Egyetemes kitekintés a 19. századra: az ipari forradalom Európája:
Először határozzuk meg mit is jelent az ipari forradalom. A Dömötör Attila szerkesztette Történelmi lexikon így határozza meg a fogalmát: „Az ipari forradalom a gazdasági változás felgyorsult ütemét, a technikai és technológiai újítások elterjedését és a késztermékek kibővült piacainak megjelenését jelölő fogalom. A folyamat a 18. század utolsó negyedében Angliában bontakozott ki a textiliparban és a mezőgazdaságban. A könnyűipar után a nehéziparban is beköszöntött az ipari forradalom. Az ipari forradalomnak több szakasza van, napjainkig tartó folyamat”.
Az ipari forradalom Angliában bontakozott ki először 1780 körül. Először a textiliparban jelent meg, majd az ipar más szektoraira is átterjedt. Hatást gyakorolt a gazdaságra, társadalomra és a kultúrára egyaránt. Uralkodóvá vált a városi életforma. Létrejött a polgári társadalom. Az iparban számos új találmány jelent meg, pl. Watt gőzgépe (1769), Hargreaves Fonó Jennyje (1765), Stephenson gőzmozdonya (1825), Fulton gőzhajója (1809) és Maudslay esztergagépe (1810 körül).
Az 1860-as évekre átterjedt az egész világra, ezt nevezzük második ipari forradalomnak. Itt már Németországé és az USA-é volt a vezető szerep. Az iparban ekkor a kohászatban és a közlekedésben hozott óriási változásokat. Ekkor már megjelent a villamos energia is. Az 1890-es évektől pedig kibontakozott az autógyártás. A főbb találmányok: Edison izzólámpája (1880 körül), Siemens villamosa (1879), Bessemer és Martin – Siemens-féle acél, Bell telefonja (1876), Marconi drót nélküli távírója (1895).
A második ipari forradalom hatással volt hazánkra is. Itt is találmányok sokasága jelent meg. A továbbiakban a tudomány és a technika magyarországi fejlődéséről lesz szó.
Magyarország 1867 és 1914 között:
1867-ben megtörtént a kiegyezés, amellyel létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia. Magyarország a birodalmon belül lényegében önállóan működött, csak az 1867/12-es tc. által kimondott közös ügyekben (külügy, hadügy és az ezeket fedező pénzügy) nem volt önállósága. 1890-ig mondhatjuk nyugalmasnak a dualizmus időszakát. A korszak vezető politikusa Tisza Kálmán, aki 1875-1890 között miniszterelnök volt. Miniszterelnöksége alatt számos érdekes esemény történt az országban. Többek között megszületett az első büntetőtörvénykönyv, a Csemegi-kódex, megszületett a csendőrség és egy tiszaeszlári kislány napjainkig rejtélyes eltűnéséből kibontakozott az antiszemitizmus.
1890 után feszültebb lett a viszony az osztrák és a magyar fél között. Ezt a periódust a dualizmus válságának nevezi a történetírás. A korszak két legjelentősebb miniszterelnöke Wekerle Sándor és Tisza István voltak. Wekerle alatt fogadták el a kötelező polgári házasságot, míg Tiszának az ellenzék obstrukciójával kellett megküzdenie.
A technika fejlődése:
A közép-és felsőfokú szakoktatás helyzete:
Az ipar és a kereskedelem nagyarányú fejlődése megkövetelte olyan szakemberek képzését, akik általános műveltséggel és korszerű szakmai ismeretekkel rendelkeznek. Az 1868-as népoktatási törvény előírta a 15 éves korig tartó iskolakötelezettséget. Ekkoriban még nem nagyon volt az országban szakoktatásra alkalmas intézmény. A szakmát a mestereknél tanulták meg az inasok. Egyedül Pesten működött az ipartanoda. Az 1872/8-as tc. megszüntette a céheket. Kimondta, hogy csak az lehet tanonc, aki elmúlt 12 éves. A szervezett szakképzést az 1884/17-es tc. teremtette meg, amely előírta, hogy minden olyan városban ahol legalább 50 tanonc összegyűlik, ott rendezzenek tanfolyamot a számukra. A tanfolyamoknál figyelembe vették a munkaidőt is, ezért este oktatták a leendő szakembereket. Az ipar számára 1886-ban a Pesti Királyi Rajziskolából létrehozták az első ipari szakiskolát. Itt az iparrajztanítás mellett bevezették a műhelyoktatást is. Sokat panaszkodtak a kevés gyakorlati nevelés miatt, amely főleg a gyáriparban szült nehézségeket. 1890 táján létrejött az első tanműhely a vasutas tanoncok miskolci iskolájában. A század végére létrehozták az ipari szakiskolákat. Céljuk olyan iparossegédek nevelése volt, akik képesek a kézműipart továbbfejleszteni és kisebb ipari vállalatoknál munkavezetőkként tudnak felelősséget vállalni. A képzési idő 3-4 év volt, heti 20 óra elmélet, 24-28 óra gyakorlat.
1850-re megszűnt a Pesti Tudományegyetemen az egyetemi mérnökképző intézet, az Institutum Geometricum. Ekkor még a nemrégiben megnyílt ipartanoda csak középfokú iskola szintjén volt. Többen szorgalmazták az ipartanoda képzési szintjének emelését. Az egyetemmé válásig 1871-ig kellett várni, ekkor törvényben kimondták a Műegyetem megalakulását. 1873-ban a teljes tanszabadság megszorításával a mérnöki oklevél megszerzésének feltételeként meghatározott tananyagot és vizsgarendet írtak elő. Megindult a szakági differenciálódás is, mérnöki, építész, gépész és vegyész irányokkal. Még az egyetemi rangra emelés előtt előírták a gépészmérnökök számára a szigorlatokat. A leendő gépészmérnököknek a következő tárgyakból kellett szigorlatozniuk: chémiai technológia, felsőbb mennyiségtan, technikai fizika, technikai mechanika, gépszerkezettan, mechanikai technológia.
1899-től bevezették a műegyetemi doktorátust, amellyel elismerték az intézményhez kapcsolódó tudományos munka tudományegyetemi rangját. Az első műegyetemi doktori szabályzatot Ferenc József 1901.04.28-án hagyta jóvá. Eszerint a doktori szigorlatot egy főtárgyból és két melléktárgyból kellett letenni. A doktori szigorlat főtárgyának összhangban kellett lennie a doktori értekezéssel. Az értekezés lehetett tudományos dolgozat vagy építészi, gépészmérnöki és mérnöki terv. Természetesen itt elsősorban az eredetiséget és a különlegességet értékelték.
A század első éveiben még a Múzeum körúton folyt a mérnökképzés, majd 1908-ra elkészült a 20. századi magyarországi technikai kultúra fellegvára a Duna-parton. Az 1909/10-es tanévet már itt kezdték el a jövő mérnökei. Napjainkban is itt folyik hazánkban a legszínvonalasabb mérnökképzés.
Az 1910-es években új mérnöki szakterület jelent meg, a közgazdasági. Még a századfordulón sokat emlegették a mérnöki munkában a közgazdaságtan fontosságát. 1916-tól a Műegyetemet már technikai és közgazdasági tudományok egyetemének nevezték.
Fontosabb építkezések és a főváros fejlődése:
A dualizmus éveiben rendkívül gyors mértékben folytatódott a főváros urbanizálódása. Az 1872/36. tc. kimondta Budapest megalakulását, amely Pest, Buda és Óbuda egyesítéséből jött létre. A korszakban szinte újjáépült Budapest, hatalmas épülettömbök jöttek létre.
A kiegyezés utáni évtizedek uralkodó építészeti stílusa a korai eklektika, amelyben a technikai kultúra számos új eleme gyökeresedett meg. A vízvezetékek, a csatornahálózat, a központifűtés-rendszerek, a légtechnikai, szellőzőrendszerek, a felvonók éreztették a hatásukat az épületek kialakításában, másrészt a további komfortigények új tudományággá kezdték formálni az épületgépészetet.
A stílus vezető építésze Ybl Miklós volt. Nevéhez számos kastély, és több híres budapesti épület kötődik. Nevét emlékérem is őrzi. Egyik legismertebb remekműve a budapesti Operaház. A pályázat megnyerése után 11 évig (1873-1884) dolgozott az épületen, mint tervező és a kivitelezés irányítója. Az általa megálmodott légtechnikai és szellőzőrendszer a leggondosabban kialakított műszaki megoldások közé tartozott. A színpadgépezet is egyedülálló volt: vasból készült, hidraulikusan működött és nem volt gyúlékony. Ybl tervei alapján épült 1868-1870-ben a Margit-fürdő épülete a Margitsziget északi részén. A gyógyfürdőt tápláló artézi kutat Zsigmondy Vilmos fúratta, aki nemzetközi hírű akadémikus bányamérnök volt.
A századforduló építészete a fejlett (1890-1900) és a késő eklektikához kapcsolható (1900-1918). A korszak kiemelkedő alkotása a Steindl Imre által tervezett Parlament (1883-1903). Steindl műegyetemi tanár volt, az Országház megalkotása mellett munkásságában jelentős a műemlék-helyreállítási tevékenység is. Kollegájának, Schulek Frigyesnek egyenesen a restaurálási munka adta meg a széles körű elismertséget. A budavári Nagyboldogasszony-templom kiegészítő helyreállítása és a keretezésére épített Halászbástya, a visegrádi Salamon-torony helyreállítása Schulek kitűnő műépítészeti képességét bizonyítja.
1891-1903 között nagyarányú építkezéseket végeztek a budavári palotán. Az építkezést Hauszmann Alajos irányította. Hauszmann a meglevő részt északi irányban megismételte, majd a meglevő részeket kupolával kapcsolta össze. Ő tervezte még a mai Nemzeti Galéria, az új Műegyetem, az István kórház, a jelenlegi Néprajzi Múzeum, a New York palota és a szombathelyi városháza és színház épületét.
A századforduló jelent meg hazánkban a szecesszió, megújulni szándékozó irányzatként lett az eklektika stílusellenzéke. Egyik ismert képviselője Alpár Ignác. A Millennium emlékére ő komponálta egybe az ország híres műemlékeit, amely a mai Mezőgazdasági Múzeum épületének adott otthont. Az épület többek között a Vajdahunyad-várból, a segesvári kaputoronyból, a jáki kapuból tevődött össze. Az épületegyüttes napjainkban is jellegzetes része a Városligetnek. Alpár tervezte az egykori Tőzsdepalotát, amely a későbbiekben a Magyar Televíziónak adott otthont. A hazai szecesszió legjelentősebb alkotója Lechner Ödön. Legismertebb műve a Postatakarékpénztár épülete. Lechner munkássága hatással volt például az erdélyi építészetre is. Az egyik legismertebb erdélyi alkotó Kós Károly volt, aki többek között társalkotóként jegyezte a budapesti Állatkert néhány épületét is.
A korabeli építészet egyik legjelentősebb képviselője Lajta Béla. Legjelentősebb alkotásai az Erzsébetvárosi Takarékpénztár a Rákóczi úton, amely később a Gázműveknek adott otthont, illetve a Vas utcai kereskedelmi iskola épülete.
A korszakban fontos feladatot kap a komplex várostervezés. 1894-ben megszületett az első budapesti építési szabályzat. Tipizált terveket kezdtek alkalmazni. A pályaudvarokon rendszerint a súlyok, eklektikus, neoreneszánsz vagy neobarokk szárnyépületek között feszült finom hártyaként az acélból és üvegből készült csarnok. A legjellegzetesebb ilyen épület a Gustave Eiffel irodája által alkotott Nyugati pályaudvar (1874-77). A másik nagy budapesti pályaudvart, a Keletit 1884-ben adták át.
Budapest városképének egyik legmeghatározóbb elemei a hidak voltak. A kiegyezés évében még csak a Széchenyi által megálmodott Lánchídon lehetett átmenni Pestről Budára. 1876-ra megépült a második átkelő, a Margit-híd. A terv és a kivitelezés a franciákat dicséri. A középen elhelyezett széles mederpillér lehetővé tette, hogy 1899-1900-ban megépülhessen a Margitszigetre vezető szárnyhíd. 1896-ra épült meg a Fővám téri Duna-híd, amelyre külön pályázatot írtak ki. A nyertes Feketeházy János lett. A híd Ferenc József nevét vette fel, napjainkban Szabadság-hídként ismerhetjük. 1898-1903 között épült az Erzsébet-híd régebbi változata, amely 1926-ig a világ leghosszabb lánchídja volt. A tervezés és a kivitelezés a Ferenc József-híd építésénél is segédkező Duna-hídépítő Osztály mérnökei vitték véghez: Czekelius Aurél, Gálik (Dömötör) István és Beke József.
A közlekedés fejlődése:
A kiegyezés utáni Magyarországon valóságos vasútépítési láz bontakozott ki. 1868-ban megalakult a MÁV, amely pár éven belül kiszorította a magánvasúttársaságokat a piacról. A vasút államosításában nagy szerepe volt Baross Gábornak. Baross jogot végzett a pesti egyetemen, majd 1883-tól közlekedési államtitkár volt, 1886-1889 között közmunka-és közlekedésügyi miniszter, majd 1892.05.08-i haláláig kereskedelmi miniszter. Nevéhez fűződik a vasútvonalak nagy részének államosítása, a vasúti hálózat, a vagon-és mozdonypart további fejlesztése. Ő dolgoztatta ki és vezette be a vasúti zónatarifa rendszert, amellyel a nagy távolságokra leszállította a személyi viteldíjat, hogy sokan tudják használni a vasutat. A teheráru-díjszabást is átalakította, hogy a mezőgazdasági termények is versenyképesek legyenek a piacon. Alatta építették ki Fiume kikötőjét, folytatták a Vaskapu szabályozását. Gondot fordított a dunai hajózás és tengerhajózás fejlesztésére. Egyesítette a postát és a távírdást, támogatta a tanonciskolákat. A kortársak elismeréssel adóztak a tevékenységéért. A főváros még életében el akarta róla nevezni a Stáció utcát, de mivel nem egyezett bele, erre csak halála után került sor.
A teljes vasúti hálózat fokozatosan épült ki az első világháborúig. 1873-ban készült el az északi vonal, a Budapest – Fiume és a keleti vasút, amely Budapest – Brassó között járt. Az ország keleti és nyugati fele közötti kapcsolatot jelentősen könnyítette a fővárosi déli (1877) és északi (1896) összekötő dunai vasúti híd megépítése. Az 1890-es évekre vált teljessé a vasúthálózat és a külföldi összeköttetés. 1900-ra már 17107 km hosszúságú vonalon utazhattak a vasút szerelmesei. A vonalak hosszúsága a korszak végén, 1918.10.31-én 22.869 km-re bővült.
A korszak kezdetén a vasúti vontatást gőzmozdonyokkal oldották meg. Az 1870-es években indult meg a Magyar Államvasutak Gépgyárában (MÁVAG) a gőzmozdonygyártás. A legkiválóbb gőzmozdonytervezők Papp János, Kordina Zsigmond, Petz Kornél és Láner Kornél voltak. Utóbbi jól sikerült konstrukciója volt a 424-es sorozat.
A századfordulón a vasúton is megjelent a villamos energia, azonban a gőzmozdonyok még évtizedekig meghatározóak voltak. A nagyfeszültségű váltakozó áramú fővasúti villamosítást nagy távolságon először Olaszországban alkották meg, de egy magyar mérnök, Kandó Kálmán tervei alapján. Kandó a Műegyetemen diplomázott 1892-ben Két évig Párizsban dolgozott, majd Budapesten a Ganz-gyárban folytatta munkásságát. Kis idő múlva a villamossági szerkesztési osztály vezetője lett. 1898-ban építette meg az első háromfázisú közúti villamosvasutat. A rendszert 15 Hz frekvenciájú árammal, 3000 V feszültséggel tervezte, az áramerősség 300 A volt. Úgy gondolta, hogy ilyen erősségű áram az áramszedőkkel még szikrázás nélkül levehető. Az energiaellátó rendszer mellett a motorkocsikat és a mozdonyokat is az ő tervei alapján készítették.
A vasút befolyásolta a településfejlődést is. A vasúti csomóponttá válás megnövelte az addig nagyon sok jelentéktelen város, pl. Hatvan, Celldömölk, Dombóvár, Püspökladány, Érsekújvár, Tapolca forgalmát.
A 19. század végéig Európában nem létezett egységes időmérés és időzónarendszer sem, kialakítását a vasúti járatok sűrűsödése váltotta ki. A vasúti társaságok 1871-ben egyeztek meg, hogy a vonatok menetrendjét a fővárosi időhöz igazítják. A budapesti Országos Meteorológiai és Földmágnességi Intézetben műszerekkel megállapított pontos időt távírón keresztül juttatták el az állomásokra.
A magyar városokban a 19. század közepéig nem volt téma a tömegközlekedés fejlődése. Még 1832-ben indították az első pesti omnibuszt a kirándulók kedvéért a mai Vörösmarty tér és a Városliget között, az első lóvasút 1866-ban indult el. A század végén itt is tért hódított a villamos energia. Megjelent a villamos, amely először Budapesten, a Teréz körúton a Nyugati pályaudvar és a Király utca között haladt végig 1887-ben. Az elektromos energiát a jármű az útburkolat alatt elhelyezett csatornából kapta, amelyben áramvezető sínt helyeztek el. 1889.06.30-tól rendszeres és állandó villamosjárat közlekedett a fővárosban, 1895-tól a lóvasutakat fokozatosan felszámolták. 1900-ra már 100 km-es volt a főváros pályahálózatának hossza. Nagyobb vidéki városaink közül Szegeden 1908, Debrecenben 1911-ben jelent meg a villamos. A világháború kitöréséig 17 városban, többek között Szombathelyen, Pozsonyban, Kassán, Sopronban, Pécsett, Miskolcon, Debrecenben, Nyíregyházán, Temesvárott és Nagyváradon indult meg a villamosközlekedés.
A millenniumra kezdték el építeni 1894 augusztusában a földalatti vasutat. A két alagút nyitott vasbeton zsaluzással készült, vízzáró födémmel. Ennek köszönhetően a korabeli Sugárút teljesen fel volt ásva. Az állomások oldalait Zsolnay-csempével burkolták, a lépcsőlejárók fölé pedig csinos kis pavilonok kerültek. A kontinens első földalatti vasútját 21 hónapnyi megfeszített munkával építették meg. Természetesen a földalatti is villamos energiával üzemelt. A Gizella tértől (mai Vörösmarty tér) egészen a millenáris kiállítás helyszínéig, a Városligetig lehetett utazni. A vasút a vonalon többször végigutazó császár és király tiszteletére felvette a Ferenc József Földalatti Vasút nevet.
A főváros tömegközlekedése még színesebb lett a budavári siklóval és a svábhegyi fogaskerekűvel. Mindkettő ötlete Széchenyi Ödöntől származott. A budai várba vezető vonal két éven át épült, a pályája 50 m-es szintkülönbséget hidalt át. A forgalom 1870-ben indult el. Az alsó állomásépületben helyezték el az energiát szolgáltató gőzgépet. A fogaskerekűt 1874-ben adták át és szintén gőzüzemű volt. A mozdony a vonóerejét fogaskerekek segítségével a két sínszál között elhelyezett fogaslécnek adta át. A vonalas 1929-ben villamosították. Az első világháború előtt a Tátrába is terveztek fogaskerekűt, amelyet már eleve villamos vontatásúnak szánták.
Az elektrotechnika és a gépipar fejlődése:
A villamos energia előretörésével nemcsak a közlekedés, de az épületek jellege és az utcakép is átalakult. A nagy budapesti bérházakban megjelentek a liftek. Főleg a századforduló után terjedtek gyorsan az elektromos meghajtású felvonók. Ezekhez legfőképpen alkalmas villamos motor kellett. Déri Miksa, aki a Ganz Villamossági Gyár igazgatója is volt, 1903-1904-ben kidolgozta a „kétkefe-rendszerű, egyfázisú, repulziós, kommutátoros motort, amelyet röviden Déri-motorként emlegetnek. Egyik legnagyobb előnye a finom fordulatszám-szabályozás volt. A motorból 1904-1912 között 3000-nél is többet gyártottak, ezeket legszívesebben liftek hajtására alkalmazták.
Villamos közvilágítás még a millennium idején nem volt a fővárosban, a gázgyárak közvilágítási monopóliumot élveztek. 1909-ben a budapesti főútvonalakon 126 lámpával megjelent a villamos világítás. A nagy energiákat igénylő világítás felvetette az egyenáramú villamos energia tárolását. A világításra alkalmas nagy tárolóképességű akkumulátorral két selmecbányai tanár, Schenek István és Farbaky István 1884-ben lépett a nyilvánosság elé. Az eredmények ellenére az elektromossággal sokáig főleg laboratóriumi, legfeljebb kisipari körülmények között foglalkoztak. Nagyipari szinten először a Ganz-gyár kezdett el foglalkozni az elektromossággal. A gyár 1878-ban Budapesten a vízivárosi Kacsa utcában hozta létre az első villamos részleget. Az elektrotechnikai ipar így is hatalmas lyuk volt a Monarchia ipari szerkezetében, ennek betöltése nagy lehetőséget kínált a feltörekvő magyar iparnak.
1885-ben a Ganz-gyár három mérnöke, a már említett Déri Miksa, Bláthy Ottó Titusz és Zipernowsky Károly szabadalmaztatták találmányukat, a transzformátort. Találmányukkal megoldották a villamos energia nagy távolságú továbbítását. 1892-ben üzembe helyezték Róma mellett a Tivoli Vízierőművet, amelyben Ganz-transzformátor és áramelosztó rendszer működött. A transzformátort még használták a közlekedésben is.
1893-ban Zipernowsky katedrát kapott a Műszaki Egyetemen. Ekkor hozták létre a Gépészmérnöki Karon az Erősáramú Elektrotechnikai Tanszéket, amelyből a későbbiekben fejlődött ki a ma is létező Villamosmérnöki Kar. Zipernowsky szabadalmazott találmányainak gyűjteménye 1900-ban a párizsi világkiállítás alkalmából könyv alakban is megjelent. A 40 találmány között olvashatunk egyvágányú vertikális nyommal bíró vasútszerkezetről, a többfázisú áramrendszerek előnyéről, váltakozó áramok egyenárammá alakításáról.
A villamos energia fogyasztását kezdettől fogva mérték, de ezek a mérők egyenáramúak voltak. A Ganz-gyár váltakozó áramú rendszeréhez váltakozó áramú mérők kellettek. 1889-ben a gyárban hozták forgalomba a Bláthy által szabadalmaztatott indukciós wattóra számlálót, amely alkalmas volt a váltakozó áramú villamos energia fogyasztás mérésére.
A hírközlést sokak számára a 19. századig a levelezés jelentette. 1876-ban Bell találmánya alapján megszólalt a telefon. Magyarországon először Gothard Jenő fizikus és csillagász próbálkozott először telefonálással. Herényi birtokán 1877-ben felszerelt egy három állomásos telefonvonalat. 1883-ban Szombathely – Herény és Ógyalla között megvalósult egy 270 km-es távolságú telefonbeszélgetés. Gothard beszélgetőpartnere a szintén csillagász Konkoly-Thege Miklós volt.
A feltalálók idővel rájöttek, hogy kell egy telefonközpont, ahol a vonalak igény szerint köthetők össze. A találmányt Puskás Tivadar dolgozta ki. Az első közcélú budapesti telefonközpont 1881.05.01-én kezdte meg működését. Ez egyelőre csak helyi beszélgetésekre volt alkalmas, de 10 éven belül a fővárosiak már vidékre is telefonálhattak. A Budapest-Bécs telefonvonal 1890-től működött.
A telefonközponton kívül Puskás még egy maradandó találmányt alkotott. Ez volt az 1893-ban megszólalt telefonhírmondó, amely lényegében telefonos hírközlés volt. Tekinthetjük a rádió ősének is. 1897-től a Telefonhírmondó rendszeresítette a napi háromszori pontosidő-jelzést, és egyéb más praktikus szolgáltatásai is voltak.
A villamos erőgépek megjelenése ellenére a századfordulón a gőzgépek rangja még töretlen volt. A villamos erőgépek mellett a fejlődés egy másik útja a belső égésű erőgépek irányába mutatott. A gépeknél tökéletesedtek azok a megoldások, amelyekkel a tüzelőanyagot a motor hengerében égették el.
1879-ben Csonka János elkészítette az első magyar gázmotort, amelynek működése még tisztázatlan volt.
Fontos előrelépés volt Bánki Donát gépészmérnök, műegyetemi professzor szabadalma 1894-ben, amely a benzinmotorok hatásfokát jelentősen növelte. A hatásfok nagyobb sűrítéssel növelhető, ez azonban a keletkező nagy meleg következtében nem kívánt öngyulladást okoz. Ezt a korai gyulladást Bánki víz befecskendezésével akadályozta meg. A használható vízporlasztásos Bánki-motor 1898-ban készült el, és az 1900-as világkiállításon díjat nyert. A Bánki-motor elvét a későbbiekben a repülőgépmotoroknál hasznosították.
A belső égésű motorok és a gázturbinák nagy kihívást jelentettek a dugattyús gőzgépek számára. Az utóbbiak makacsul védekeztek, egyre jobb gőzgépkonstrukciók jöttek ki a magyarországi gépgyárakból. A legjelentősebb gőzgépgyártó az 1868-ban Láng László által alapított Láng-gépgyár volt. Itt 1874-ben indult meg a gőzgépgyártás, amely a 19. század utolsó két évtizedében teljesedett ki. Az 1870-es évek Magyarországán a gőzgépgyártás virágkorát élte. 1873-ban készült el az első hazai gyártású gőzmozdony az Államvasutak Gépgyárában. A Láng-gépgyár gőzgépforgalmazása 1900-1910 között érte el a csúcspontját. Ekkor a gyár összesen évi 9200 kW teljesítményű gőzgép kiszállítását végezte el. A gyárat ekkor Láng Gusztáv vezette. 1903-tól megkezdték a kohógázmotorok gyártását, 1908-tól pedig a dízelmotorokét. Ezek az új termékek lassan háttérbe szorították az addig virágzó gőzgépgyártást.
Az erőgépek közötti vetélkedés mellett a közlekedésben is kialakult a régi-új rivalizálás. A gépkocsi megjelenésével a 20. század eleji Magyarországon is megszűnt a vasúti közlekedés egyeduralma. A közúti közlekedési eszközök gyártásában mérföldkövet jelentett, amikor Csonka János tervei szerint 1904-1905-ben elkészültek a magyar gyártmányú gépkocsik korai példányai. A Csonka által tervezett autót főleg a Magyar Posta használta. A négyütemű, négyhengeres motort vízhűtéssel látták el. Csonka Bánki Donáttal közösen megalkotta az 1890-es évek elején a porlasztót (karburátor), amelyet a későbbiekben a Csonka-féle autókon alkalmaztak. Az általuk megalkotott erőgép volt akkoriban a legtökéletesebb, leggazdaságosabb és legmegbízhatóbb.
A mezőgazdaságban egy nagy találmányt érdemes megemlíteni. 1874-ben Mechwart András alkotta meg a különböző sebességekkel forgó, rovátkolt, kéregöntésű acélhengerekkel dolgozó hengerszéket. Ez a búza igen jó minőségű őrlését tette lehetővé, és a Ganz-gyár szinte az egész világon exportálta eme jeles találmányát.
A tudomány fejlődése:
A tudományos intézményrendszer:
A Magyar Tudományos Akadémia a korszakban csak a tudományos élet elitjének testülete és fóruma volt, saját kutatóhelyekkel nem rendelkezett. Az Akadémia 1869-ben megalkotott alapszabálya ugyan célul tűzte ki a tudományok művelését, valójában azonban erőforrásai a tagok rendszeres dotációját sem fedezték. Így a tudományokat a testület inkább orientálta azzal, hogy a kiemelkedő teljesítményeket tagsággal honorálta, s ezzel példaként állította a terület művelői elé. A testületnek 3 osztályban (nyelv-és széptudományi, bölcsészet- társadalom- és történettudományi, valamint matematikai-és természettudományi) 24 tiszteleti, 60 rendes és 152 rendes tagja lehetett, a tagság természetesen nagy tekintélyt és társadalmi súlyt biztosított viselőjének. Az Akadémia pályázatai, kiadványai a humán tudományok és az irodalom számára biztosítottak nyilvánosságot.
A tudományok művelésének színterei elsősorban a tudományegyetemek, a Műegyetem és az Állatorvosi Intézet voltak. A korszak nemzetközi szintű eredményeinek nagy része ezek laboratóriumaiban, könyvtáraiban, klinikáin született. Ezeken kívül az elmélyült kutatómunkára a nagyobb közgyűjtemények és az állam által fenntartott intézetek adtak lehetőséget.
Az állam elsősorban közvetlen gyakorlati célból állított fel tudományos intézeteket, elsősorban az alkalmazott kutatásokat támogatta. Az agrártermelést és a bányászatot támogatta az 1869-ben alapított Földtani-, és a Meteorológiai Intézet (1870), majd a Vetőmagvizsgáló Állomás (1887), a bortermelés segítése és a filoxéra miatt volt szükség a később Országos Chémiai és Vegykísérleti Állomássá fejlődött Borvizsgáló Állomás (1881), valamint az Országos Filoxéra Kísérleti Állomás (1880) felállítására.
A közgyűjtemények közül az Országos Széchenyi Könyvtárnak volt a legnagyobb tudományos jelentősége. Kötelespéldányjogára támaszkodva a korszakban már félmillió kötettel rendelkezett. Mellette a pesti egyetem és az Akadémia könyvtára volt nélkülözhetetlen színtere a kutatásoknak. A valamely szakterület számára létfontosságú gyűjtemények (Képviselőház, Statisztikai Hivatal, Műegyetem könyvtára) fejlesztéséről rendszeres és jelentős állami támogatással gondoskodtak. Az 1874-ben újjászervezett Országos Levéltár a történeti források őrzésének és kutatásának legfontosabb fellegvárává vált. Az intézmény megkapta az egykori bécsi kormányszékek iratanyagát is. Megnövekedett anyagát a tízes években helyezték jelenlegi helyére, a budavári épületbe.
A Magyar Nemzeti Múzeum a korszakban szintén rendszeres állami támogatásban részesült. Egyes osztályai a századfordulón már európai hírű gyűjteményekkel rendelkeztek.
A korszakban a régi kulturális és tudományos egyletek (Orvosegylet, Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlése, Erdélyi Múzeumért Egyesület, Természettudományi Társulat) mellett megalakultak az egyes szaktudományok országos szintű szervezetei, pl. a Történelmi Társulat (1867), a Magyar Földrajzi Társaság (1873), a Magyar Jogászegylet (1879). Ezek a szervezetek gyűléseikkel, előadásaikkal, szakfolyóirataikkal, közlönyeikkel összefogták egy-egy tudomány érdeklődő közönségét és tudományos szintű művelőit, országos szintű kapcsolatokat hoztak létre a tudósok között. Segítettek az ismeretterjesztésben, a vidéki értelmiségieknek próbáltak segítséget nyújtani, hogy megismerkedhessenek a szakma követelményeivel, módszereivel, kutatási irányaival.
Történelemtudomány:
A társadalomtudományok között széles tömeghatása miatt a történetírás fejlődött a legerőteljesebben, amely a feudális levéltárak megnyílásával hatalmas kincsesbányára tett szert. Az induló forrásfeltárást és alapkutatást hatalmas kiadványsorozatok (Történelmi Tár, Országgyűlési Emlékek, okmánytárak, történelmi életrajzok) fémjelzik. A munkát az Akadémia mellett az 1867-ben alakult Történelmi Társulat irányította, amelynek ugyanekkor indult meg folyóirata, a Századok is.
A korszak elején a történetírók többsége autodidaktaként művelte szakmáját. A pesti bölcsészkaron a kiegyezés után kezdett fejlődni a történelem oktatása. 1866-ban a történelem tanszéket szétválasztották egy egyetemes és két magyar történelmi tanszékre (1526-ig és 1526 után). 1878-ban az egyetemes tanszék is tovább osztódott ókori-, középkori és újkori részre. 1898-ban létrejött a Magyar Művelődéstörténelmi Tanszék, amelyben akkoriban beleértették a gazdaság-, a társadalom- és a kultúrtörténetet.
Korszerűsítették a tanárképzést is. A budapesti tudományegyetem bölcsészkarán 1870-ben külön tanítóképző intézetet, majd két év múlva gyakorló gimnáziumot szerveztek a középiskolai tanárjelöltek számára. A reformoknak köszönhetően a korszak új történésznemzedéke már főszakként történelmet tanult és tanári diplomát is szerzett.
A történetírás szakszerűsödését segítették elő azok a külföldi ösztöndíjak is, amelyeket a korszak első kultuszminiszterei rendszeresítettek különösen tehetséges és már végzett bölcsészek számára az 1870-es évek elejétől kezdve. Az elsők közé tartozott Marczali Henrik, akit csodagyereknek tartottak: 1873-ban történelem-földrajz szakos tanárként végzett a budapesti tudományegyetemen és már 18 évesen doktorált földrajzból. 1875-1877 között Európa legnevesebb egyetemein ismerkedett tovább a történelemmel. Többek között Leopold von Ranke-től hallgatott előadásokat, aki nagy hatással volt rá. Hazaérkezése után gimnáziumi tanár, majd a budapesti egyetemen először magántanár (1878-1895), majd 1924-ig professzorként tevékenykedett. 1893-ban az MTA levelező tagja lett. A millenniumi ünnepségek alkalmából megjelent tízkötetes A magyar nemzet története című összefoglalásnak ő írta két és fél kötetét, amelyek a sorozat legszínvonalasabb köteteinek mondhatóak. Ő szerkesztette a Nagy Képes Világtörténetet, amelynek 12 kötetéből hatot ő írt. A Tanácsköztársaság idején elvállalta a Levéltári Tanács elnökségét. Emiatt és egyéb ellentétek miatt 1919-ben szabadságolták, majd 1924-ben kényszernyugdíjazták. Munkássága a magyar történelem több korszakára kiterjed. A középkor mellett jelentős a 18. századról végzett kutatása is. Írásaiban a politikatörténeti szempontokat sikeresen egészítette ki gazdaság-és társadalomtörténeti nézőpontokkal. A magyar történelem mellett intenzíven foglalkozott az egyetemessel is, s a magyarság történetét igyekezett mindig nemzetközi kontextusba helyezni.
A korszakban tovább alkotott az emigrációból hazatért Horváth Mihály. Ő tanította történelemre Rudolf trónörököst. A Horváth által kijelölt irányt folytatta és eredményeit összefoglalta a már fentebb említett Szilágyi Sándor szerkesztette millenniumi Magyar Történet, amely a korábbi forrásközlő munkákon alapult, vezérfonalának pedig politikatörténetet és az állami intézmények múltját választotta. A 10 kötet a „legrégibb időktől napjainkig” mutatta be a „magyar nemzet történetét” „számos képmelléklettel és szövegképpel”. A felosztás a következő volt: az első a magyarok őstörténetéről, a honfoglalásról, a Kárpát-medence addigi történetéről, az államalapításról és István uralkodásáról szólt. A második kötet az Árpád-ház kihalásáig tárgyalta a történéseket. A harmadik kötet az 1301-1439 közötti történéseket, míg a negyedik 1439-1526 között történteket mutatta be. Az 5. kötet 1526-1608, a 6. 1608-1657-ig tekintette át a magyar múltat. A 7. kötet 1657-1711, a 8. kötet 1711-1815 közötti időszakot fogta át. A 9. kötet 1815-1847, a 10. pedig az 1896-ig terjedő történéseket tárgyalta. Az első kötetek 1895-ben, az utolsók 1898-.ban jelentek meg.
A korszakban Magyarországon is teret hódított a gazdaságtörténet kutatása. A téma egyik fóruma a Gazdaságtörténeti Szemle lett. A legismertebb gazdaságtörténész Acsády Ignác volt, akit főleg a társadalomtörténeti kérdések és a parasztság története érdekelt. Acsády legismertebb munkája az 1906-ban megjelent A magyar jobbágyság története című monográfiája. Munkájában adatokban gazdag, összefoglaló képet rajzol a magyar paraszti társadalomról. Kimutatja, hogy már az Árpád-korban is létezett kizsákmányolás. Elítéli a parasztság röghözkötését is. A magyar birodalom története című művében a társadalom minden rétegének történetét bemutatja és felhívja a figyelmet a nép történetének elhanyagolt voltára.
A századfordulóra főleg Bécs és Berlin egyetemein kinevelődött az a történészgárda, amely már valóban forráskritikai módszerekkel dolgozott. Ők magas színvonalra emelték a történetkutatást. A bécsi Staatsarchivban dolgozó kör (Thallóczy Lajos, Fejérpataki László, Károlyi Árpád) a forrásanyaggal közvetlenül érintkezve az állami intézmények fejlődését kutatta, s munkájuk során a forráskezelés és forráskiadás magas színvonalának követelményeit állították a kollegáik elé.
Papként kezdte pályafutását, majd a történelem felé fordult Fraknói Vilmos. Kutatási területe az egyház-és diplomáciatörténet lett. Részletesen foglalkozott a magyar királyi főkegyúri jog történetével. Egyik legjelentősebb kutatása a Martinovics-mozgalomhoz fűződik. Bécsi levéltári kutatásai során véletlenül bukkant rá a mozgalom irataira. Martinovics és társainak összeesküvése című művének középpontjába a címszereplőt állította. Martinovicsot kisszerű hiú embernek állítja be, aki egy jellemtelen besúgó. Rajta keresztül igyekezett az egész szervezkedést kompromittálni. Élete fő művének a Mátyás király élete című munkáját tartotta. Munkájában Mátyás személyisége alapján vezette le a központosítási kísérletet.
Humán-és társadalomtudományok:
Az irodalomtudományban hatalmas gyűjtőmunka indult, melynek eredményeit Szinnyei József 14 kötetes írói lexikona és a Régi Magyar Könyvtár kiadványsorozata fémjelez. Az irodalomtudomány fő képviselői Gyulai Pál, Beöthy Zsolt, Riedl Frigyes és Horváth János voltak. Riedl Arany Jánost, Horváth a népi-nemzeti irodalmat helyezte a magyar irodalom középpontjába. A századfordulón újítóként hatott az irodalomtudományra Négyesy László stilisztikai szemináriuma és a Nyugat megindulása.
A nyelvészetben a magyar eredetkutatás és az összehasonlító nyelvészet több évtizedes munkájának eredményeképpen a kiegyezés körüli években nyert elfogadást a magyar nyelv finnugor rokonságának elmélete. Ebben Vámbéry Ármin, Budenz József, Hunfalvy Pál, Simonyi Zsigmond, Szinnyei József és Munkácsi Bernát munkássága játszott szerepet. A századfordulón hatalmas szótármennyiséget jelentettek meg a nyelvtörténeti, táj-és oklevél-szótárak témakörében.
A néprajz Herman Ottó és Jankó János alapozó munkássága nyomán lépett ki a hagyományos országleíró irodalomból, s szerveződött tudománnyá a század utolsó évtizedében. Az érdeklődés középpontjában a folklór állt, amit Bartalus István és Vikár Béla népdalgyűjtése, Sebestyén Gyula és Katona Lajos népmesekutatása képvisel, de a millenniumi kiállítás a tárgyi néprajz, a díszítőművészet és az építészet emlékeire is ráirányította a figyelmet.
A filozófiában Alexander Bernát adoptálta Kant nézeteit, majd a századforduló után kezdett alkotni a későbbi marxista, Lukács György. Popper Leó pedig megalapozta a hermeneutikát. A korszakban jelentős fejlődésnek indult a pszichológia. Freud közvetlen tanítványa volt Ferenczi Sándor, Ranschburg Pál pedig fogyatékos gyermekek pszichológiai vizsgálatával vált ismertté. Ekkor lett jelentős tudományág a szociológia is a Társadalomtudományi Társaság és a Huszadik Század című folyóirat jóvoltából. A korszak legjelentősebb szociológusa Somló Bódog volt. A közgazdászok között Kautz Gyulát, Láng Lajos és Matlekovics Sándor nevét érdemes megemlíteni. A jogtudományban a historizmust Timon Ákos képviselte. Újítólag hatott Pulszky Ágost pozitivista jogbölcselete és Pikler Gyula szociológiai szemlélete.
Természettudományok:
A természettudományok ágának megfelelő egyetemi intézményrendszer kiépülése, az ott elhelyezkedő, főleg külföldön képzett értelmiség jelenléte biztosította a nemzetközi tudományosság eredményeinek gyors hazai megismertetését, sőt alkotó továbbfejlesztését.
A matematika legjelesebb központjai a Műegyetem és Kolozsvár voltak. Nemzetközileg jegyzett eredményeket ért el Kőnig Gyula, Kürschák József, Fejér Lipót és Riesz Frigyes. Kőnig a halmazelméletben ért el maradandó eredményt, míg Kürschák az absztrakt algebra jeles művelője volt. Riesz Frigyes nevét az analízis és a geometria módszereit egyesítő funkcionálanalízis megteremtőjeként tartja számon a matematikatörténet. Fejér Lipót pedig az interpoláció elméletében ért el említésre méltó eredményeket. Hunyadi Jenő a determinánsok elméletének jeles művelője volt, ő az egyetlen a korszakban, aki még életében ért el sikereket. Beke Manó számos tankönyvet írt, új tantervet dolgozott ki, emellett a differenciálegyenletek elméletében is új felismerései voltak. Arany Dániel pedig 1894-ben megindította a Középiskolai Matematikai Lapok című folyóiratot.
A fizikában Eötvös Lóránd alkotott hatalmasat, aki a pesti egyetemen tartott fizikai előadásokat 1874-től. Eleinte az elméleti fizika rendes tanára volt, majd Jedlik Ányos nyugdíjba vonulása után 1878-ban a kísérleti fizikai tanszéket vette át. A folyadékok felületi feszültségmérésére új módszert dolgozott ki. A gravitációs tér térbeli változásának mérésére pedig megszerkesztette a róla elnevezett ingát. Találmányát a nyersanyagkutató geofizikában használták. Kísérletileg igazolta a súlyos és a tehetetlen tömeg azonosságát. Ezzel a felfedezéssel elnyerte a göttingeni egyetem díját. 1891-ben az ő kezdeményezésére alakult meg a Mathematikai és Physikai Társulat. 1894-1895-ben vallás-és közoktatásügyi miniszter lett. 1895-ben létrehozta az édesapjáról elnevezett Eötvös Collegiumot, ahol napjainkban is képzik a tudós tanárokat.
A kémiában Than Károly alkotott maradandót. Ő már 1860 óta vezette a pesti Tudományegyetemen a kémiai tanszéket 48 éven át. 1867-ben fedezte fel a karbonil-szulfidot, amelyért az osztrák tudományos akadémiától díjat kapott. Legnagyobb felfedezése 1887-ben látott napvilágot, amikor definiálta a gázok móltérfogatának fogalmát.
Tudományos igényű csillagászati kutatásokat néhány kisebb magánobszervatóriumban folytattak. Legjelentősebb Konkoly Thege Miklós ógyallai csillagvizsgálója volt.
Az önálló földrajztudomány kialakulását a pesti egyetem földrajztudományi tanszékének és a Magyar Földrajzi Társaságnak a megalapítása segítette (1870, 1872). A geográfia első eredményei Hunfalvy János és Lóczy Lajos nevéhez fűződnek. Hunfalvy írta meg Magyarország és a Föld első hazai tudományos igényű földrajzi összefoglalóit. Lóczy tanszékvezetősége alatt a Földrajzi Intézet természetföldrajzi és geológiai kutatások elismert műhelyévé vált. Vezetésével induló több évtizedes kutatások mérték fel a Kárpát-medence szerkezetét, alaktanát, kőzeteit, ásványkincseit. A Balaton tanulmányozásának 32 monográfiát szentelt. A modern adórendszer és a polgári földtulajdonviszonyok kialakítása során kezdődött meg az ország kataszteri felmérése és egzakt feltérképezése. Kialakították a háromszögelési hálózatot, meghatározták a domborzati viszonyokat. A Kogutowicz Manó által 1890-ben létrehozott Magyar Földrajzi Intézet tudományos és iskolai térképei, atlaszai magas színvonalon szolgálták az oktatást és a tudományt. Annyira jól sikerültek, hogy a párizsi világkiállításon aranyérmet nyertek.
A meteorológia a korszakban vált önálló tudománnyá. Az Akadémia kezdeményezésére az állam 1870-ben szervezte meg a Meteorológiai és Földdelejességi Intézetet. Kiépült a megfigyelőhálózat, a korszak végére már 204 helyen rögzítettek rendszeresen időjárási megfigyeléseket, amelyek lehetővé tették az éghajlat tudományos leírását.
Az élővilág kutatásában is nagy fejlődésnek lehetünk tanúi. A botanika és a zoológia hatalmas megalapozó adatgyűjtései és szintézisei (pl. A Magyar Birodalom Állatvilága) mellett új irányok is kialakultak. Margó Tivadar zoológus és tanítványai a szövettan területén alapoztak meg leíró és alkalmazott kutatásokon túlnyúló jelentőségű elméleti kutatási irányt.
Orvostudomány:
A kiegyezés tette lehetővé a magyar közegészségügy megszervezését. Nemsokára megalakult az Országos Közegészségügyi Tanács és 1876-ban törvényt hoztak a közegészségügyről. Trefort Ágoston minisztersége idején alakult át a kolozsvári sebésziskola orvosi fakultássá (1872). A pesti egyetemen az államorvostani tanszéket szétválasztották törvényszéki orvostanra és közegészségtanra. Utóbbinak Fodor József lett az első tanára, aki az elsők között írta le a vér baktériumölő képességét.
A század végére a pesti orvosi iskola európai színvonalra emelte a magyar orvostudományt. A szervezésben nagy szerepe volt Markusovszky Lajosnak, aki többek között korszerűsítette az orvosképzést, fejlesztette a klinikákat és megszervezte az orvostovábbképzést. Lenhossék János a gerinc-és nyúltagy anatómiáját kutatta, míg Bókay János a gyermekgyógyászatot korszerűsítette. Az orvosi fizika első jelentős hazai képviselője Jendrassik Jenő volt, akinek tervei alapján épült fel az egyetem élettani intézete.
Korányi Frigyes a belgyógyászat európai hírű tudósa volt. 1886-1887-ben az egyetem rektora volt. Részt vett az egészségügyi reformintézkedések előkészítésében és kidolgozásában. Az egyetemen bevezette a laboratóriumi kutatást, a biokémiai, a bakteriológiai és később a röntgenológiai vizsgálatokat. Rektorként bevezette a klinikai gyakornoki rendszert, a belgyógyászati szakvizsgáknál feltételként szabta a klinikai mellett az ideggyógyászati és a kórbonctani gyakorlatot. Önálló tudományos eredményei főleg a mellkasi betegségekkel kapcsolatosak, az elsők között foglalkozott a relatív szívbillentyűzavarokkal. Kiemelkedő belgyógyászati tankönyveket szerkesztett, gyakran kereste a betegségek társadalmi okát. Kezdeményezésére indult meg a tuberkolózis elleni küzdelem hazánkban. Az aktív megelőzés és a tényleges gyógyítómunka mellett szervezte a szanatóriumi rendszert, a tüdővizsgáló rendelői hálózatot. 1884-ben az MTA levelező tagjának választották. Fia, Korányi Sándor 1893-tól az ideggyógyászat magántanára, 1900-ban rendkívüli egyetemi tanár. Az Állatorvosi Főiskolán élettant adott elő. Emellett a modern veseélettan és vesekórtan nemzetközileg elismert megalapítójaként tartják számon.
Hőgyes Endre egyike a leghíresebb magyar orvoskutatóknak. Kolozsvárott kezdte tanári pályáját, majd Budapestre került. Általános kór-és gyógytant és bakteriológiát tanított. Munkássága igen sokoldalú. Tökéletesítette és bevezette hazánkban a Pasteur-féle veszettség elleni oltást.
Írta: Sásdi Tamás
Felhasznált irodalom:
- Dr. Győriványi Sándor: A szakképzés története Magyarországon, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2000.
- Gazda István: Magyar tudománytörténet. Magyar Tudománytörténeti Intézet, Piliscsaba, 2000.
- Gradvohl Edina – Jászberényi József: Európai művelődéstörténet. L’ Harmattan – Zsigmond Király Főiskola, Budapest, 2007.
- Kapronczay Károly: Gyógyítás és tudomány. A Korányiak. In: Rubicon 2010/8.
- Képek a gyógyítás múltjából (szerk.: Antall József). Medicina Könyvkiadó, Bp., 1972.
- Kozári Mónika: A dualizmus kora 1867-1914. Magyarország története 16. kötet (főszerk.: Romsics Ignác), Kossuth Kiadó, Bp., 2009.
- Kriston Pál: A történetírás története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1991.
- Magyar művelődéstörténet (szerk.: Kósa László), Osiris Kiadó, Bp., 2006.
- Magyarország története a 19. században (szerk.: Gergely András), Osiris Kiadó. Bp., 2003.
- Nagy György: Magyarország apróbetűs története a honfoglalástól napjainkig. Kossuth Kiadó, 2010,
- Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel. Osiris Kiadó, Bp., 2011.
- Dr. Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből (Szent István korától a XX. századig). Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1995.