A bécsi kongresszus:
A francia forradalom és a Napóleon utáni új Európát Bécsben teremtették meg. A rendezés színhelyét még az első párizsi béke titkos záradéka határozta meg. A kongresszust eredetileg négy hétre tervezték, de 9 hónap lett belőle. A városban megjelent 216 küldött, valamint néhány ezer résztvevő egész Európát képviselte. Az orosz, a porosz, a bajor, a württenbergi, a bádeni és a dán uralkodó személyesen is jelen volt. A vendéglátó I. Ferenc kénytelen volt egy fesztiválbizottságot létrehozni, hogy a nagyszámú vendégsereg szórakoztatásáról gondoskodjon.
A kongresszuson plenáris ülések nem voltak. Metternich a spanyolokkal és a franciákkal mint asszisztálóként számolt, Talleyrand ügyességének köszönhetően Spanyolország, Portugália és Svédország így is helyet kapott a nyolcak társaságában. A döntő szót azonban mindenben a győztesek, a brit, az osztrák, az orosz és porosz kormányzat mondta ki. Metternich és Castleragh őrgróf képviselte a mérsékletet, míg I. Sándor és III. Frigyes Vilmos keményebb békefeltételeket diktált volna, azonban a legyőzött Franciaországot képviselő Talleyrand-nek sikerült egyenrangú szerepet kivívnia mellettük és Metternich mellé állt.
A kongresszusnak nem volt hivatalos megnyitója. A küldöttek 1814 szeptember közepétől érkeztek Bécsbe, s tárgyalásaik kezdetével a kongresszus is beindult. A kongresszus célja az európai béke és a nagyhatalmi egyensúly megteremtése volt. Határozatokat fogadtak el a rabszolga-kereskedelem ellen, s tartósan szabályozták a nemzetközi folyami hajózást és a nemzetközi konferenciák számára kialakított protokollt is.
A vezető politikusok azonban nem vettek tudomást a nemzetekről, nemzeti törekvésekről, hanem kizárólag az államokkal voltak hajlandóak foglalkozni. Csak a legitimitás, az egyedül törvényesnek tekintett hagyományos uralom elveit tartották tiszteletben, mert a békére nézve veszedelmesnek találták a nemzeti eszméket. Ezért meglehetősen konzervatív alapon teremtették meg Európa új területi felosztását.
A legyőzött Franciaországgal nagylelkűen bántak. Annak ellenére, hogy Napóleon 100 napos uralma megzavarta a kongresszust, Franciaország alig vesztett területeket. Az országot az 1790-es határai mögé szorították vissza. Területeket vesztett a Rajna bal partján, elvesztette Nizzát, Savoyát és 700 millió frank jóvátétel fizetésére kötelezték. Ezenkívül 5 évig el kellett tartania az ország keleti területeit megszálló 150 ezer fős haderőt. Franciaország ellenőrzését a győztes hatalmak nagyköveteinek tanácsa írta elő, amely Wellington elnökletével hetente ülésezett Párizsban. A francia hatalmi ambíciók feléledését ütközőállamokkal korlátozták. Belgiumból és Hollandiából létrehozták a Németalföldi Királyságot. Piemontot megerősítették Genova, Nizza és Savoya odacsatolásával. Poroszország pedig határos lett Franciaországgal. Svájcból független állam lett.
A győztes nagyhatalmak kielégíthették területi igényeiket. Poroszország megkapta Észak-Szászországot, Svéd-Pomerániát, valamint a Lengyelország első és második felosztása során megszerzett területeket. A Habsburg Birodalom minden elvesztett birtokát visszakapta. Mivel lemondtak Belgiumról, itáliai és adriai tartományokkal kárpótolták (Lombardia, Velence, Isztria, Dalmácia). Oroszország megkapta Besszarábiát, Finnországot valamint a Varsói Hercegséget más lengyel területekkel. Nagy-Britannia tengeri fölényét és kereskedelmi érdekeit biztosította egyes elfoglalt gyarmatok megtartásával (Málta, Ceylon, Fokföld, Helgoland, Jón-szigetek, Guyana, Tobago, Saint-Lucia).
A rendezés vesztesei a függetlenségre törekvő lengyelek és az egységes államról álmodozó olaszok voltak. A Német-római Birodalmat nem állították helyre, helyette létrehozták a Német Szövetséget, amelyet 34 fejedelemség és 4 város alkotott. A Habsburgok német befolyása ezzel csökkent, azonban lehetővé tették, hogy Itáliában megnövekedjen: a birodalomhoz csatolt tartományokon kívül még Toscanát, Modenát és Parmát is osztrák főhercegek kapták meg. Ez Nagy-Britannia érdeke volt, mert szerette volna, hogy az erős Habsburg Birodalom képes legyen a nyugat felé irányuló orosz terjeszkedés feltartóztatására.
A kongresszus záróokmányát 1815. június 9-én írták alá. A kongresszus rendelkezéseinek megerősítésére és a béke fenntartására I. Sándor indítványára 1815. szeptember 26-án I. Ferenc és III. Frigyes Vilmos Párizsban aláírta a Szent Szövetség okmányát, amelyben megfogadták, hogy kölcsönösen segítséget nyújtanak egymásnak a keresztény testvériség szellemében. A későbbiekben a brit király, a szultán és a pápa kivételével valamennyi európai uralkodó csatlakozott az aláírókhoz.
Az aacheni kongresszus:
Miközben a német diákok mozgolódtak, 1818. szeptember 27-én összeült az aacheni kongresszus. Itt a kisállamok képviselői már nem vettek részt. Ebben Metternich és Castlereagh megegyezése döntött, ugyanis el akarták kerülni, hogy I. Sándor a kisállamokat is felhasználja európai hegemóniájához. A három kelet-európai nagyhatalom uralkodója mellett az angol delegációt Castlereagh vezette, míg a franciákat Richelieu képviselte.
A kongresszus legfontosabb témája Franciaország volt. A Párizsra kisarcolt hadisarc kifizetése a végéhez közeledett angol bankházak kölcsöneinek köszönhetően. A bécsi rendezők közös egyetértéssel megszüntették Franciaország megszállását, feloszlatták a Párizsban működő nagyköveti konferenciát, s ezzel Franciaország egyenrangú tagja lett a nagyhatalmak klubjának. A négyes szövetség továbbra is megmaradt, arra az esetre ha Franciaországban újra forradalom törne ki.
A troppaui kongresszus és előzményei:
A következő kongresszusokat az 1815 utáni első forradalmi hullám foglalkoztatta. A forradalmi láncreakció Spanyolországban indult el Riego ezredes vezetésével 1820 januárjában. VII. Ferdinándot feleskették az 1812-es cádizi alkotmányra. Spanyolországot júliusban Nápoly, augusztusban a portugálok, majd Piemont követte. A felkelők liberális alkotmányt követeltek. 1820-22-ben Franciaországban is zavargások voltak. 1820 februárjában Párizsban megölték a trónörököst, Berry herceget, majd egyetemisták tüntettek és tiszti felkelések is voltak.
A megmozdulások hatására I. Sándor kész volt a beavatkozásra, de London elvetette a javaslatot, mivel szerinte ezek a megmozdulások nem veszélyeztetik az európai békét, inkább az orosz katonai erő nyugat-európai jelenlététől tartott. I. Sándor javaslatára ezért 1820 októberében a csehországi Troppauban kongresszus kezdődött. Metternich a többi nagyhatalom támogatását kérte, hogy Itáliában Ausztria tehessen rendet. Ez fontos volt, nehogy az itáliaiak Franciaországtól kérjenek segítséget. Párizsnak nem is tetszett Ausztria nápolyi jelenlétéért és inkább közvetíteni akart. Az első forradalmi hullám már megosztotta a nagyhatalmakat, mivel Troppauban Anglia és Franciaország csak megfigyelővel képviseltette magát. Az oroszok a forradalmi megmozdulásokat kihasználva elfogadtatták az Aachenben már felvetett gondolatot, a belügyekbe való beavatkozást. Oroszország, Ausztria és Poroszország 1820. november 19-én aláírta a troppaui megállapodást, amely a politikai status quo fenntartását szolgálta. Ebben kimondták, hogy az európai szövetség bármelyik országában a forradalom által felborított rendet helyre kell állítani, s ennek érdekében a baráti fellépéstől az erőszakig bármi alkalmazható. Az egyezményt az angolok és a franciák elvetették, de a franciák bizonyos esetekben egyetértettek vele.
A laibachi kongresszus:
A kongresszus 1821 januárjában Laibachban folytatódott. Ide Anglia még megfigyelőt sem küldött. A tanácskozásra a nápolyi királyt is meghívták, akit a parlamentje azzal a feltétellel engedett el, hogy megvédi az alkotmányt. Az uralkodó az ellenkezőjét cselekedte, kérte a nagyhatalmakat, hogy állítsák helyre az abszolút rezsimet. A beavatkozásra Ausztria kapott felhatalmazást. 1821. február 6-án az osztrák intervenciós sereg átkelt a Pó folyón, március 7-én Rietinél szétverte a nápolyi sereget és 24-én bevonult a városba. Ezután jött a megtorlás: a király visszavonta amnesztiarendeletét, s a politikai pereket 1793-ig visszamenőleg felújították. Az osztrákok 7 évig maradtak Nápolyban, közben a kirobbant piemonti felkelést is leverték, a közép-itáliai államokat pedig stratégiai okokból megszállták.
A veronai kongresszus:
A Szent Szövetség utolsó kongresszusa 1822 októberében Veronában ült össze, hogy megtárgyalja a spanyol ügyet. A feladat nem volt könnyű, mivel London a koalíció felbomlását is vállalta, mert Angliának Spanyolországgal és a függetlenségi háborút vívó latin-amerikai térséggel is jó viszonya volt. Ezért figyelmeztette a kongresszust, hogy a rendcsinálás nem terjedhet ki Dél-Amerikára. A kongresszus Franciaországnak adott felhatalmazást a rendcsinálásra, amelyet Párizs 1823 augusztus végére teljesített. Latin-Amerika sorsa az angolok mellett a franciákat, az oroszokat és az amerikaiakat is érdekelte. Gazdasági szempontból mindegyikük a függetlenség kivívása mellett volt érdekelt. A politikai célok megosztottak voltak: az oroszok fenn kívánták tartani a spanyol uralmat, a franciák a Bourbonokat látták volna ott szívesen. Párizs katonai beavatkozása ellen London tiltakozott. Canning 1823. október 9-én figyelmeztette Polignac londoni francia nagykövetet, hogy francia beavatkozás esetén Anglia elismeri a spanyol gyarmatok függetlenségét. Még az USA-val is hajlandóak voltak összefogni. John Quincy Adams külügyminiszter az önálló fellépésre ösztökélte az elnököt, aki 1823. december 3-án megfogalmazta a Monroe-elvet. Eszerint az európaiak dél-amerikai beavatkozását Washington az USA-val szembeni barátságtalan lépésnek tekintené. Saját kevés hadereje híján az angol fegyverekben bíztak konfliktus esetén, amelyre nem került sor.
Latin-amerikai függetlenségi háborúk:
Latin-Amerika függetlenné válását a francia forradalom következményei és Napóleon Spanyolország és Portugália elleni támadásai segítették elő. Az anyaország juntáinak ellenállását követően Spanyol-Amerika alkirályságaiban is kibontakozott az ellenállás, amely a gyarmati függés felszámolására törekedett. A spanyolok által uralt területek 1825-re függetlenné váltak és Brazília is elszakadt Portugáliától.
Az Új Granadában Caracas városából indul ki a felszabadító harc, ahol 1810 tavaszán alakul meg az új junta. A mozgalom vezetője Simon Bolivar, aki európai tapasztalatokkal rendelkező földbirtokos volt. Kezdeményezésére kikiáltották Venezuela függetlenségét, mire 1812 tavaszán spanyolok szálltak partra és júniusban elfoglalták Caracast. Bolivar és társai az Antillákra menekültek, majd Bolivar Kolumbiába ment, ahol ugyanúgy 1810-ben kezdődött az ellenállás. 1813-14-ben újra bevonult Caracasba, ahol felszabadítóként ünnepelik, de a spanyolok megint beavatkoznak. 1816-1819 között már angol segítséggel tér vissza. Ezúttal sikeresen kiűzik a spanyolokat, majd megalakul Nagy-Kolumbia, amelyhez az 1822-ben felszabaduló Ecuador is csatlakozott. Még Bolivar életében, 1830-ban felbomlott az államszövetség, Venezuela, Kolumbia és Ecuador politikailag teljesen önálló lett.
Délen, La Plata Alkirályságban 1810 májusában lemondatták az alkirályt, s egy kilenctagú juntát választottak, amely 1811-ben háromtagú direktóriumnak adta át a hatalmat. Az egységet így se sikerült biztosítani. Paraguay a spanyolok mellett a felkelő erőkkel és Argentínával is szembekerült és 1811-ben kikiáltották a tartomány függetlenségét. Buenos Airesben 1813 elején általános kongresszust hívtak össze és egyszemélyes kormányzást hoztak létre, végül 1816-ban a tucumáni kongresszuson a monarchikus államforma mellett foglaltak állást. Az argentínok sikeresen harcoltak a spanyolok ellen, s Bernardo O’ Higgins vezetésével behatoltak Felső-Peruba, ahol 1814-ben vereséget szenvedtek. Napóleon kudarca után Spanyolországból erősítés érkezett, így 1814-1816 között Chilét elfoglalták. Ellenük lázadtak fel José Francisco de San Martin vezetésével 1817 januárjában. Egy év telt el és Chile független lett. Ezután Peru következett, amelyet 1821-ben sikerült felszabadítani. 1823-ban a spanyolok még átmeneti sikereket értek el, de 1825-re teljesen kiűzték őket a térségből
Az észak-és közép-amerikai spanyol birtokok, Új-Spanyolország alkirályságának függetlenségi mozgalmát is Napóleon fellépése indította el. Az első vezetők a meszticek (félvér indiánok) soraiból kerültek ki. Mexikóvárosban 1808-ban indult el a népi mozgalom, amely 1810 decemberére felkelésben tört ki, melynek vezetője Miguel Hidalgo volt. A rosszul felszerelt seregét a királyi csapatok 1811 januárjában szétverték, Hidalgót pedig kivégezték. Hidalgo híve, José Morelos folytatta a felkelés szervezését. 1812-ben jelentős sikereket ért el, majd a következő év őszén kongresszust hívott össze, ahol alkotmányt dolgoztak ki, amelynek alapját Morelos demokratikus nézetei adták. Ezt a kreol politikusok (a gyarmatokon született spanyolok) ellenségesen fogadták, ami megosztotta a felkelés vezetését. 1814-ben a spanyolok támadta, ami miatt a kongresszusnak menekülnie kellett. Morelos a spanyolok kezére került és 1815 decemberében agyonlőtték. 1820-ban Cádizban felkelés tört ki, az oda küldött csapatok megtagadták az engedelmességet. A spanyoloktól átállt Augustin de Iturbide A felkelőkkel megkötötte a Hármas Garanciát, amely kimondta a katolikus vallás védelmét, a Spanyolországtól való elszakadást, és az alkotmányos monarchia létesítését hirdette meg és hangsúlyozta a kreolok és a meszticek egyenjogúságát. Ezután kiszorították a spanyol csapatokat és 1822. május 18-án Iturbie-t I. Augustin néven császárrá koronázták. Azonban a köztársaság pártiak követelték a lemondását, amit ő meg is tett és száműzetésbe vonult. 1824-ben visszatért egy hamis hír miatt, miszerint Spanyolország újra fenyegeti Mexikót. Iturbie-t letartóztatták és júliusban kivégezték. Nemsokára, 1824 októberében életbe lépett a Mexikói Szövetségi Köztársaság alkotmánya.
A latin-amerikai függetlenségi mozgalmak közül a legbékésebb útja a portugál Brazil alkirályságnak volt. A királyi udvar a francia inváziós erők elől menekülve került Brazíliába 1807-ben, ahol szívesen fogadták őket. 1815-ben Brazíliát királysággá nyilvánították. Egy 10 éves hazaiakkal tartott huzavona után 1825-ben Brazília végleg független lett.
A keleti kérdés és a görög szabadságharc:
A 19. század második évtizedében jelent meg egy olyan kérdéskör az európai diplomáciában, amely az I. világháborút lezáró békerendszerig vezető szerepet játszott. Ez a probléma a Török Birodalomhoz kapcsolódott, s a diplomáciában keleti kérdésként vált ismertté.
A kifejezés röviden az európai hatalmak ellentéteit takarja a bomló Török Birodalom feletti befolyás megszerzéséért, illetve felosztásáért. A keleti kérdést a kialakuló világpiac, a gyarmatokért, illetve azok megtartásáért folyó hatalmi politika tűzte napirendre, s mint európai probléma a 18. század végén körvonalazódott.
1821-ben robbant ki a birodalmon belül a görög szabadságharc. Mivel a görögök legitim uralkodójuk ellen lázadtak fel, az éppen laibachi kongresszuson tartózkodó nagyhatalmak sem éppen rokonszenvvel nézték a görögök ténykedését. Idővel azonban máshogy viszonyultak a dologhoz. Sándor halála után I. Miklós már támogatta a görögöket diplomáciai, pénzügyi és katonai eszközökkel. Ezután Anglia is bekapcsolódott az akcióba, mivel ha hagyta volna az oroszokat egyedül harcolni, övék a fekete tenger. Egész Nyugat-Európában filhellén (görögbarát) mozgalom bontakozott ki. Anglia is kölcsönt nyújtott a felkelőknek. Egyedül Metternich volt ellene, az ő álláspontja továbbra is az eredeti volt. Végül csatlakoztak a franciák is és az 1827-es navarinói tengeri csatában vereséget mértek a török flottára, majd az oroszok és a törökök között robbant ki háború, amelyet a drinápolyi béke zárt le, tovább erősítve az orosz befolyást a Balkánon. 1830-ban pedig a nagyhatalmak londoni értekezlete elismerte a független görög alkotmányos királyságot.
Az 1830. évi forradalmak:
Napóleon bukása után Franciaországba visszatértek a Bourbonok, akik „semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek”. XVIII. Lajos (1815-1824) uralmát még elfogadták a franciák, aki alatt alkotmányos monarchia volt Franciaország államformája. Lajost X. Károly követte a trónon (1824-1830), akiből hiányzott minden politikai érzék. Első lépésként a népszerűtlen Jules de Polignac-ot nevezte ki miniszterelnökké, majd 1830.07.25-én feloszlatta a képviselőházat, módosította a választójogi törvényt, és szigorította a sajtócenzúrát. Intézkedéseinek hatására Párizsban forradalom tört ki. A békés tiltakozó tüntetésnek indult demonstráció végül megdöntötte a Bourbon-királyságot és Három Dicsőséges Nap (07.27-29) néven vonult be a francia történetírásba. A párizsiak elfoglalták a városházát és a főbb középületeket. X. Károly lemondott, s a mérsékelt liberálisok (Thiers, Perier, La Fayette) a forradalom radikalizálódásának elkerülése érdekében a Bourbon-ház orléans-i ágából származó Lajos Fülöpöt támogatták, akit augusztus 7-én királlyá választottak.
A forradalmat figyelő Metternich így sóhajtott fel: „Egész életem munkája megsemmisült”. Nem sokkal a franciaországi forradalom után összeomlott a bécsi kongresszus által létrehozott Egyesült Németalföldi Királyság is: a holland hatalmi túlsúly miatt elégedetlen belgák forradalmat robbantottak ki. I. Vilmos hiába kért segítséget, az oroszok és a poroszok vállalkoztak volna a segítségnyújtásra, de britek és a franciák nem, a Habsburgok pedig az Itáliában kitört mozgalmakkal voltak elfoglalva.
Írta: Sásdi Tamás
Felhasznált irodalom:
- 19. századi egyetemes történelem 1789-1914. (szerk.: Vadász Sándor), Korona Kiadó, Bp., 2005.
- Hahner Péter: A Szent Szövetség rendszere. Megújuló nemzetközi kapcsolatok 1815-1848. In: Rubicon 2011/3-4
- Hahner Péter: Franciaország története, Műszaki Könyvkiadó, Bp., 2002.
- Ormos Mária – Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Felemelkedés és hanyatlás 1814-1945. Osiris Kiadó, Bp., 2003.