Sásdi Tamás: Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc

Sásdi Tamás: Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc

Nemzetközi előzmények:

Sztálin halála után a hidegháborús felek kapcsolatában bizonyos fokú enyhülés következett be, de mellette a szovjet blokkon belül kisebb munkásfelkelések törtek ki az NDK-ban (kelet-berlini munkásfelkelés) és Csehszlovákiában, amelyet gyorsan levertek. A két tömb ellenségeskedése ezek után is folyt tovább. Az Atlanti Tanács 1955. május 8-án az NSZK-t a NATO tagjává választotta, pár nappal később, szinte válaszul a tagfelvételre, május 11-én a Szovjetunió és az általa felügyelt kelet-európai országok a Varsóban rendezett konferencián létrehozták a Varsói Szerződés nevű katonai szervezetet. A szerződéssel a Szovjetunió új jogi alapot teremtett ahhoz, hogy csapatai továbbra is Magyarországon és Romániában állomásozzanak. Ez azért volt fontos, mert 4 nappal később a Belvedere-palotában megkötötték az osztrák államszerződést, ami garantálta Ausztria függetlenségét és szuverenitását, ezzel pedig a szovjetek elvesztették volna a jogot az utóbbi két országban való tartózkodásra. Az osztrák államszerződés reményt keltett a többi közép-európai országban, hogy talán egyszer egy semleges államokból álló térségben élhetnek.

Három évvel a nagy vezér halála után, 1956. február 14 és 25 között rendezték az SZKP XX. kongresszusát. A kongresszus főleg a sztálini bűnök leleplezéséről vált nevezetessé, amelyet Hruscsov egy rendkívül hosszú beszédben fejtett ki, még szünetet sem tartottak. A kongresszuson jelölték ki a Szovjetunió új külpolitikájának elemeit is, de maga a kongresszus erről a beszédről marad emlékezetes, mivel ennek hatására forrósodott fel a hangulat 1956 őszén a szovjet tömbben.

A sort Lengyelország kezdte, ahol 1956 nyarán Poznanban felkelés tört ki, bár ezt a lengyel hadsereg gyorsan leverte. A kedélyek nem csitultak le, októberre szinte robbanásig feszültek. A válságot a Lengyel Kommunista Párt október 19-21-i ülésén Wladislaw Gomulka pártvezérré való kinevezésével oldotta meg, amelyre a szovjetek is rábólintottak.

A lengyel válság élezte ki a magyarországi hangulatot is. A magyar előzményekről a Rákosi-korszak című cikkünkből lehet tájékozódni (http://korok.webnode.hu/products/a-rakosi-korszak-1948-1956-/)

 

A forradalom kitörésének közvetlen előzményei:

Pártvezetőként Gerő szintén alkalmatlan volt a bajok orvoslására. Kisebb változás volt, hogy Farkas Mihályt még a pártból is kizárták, illetve bekerült a Politikai Bizottságba Kádár János és Marosán György. Az új vezetőség nem mutatott újat, elődjéhez hasonlóan elítélte a Petőfi Kört és a Nagy Imre körüli csoportosulást. Nagy Imre próbált visszatérni a pártba, de továbbra is visszautasította az önkritika gyakorlását.

Kisebb támadások érték a Gerő-féle vezetést. Losoncy Géza a Művelt Nép hasábjain nyilvánosan is elmarasztalta politikájukat, míg a Magyar Írók Szövetsége szeptember 17-i közgyűlésén követelte a hibákért felelős vezetők felelősségre vonását és Nagy Imre visszatérését a politikai életbe. Az erősödő ellenzék a Petőfi Kör mellett az egyetemi városokban és az Irodalmi Újságban, illetve az október elején induló Hétfői Hírlapban fejtette ki tevékenységét.

Az ellenzék első nagy demonstrációja Rajk László újratemetése volt. 1956. október 6-án. A Rajk-per felülvizsgálatát nem lehetett halogatni, az elítélteket tisztázták a hamis vádak alól, majd következett az ünnepélyes újratemetés. A temetésen Nagy Imre is jelen volt és a rendszerrel szembeni ellenérzését beszéd helyett azzal mutatta ki, hogy a temetésen Rajk özvegye és árvája mellett állt. A temetésen mintegy 200 ezer ember vett részt, amely inkább tüntető tömeg volt, mint gyászoló. A temetés után született meg a következő anekdota, amely Szalai Sándor szociológustól ered: „Szegény Laci ha ezt látná, de közénk lövetne”. A temetés után egy nagyobb csoport sztálinizmus-és ávóellenes és Jugoszláviát éltető jelszavakkal a Sztálin-szobrot, a Sztálin út 60-at (mai Andrássy út) és a jugoszláv követséget vette célba. Ez a demonstráció békésen ért véget.

Október 13-án Nagy Imrének megkegyelmeztek és visszavették a pártba. A PB szerint ugyan követett el politikai hibákat, de a kizárását a már szidható kategóriába került Rákosi Mátyás személyes elfogultsága vezette.

Az egyetemisták között is megindult a szervezkedés. Egy budapesti diák levelében az orosz nyelv fakultatívvá tételét javasolta, mire Szegeden Kiss Tamás joghallgató szervezésével egy új, az MDP-től teljesen független diákszervezet megalakítását határozták el. Így jött létre a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (a továbbiakban: MEFESZ), amelyhez a következő napokban több egyetemi városban is csatlakoztak. A csatlakozás mellett a Budapesti Műszaki Egyetem (a továbbiakban BME) összeállítottak egy 16 pontos követelési listát. Ezek között szerepelt az általános, egyenlő és titkos választás, a többpártrendszeren alapuló új nemzetgyűlés és a szovjet csapatok kivonása, valamint a szovjet-magyar kapcsolatok felülvizsgálata. Ezen a gyűlésen határozták el, hogy a lengyelek melletti szolidaritás jegyében október 23-án szimpátiatüntetést szerveznek a Bem tábornok szobra körüli téren. A tüntetés előtti napon a Petőfi Kör vezetősége a tüntetésen való részvétel mellett döntött.

 

Október 23-a:

A Gerő-féle párt-és kormányküldöttség pont ezen a reggelen tért vissza Jugoszláviából, ahol az ellenségeskedés idején felgyülemlett problémákat rendezték. Látva, hogy pont erre a napra szervezték az egyetemisták a tüntetést, délelőtt még betiltották azt. A betiltást 13 órakor közölte a rádió, majd másfél órával későbbi közleményben mégis az engedélyezést mondták be.

Délelőtt adott ki közleményt a Magyar Írók Szövetségének titkársága is, amelyben alapos személyi változásokat, Nagy Imre kormányba való bevonását és egy nemzeti egységprogram kidolgozását követelte az MDP KV-től.

Budapesten délután háromkor kezdődött a tüntetés. A résztvevők a Petőfi-szobornál gyülekeztek, ahol Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt, az egyik diák pedig felolvasta a 16 pontot. Ezután a tömeg a Kossuth Lajos utca – Bajcsy-Zsilinszky út – Szent István körút – Margit-híd útvonalon a Bem szoborhoz ment, közben lengyeleket éltető, Rákosit és Gerőt pedig kárhoztató jelszavakat kiabáltak, melyet útközben kiegészített a szovjeteket hazaküldő rigmus. A tüntetőket a lakosság lelkesen fogadta, többen csatlakoztak hozzájuk. A hangulat a Bem téren lett teljes, itt már az addig szimpátiatüntetésnek induló demonstráció nemzeti jellegűvé vált a következő jelszavakkal: „Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba”, „Aki magyar velünk tart! Ruszkik haza!”Itt már az egykorú tudósítások szerint 50 ezer körüli volt a létszám. Ezen a helyszínen született meg a forradalom jelképe, a lyukas nemzeti zászló, amelyből kivágták a szovjet típusú címert. Bessenyei Ferenc elszavalta a Szózatot, Veres Péter pedig felolvasta az Írószövetség kiáltványát, amelynek pontjait a tömegből sokan kevesellték.

Innen a Kossuth térre vonult át a tömeg a Margit-híd érintésével, amely közben 200 ezerre duzzadt. Nagy Imrét követelték, aki ekkor nem tartózkodott az Országházban. Erdei Ferenc próbálta helyettesíteni, de a tömeg nem figyelt rá és továbbra is Nagy Imrét követelte. Nagy Imréért páran elmentek a lakására, de ő csak a pártvezetőség hívására ment be a Parlamentbe. Megvárta, amíg az MDP PB felkéri, hogy beszédet mondjon a tüntetőknek. Sajnos a rossz felkiáltást választotta kezdésnek, mivel az „Elvtársak!” megszólításra a tömeg nem éppen vidáman válaszolt, majd felvázolta az 1953. júniusi kormányprogramhoz való visszatérést, ezután a kommunista Internacionálé helyett elénekelték a Himnuszt és hazaküldte a tüntetőket.

A tüntetők azonban egy másik helyszínre mentek. A Kossuth téri eseménnyel egy időben már nekikezdtek a Városliget határán található Sztálin-szobor ledöntéséhez, egy csoport pedig a rádiónál kívánta beolvastatni az egyetemisták 16 pontját, amelyet a vezetők elutasítottak. A Himnusz eléneklésén túl levő tömeg ezen a két helyszínen töltötte az este további részét.

A Sztálin-szobor minden rossz szimbólumává vált, ezt tetézte az, hogy számos más történelmi személyiség (pl. Tisza István. Andrássy Gyula, Görgey Artúr) szobrának beolvasztásából készítették el. A rendszer gyűlölt jelképét a dühödt tömeg lángvágókkal darabolta fel. Fél 10-re sikerült ledönteni a szobrot, majd a szobor fejét teherautóval a Blaha Lujza térre vontatták, ahol egy tüntető zsákutcát szimbolizáló útjelző táblát helyezett rá. A szobor legalja, Sztálin lába a csizmával együtt ott maradt a Városligetben, ezért a mai 56-osok terét a budapesti köznyelv nagyon sokáig Csizma térnek csúfolta.

A rádiónál később már forróbb volt a hangulat. Este 8-kor elhangzott Gerő Ernő rádióbeszéde, amelyben nacionalista tüntetésnek nevezte az eseményeket. A tömeget felháborította a beszéd, sokan azt hitték Gerő a stúdióban tartózkodik, ezért megpróbáltak bejutni és számon kérni rajta az elhangzottakat. A pártvezetés erősítést küldött a Rádió védelmére, többek a védők közül átálltak a tüntetőkhöz. Ezt látva a rádiót védő ÁVH-s tiszteknél elgurult a gyógyszer és a tömegbe lőttek. A felkelők bosszúból fegyvert akartak szerezni, ami az átállt katonáknak köszönhetően könnyen ment. Mire visszatértek a fegyverszerző körútról, a tüntetők ellen küldött erősítés tagjai vagy átadták a fegyvereiket vagy beszálltak a Rádió ostromába. Ekkor a védők már válogatás nélkül tüzeltek, lőtték azokat is, akik az ő támogatásukra érkeztek. A hajnalig tartó ostromban végül a Rádió a felkelők kezére került. Az ÁVH-s őrség parancsnokát agyonlőtték, a többieket szabadon engedték. Ugyanakkor a vezetés az utolsó pillanatban áthelyezte a rádióadásokat a parlamenti stúdióba, így a felkelők hírközlés nélkül maradtak. Ráadásul az éjszaka folyamán bekapcsolódtak a harcba a szovjet páncélosok is, így innentől már szabadságharcnak kellett nevezni az eseményeket.

A beszéd után Nagy Imre a pártközpontba ment, ahol összeült a Központi Vezetőség. A testület tagjai megrémülve az utcán történtektől felkérték Nagy Imrét miniszterelnöknek, aki vállalata a megbízást. Korábbi ellenfeleit azonban nem távolította el a hatalomból, Gerő is a helyén maradt.

 

Október 24:

Hajnalban az Országház épületébe költöztetett rádió úgy kezdte adását, mintha mi sem történt volna az éjszaka. Először ellenforradalmi bandák támadásáról adtak hírt, majd 8 óra után jelentették be, hogy Nagy Imre lett a miniszterelnök. Egy órával később már arról adtak hírt, hogy a kormány felkérésére szovjet katonai alakulatok vesznek részt a rend helyreállításában. Később kiderült, hogy Nagy Imre nem volt hajlandó aláírni a szovjetek felé irányuló kérést, így ezt Hegedűs András miniszterelnök-helyettes látta el kézjegyével. Ráadásképpen a kormány gyülekezési és éjszakai kijárási tilalmat rendelt el, statáriumot hirdetett, azonban ez senkit sem érdekelt.

Közben Budapest egyes részein folyt a harc, amelyet a szovjetek beavatkozása még nehezebbé tett. Dél után Nagy Imre rádióbeszédében a harcok beszüntetésére szólított fel és korábbi programjának megvalósítását ígérte. Ez sem fékezte meg a forradalmi hullám tovább terjedését az országban. Vidéken egyre több helyen rendeztek nagygyűléseket, tüntetéseket a pesti forradalom támogatására. A gyárakban munkástanácsokat szerveztek, a városok és községek élére forradalmi vagy nemzeti bizottságokat választottak. Este Kádár János a rádióban ellenforradalmi felkelésnek ítélte a történteket. Moszkva újabb katonai egységeket küldött Magyarországra. Közben fővárosban kialakultak a fontosabb felkelőközpontok: Széna tér, Baross tér, Corvin köz, Mester utca, Tűzoltó utca, és a Péterffy Sándor utcai kórház, ahol ellátták a sérülteket és megszerveződött a forradalom mentőszolgálata.

Még aznap Budapestre érkezett Mikojan és Szuszlov, hogy tárgyaljanak a vezetőkkel a további teendőkről. Ennek eredményeként Gerőt leváltották a párt éléről és Kádár Jánost nevezték ki a helyére.

 

A harc kiterjedése:

Október 25-én délelőtt több csoportosulás alakult ki a Belvárosban, az Astoriánál gyülekezők az arra járőröző szovjet páncélosok legénységével próbálták elhitetni, hogy nincs ellenforradalom. A tömeg nagy része a nemzeti lobogókkal feldíszített páncélosok kíséretében a Kossuth térre vonult. Itt hatalmas tömeg gyűlt össze, amely fegyvertelen volt. Hirtelen 11 óra körül kegyetlen sortűz zúdult a békés tüntetőkre. A több mint 50 halálos áldozatot és számtalan súlyos sebesültet eredményező mészárlásról, mint ahogy a végrehajtókról és a tűzparancsot kiadók kilétéről is vita folyik történetírásunkban. Egyes források Szerov tábornokot nevezik meg, de lehetett ávós és határőr parancsnok is. Mindenesetre olyan lehetett, akinek nem tetszett a tüntetők és az ő leverésükre küldött katonaság barátkozása. A pesti utcákon rémülten menekülők pedig biztosak voltak abban, hogy az egész mögött az ávó állhat.

A sortűz után másfél órával jelentett be a rádió, hogy Kádár váltotta Gerőt, majd Nagy Imrével közösen délután 3-kor rádióbeszédet mondtak. Itt Kádár némileg módosított az álláspontján, miszerint a tüntetés békésnek indult, de a bekapcsolódó ellenforradalmárok a népi demokrácia elleni fegyveres támadássá változtatták. Nagy Imre pedig a rend helyreállítása után reformokat ígért, és tárgyalásokat helyezett kilátásba a szovjet csapatok visszavonásáról.

Ez nem hatotta meg a felkelőket, a harcok tovább folytatódtak a fővárosban és az ELTE Bölcsészettudományi Karán megalakult az Egyetemi Forradalmi Bizottság. Megjelent a forradalmi magyar ifjúság lapja Igazság címmel, Obersovszky Gyula szerkesztésében. Megkezdődött a politikai foglyok kiszabadítása a börtönökből, akik mellett sok köztörvényes bűnöző is kiszabadult.

Másnap már a harcok is kiterjedtek az ország többi részére. Számos vidéki városban történt a Parlament előttihez hasonló eset, ahonnan kiemelkedik a mosonmagyaróvári sortűz. A határőrlaktanya előtt fegyvertelen tüntetőkre zúdult a gyilkos sortűz, amelynek közel száz ember esett áldozatul. A mészárlás felbőszítette a tömeget, amely blokád alá vette a laktanyát és meglincselt három határőrtisztet.

Október 26-ra a kommunista ellenzék két meghatározó egyénisége, Donáth Ferenc és Losonczy Géza a Központi Vezetőség ülésén kimondták, hogy nem fogadják el az események ellenforradalomként való értékelését. Követelték a fegyverszünet megkötését és a tárgyalások megkezdését, de javaslataikat elutasították.

16 óra után közölte a rádió az MDP KV felhívását, mely új nemzeti kormányt, a függetlenség és az egyenjogúság alapján folytatandó magyar-szovjet tárgyalásokat, üzemi munkástanácsi választásokat, béremelést és a gazdaságirányítás megváltoztatását ígérte. A felhívás már tartalmazta a felkelők követeléseinek pár elemét, de ennek teljesítéseként feltételül szabta a fegyveres harc beszüntetését, és amnesztiát ígért azoknak, akik este 10-ig leteszik a fegyvert.

 

A forradalom győzelme:

Október 27-én délelőtt nyilvánosságra hozták az új nemzeti kormány névsorát, amelyből kihagyták Hegedűs Andrást, Piros Lászlót és Bata András honvédelmi minisztert, akiket a következő napon Gerővel együtt a Szovjetunióba menekítettek. Tagja lett viszont a kormánynak a kommunista ellenzékbe tartozó Gyenes Antal és Lukács György, a kisgazda Tildy Zoltán és a nemrég hazaengedett Kovács Béla, valamint a párton kívüli orvosprofesszor, Babics Antal.

Közben folytatódtak a harcok. Az újabb kegyetlen sortűz helyszíne Tiszakécske volt, ahol repülőgépről lőtték az összegyűlt tömeget. Budapesten szóba került a Corvin közi felkelők bázisának felrobbantása, de ezt Nagy Imre megakadályozta. Közben a szovjet és magyar katonai vezetők elismerték, hogy nem tudnak mit kezdeni a fegyveres felkelőkkel, most már ők is a politikai kibontakozás útját javasolták.

Éjszaka ülésezett az MDP PB Mikojan és Szuszlov részvételével, ahol megtárgyalták Kádár előterjesztését. Eszerint az addig ellenforradalomnak nevezett eseménysort át kell értékelni, tűzszünetet kell kötni, ki kell vonni a szovjet csapatokat Budapestről és fel kell oszlatni az ÁVH-t.

28-án reggel Nagy Imre a reggelt a szovjet követségen kezdte, majd a pártközpontba érkezvén eljött a fordulat ideje. Az MDP KV elhatározta a tűzszünetet, az eseményeket forradalomnak és szabadságharcnak nyilvánították. A párt élére egy hattagú elnökséget állítottak Kádár vezetésével. A tűzszünetet Nagy Imre este negyed hat utáni rádióbeszédében jelentette be és nemzeti demokratikus mozgalomnak nevezte a történteket. Bejelentette még, hogy a szovjet csapatok elhagyják Budapestet és tárgyalnak az országból való teljes kivonásukról, feloszlatják az ÁVH-t, teljes amnesztiát hirdetnek március 15-én nemzeti ünneppé nyilvánítják. Ígéretet tett még az erőszakos téeszmozgalom megszüntetésére és az általános fizetésemelésre.

Két nappal később a szovjetek megkezdték a kivonulást Budapestről. Király Béla és Kopácsi Sándor vezetésével megalakult a Nemzetőrség, amelynek feladata a rend helyreállítása és az esetleges provokációk elhárítása volt. A Köztársaság téren bekövetkezett eseményeket azonban nem sikerült megakadályozniuk. Az itt található budapesti pártbizottsági épületet a közvélemény a feloszlatott ÁVH és a párt forradalomellenes tagjainak titkos helyeként tartotta számon. Néhányan úgy gondolták átkutatják az épületet, azonban a házat őrző rendőrruhába öltözött volt államvédelmisek letartóztatták őket. Ezután újabb egységek érkeztek, így elszabadult a pokol. A pártház felmentésére küldött honvédségi páncélosok pedig tévedésből szétlőtték az épületet. Itt halt hősi halált a pártbizottság titkára, Mező Imre is, aki Nagy Imre támogatója volt. A védők közül többeket rendkívüli kegyetlenséggel lemészároltak.

Délután Nagy Imre bejelentette, hogy megszűnik az egypártrendszer, visszatérnek az 1945-ös állapotokhoz. Még ezen a napon a kormány utasítására a honvédség rétsági alakulata kiszabadította felsőpetényi házi őrizetéből Mindszenty Józsefet. A nap igazi fénypontja mégis az volt, hogy az MDP vezetősége kimondta a párt feloszlatását és két nappal később létrehozta a Magyar Szocialista Munkáspártot. Ez a párt teljesen eltért politikai felfogásában az elődjétől, a teljes megalakulásra azonban nem került sor, mert a pártvezető Kádár este eltűnt. Az MSZMP megalakulása mellett újra működni kezdtek a régebbi pártok is: az Magyar Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt felvette a Petőfi Párt nevet, de újjáalakult többek között a Független Kisgazdapárt, a Polgári Demokrata Párt és a Magyar Radikális Párt is.

Nagy Imre tett még egy fontos bejelentést október 31-én, mely szerint tárgyalások kezdődtek a Varsói Szerződésből való kilépésből, a szovjetek teljes kivonásáról és október 23 nemzeti ünneppé nyilvánításáról. Az első két bejelentés nemigen tetszett Moszkvának, ezzel eldőlt a magyar forradalom sorsa is.

 

A szabadságharc leverése:

A Szuezi-válság október 29-i kitörése elterelte a világ figyelmét a pesti eseményekről. Hruscsovot megnyugtatta Dulles amerikai külügyminiszter azon üzenete is, amelyben közölte vele, hogy nincsenek tervei Magyarországgal szemben. Ezzel a szovjetek szabad kezet kaptak az események alakításával kapcsolatban. Miközben Nagy Imre bejelentette szinte a semlegességet, ekkor határozott az SZKP elnöksége a forradalom katonai leveréséről. Biztos, ami biztos a leveréshez kérte Kína és a szovjet tömb többi tagjának a beleegyezését, amit meg is kapott.

Közben Nagy Imre érzékelte a szovjet csapatok visszaözönlését, amit szóvá is tett Andropov nagykövetnél, emellett kész tényként közölte vele a kilépést a Varsói Szerződésből. Ugyanezt közölte az ENSZ-szel is és kérte, hogy tűzzék napirendre a magyar kérdést. A budapesti munkástanácsok is támogatásukról biztosították Nagy Imrét és kormányát. November 3-ra már szinte helyreállt a rend, úgy voltak vele, hogy hétfőn már rendesen el lehet kezdeni a munkát.

A kormány átalakult, Nagy Imre a miniszterelnöki poszt mellett elvállalta a külügyminiszterit is. Kádár már nem vett részt a kabinet ülését, Münnich Ferenccel együtt ismeretlen helyre távoztak. Valójában Moszkvában döntöttek közülük, kik fogják vezetni az általuk felállított magyar kormányt.

November 3-án este Maléter Pál honvédelmi minisztert és Kovács István vezérkari főnököt a tököli repülőtéren a szovjetek tőrbe csalták és letartóztatták.

Másnap arra ébredt a főváros, hogy a visszajöttek a szovjetek. Hajnali 4 órakor 5 hadosztállyal kezdték meg a támadást, 80 perccel később Nagy Imre rádióbeszédét lehetett hallani: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével”. Ezt követően Nagy Imre munkatársainak egy csoportjával a jugoszláv követségre menekült. Ezzel egy időben a szolnoki rádió hullámhosszán jelentkezett be a szovjetek támogatta Kádár, aki tudatta a hallgatókkal, hogy megalakult a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány és a Szovjetunió segítségével megkezdte az ellenforradalom felszámolását.

A Parlamentben egyedül Bibó István, Tildy Zoltán és B. Szabó István államminiszterek, a régi vezetés pár tagja és a szovjet támadás hírére az Országházba siető Mindszenty bíboros tartózkodott. Mire a szovjetek megérkeztek, csak Bibó maradt ott, aki a törvényes magyar kormány tagjaként kiáltványt fogalmazott meg, amelyben megállapította, hogy Magyarország nem kíván szovjetellenes politikát folytatni, nem fasiszta vagy antiszemita, szólt egyaránt a magyar néphez és a nyugati világhoz. A kiáltványt eljuttatta több nyugati országba és elhagyta az Országház épületét. Közben a jugoszláv követségre menekült vezetők azt hitték, hogy Tito segíteni akar nekik, de azt nem tudták, hogy pár nappal korábban ő is helyesnek találta a szovjet agressziót. Tito mintegy közvetítőként próbált érvényesülni, aki azt üzente Nagy Imrének és társainak, hogy ismerjék el a Kádár-kormányt. A válasz egyértelmű nem volt.

November 7-én szovjet páncélosok kíséretében Budapestre érkezett a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány és még aznap letették az esküt a Dobi István vezette Elnöki Tanács előtt. Azt viszont napokig elfelejtették, hogy van egy másik kormánya is az országnak, így a Nagy Imre-kormányt csak november 12-én fosztották meg hivatalától.

Budapest utcái hasonlítottak az 1945-ös állapotokhoz, a szovjet hadsereg nagy pusztítást végzett, de az ellenállást nem sikerült megtörniük. A fegyveres ellenállás elfojtása után a sztrájk lett a legfőbb fegyver. Megalakultak a munkástanácsok, amelyekkel időhúzásként a Kádár-kormány is próbált tárgyalásokat folytatni.

Nagy Imre és társai november 22-ig voltak a jugoszláv nagykövetség vendégei. Mivel Kádár azt ígérte nekik, hogy megegyezhetnek, elhagyták az épületet. Azonban az őket szállító autóbuszt szovjet katonák eltérítették és Romániába szállították, ahol elkezdődött a kihallgatásuk.

Az utcai rend helyreállítására Münnich Ferenc vezetésével megszervezték a Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalmat. Ez az utasításokat a párttól és a kormánytól kapta, a végrehajtásban nem nagyon válogatott az eszközökben. Külön álltak a hadseregtől és a rendőrségtől, sokan tiszti különítményként aposztrofálták őket. Ezek az alakulatok mentek a tüntetők ellen, razziáztak a vonatokon, ellenőrizték a gyárakat, középületeket. A szervezet tagjait röviden csak pufajkásoknak hívta a népnyelv, mivel egyenruha híján az orosz vattakabáthoz hasonló öltözékben mutatkoztak.

A kormány decemberig megtűrte a munkástanácsokat, majd 9-én rajtaütöttek a Központi Munkástanács székhelyén, vezetőit letartoztatták és törvényen kívül helyezték az országos, a budapesti, a kerületi, megyei és városi munkástanácsokat. Az üzemi szintű munkástanácsok november közepéig működhettek.

Decemberben bevezették a rögtönítélő bíráskodást, amelynek keretében 1957. november 2-ig hoztak ítéleteket. 1957. április 6-án létrehozták a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát, melynek ítélete ellen nem lehetett fellebbezni. Számos kutatás szerint a forradalom után kb. 22 ezer embert állítottak bíróság elé, ezek közül 229 személyt végeztek ki, több mint 16 ezer embert ítéltek fegyházbüntetésre és mintegy 18 ezer emberrel szemben közigazgatási intézkedést (közbiztonsági őrizet, kitiltás, rendőrhatósági felügyelet) foganatosítottak. Sokan a tüntetéseken eldördülő sortüzekben vesztették életüket.

Nem kímélték az értelmiséget sem, felfüggesztésre került a Magyar Írók Szövetsége és a Magyar Újságírók Szövetsége is. Börtönbe került többek között Déry Tibor, Zelk Zoltán és Háy Gyula. A nyugati segítség sem jött, egyedül az ENSZ hozott létre vizsgálóbizottságot a magyar kérdéssel kapcsolatban, de több nem történt. Az országban 1957 májusára érződött, hogy visszatért a nyugalom.

Hátra volt még Nagy Imre és társainak megbüntetése. A koncepciós per 1958. június 9 és 15 között zajlott le. Losonczy Géza még jóval a tárgyalás előtt, februárban tisztázatlan körülmények között halt meg a börtönben, Szilágyi Józsefet pedig kemény magatartása miatt külön tárgyalták, halálra ítélték majd kivégezték. A júniusi tárgyaláson Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst halálra ítélték és másnap kivégezték, a többi kormánytag börtönbüntetéssel megúszta.

 

A forradalom utóélete:

A forradalom eseményeinek meghatározása már november 4-én napirenden volt, miszerint ez egy ellenforradalom volt. Az eseményekre való emlékezés formája a nem-emlékezés volt. Egyedül az október 30-i eseményekre emlékeztek hivatalosan a budapesti pártbizottság Köztársaság téri épülete előtt. A többi részt a hallgatás töltötte meg, amelyet az uralkodó elit választott és ezt írta elő a társadalomnak is. A társadalom részéről megvolt a szándék az emlékezésre, ezért sokáig minden évben október 23-án hatalmas rendőri készültség volt, de nem pihentek ekkor a munkásőrök és a besúgók sem, utóbbiak feladata volt a környezetük hangulatáról való jelentés. Tehát hivatalosan nem volt emlékezés, azonban a családok szűk körében ez sok helyen megtörtént.

Bizonyos szinten a művészet emlékezett meg 1956-ról a korszak folyamán, olykor burkoltan. Egy évvel a forradalom után mutatták be a Révész György rendezte Éjfélkor című filmet, amely az emigráció kérdését vetette fel. Sokan beépítették műveikbe a történteket, ilyen például Fejes Endrétől a Rozsdatemető és Sánta Ferenc Húsz óra című munkája. A filmekben Kósa Ferenc Tízezer napja és Szabó István Apa és Szerelmesfilm című munkái emelkednek ki, míg a Jancsó Miklós által rendezett Szegénylegények az emlékőrzők szomorú sorsát is bemutatja. A nagyobb emlékezethullám a nyolcvanas években jött el, ahol szerepelt a forradalom Nádas Péter Emlékiratok könyve című regényében és a forradalom következményeit mutatta be Gothár Péter és Bereményi Géza filmje, a Megáll az idő.

Külföldön sokáig ápolták október 23 emlékezetét, kezdetben nagy tömegeket mozgatott meg Nyugat-Európában és Amerikában, a későbbiekben ezek az emlékezések a helyi magyar emigráció tagjaira korlátozódtak.

Itthon kisebb változást hozott a hetvenes-nyolcvanas évek, amikor a demokratikus ellenzék szamizdatok formájában emlékezett meg a történtekről. A legnagyobb hatású kiadvány a Beszélő volt, amely a 25. évfordulón jelent meg, számos emlékezéssel és dokumentumközléssel. Két évvel később a szintén szamizdat Hírmondó első száma a Nagy Imre-perrel és Krassó György volt ötvenhatos elítélttel közölt interjúval indult. Az évtized közepén már magánlakásokon csoportos megemlékezéseket tartottak.

A nép írók ugyancsak sokat tettek a forradalom emlékének ápolásáért. A nyolcvanas évek közepén a József Attila Kör tagjai több alkalommal tanácskoztak az Írószövetség 1956-os történetéről. 1985 júniusában tartották meg a népiek és a demokratikus ellenzék a monori találkozót, ahol Csurka István író és Szabó Miklós történész 1956 emlékezetéből kiindulva megpróbálták a késő Kádár-kori Magyarországot elemezni. A 30. évfordulón az ötvenhatos elítélt Eörsi István író lakásán valóságos tudományos konferenciát rendeztek történészek és ellenzéki aktivisták, amelynek anyaga szamizdatban is megjelent.

Gorbacsov politikájának köszönhetően 1987-ben már az utcán is megjelentek az emlékezők. Budapesten kisebb tüntetésre került sor, a Műszaki Egyetem kertjében több beszéd is elhangzott. 1988 márciusában volt ötvenhatos politikai foglyok és a kivégzettek hozzátartozói megalakították a Történelmi Igazságtétel Bizottságát, amely a Nagy Imre-per 30. évfordulóján felhívást intézett a társadalomhoz, sürgetve a kivégzettek rehabilitálását és a közelmúlt történelmének újraértékelését. Október 23-ra a tüntetés egykori útvonalán a Magyar Demokrata Fórummal közös csendes felvonulást terveztek, amelyet be is jelentettek a rendőrségen. Ezt október 21-én betiltották, az MDF távolmaradásra szólította fel tagjait, végül a kisebb csoportokat a rendőrség feloszlatta.

A forradalom ellenforradalom elnevezése 1989-ig uralta a hazai nyilvánosságot. Maga Kádár még a 60. születésnapján rendezett zártkörű rendezvényen nemzeti tragédiának nevezte a történteket, a politikában 1989-ig kellett várni az átértékelésre. A Pozsgay Imre által felügyelt Történelmi Albizottság Ormos Mária, Berend T. Iván és Hajdú Tibor eredményeit felhasználva nyilatkozta Pozsgay 1989 januárjában a 168 órának, amely szerint 1956 népfelkelés volt. Az elnevezésről elég nagy vita volt az Albizottságban, maga Ormos Mária javasolta a következőt, amelyet közzétett önéletrajzi könyvében is: „Én nagyon szeretném, ha megmaradhatnánk a népfelkelés kifejezés mellett, részben azért, mert a dolgok jellegének, ahogyan ebben egyetértünk, ez felel meg. Részben pedig azért, mert a felkelés kifejezés a történelemben eleve valamilyen jelzőt vonz… Ha ettől a kifejezéstől nem tudunk elszakadni, tovább kell majd magyaráznunk – hogy úgy mondjam – a bizonyítványt. Úgyhogy én azt szeretném, ha megmaradhatnánk a népfelkelés minősítés mellett”.

1956 népfelkeléssé nyilvánítása egyenesen Nagy Imre és társai rehabilitálásához vezetett, amelynek legfőbb eseménye a kivégzés 31. évfordulóján rendezett újratemetés volt. A Hősök terén rendezett eseményt a televízió élőben közvetítette, többen felszólaltak a százezres tömeg előtt.  (Az újratemetésről egy későbbi, a rendszerváltást tárgyaló cikkben lesz szó részletesebben).

Innentől kezdve a különböző kormányok másként viszonyultak a forradalom emlékéhez. A két nagy rendszerváltó párt, az MDF és az SZDSZ az új magyar demokrácia közvetlen előzményének tartotta 1956-ot és vállalta annak teljes politikai spektrumát. A különbség Nagy Imre személye volt, akit a kormányzó MDF kommunista volta miatt utasított el. Az MDF emlékezetpolitikája jobban a magyar állam ezeréves folytonosságára ment rá, amelyet a kommunizmus időszaka 1956-tal együtt kis időre megszakított. A Horn-kormány a szocialistákkal koalícióra kerülő SZDSZ-re bízta az emlékezetpolitika alakítását, akik kísérletet tettek egy alternatív közelmúltkép kialakítására, kiemelve a szovjet típusú rendszerrel szemben álló kritikai és ellenzéki mozgalmakat. Az első Orbán-kormány visszanyúlt az MDF emlékezetpolitikájához, emellett beépítette 1956-ot a jelenkorról szóló történetpolitikai narratívájába. Eszerint az 1945-1990 közötti időszak egy nagyon nagy sérelem a magyar társadalom számára, amelyben jelentős szerepet játszottak az idegen szovjetek és a hazai balosok. A Gyurcsány-kormány 2006-ban Nagy Imre és Kádár János öröksége közötti választás lehetőségét vetette fel, a kormány pedig Nagy Imre politikája mellett foglalt állást. 2010 után az Orbán-kormány újra visszatért a korábbi politikájához.

A történetírásban a demokratikus átmenet utáni munkák emelkednek ki. A jelentősebb összefoglalókat M. Kiss Sándor, Kahler Frigyes, Rainer M. János, Ripp Zoltán és Szakolczai Attila írták. 

 A filmek közül az ötvenedik évfordulóra készült Szabadság, szerelem emelkedik ki, amely egy szerelmi történetbe ágyazva mutatja be a forradalom és szabadságharc eseményeit Fenyő Iván, Csányi Sándor és Dobó Kata főszereplésével. Karcsi és Tibi gyermekkoruk óta álmodozik azon, hogy vízilabdásként olimpiai bajnokok legyenek. Álmuk megvalósul, mert a válogatottal kijuthatnak az olimpiára, csak két dolog szól közbe Karcsi részéről: a forradalom és egy műegyetemista lány, Viki, aki lelkesen részt vesz a forradalomban. Karcsi belekeveredik a forradalom eseményeibe, ott van amikor Nagy Imre hazaküldi a népet, a Rádió ostrománál és a Kossuth téri sortűznél. Kis híján lemond a gyerekkori álmáról, de mikor látja, hogy konszolidálódik a helyzet, elindul Ausztráliába. Ott tudja meg a november 4-i eseményeket és a legtöbb csapattaggal együtt a disszidálás mellett döntenek, de becsületből még megnyerik az olimpiát. A torna csúcspontja számukra a szovjetekkel vívott elődöntő, mintegy revansot véve az otthon történtekért. Az utólag melbourne-i vérfürdőnek nevezett meccsen elszabadultak az indulatok a valóságban is, ahol az egyik szovjet center elvesztette az eszét, és a eltalálta Zádor Ervint (a filmben Karcsit), akinek felrepedt a bőre a szeme alatt. A mérkőzést fölényesen nyerte a magyar válogatott, másnap pedig a jugoszlávokat verte meg. A filmben az eredményhirdetésen a Himnuszt éneklő Karcsival párhuzamosan mutatják Vikit, akit feltehetőleg kivégzésre visznek a börtönben és ő is a Himnuszt énekli. 

 

Felhasznált irodalom:

20. századi magyar történelem (szerk.: Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos). Korona Kiadó, Bp., 1994.

Ormos Mária: Remények és csalódások. Kossuth Kiadó, Bp., 2017.

Rainer M. János: Az 1956-os magyar forradalom. Osiris Kiadó, Bp., 2016.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Bp., 2005.

Salamon Konrád: Magyar történelem 1914-1990. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1998.

Szakolczai Attila: Az 1956-os forradalom és szabadságharc. Magyarország története 21. kötet (főszerk.: Romsics Ignác). Kossuth Kiadó, Bp., 2010.

Wikipédia cikk a melbourne-i vérfürdőről: https://hu.wikipedia.org/wiki/Melbourne-i_v%C3%A9rf%C3%BCrd%C5%91 (2017-10-22)

 

Köszönet Tóth Eszter Zsófia történésznek az írás közbeni segítségért.

 

Sásdi Tamás