a rendet alapító Szent Ferenc halála után hívei között vita bontakozott ki a szegénység értelmezése körül. A vitát az indukálta, hogy a ferences közösségben, szinte az alapítástól kezdve kétféle életforma volt jelen. A szerzetesek kisebb létszámú remeteségekben élő, vagy állandó tartózkodási helyet nélkülöző tagjai a szegénységre vonatkozó regulához való betűszerinti életmódot szorgalmazták („…éljenek engedelmességben, tulajdon nélkül és tisztaságban."(2Regula 1,1). Ők voltak az obszervánsok. Az egyre nagyobb rendházakban (konventekben) és népesebb közösségekben, erősebb megállapodottságban élők viszont a rend tekintélyének és hatékonyságának érdekében elfogadhatónak tartották, hogy az egyes tartományok rendelkezzenek tulajdonnal, és hogy a szerzetesek kolostori közösségekben, konventekben éljenek. Ők a minoriták. A szakításra a két irányzat között 1517-ben került sor. Ekkor vált véglegesen külön a két ág.

Magyarországon a XVII. században jelentek meg a minoriták. Népszerűségre főleg az ország észak-keleti felében tettek szert. Nevezetes kolostorokkal rendelkeztek Eperjesen, Lőcsén, Egerben, Nagybányán, Miskolcon, de a dél-keleti országrészben is rendelkeztek jelentős kolostorokkal, így például Aradon, Nyírbátorban, Kolozsvárt és Szegeden. A francia forradalom eszméinek terjedése és a jozefinizmus erős törést eredményezett a rend életében. Magyarországi rendtagjai főként lelkipásztorkodással foglalkoztak, de a gimnáziumi oktatásba is bekapcsolódtak. Az ország 1920-as feldarabolását követően mindössze négy kolostoruk maradt (Eger, Nyírbátor, Miskolc és Szeged).

Az 1950-es feloszlatáskor 25 felszentelt papjuk és 10 laikus testvérük volt. 1989-ig a rend nem működhetett. Ekkor szervezték újjá a magyarországi rendtartományt, és ehhez csatolták  1993-ban ideiglenesen az erdélyi rendtartományt is. Ettől kezdve hivatalosan ezt a nevet viselik: Konventuális Minorita Ferences Rend Szent Erzsébetről Nevezett Magyarországi és Erdélyi Tartománya. A tartomány napjainkban Miskolcon, Egerben, Szegeden, illetve ), Erdélyben Aradon működtet rendházat.

 

c) a kapucinusok (Ordo Fratrum Minorum Capucinorum)

A rend létrejötte szorosan köthető az obszervánsok köréből kiinduló reformmozgalommal. Miután az obszervánsok 1517-ben elszakadtak a minoritáktól az eredeti szabályok követését, betartását és a Szent Ferenc által meghirdetett szegénység eszméjének követését tűzték ki célul. A valóságban azonban ezek nem teljesültek maradéktalanul. Az adományokkal gazdagon ellátott tartományok kolostoraiban a fényűzés, a jólét számos szerzetesnek szemet szúrt. Úgy vélték az obszervánsok feladták a szegénység és egyszerűség elvét, ezért elöljáróik engedelmével egyszerű kolostorokba vonultak vissza, ahol remeteéletet éltek. A reformot elindító Matteo da Basico obszerváns ferences testvér lett, aki 1525-ben vonult remeteségbe azzal az elhatározással, hogy az eredeti regula szerinti szigorúságot követve él. Külsőségeiben is Szent Ferencet utánozta: szakállt növesztett, durvaszövésű csuhát (habitust) öltött, amely hegyes csuklyában – kapucniban – végződött. E kapucniról kapta a rend később a nevét. 1528-ban a Basico köré szerveződött kis remeetközösséget VII. Kelemen pápa megerősítette, de a minorita rendfőnök felügyelete alá helyezte. Gyökeres változást jelentett életükben, amikor XIII. Gergely pápa engedélyezte az Itálián kívüli terjeszkedést, a legnagyobb változást azonban az jelentette, amikor a pápa (V. Pál) 1619-ben megszüntette a minoritáktól való függésüket. Ettől kezdve rohamosan terjedtek Európában. Főleg franci, svájci , osztrák és német területeken lettek népszerűek az alsóbb néprétegekben való lelkipásztorkodásuknak köszönhetően. A reformáció megállításából is kivették részüket csak úgy, mint a missziós tevékenységből. Főként Észak- és Dél-Amerikában működtek. Nekik köszönhető a nyugati parton San Francisco, amely az ott működő kapucinusoktól kapta Szent Ferencről a nevét. A rend tagjai ezen kívül nagy hatékonysággal működtek Kínában és Japánban.

Magyarországon először a Pozsony megyei Bazinban telepedtek meg kapucinusok 1674-ben. Két évvel később már Pozsonyban, majd az 1690-es években Budán és Móron létesítettek kolostorokat. Terjeszkedésük a következő században folytatódott.  Kilenc zárdát sikerült felállítaniuk, azonban II. József 1787-ben nyolcat feloszlatott.

Trianont követően újabb veszteségek érték a rendet. Négy zárdájukból ( budapesti,  móri,  tatai, máriabesnyői) 1934-ben önálló rendtartományt szerveztek. Ezt követően rendházat tudtak létesíteni Szentesen, Nagymágocson és Békéscsabán. A Máriabesnyőn működő rendház kitüntetett szerepet játszott a rend életében, ugyanis itt nevelődtek novíciusaik, és itt található országosan ismert és kedvelt kegyhelyük. 1950-ben ezt a rendet is megszüntették.

1989-ben lehetőséget kaptak az újjászerveződésre. Budapest központtal megkezdte működését magyarországi tartományuk, és a máriabesnyői búcsújáróhely is visszakerült kezelésükbe.

 

Írta: Topor István

 

Felhasznált irodalom: