Márk Éva: Anglia a Stuartok alatt 2. rész (1649-1688)

1. A köztársaság és a lord protector (1649-1658)

1.1. Leszámolás a royalistákkal

1649. január 4-én az északi hadjáratokból dicsőségesen visszatérő independens haderők elfoglalták Londont. George Pride ezredes sikerrel tisztította meg a parlamentet a hadsereg ellenfeleitől (Pride’s Purge), amely ezáltal „megcsonkultan” volt kénytelen munkáját folytatni. Az események tetőpontjának I. Károly kivégzése számított, ezt azonban nem minden alattvaló tekintette üdvös cselekedetnek. Skóciában és Írországban I. Károly kivégzését követően rögvest annak fiát, II. Károlyt kiáltották ki királynak. Tehát a két társállam nem csatlakozott a köztársasághoz. Skócia esetében ennek elsősorban vallási okai voltak, miközben ír földön ráadásként 1641. óta fegyveres lázadás is tombolt. Mindeközben Anglia sem volt mentes a királypártiak agitációjától. Még mindig számosan lettek volna hajlandók királyi lobogók alatt hadba vonulni és kisöpörni Cromwellt és „bandáját” az országból.

A hadsereg egyik jelentős szárnyát alkotó levellerekkel a helyzet a pattanásig feszült. Tekintettel arra, hogy az independenseknek többé nem volt szükségük a parlament ellen a levellerek támogatására, elhatározták, hogy megszabadulnak tőlük. A levellerek korántsem voltak elégedettek a köztársaság államformájával és annak törvényeivel. Céljaik elérése érdekében még a katonai zendülés lehetőségétől sem iszonyodtak. 1649. májusában Burfordban Thomas Fairfaxnak kellett egy leveller lázongást leverni. John Lilburnet többszöri alkalommal is bíróság elé cipelték, azonban minduntalan sikerült megúsznia az elítélést. A nép körében hatalmas népszerűségnek örvendett. A börtönből való szabadulásait minduntalan örömujjongás kísérte. Tüntetőleg zöld szalagot aggattak kalapjaikra, amely a levellerek közismert ismertetőjegye volt. Cromwell és a parlament dühöngött. Mindent elkövettek, hogy Lilburne fejét a hóhér kosarában lássák, azonban minden hiába volt. Lilburne legendás pereitől eltekintve azonban a levellerek egyre inkább háttérbe szorultak. A burfordi vereséget követően sokat veszítettek jelentőségükből, a köztársaság utolsó éveire pedig teljesen letűntek a történelem színpadáról.

Írország már 1641. óta kívül esett az angol parlament fennhatóságán. Egyedül Dublin és még néhány kisebb város maradt meg angol kézen 1649-re. Írországban – miközben Angliában heves vallási érzelmek irányították olykor a legapróbb politikai döntéseket is – a katolikusok és a protestánsok között laza szövetség jött létre. A felkelés elfojtását a polgárháború kitörése miatt folyton elhalasztották. 1649-re azonban megváltozott a helyzet: a parlament hadserege felszabadult és rögvest hozzálátott Írország pacifikációjához. Maga Cromwell vette kezébe a hadműveletek irányítását. 1649. augusztusában 12,000 fős haderejével Dublin közelében partraszállt, majd Drogedi városához masírozott. Drogediben az angol történelem egyik legszörnyűbb mészárlása zajlott le, amelynek elrendelője maga Oliver Cromwell volt.[1] A mészárlásnak gyorsan híre terjedt. Hamarosan felbomlott a protestánsok és a katolikus szövetsége. A protestánsok Cromwell oldalára álltak. Az ír felkelés repedezni kezdett és már csak idő kérdése volt annak összeomlása. Azonban ez még váratott magára: Anglia gyakorlatilag teljhatalmú ura ezt követően kénytelen volt elhagyni Írországot és Skóciába utazni. Az ír lázongások egészen 1652-ig eltartottak. A gerillaháborút folytató írek komoly nehézségeket okoztak az angoloknak, azonban a harcok végkimenetele egy percig sem volt kétséges. A lázadás leverését követően Anglia hozzálátott Írország módszeres kifosztásához.[2]

Eközben Skóciában a royalisták kezdtek szervezkedni. Cromwell gyorsan reagált a kihívásra. 1649. nyarán Cromwell vezetésével egy angol hadsereg indult északnak. Szeptember 3-án már össze is csaptak Dunbar-nál a skótokkal. Cromwell győzelmet aratott és hamarosan Edinburgh városa is a lábai előtt hevert. Azonban ennél tovább nem tudott előretörni. Szerencséjére a royalisták tábora nem volt egységes. II. Károly a skótok segítségéért cserébe hajlandó volt elfogadni a presbiteriánus skót egyházat, mindez azonban a saját hadseregében keltett elégedetlenséget. A bajt csak tetézte, hogy a presbiteriánus skótok sem voltak hajlandóak az anglikán gavallérok oldalán Anglia földjére masírozni. Az északon zajló háború utolsó csatájára 1651. szeptember 3-án került sor Worcester-nél, amelyben a királypártiakat gyakorlatilag tönkreverték. Írországot követően Skócia is behódolt az angol katonai fölénynek. Skócia katonai megszállás alá került. Megszüntették a skót parlamentet, azonban a Kirkhez még ekkore sem mertek hozzányúlni. II. Károly elhagyta a szigetországot és a kontinensre hajózott támogatást szerezni. Terveivel sosem hagyott fel.

A tengeren is sikerült elfojtani a királypártiak próbálkozásait. Az egykor egységes hadiflotta két részre szakadt. Körülbel ¼ részük a király oldalára állt, maradékuk a parlament flottáját erősítette. A királyi flotta élén a szárazföldön egykor verhetetlen Rupert herceg állt. A parlament hadiflottája élén azonban még egy nála is tehetségesebb hadvezér állt, Robert Blake (1599-1657). Blake hosszú és kimerítő harcokat követően 1650. novemberére megsemmisítette Rupert flottáját. Ezt követően a tengereken is a parlament volt az úr.

A tengerentúli kolóniák vegyesen viszonyultak a király kivégzéséhez és az új államformához. A parlament azokat, akik nem ismerték el a köztársaságot hazaárulóknak tekintette. Komolyabb harcokra azonban sehol sem került sor. A parlament hamarosan engedményeket is tett: vallásszabadságot biztosított a gyarmatok lakosainak és beleegyezett, hogy adót csak az ő beleegyezésükkel vetnek ki a tengerentúli területekre. Ezáltal a parlamentnek sikerült megvásárolnia a gyarmatok hűségét.

1.2. Oliver Cromwell (bevezetés)

A polgárháború és a köztársaság időszakában lépett a történelem színpadára a történelem egyik legnagyobb államférfije és hadvezére, akiről illendő bővebben is szót ejtenünk. Oliver Cromwell 1599. április 25-én látta meg a napvilágot Huntingtonban Robert Cromwell és Elizabeth Steward gyermekeként. Apja kis földbirtokosként egy középosztálybeli gentry családból származott, amely ugyan kényelmes, ám távolról sem fényűző megélhetést biztosított a család számára. További felmenői közt olyan személyekre lelhetünk, mint VIII. Henrik tanácsadója és első minisztere, Thomas Cromwell, aki dédapja volt. Tanulmányait Cambridgeben kezdte el, azonban apja halálát követően visszatért a családi tűzhelyhez, ahol egy megözvegyült anya és 7 kiházasítatlan lánytestvér várta segítségét. 1620-ban hozzáment Elizabeth Bourchier-hez, aki 9 gyermekkel ajándékozta meg és akihez élete végéig hűséges maradt. Elizabeth apja egy befolyásos londoni kereskedő volt, aki bevezette Cromwellt Anglia korabeli kapcsolatrendszerébe, egyszersmind elindítva a fiatal férfit a felemelkedés rögös útján.

Cromwell mélyen vallásos ember volt. Leveleiben és írásaiban gyakran idézett a Bibliából. Puritán volt, a szó szoros értelmében, azon belül is independens. Elvetette a királyi hatalmat és a reformáció továbbvitelét szorgalmazta, támogatva az angliai püspöki hálózat megszüntetését is (egyik szorgalmazója volt a Root and Branch Petition-nek).

1628-1629-ben képviselőként részt vett az angol parlament ülésein, azonban csekély benyomást hagyott a kortársakra, csupán egyszer szólalt fel, azzal sem ért el jelentősebb eredményt. 11 évvel később újfent beválasztották a rövid és a hosszú parlament képviselői testületébe, hírnevét azonban nem a parlamentben, hanem a harctéren fogja megalapozni. Csillaga majd csak az angol polgárháború alatt ragyog fel igazán, amikor is a parlament oldalán egy saját maga által felszerelt és vezetett csapat élén gyakorlatilag a háborút eldöntő tényezővé vált. Az edgehilli csatából ugyan elkésett lovasaival, azonban a következő évben Manchester alatt már sikeres harcokat folytatott Észak-Angliában (1643), majd ezt követően a marston moori csatában már mint csatadöntő alakulat tűnik fel „vasbordájúival”. A polgárháború legnagyobb csatáját követően összeütközésbe került feljebbvalójával Manchesterrel, akit gyávasággal és a háború szándékos elhúzásával vádolt (nem sikerült ugyanis kihasználni a marston moori nagy győzelmet). 1645-ben a New Model Army létrejöttével Cromwell is magasabb rangra emelkedett, Thomas Fairfaxot követően gyakorlatilag a hadsereg második emberének számított. Cromwell ott volt Nasebynél és Langportnál is, ahol fontos szerepet játszott a végső győzelmek kivívásában. A polgárháború első szakaszának lezárultát követően sikerrel őrizte meg vezető befolyását és tevékeny részt vállalt az állam irányításában, mígnem a dinasztia megdöntésének idejére a legbefolyásosabb emberré nem vált Angliában!

1.3. A vallási és a politikai élet Cromwell alatt

A polgárháború lezárultát követően az államvezetés megpróbálta korlátok közé szorítani a vallási életet és azt legalább minimális felügyelet alá helyezni. Egy 38 főből álló tanácsot állítottak fel a papjelöltek alkalmasságának eldöntésére, amely vegyesen tartalmazott independenseket és presbiteriánusokat is. A parlamentben heves vita alakult ki a vallási türelmetlenség körül. Egyesek úgy vélték, hogy Angliát vallásilag homogénné kell tenni és csak ezáltal oldhatóak fel a már egy évszazada megbúvó vallási feszültségek. Mások épp ellenkezőleg, a teljes vallásszabadságban látták a társadalmi béke eljövetelét (Cromwell). Summa summarum azonban elmondhatjuk, hogy a köztársaság nem üldözte a nonkonformista vallásokat, vallási türelmesség jellemezte az  1649-1660 kori Angliát.

A polgárháború zűrzavaros és kaotikus állapotában legkülönbözőbb szélsőséges vallási tanokat valló szekták bukkantak fel Angliában. Tucatjával keltek útra önjelölt teológusok és a legbizarabb „téveszméket” terjesztve híveket toboroztak a maguk céljai számára. Boldog-boldogtalan röplapokat terjesztett saját vallási és politikai meggyőződéséről. Mondhatni röplapháború tombolt a kor Angliájában. Némely csoportosulások csupán pár tucat vagy pár száz követővel rendelkeztek, némelyek befolyása olykor teljes megyékre is kiterjedt. Némely szekták gyorsan letűntek a történelem színpadáról, azonban mások akár még évtizedekkel később is kihatással voltak Anglia életére. Az utóbbi csoportba tartoztak a kvékerek (quakers), akik George Fox vezetésével komoly befolyásra tettek szert a szigetországban. Egy másik ilyen feltörő „eszme” az Ötödik Királyság eljövetelének tana volt.[3]

George Fox (1624-1691) kispolgári családból származott és apja akarata szerint annak szabói foglalkozását kellett volna követnie. Azonban a fiatal George más célokat tűzött ki maga elé. 19 éves korában a polgárháború zűrzavarában útra kelt és magánprédikációkat kezdett el tartani Anglia különböző pontjain. A kvékerek tanait az alábbi pár mondatban tudnánk összefoglalni: az anabaptisták hatása alatt Fox elvetette a társadalmi normák előtti meghajlást. Ennek megfelelően megtagadta a katonai szolgálatot, bármiféle eskütételt és az állami hivatalok viselését is. Azt vallotta, hogy a hívőknek nem szükséges a Biblia teljes körű ismerete, ezáltal nincs szükségük papokra sem, akik irányítják a vallási életet. Hitte, hogy lélekben mindenki rendelkezik az ún. „belső fénnyel”, amely teljes mértékben elegendő Isten megismeréséhez és annak magunkba fogadásához. A kvékerek egyik fontos jellegzetessége a társadalmi hierarchia teljes mellőzése volt. Minden embert egyenlőnek tekintettek. Ennek jeléül úgy gondolták, hogy az utcán felesleges egymást akár „jó estével” is üdvözölni, nem szabad megemelni mások előtt kalapunkat, de még magázódni sem szükséges stb. Mindezzel azt akarták üzenni, hogy minden ember egyenlő és fölöttük csakis az Úr áll. A kvéker (az angol „quake” jelentése reszketni, rezegni) elnevezés egyébként megbélyegzés: Fox egyszer egyik ellenfelének kiáltotta oda, hogy „reszkess Isten haragjától”. A kvékerek eredeti neve a The Friends of the Truth volt, vagyis az „igazság barátai”. Megesett az is, hogy a felháborodott hívők a misékre rendszeresen betörő Foxot megverték és szégyenpadra küldték. Többször bebörtönözték kihágásai miatt, azonban bizarr szokásait minduntalan újrakezdte.

A polgárháború lezárultát követően az állam irányítását is újra kellett szervezni. A király megdöntésével új államformát kapott Anglia. A köztársaság (Commonwealth) élén a parlament Alsóháza (House of Commons) és az Államtanács (Council of State) állt.[4] A parlament tagjai még mindig ugyanazokból a képviselőkből állottak, akiket 1640-ben választottak be a „hosszú” parlamentbe. Csupán 50-en maradtak az eredetileg kiválasztott 500-ból, a többiek meghaltak a polgárháborúban, elmenekültek külföldre, vagy egyszerűen nem engedték számukra a részvételt, mint ahogyan azt Pride ezredes is tette, létrehozva a köztársaság kezdeti időszakának országgyűlését, a csonka parlamentet. Az Államtanács mint egyensúly állt a hadsereg és a parlament között, amelyek továbbra is ellenségesen viseltettek egymással szemben, hiába a parlamenti tisztogatásoknak.

1653. április 20-án Cromwell brutálisan feloszlatta a csonka parlamentet és új szavazásokat írt ki. A választásokra ezúttal rendhagyó módon került sor, amely biztosította a parlament feletti katonai fölényt. A szavazókörök teljes mértékben megfeleltek az independens egyházi községeknek. Az így kiválasztott képviselőket ráadásként még egy katonatisztekből álló tanács is megszűrte, csakis a haderőhöz (értsd Cromwellhez) hű képviselőket engedve be az Alsóházba. Az így kiválasztott ugyancsak csonkának nevezhető parlament[5] 1653. júliusától ugyanez év decemberéig ülésezett. A történetírás gyakran nevezi „kis parlamentnek” vagy a „szentek parlamentjének”.[6] Nevezik még Barebone parlamentnek is az egyik képviselő után. A fenti ülésszak alatt nagy hangot adtak követeléseiknek az ún. Ötödik Királyság mozgalom követői, akik ugyan kisebbségben voltak a többi képviselőivel szemben, mégis jelentős mértékben kihatottak a parlament munkájára. Vezetőjük Thomas Harrison volt. Isten királysága eljövetelének meggyorsítása érdekében radikális változtatásokat követeltek. A képviselők magatartása csalódottságot váltott ki Cromwellben, aki az „ellenőrzött körülmények” között kiválasztott képviselőktől saját politikai céljainak támogatását remélte. Mindezekkel szemben Cromwell kérlelhetetlen ellenfeleire lelt a szentekben, akik az állam első emberét becsmérlően „öreg sárkánynak” (Old Dragon) titulálták. Cromwell azonban nem adta fel és december 16-án John Lambert javaslata alapján a parlament meghozta az ún. Kormányzás okmányát (Instrument of Government), amely Cromwell számára létrehozta a lord protectori intézményt,[7] ügyelve a kényes hatalmi egyensúly megőrzésére a parlament, az Államtanács és a Lord Protector személye között. A lord protectori cím védnöki jellege magában hordozta annak átmeneti jellegét. Mindenki számára azt sugalmazta, hogy ez csak egy átmeneti állapot, tehát nem végleges. Az „okmány” továbbá gyakorlatilag egy ember kezébe helyezte a végrehajtói hatalmat. A Lord Protector számára lehetővé tette a rendeleti úton történő kormányzást, azzal az egyetlen kikötéssel, hogy a határozatokat a parlamentnek később szentesítenie kell. Többek között új választási rendszer került bevezetésre. A törvény az Alsóház létszámát 400 főben maximalizálta. Kimondta, hogy a parlamentnek 3 évente legalább egyszer össze kell ülnie és ez alkalommal legalább 5 hónapig üléseznie kell. A szavazókörzeteket is átformálták, amelyek immár megfeleltek a megváltozott népességi viszonyoknak.[8] Az átalakítás egyik másik eleme a cenzus 40-ről 200 fontra való megnövelése volt. Tehát nem hogy általános szavazati jogot nem biztosított a törvény, - amelyre a hadseregben olyannyira áhítoztak - hanem a cenzus megnövelése által még a kispolgárság képviselőit is kizárta az Alsóház képviselőinek megválasztásából! Tekintettel arra, hogy ezúttal ez, az angol parlament által meghozott törvény hatályos volt Skóciában és Írországban is, annak egy másik nagyon fontos hozadéka az volt, hogy most először fordult elő a brit történelemben az, hogy egy törvény alapján kormányozták Angliát, Skócáit és Írországot. A törvénykezés lezárultát követően 1653. decemberében Cromwell szélnek eresztette a parlamentet és hamarosan új választásokat írt ki.

Az így megválasztott „első cromwelli parlament” 1654. szeptemberétől 1655. januárjáig ülésezett, minden eredményesebb munka nélkül. Cromwell ezúttal is céltáblának bizonyult. Okkal ezúttal a Lord Protector személyének túlzott hatalma bizonyult, amelynek jelentős megkurtítását tűzték napirendre. Cromwell természetesen ezt nem hagyta annyiban és hamarosan fel is oszlatta a parlamentet. 1655. októberében, fél évvel a parlament hazaküldését követően a Lord Protector 11 körzetre osztotta fel Angliát és Waleszt (Skóciát és Írországot nem, mivel ott már eleve katonai közigazgatás volt érvényben), amelyek élén a general-majorok álltak. Az évszázados megyerendszer (county) felülírására és a teljeskörű katonai ellenőrzés bevezetésére egy kisebb royalista felkelés szolgált indokul.[9] A tábornokok teljhatalommal voltak felruházva, céljuk pedig a még mindig az országban fészkelő royalisták végleges elhallgattatása volt. Névleg. A körzetek által Cromwell gyakorlatilag katonai diktatúrát vezetett be, miután a parlamenttel nem sikerült egyezségre jutni. A tábornokok munkáját 500 hivatásos katona segítette. Cromwell a majorok által politikai ellenfelei hátára is céltáblát rajzolt, így ők sem kerülték el a körzetek vezetőinek kedveskedő figyelmét. A körzetek bevezetésével az élet irányítását gyakorlatilag a hadsereg vette a kezébe. Az évszázadok óta megszokott helyi közigazgatást hirtelen felváltotta a messziről jött katonai vezetők uralma. A központi hatalom helyi ügyekbe való befolyása nagy elégedetlenséget váltott ki a helyiek körében és ez természetesen nem maradt szó nélkül a parlamentben sem. 1657-ben végül a nagy felzúdulások hallatán Cromwell megszüntette a körzeteket és befejezettnek nyilvánította munkájukat. Nem sikertelennek, csak befejezettnek!

Ebben az időben kerültek betiltásra a medvejátékok, a kakasviadalok, a lóversenyek, a bordélyok és még a színházi előadások is. Mindezzel a lakosság moralitását szerették volna megemelni, amely a polgárháborút követően igencsak gyenge lábakon állott.[10] Egyik másik oka nemes egyszerűséggel a nagyobb embertömegek összeverődésének megakadályozása volt, ezáltal gátolva a kormányzatra káros propaganda terjesztését.

Cromwell második parlamentje 1656. szeptemberétől 1657. júniusáig tartotta üléseit, amelynek összehívására pénzügyi okok miatt került sor. A parlament azonban ezúttal sem bizonyult bólogató Jánosnak. Bírálták például Cromwell katonai közigazgatását, azonban ezúttal jelentős előrelépés is történt. Meghozták az ún. Alázatos kérelem és tanács aktust (Humble Petition and Advice), amelyben Cromwelltől azt kérték, hogy válasszon magának utódot és tanácsadókat, akik az állam irányításában segédkeztek volna. Sőt mi több, felkínálták számára a királyi koronát, amely mellett hajlandóak lettek volna feloszlatni a hadsereget, amely által végre visszatérhetett volna az ország szigorú alkotmányos keretek közötti irányítása.[11] A koronázás rengeteg problémát megoldott volna, egyszersmind rendezte volna a kialakult zűrös helyzetet, amely gyakorlatilag sosem szűnt meg, még a köztársaság kikiáltását követően sem. Cromwell gyötrődött, kétségek mardosták. Tudta, hogy az ország számára a legjobb a korona elfogadása lenne, azonban lelkiismerete és meggyőződése nem hagyta. Úgy gondolta, hogy I. Károlyt istenítélet alapján végezték ki, tehát a köztársaság létrejötte Isten akaratából történt, ezért bűn lenne a korona elfogadása. Cromwell végül elutasította a koronát és Lord Protectorként igazgatta tovább az országot. Még ezen parlamenti ciklus alatt újra megnyitották a Felsőházat, amelybe természetesen kizárólag Cromwell „tanácsadói” kerültek be.[12] Azonban a kezdeti előrehaladást követően a parlament tevékeny munkáját újfent háttérbe szórították a parázs viták és szópárbajok, amelyeknek nem volt se vége, se hossza. Cromwell ezt követően feloszlatta mindkét házat.

1658-ra Anglia nehéz gazdasági helyzetbe került. A kiadások egyre csak növekedtek, amelyeket a bevételek nem tudtak pótolni. Cromwell kényszerkölcsönökre kényszerítette a nagy londoni bankházakat. Végső elkeseredettségében még a kényszerkvártélyozást is elrendelte, amely egykoron a polgárháború egyik kiváltó okaként szerepelt. Mindezen problémák ellenére, amelyek végső soron majd a Stuartok restaurációjához fognak vezetni, Cromwell halálának idejére Anglia Európa egyik vezető protestáns nagyhatalmává nőtte ki magát. Skócia és Írország a katonai megszállásnak köszönhetően először a történelemben szilárdan angol kézben volt. A világtengereken, bár még nem kétségbevonhatatlanul, de az angolok domináltak.

A Cromwell utolsó fél évéről nincs sok adatunk. 1658. szeptember 3-án hunyt el, utóda fia, Richard Cromwell lett.

1.4. Az első angol-holland háború 1652-1654

A XVII. század a németalföldi Egyesült Tartományok aranykora volt. A tengeri dominanciájuknak köszönhetően uralták gyakorlatilag egész Nyugat-Európa kereskedelmét. Kereskedőhajóik eljutottak bárhová, Japántól Amerikáig szinte mindenhol megfordultak. Hatalmas hasznot húztak a közvetítő kereskedelemből. A 16,000 hajóból álló kereskedelmi flottájukkal szemben az összes európai nagyhatalom együttvéve is csak 4000 hajót tudott kiállítani.[13] Kíméletlenül elnyomták az összes konkurensüket. Olyan kereskedelmi túlsúlyra tettek szert, amely beszűkítette minden más ország kereskedőinek lehetőségeit. A spanyol, francia, olasz és nem utolsósorban az angol kereskedőknek nagyon nehéz volt állni a versenyt a holland kalmárokkal.

Anglia, hogy megtörje a hollandok kereskedelmi és tengeri fölényét, egyszersmind védve a hazai piacot, 1651. október 9-én meghozta az ún. Hajózási törvényt (Act of Navigation), amelynek értelmében Angliába csakis angol kézben lévő hajók szállíthattak árut. Ez vonatkozott a gyarmatokra is! A törvény nyíltan hollandellenes, határozatai gyakorlatilag mind a holland kereskedők érdekeit sértették.[14] Az angolok lépése megrendítette ugyan a holland kereskedelmet, azonban annak gyakorlati ellehetetlenítéséről szó sem volt. Három véres háború fog még lejátszódni Anglia és az Egyesült Tartományok között, mire a szigetország átvehette a tengerek királynője szerepét.

A két ország viszonyainak kiéleződését követően, amelyet a Hajózási törvény csak méginkább feltüzelt, mindkét fél erős fegyverkezésbe kezdett. A hollandok jelentős hátrányban találták magukat. Annak ellenére, hogy ők büszkélkedhettek a legerősebb tengeri kereskedelmi flottával a világon, hadiflottájuk nagysága korántsem volt arányban a kereskedelmi flottáéval. Sőt, a vesztfáliai béke megkötését követően Hollandia lefegyverezte hadiflottáját és hadseregét, csupán 1651-ben láttak hozzá új hadihajók kiépítéséhez. A holland hadiflotta sokszínű volt. A sietség gyanánt sok kereskedelmi hajót szereltek fel ágyúkkal. Élén Marten Tromp és Marten Reuters álltak. Az angolok ezzel szemben jól megszervezett flottával rendelkeztek. Hajóik erőssége, gyorsasága, fordulékonysága és tűzereje többszörösen felülmúlta a hollandokét. Az angol tengerészek között nagy volt a fegyelem és a hadiszellem. Irányítási láncolatát jól megszervezték. Élén pedig nem más, mint Robert Blake állt.

A tengeren mindkét fél ellenségesen viszonyult a másikhoz. A parlament engedélyezte az angol kalózoknak a holland hajók megtámadását. A hollandok sem bántak kesztyűs kézzel az angol hajósokkal. A rengeteg apróbb összeütközések, veszekedések és törvényszegések közepette várható volt egy nagyobb konfliktus kieszkalálódása. 1652. május 29-én Dovernál végül összecsaptak a két nemzet hajói. Július 28-án már hivatalosan is hadiállapot volt érvényben a két ország között.

A hadi cselekmények fő területei közé a La Manche-csatorna és az Északi-tenger tartoztak. Annak ellenére, hogy Hollandia is kitűnő adottságokkal rendelkezett a kereskedelmi hajózáshoz, a szigetország földrajzi helyzete mégjobb volt. Anglia úgy helyezkedett el, hogy könnyedén lezárhatta a La Manche-csatornát és akár az északi-tengeri útvonalakat is. A hollandok erős kísérettel próbálták megvédeni konvojaikat az angolok támadásaitól. Ez a háború folyamán többé-kevésbé sikerült is nekik, azonban állandóan ki voltak téve az angolok szűnni nem akaró rajtaütéseinek és támadásainak.

A háború első nagyobb összeütközésére 1652. őszén Kentis Knock-nál került sor, amelyben a hollandok a túlerő ellenére megtámadták az angol flottát. Vereségüket a saját flottájuk egy részének az önkényes elvonulása okozta, amelyet követően a helytálló hajóknak is vissza kellett vonulniuk. Az 1652-es év egyik befejező mozzanata egy hatalmas holland kereskedelmi flotta (300) áthaladása volt a Csatornán keresztül a tengerentúli területek irányába. Marten Tromp 80 hajóból álló kisérő hadiflottája Dungeness-nél rajtaütésszerűen megtámadta az angol flottát és legyőzte azt. Miután a hollandok átértek a Csatornán, a hadiflotta visszafordult és a hollandiai kikötők felé vette az irányt. Az angolok bosszúért lihegtek és megpróbálták megállítani Tromp hazatérő flottáját. Portland-nál 1653. februárjában három napos csata lángolt fel. Az angolok kudarcot vallottak, nem sikerült megállítaniak Trompot, aki áttört a Csatorna vizein és a flottájával biztonságban hazatért.

Az angolok 1653. június 12-én vehettek revansot a korábbi kudarcokért. A háború legnagyobb csatájában North Foreland-nál[15] nagy győzelmet arattak a hollandok felett, amelyet követően blokád alá vonták Németalföldet. Hollandia egyik napról a másikra lefagyott. A kereskedelem elnémult és még az éhínség is felütötte a fejét. A hollandok két alkalommal is megpróbálták feltörni az „ostromzárat”, azonban Katwajk-nál és Scheveningen-nél is kudarcot vallottak. A blokád és a háború nehézségei végül megtörték az Egyesült Tartományok erejét. Kereskedelme szinte teljesen leállt, hadi- és kereskedelmi flottáját megtizedelték. Az angolok sem örülhettek felhőtlenül: a Földközi-tengerről teljesen kiszorultak a sikeres holland manővereknek köszönhetően, továbbá a flottájuk jelentős károkat szenvedett a háború folyamán. Mindkét fél hajlott a békére: 1654. áprilisában Anglia és az Egyesült Tartományok Westminsterben békét kötöttek. A hollandok elismerték a Hajózási Törvény rendelkezéseit, továbbá 900,000 font jóvátétel megfizetésére kényszerültek. Anglia győzelmet aratott legnagyobb riválisa felett. A győzelem, amely már a Lord Protector uralkodásának idejére esett, jelentős mértékben megerősítette Cromwell helyzetét az állam élén. Anglia kiállta a próbát és megtette az első lépést affelé, hogy a világ vezető tengeri hatalma legyen.

1.5. Háború Spanyolországgal 1655-1660

Anglia Hollandia legyőzését követően egy még merészebb lépésre szánta el magát. 1655. júniusában Blake flottája a dél-spanyolországi partvidék teljes blokádjába fogott, amely magába foglalta a fontos Cadíz kikötőjének lezárását is. Az angolok célja nem volt kevesebb, mint a tengerentúli spanyol birtokok megszerzése és a gyarmatbirodalom összeroppantása, egyszersmind a vezető szerepe átvétele az amerikai vizeken. Ennek keretében 1655-ben angol támadás érte Hispaniola (Kuba) szigetét. Az angol inváziós haderőt, mintha csak Buckingham idejében szerelték volna fel. A lehető legrosszabb minőségű és felszerelésű ezredeket küldték a sziget meghódítására, amelyekbe erőszakkal besorozott civileket is betagoltak. Az angolokat szégyenszemre a helyi lakosság röptében megszervezett irreguláris csapatai verték szét. Cromwell ideje alatt az egyik legnagyobb vereségét szenvedte el itt az angol hadsereg. A megalázó vereséget követően az angol flotta a kevésbé védett Jamaika szigete ellen fordult, amelyet szép csendben sikerrel el is foglaltak.

Spanyolország blokádja egészen a jövő év tavaszáig folytatódott. 1656. szeptemberében Blake elsüllyesztette a spanyol „ezüstflottát”, amely a közép- és dél-amerikai ezüstöt szállította a madridi kormányzat számára. Az állandó pénzügyi összeomlás szélé táncoló spanyol kormányzatnak hihetetlen fájdalmat okozott ezen bevétel kiesése. 1657-ben az angol flotta újabb nagy győzelmet aratott a spanyolok felett Tenerife szigeténél.

Anglia a Spanyolország elleni háborúban természetes szövetségesre lelt a Mazarén bíboros irányította Franciaországban.[16] Az angolok a franciákkal vállvetve Turenne vezérlete alatt 1658. júniusában a dünchircheni homokplatókon megverték a spanyol szárazföldi haderőt. Ez volt a híres dűnék csatája. Spanyolország azonban ekkor már Európa beteg emberének számított, komolyabb erőfeszítések meghozatalára képtelen volt, ezért sosem jelentett komolyabb veszélyt az angol érdekek számára. A háború megnyerésére esélye sem volt a már évtizedek óta egy helyben toporgó Spanyolországnak a dinamikusan fejlődő és terjeszkedő Angliával szemben. 1660-ban szakadt vége a háborúnak. Spanyolország elismerte Anglia területi hódításait. A két tengeri nagyhatalom vetélkedéséből a legtöbb hasznot a hollandok húzták, akik az első angol-holland háború vereségét követően időt kaptak soraik rendezésére.

1.6. A Stuart-ház restaurációja

Oliver Cromwellt a Lord Protector személyében fia, Richard követte, aki apja árnyékaként a legkisebb tehetségnek is hijján volt. Az állam irányítását hamarosan egy katonatisztekből álló tanács vette át (Committe of Safety), amelynek élén John Lambert állt. John Lambert Oliver Cromwell embere volt, aki a nagy angol államférfi oldalán sikerrel harcolta végig a teljes polgárháborút. Sokan benne és nem fiában látták Cromwell utódját. Azonban a tehetséges Lambert sem volt képes megakadályozni a köztársaság legyengülését és végül felbomlását. 1659. május 5-én Richard Cromwell lemondott. Feloszlatták a Cromwell által megválasztott parlamentet és újfent a csonka parlament került összehívásra (1659. május 7.). Mindez hűen tükrözte az állam instabilitását. Az államkincstár forrásai kiapadóban voltak. A hollandok újfent erőrekaptak, amely meggyengítette az angol kereskedők pozícióit. Mindezek mellett belpolitikai válság is kialakulóban volt. A köztársaság nem tudta megoldani a fennálló problémákat. Mindezek fényében nem volt meglepő, hogy az egyre súlyosbodó helyzetből kifolyólag a probléma megoldását egyre többen a Stuart restaurációban látták.

Az ébredező royalista áramlat egyik képviselője George Monck volt, aki Skócia helytartójaként jelentős befolyással rendelkezett a szigetországban. Monck legkésőbb 1659-ben kapcsolatba lépett a száműzetésben élő II. Károllyal, akinek felkínálta a Stuart-ház restaurációját. Monck 1660. telén bevonult Londonba és a saját kezébe ragadta az ország sorsát. II. Károly sem tétlenkedett: 1660. április 4-én kiadta az ún. bredai deklarációt (Declaration of Breda), amelyben lefektette, hogy milyen feltételekkel hajlandó visszatérni Anglia trónjára. Károly jelentős engedményeket tett: általános amnesztiát hirdetett,[17] ígéretet tett, hogy nem fogja visszavenni a polgárháború folyamán a royalistáktól, a koronától és az egyháztól elkobzott földbirtokokat, továbbá szabad vallásgyakorlást ígért. A Monck által összehívott (újfent) csonka parlament elfogadta a feltételeket és április 25-én Károlyt Anglia királyává kiáltották ki. Május 25-én Károly már Doverban tartózkodott, ahonnan Londonnak vette az irányt. Május 29-én, pontosan harmincadik születésnapján érkezett meg Londonba.

2. II. Károly (1660-1685)

II. Károly 1630. május 29-én látta meg a napvilágot I. Károly és Henrietta Mária gyermekeként. Fiatalkora az angol polgárháború jegyében telt el, majd pedig a franciaországi és németalföldi száműzetésben. Nehéz gyerekkora megedzette akaratát és talpraesett embert faragott belőle. Magas, daliás termetű volt. Mindezek ellenére ő sem esett messze a Stuartok fájától: fényűző életvitele semmiben sem maradt el elődei pazarló udvari szokásaitól. Uralkodás tekintetében sem különbözött apjától vagy nagyapjától. Az állam irányítását tanácsadói kezébe helyezte és igyekezett távol maradni az állam irányításából fakadó nyűgtől. Felesége Katarina portugál hercegnő volt. Károly azonban nem sok időt szentelt feleségének és több tucat szeretővel vette körül magát, akiktől számtalan házasságon kívüli fattyú született.  

2.1. Parlamentáris uralom 1661-1681

II. Károly hatalomra kerülését követően nem szegte meg az általa aláírt bredai deklarációt. Egyik első intézkedésének számított a hadsereg feloszlatása. Mindezzel a célja természetesen a puritánoktól és az independensektől hemzsegő hadsereg erejének megtörése volt. A korábbi idők túl sok rossz példával szolgáltak II. Károly számára ahhoz, hogy érintetlenül hagyja azt a hadsereget, amely apjának és végső soron magának a királyságnak is a vesztét okozta. A Stuart restaurációt követően még pár hónapig a Monck által összehívott csonka parlament irányította az ország ügyeit, azonban 1661-ben új választásokra került sor. Az így kiválasztott parlament, amelybe leginkább a királyhoz hű, fiatal arisztokraták kerültek be, kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen 1679-ig ülésezett. Ez miatt nevezzük még gavallér parlamentnek is.

2.1.1. Clarendon Code – az anglikanizmus térnyerése (1661-1665)

A Clarendon Code egy sor olyan szigorú intézkedést foglalt magába, amelyeket 1661-1665 között hoztak meg legfőképpen a puritánok erejének megtörése érdekében. Nevét Clarendon első earljéről, Edward Hyde-ról kapta. A megnevezés nem éppen helytálló, mivel maga Clarendon korántsem egyezett a törvénycsomag minden cikkelyével. Négy törvényből állt a Clarendon Code: 1661. decemberében meghozták a Corporation Act törvényt, amelynek keretében az állami tisztségeket csakis anglikán vallású személyek nyerhették el, mindenki mást kizártak az állam irányításából. 1662-ben az Act of Uniformity került meghozatalra, amely újfent megkövetelte Anglia összes lelkészétől az anglikán imakönyv, a Book of Common Prayers elfogadását. A törvény hatására körülbelül 2,000, elsősorban puritán pap, értelmiségi hagyta el az országot. A harmadik törvény 1664. májusában került elfogadásra és a Conventicle Act nevet viseli. Benne büntetéseket látnak elő mindazon személyek számára, akik az anglikán egyház szertartási rendjét megszegve, katolikus, puritán vagy presbiteriánus (tehát nonkonformista) istentiszteleteken vesznek részt. Az első két alkalommal még csak börtönbüntetésre ítélték a vétkest. A harmadik kihágásnál száműzetés, a negyedik szabálysértésnél pedig már halál volt előrelátva. A negyedik és egyben az utolsó törvényt 1665-ben hozták meg. A Five Mile Act minden tanító és lelkész számára előlátta, hogy mielőtt még egy város 5 kilométeres sugarába érkezne, esküt kell tennie, hogy a város területén nem fog az állam és az anglikán egyház rovására prédikációkat tartani. Ez újfent a puritánokat érintette a legérzékenyebben, mivel a legerősebb és a legszámosabb puritán közösségeknek a városok adtak helyt.

A vallási türelmetlenséget okozó cikkelyeit részben 1672-ben ugyan enyhítették (Act of Indulgence)[18], azonban a Clarendon Code-t maradéktalanul végrehajtották és egészen a dicsőséges forradalomig érvényben maradt. A törvénycsomag ellehetetlenítette a puritánok életét és hamarosan olyannyira legyengültek, hogy elvesztették minden befolyásukat az állam irányításában. A presbiteriánusok is hasonló sorsra jutottak. Az anglikán egyházat elutasítóknak mindezek után nem sok választásuk maradt. Vagy meghasonultak és elfogadták az anglikán egyház minden szegmensét, vagy elhagyták az országot és boldogulásukat a távoli gyarmatokon keresték.

Clarendon karrierje nem sokkal élte túl törvényeit. Túl nagy hatalomra tett szert az udvarban, amellyel rengeteg ellenséget szerzett magának.[19] Clarendon bukását követően létrejött a CABALA[20], amelyet a későbbi kabinet elődjének tekinthetünk. A CABALA a király szűkebb tanácsadó testületének minősült és egyre nagyobb szerepet fog játszani az állam irányításában.

2.1.2. Az Oates-féle összesküvés

A katolikusok helyzete kissé felemás volt az országban a Clarendon Code meghozatalát követően: a király anyja és felesége is hithű katolikusok voltak, ezáltal II. Károly sem állt távol a katolicizmustól. 1662-1663 között Károly tárgyalásokat folytatott a pápával és XIV. Lajossal Anglia rekatolizációjáról. A pápa azonban nem tanúsított megértést az iránt, hogy Angliában nem lehetséges teljes mértékben visszatérni a katolikus egyház minden szegmenséhez. Ennek hatása alatt a pápa elvetette azt a kompromisszumos megoldást, amelyet az angolok kínáltak fel számára.[21] A francia király szerepe a rekatolizáció gyakorlati megvalósításában merült volna ki. A történet egyik további szála az Act of Indulgence visszavonását követően történt, amikor is a parlament meghozta az ún. Test Act nevezetű törvényt, amellyel ellehetetlenítették minden anglikán egyházon kívüli személy szerepvállalását a katonai és a civil közigazgatásban. Ez nyílt reakció volt a király rekatolizációs törekvéseire. Hogy utóbb a királyi család anglikán egyház iránti hűségét bizonyítsák, az angol trónörököshöz – aki mellesleg a katolikusok egyik legfőbb támogatója volt – hozzáadták az Orániai-házból származó Máriát.

A király őszinte próbálkozásai ellenére fel kellett hagynia Anglia rekatolizációs terveivel. Ez ugyan Anglia népét örömmel és nyugalommal töltötte el, mégis akadt a társadalomnak egy olyan vékony rétege, amely bosszút forralt a tétovának tartott királya ellen. Ezen csoportosulás magjának maguk a jezsuiták számítottak, az ellenreformáció egyik legfontosabb tartóoszlopai. Megbotránkoztató tervet kovácsoltak, amely hihetetlen nagy szenvedést hozott volna Anglia népére. Elsődleges célpontjuk maga a király személye volt, akinek megölését követően francia és ír csapatokkal erőszakkal kényszerítették volna ki Anglia katolikus megtérését. A tervből azonban nem lett semmi. Egy bizonyos Titus Oates-on keresztül, aki jezsuitaként maga is tagja volt az összeesküvésnek, a kormányzat időben tudomást szerzett a titkos tervről. Oates-ot három napon keresztül kínozták, mire hozzájutottak a megfelelő információkhoz. Az összeesküvők nevei között szerepelt a trónörökös Jakab titkára is, Coleman. Coleman házának átkutatását követően rábukkantak a titkár Pierre de la Chaise-el[22] és a pápai legátussal folytatott levelezésére („Coleman papírjai”). Hamarosan a teljes összeesküvésre fényt derítettek és felgöngyölítették azt. A dolgok hátterében maga Jakab állt. Az angol nép őszinte megdöbbenésének adott hangot, amely hamarosan nyílt elégedetlenségbe torkollott. Az alattvalók szemében az összeesküvés kompromittálta a Stuart-ház szavahihetőségét és annak az angol érdekek iránti elkötelezettségét. Az ügynek azonban tartósabb következményei is voltak. A nép antikatolikus beállítottsága az egekbe szökött. A parlament és a király között hamarosan nyílt szakadásra is sor került.

2.1.3. Az exkluziós krízis – a whigek és a toryk színre lépése

Az angol parlament a XVII. század hetvenes éveiben olyan jelentős változásokon esett át, amelyek az elkövetkezendő évszázadokra jelentősen meghatározták Anglia politikai légkörét. Ebben az időszakban jött létre ugyanis Angliában az a két nagyobb „politikai irányzat”, amelyek ellentéte még a napjaink angol parlamentjében is jól megfigyelhető. Ők voltak a whigek és a toryk.

A whig megnevezés a whiggamores szóból származik, amely jelzővel a skót presbiteriánus fanatikusokat illeték a polgárháború ideje alatt. A parlamentben ezzel a becsmérlőnek szánt jelzővel illeték azokat a képviselőket, amelyek az Oates-féle összeesküvést követően Jakab trónörökös utódlási jogának szűkítését, vagy teljes megvonását követelték. Ezen felül a királyi felségjogok megnyirbálását szerették volna kieszközölni, ezzel próbálva megerősíteni a parlament király feletti hatalmát. Ezen irányzat legtöbb képviselője a középosztályból származott, de soraikban az arisztokraták sem óckodtak képviseltetni magukat. Az egykori kerekfejűek, akik megmaradásuk érdekében immár megtértek az anglikán egyház kebelére, tömegesen csatlakoztak a whigek szárnyához. Vallási szempontból toleranciát hírdettek a protestáns egyházak irányába azonban a katolicizmust teljes erejükből elítélték.

A másik irányzat a toryk voltak, akik megnevezésüket ugyancsak ellenfeleiknek köszönhették. A torry-k eredetileg ír felkelők voltak (1641-1649), akik a polgárháború zűrzavaros időszaka alatt a királyi hatalom egyik legnagyobb ellenfeleinek számítottak. Nem mellékesen a protestánsok üldözése is állandó napirenden volt az „eredeti” torryknál. A gúnynévtől eltérően, a toryk teljesen ellentétes szemléleteket vallottak. A királyi család és az anglikán egyház legfőbb támaszának számítottak a parlamentben.

Az Oates-féle összeesküvést követő időszakban a parlament parázs politikai vitáknak adott helyt.[23] A legtöbb szó Jakab trónutódlási jogainak megnyirbálása körül forgott. A parlament elrendelte a „pápisták összeesküvésének” kivizsgálását. A vizsgálat folyamatának egyik legfontosabb szereplője természetesen maga Jakab volt. Hamarosan a parlamentből kizártak minden katolikust és több vezető tory személyiség ellen is eljárást indítottak. Végül II. Károly a tettek mezejére lépett és mielőtt még tovább súlyosbodott volna a király és a királyi párt helyzete, 1679. januárjában feloszlatta a parlamentet.

Új választásokat írtak ki. A whigek győzelmüknek köszönhetően erőfölénybe kerültek. Legfőbb céljuk továbbra is Jakab örökösödési jogának megkurtítása volt (Jakab mindeközben Brüsszelben „tartózkodott”). Ennél azonban tovább mentek és még tavasszal összeállították az ún. Exclusion Bill nevezetű törvényt, amely teljesen kizárta volna a király öccsét a trónutódlási rangsorból! A törvénytervezet lavinát fog elindítani és egészen 1681-ig szinte minden parlamenti kenyértörés legfőbb előidézőjeként fog szolgálni. Az Exclusion Bill-t végül nem sikerült elfogadtatni az 1679-ben összeülő parlamentben, mivel a király, hogy megelőzze a törvény megszavazását, feloszlatta azt.[24]

A parlament következő összehívására majd csak 1680. októberében fog sor kerülni. A whigek újfent megpróbálkoztak a Kizárási törvény meghozatalával, azonban a Felsőház nem szavazta meg azt, amelyet követően a király rögvest feloszlatta a parlamentet. Nem telt el sok idő és a király már 1681. tavaszán újra kénytelen volt összehívni a parlamentet, mivel London utcáit ellepte az antikatolikus beállítottságú csőcselék. Ezúttal a király állt elő egy ámbár általa nem kedvelt, de annál több sikerrel kecsegtető megoldással: a kompromisszum alapján Jakab maradt volna a trónörökös, azonban a nevében mint régensek Orániai Vilmos és a felesége Mária uralkodtak volna. A whigek önfejű módon elutasították a sokat ígérő kompromisszumos megoldást, amelyet követően II. Károly (a háta mögött tudva XIV. Lajos pénzügyi támogatását, amely nélkül elképzelhetetlen lett volna a parlament nélküli uralom) szélnek eresztette a képviselőket és uralkodása alatt többször már nem hívta össze a parlamentet. Az 1679. és 1681. között lejátszódó időszakot nevezzük még exklúziós krízisnek is. A sorozatos sikertelen parlamenti ülések és a képviselők király iránt táplált ellenszenve arra késztette II. Károlyt, hogy egészen a haláláig a parlament nélkül uralkodjon.

2.2. II. Károly és Európa

A század közepén Európa térképe erősen átrajzolódott. Egyes államok ideje leáldozott, mások aranykora viszont csak még most kezdődött el. A század egyik nagy lehanyatló csillaga Spanyolország volt, amely belső strukturális problémái folytán egyre csak veszített egykoron lehengerlő erejéből. Helyét fokozatosan átengedte Franciaországnak, amely Richelieu, Mazarin és XIV. Lajos alatt Európa vezető politikai és katonai hatalmává nőtte ki magát. A viszonyok átrendeződtek, amelyek Angliát sem hagyták érintetlenül. A megannyi belső válság és nehézség ellenére Anglia rendelkezett a kor egyik legerősebb hadiflottájával, miközben a szárazföldi hadserege is nagy fejlődésen ment át a Stuart-kor kezdeti kudarcait követően.

II. Károly külpolitikájában jelentős mértékben támaszkodott a megerősödött Franciaországra, amelytől jelentős pénzügyi segítséget remélhetett és kapott. Az alattvalók szimpátiáját nem nyerte el a két ország közötti szívélyes viszony, főként az olyan híreket követően, amelyek arról szóltak, hogy a király francia csapatokkal fogja Angliát visszatéríteni a katolikus hitre. II. Károly 1681-1685-ös önkényuralma sem valósulhatott volna meg a francia dukátok nélkül. Azonban Anglia sem maradt adós a franciáknak. Már 1662-ben, Károly hatalomra lépését követő első esztendőben, az angolok eladták a franciáknak Dünkirchen fontos kikötőjét.

II. Károly portugál felesége sok fejfájást okozott ugyan a királynak, azonban birodalmának hatalmas hasznot hozott. A hozomány keretében több nagyon fontos portugál gyarmat is angol kézbe került. Ilyen volt pl. Bombay vagy Tangiers. Továbbá jelentős koncessziókat biztosítottak az angol kereskedőknek. Az angolok viszonzásként segítséget nyújtottak a portugáloknak a spanyolok elleni harcokban.

Anglia legnagyobb ellenfele mindvégig az Egyesült Tartományok maradtak. Az első háború okozta sokkot követően Hollandia gyors talpraálláson ment keresztül, amelynek köszönhetően a 60-as évekre újfent ezrével szelték a világtengereket a holland kereskedelmi hajók. Az angolok nem várták be ellenfelük további megerősödését és a háború ügye mellett törtek pálcát. A hollandok ezt ugyan megpróbálták diplomáciai úton elkerülni, azonban próbálkozásaik meddők maradtak.

Még a hivatalos hadüzenet megküldése előtt az angolok elfoglalták Új-Hollandia (a későbbi New-Jersey) és Új-Amszterdam (New York) városokat. Még ugyanebben az évben (1664.) lerohanták a nyugat-afrikai holland gyarmatokat is. A hollandok sem óckodtak a válaszadástól és de Reuter admirális vezetésével visszafoglalták az afrikai elvesztett gyarmataikat. Új-Hollandot és Új-Amszterdamot azonban nem sikerült visszaszerezniük. Ezt követően az angolok lefoglalták az összes kikötőjükben horgonyzó holland hajót, amelyre a hollandok hasonló módszerekkel válaszoltak. 1665. januárjában tekintettel a háború elkerülhetetlenségére, a hollandok nyílt hadüzenetet küldtek az angol udvarnak, amellyel kitört a második angol-holland háború.

A háború első csatájára Lowestoft-nál került sor 1665. júniusában, amelyben az angolok győzedelmeskedtek. A diadalt azonban nem sikerült kihasználniuk, mivel Londonban pestisjárvány tört ki.[25] A hollandok szusszanásnyi lélegzetvételhez jutottak és felkészültek a következő összecsapásra. A történelem egyik leghíresebb tengeri ütközetére került sor 1666. június 11-14 között Dauns-nál, Dovertól nem messze. Nevezzük még „négynapos csatának” is. Körülbelül egyenlő nagyságú flották álltak egymással szemben.[26] A négy napig tomboló csatából végül a hollandok kerültek ki győztesen. Az angolok 19 hajót és 8000 főt vesztettek, a hollandok vesztesége ettől jóval kevesebb volt, mindössze 7 hajót és 3000 főt tett ki. A holland hadiflotta maradéktalanul kihasználta a diadalt. A holland hajók szakadatlan zaklatták az angol kikötőket és védtelen konvojokat. Még a Temze torkolatába is behajóztak, azonban a partraszállást végül sikerült megakadályozniuk a kétségbeesett angoloknak. A Temze torkolata mindeközben továbbra is blokád alatt maradt. Egészen 1666. augusztusáig kellett tűrniük az angoloknak a megalázó holland támadásokat, mígnem győzelmet nem arattak North Foreland-nél. Az angolokat azonban mintha elhagyta volna szerencséjük, mivel épp ekkor tört ki Londonban egy pusztító tűzvész.

Anglia szorult helyzetbe került. A kincstár kimerült, nem volt miből finanszírozni a további hadműveleteket. A flotta az apróbb sikerektől eltekintve alul maradt a harcokban. Mindezek II. Károlyt a béketárgyalások megkezdésére ösztönözték. Az értekezéseket Breda városában folytatták. 9 hónapnyi tárgyalásokat követően csak 1667-re sikerült összehangolni a két fél véleményét és megkötni a békét. A tárgyalások alatt a hollandok, hogy nyomatékot adjanak követeléseiknek és újfent behajóztak a Temze torkolatába. A békét 1667. július 21-én kötötték meg. Anglia nagy vereséget szenvedett, ez azonban nem érződött annyira a békeszerződés pontjain. Elvesztette ugyan Suriname gyarmatát és apróbb engedményeket is kellett tennie a holland kereskedőknek, mindezeken felül azonban még Új-Holland és Új-Amszterdam városait is megtarthatta. Anglia a vereség ellenére egy számára nagyon kedvező békét kötött, amely továbbra is biztosította a királyság tengeri nagyhatalmi státuszát.

Nem sokat kellett várni a következő, immár a harmadik angol-holland háborúra. Ezúttal Anglia szövetségesekre is lelt a hollandok elleni háborúban: XIV. Lajos 1672. és 1679. között egy olyan felőrlő háborúra kényszerítette a hollandokat, amelynek köszönhetően azok alig tudtak figyelmet fordítani az immár tradicionális angol ellenfelükre. A sorrendben az utolsó angol-holland háború egyik előzményéhez hozzátartozik az a tény, hogy Anglia és Hollandia egy rövid időre szövetségre lépett egymással Franciaországgal szemben. XIV. Lajos diplomáciai manőverei azonban mindezt felborították és II. Károly megszegve a hollandokkal kötött szerződést, átállt a francia táborba (természetesen ebben a döntésében nagy szerepet játszott az Angliába áramló francia pénzbeli segély). Az angol alattvalók szívében a nemzeti érdek ellenére mindig is bizonyos ellenszenv érződött protestáns hollandokkal való háború iránt. Ezt az érzést csak tovább erősítette a szerződésszegés ténye és a katolikus franciákkal való szövetség!

A harmadik angol-holland háború 1672. és 1674. között zajlott le. Kevésbé volt öldöklő mint az előző két összeütközés, azonban ez is sok szenvedést okozott mindkét fél lakóinak, főként azonban a hollandoknak. A szárazföldön Európa legerősebb és legszervezettebb hadserege nyomult északnak. A robosztus előrenyomulást a főként flottájukra támaszkodó hollandok nem tudták feltartóztatni. Magában Hollandiában belső békétlenségek is kitörtek, amelynek köszönhetően az energikus és tetterős III. Orániai Vilmos került az ország élére.[27] A németalföldiek kétségbeesett lépésre szánták el magukat, amely már többször kihúzta őket a bajból: megnyitották a tengert elzáró töltéseket, amely hidegzuhanyként érte a franciákat.

A tengeren az angolok és a franciák közös erővel léptek fel és egy expedíciós haderő partra tevését tervezték Hollandiában. Ezen terveket Reuter admirális merész támadása húzta keresztül. 1672. júliusában a franciák és az angolok nagy meglepődésére Solebay-nél megjelent a holland flotta és ugyan számbeli hátrányban voltak, megtámadták és legyőzték a békésen horgonyzó ellenséges flottát. Reuter flottája 1673-ban még kétszer győzelmet aratott ellenfelei felett (Schooneveld, Tezel), mielőtt még az angolok elálltak volna háborútól. A békét 1674. februárjában kötötték meg Westminsterben. A hollandok szorult helyzetükben elismerték Anglia feltétel nélküli tengeri elsőbbségét. A holland hajóknak továbbra is tisztelegniük kellett, ha angol hajó siklott el melletük és nem mellesleg 2 millió gulden kártérítést is fizetniük kellett. Mindezek ellenére a hollandoknak nagyon jól jött a béke, amelyet követően teljes erejükkel a franciák ellen fordulhattak.

2.3. II. Károly utolsó évei (1681-1685)

Károly a parlament nélküli időszak alatt főként minisztereire támaszkodott (Rochester, Sunderland, Halifax stb.). A királyi „önkény” időszakát a toryk igyekeztek teljes mértékben kihasználni politikai ellenfeleik megtörésére. A whig párthoz tartózó helyi hivatalnokokat elkezdték sorban leváltani, a helyükre kerülő toryk pedig tovább folytatták ellenfeleik zaklatását. Ez nyílt beleszólás volt a helyi közigazgatásba, amelyet a helybéliek előjogaik durva megsértésének tekintettek. A kormányzat eltörölte továbbá a sajtó- és szólásszabadságot is. Ezek a módszerek hasonlítottak a kor abszolutista uralkodóinak módszereire, azonban Angliában az efféle uralkodási módhoz nem volt meg a kellően erős és stabil királyi hatalom, ezáltal nem is lehetett azt sikerre vinni. Angliában messzemenően más viszonyok uralkodtak, mint a Habsburg Monarchiában vagy Spanyolországban, nem is beszélve Franciaországról.

A lakosság nehezen tűrte ezt az újféle uralkodási módot. Már a királyi önkény bevezetését követő első hónapokban kezdtek kirajzolódni egy összeesküvés körvonalai. A titkos társaság élén többek között Hampden, Russel és Monmouth (I. Károly törvénytelen fia) álltak, céljuk pedig II. Károly és Jakab megölése lett volna. Sok régi Cromwell-veterán is csatlakozott hozzájuk. Az előkészületek mindeközben nagyon vontatottan haladtak. Nem volt egyetértés közöttük még a jövendőbeli államforma tekintetében sem. II. Károly örökösének Orániai Vilmost szánták, akivel titkos levelezésbe is léptek. Az összeesküvők azonban meglehetősen tétovának is bizonyultak. 1683. júniusában, mielőtt még az összeesküvők cselekvésre szánhatták volna el magukat, az egyik bennfentes kitálalt a hatóságoknak, kiadva az összes összeesküvő nevét. Letartóztatási lavina indult el, amelyből csak nagyon keveseknek sikerült élve kihúzniuk a fejüket.

II. Károly utolsó éveit meglehetős nyugalomban töltötte el. Életstílusa azonban egészségére is kihatással volt. 1685-ben halálosan megbetegedett és 55 éves korában eltávozott az élők sorából. Halálos ágyán egy katolikus pap adta fel az utolsó kenetet. Utóda a sokat vitatott II. Jakab lett.

3. II. Jakab (1685-1688)

Jakab 1633. október 14-én született I. Károly és Henrietta Mária fiatalabbik fiaként. Visszahúzódó személyiségű volt. Nyíltan vállalta katolikus hitét, amely kompromittálta alattvalói szemében. Abszolutista eszméket vallott, csodálta a francia és a spanyol király hatalmát. Részt vett a második és a harmadik angol-holland háborúkban, amelyekben tehetséges és bátor hadvezérnek bizonyult. Két alkalommal házasodott. Első felesége Anne Hyde volt, Clarendon lánya, akitől 2 lánya született: Mária és Anna, akik majd a trónt is öröklik. Anna halála után egy katolikus hercegnőt vett feleségül, Beatrice d’Estét az itáliai (és katolikus) Modenából. Beatricétől csak egy fia született, Jakab Edvárd, aki mint az „Old Pretender” apja megdöntését követően többször megpróbálkozik majd a Stuart-ház restaurációjával. 1685-ben bátyja halálát követően a szigetország királyává koronázták.

II. Jakab trónra lépését követően egyből ellentétbe került a parlamenttel. A parlament kezdetben megpróbált szívélyes viszonyt kialakítani a királlyal, azonban az együttműködés – elsősorban vallási nézeteltérések miatt – gyorsan zátonyra futott. Hatalomra kerülését követően rögtön kezdetét vette a nonkonformista vallások legkegyetlenebb üldöztetése.

Már uralkodásának első évében rengeteg elégedetlenség ütötte fel a fejét az országban, amelyek végül összeesküvések formájában csapódtak le. Az egyik legfenyegetőbb királyi ellen szervezkedést Monmouth vezette. Hadsereget toborzott, amelynek élén nem más állt, mint John Churchill, Marlborough hercege, Anglia történetének egyik legnagyobb hadvezére. Szinte minden elégedetlenkedő csatlakozott Monmouth felkeléséhez, azonban a lázadó haderőt 1685. július 6-án Sedgemoor-nál a royalista haderő könnyedén megsemmisítette. II. Jakab kegyetlen megtorlást rendelt el, amely kiterjedt nemcsak a lázadás vezéreire, de még a legegyszerűbb falusi parasztra is. Monmouth becstelenül térdre borulva könyörgött életéért, azonban végül a kivégzőpadon végezte.

II. Jakab a királyi hatalom megerősítése mellett tört lándzsát. Megnövelte az állandó haderő létszámát az eddigi 6.000-ről 30.000-re. Mindebben a többi abszolutista uralkodó mintáját követte. A tiszteket katolikus vallásúak közül válogatták ki, míg az egyszerű katonákat kötelezték a katolikus szentmiséken való részvételre. Mindez nagy elégedetlenséget váltott ki a protestáns katonák körében. A király a miniszterek helyére is katolikusokat helyezett, leváltva az eddigi protestáns, ámbár a király iránt mégiscsak hű torykat. Mindeközben az angliai katolikusok felemásan viseltettek a király új vallási rendeletei hallatán. Tudták, hogy kisebbségben vannak Angliában és külföldi intervenció nélkül lehetetlen sikerre vinni a rekatolizáció ügyét. Sok katolikus polgár visszautasította a számára felajánlott tisztséget, mivel félt a protestáns polgártársai megtorlásától. Hogy a vallási helyzet még zavarosabb legyen, épp ebben az időszakban vonták vissza Franciaországban a vallási türelmet biztosító Nantesi Ediktumot (1685). Anglia népét elfogta az erőszakos rekatolizáció rémétől való félelem.

II. Jakab a katolikus vallás türelmét tervezte bevezetni, azonban ezt később tanácsadói tanácsára kiszélesítette az összes nonkonformista vallásra (minden anglikán egyházon kívüli gyülekezet). 1687-ben és 1688-ban hozták meg azokat a törvényeket, amelyek biztosították Angliában a vallásszabadságot. Megnyitották a börtönöket, ahol ezrével raboskodtak a vallási okokból fogvatartott rabok. Az anglikán egyház mereven elutasította ezeket az újításokat és csatlakozott II. Jakab ellenfeleinek táborához.

II. Jakab támogatói köre egyre csak szűkült. A whigek alapvetően az ellenfeleinek számítottak, azonban politikai lépéseivel sikerrel fordította maga ellen a torykat és az anglikán egyház képviselőit is. A nép már a kezdetektől fogva sem szimpatizált II. Jakabbal, uralkodói cselekedetei pedig csak tovább mélyítették a szakadékot Anglia népe és annak királya között.

Jakab ellenfelei szervezkedni kezdtek. Kapcsolatba léptek Orániai Vilmossal, a protestáns vallás egyik legjelesebb védelmezőjével és képviselőjével. 1688. június 30-án írásos kérvényben fordultak Anglia összes pártjának képviselői Vilmoshoz és felkérték, hogy foglalja Anglia trónját. Vilmos a hágai manifesztumban kijelentette, hogy helyesli ugyan a vallási türelem bevezetését, azonban a katolikusok tisztségviselését már ellenzi. II. Jakab továbbra sem engedett, még XIV. Lajos segítségét is elutasította, erősen lebecsülve ellenfelei erejét. Ez a vesztét okozta. 1688. november 15-én Orániai Vilmos egy 10,000 fős hadsereggel szállt partra Torbaynál. A királyi haderő teljességgel tehetetlen volt, belső ellenségeskedések gyengítették. Maguk a parancsnokai élükön Marlborough hercegével megtagadták az engedelmességet. Hogy a helyzet a király számára még reménytelenebbé váljon, Wessexben, Mindlandben és magában London városában is királyellenes felkelések törtek ki. II. Jakab helyzete kilátástalan volt és kereket oldott. Franciaországba menekült. Orániai Vilmos hozzáértéséről ad tanúbizonyságot, hogy az egész hatalomátvételt vérontás nélkül oldotta meg. Ezért is nevezzük azt „dicsőséges forradalomnak” (Glorious Revolution). Egyébként semmi egyéb nem volt benne dicsőséges.

II. Jakab elmenekülésével nem szűnt meg végleg a Stuart-ház regnálása. 1688-ban a trónt II. Jakab Anna Hydetól született lánya II. Mária és annak férje III. Orániai Vilmos[28] foglalta el, aki felesége halálát követően 1694-től egyeduralkodóként igazgatta országait. Mária és Vilmos uralkodása alatt francia támogatással II. Jakab még megpróbálkozott erőszakos úton visszatérni egykori hazájába, azonban 1690-ben az írországi Boyne mellett vívott csatában alulmaradt III. Vilmos hadaival szemben. Orániai Vilmos halálát követően a trónt II. Jakab fiatalabb lánya Anna foglalta el (1702-1714), akinek halálával gyakorlatilag megszűnt a Stuart-ház angliai és egyben skóciai regnálása. A brit koronát német Hannover-ház vehette magához.

Írta: Márk Éva

Felhasznált irodalom:

• Churchill, S. Winston, Az angolajkú népek története, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004.
• Poór János, A kora újkor története, Osiris kiadó, Budapest, 2009
• Dr. Branko Bešlin, Engleska u doba Stuarta - skripta (egyetemi tanári jegyzet), Novi Sad, é.n.
• Hermann Kinder - Werner Hilgemann - Manfred Hergt, Atlasz Világtörténelem, Athenaeum 2000 Kiadó, Budapest, 2006.
• Diarmaid MacCulloch, A reformáció története, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2011.
• Georges Duby, Franciaország története I., Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

Tartalomjegyzék:

1. A köztársaság és a lord protector (1649-1660)

    1.1. Leszámolás a royalistákkal

    1.2. Oliver Cromwell (bevezetés)

    1.3. A vallási és a politikai élet Cromwell alatt

    1.4. Az első angol-holland háború 1652-1654

    1.5. Háború Spanyolországgal 1655-1660

    1.6. A Stuart-ház restaurációja

2. II. Károly (1660-1685)

    2.1. Parlamentáris uralom 1661-1681

            2.1.1. Clarendon Code – az anglikanizmus térnyerése (1661-1665)

2.1.2. Az Oates-féle összesküvés

2.1.3. Az exkluziós krízis – a whigek és a toryk színre lépése

    2.2. II. Károly és Európa

    2.3. II. Károly utolsó évei (1681-1685)

3. II. Jakab (1685-1688)