Márk Éva: A harmincéves háború – III. rész: a svéd szakasz (1630-1635)

1. Svédország és a birodalom a beavatkozás előestéjén

1611-ben egy fiatal, mindössze 17 éves uralkodó lépett Svédország trónjára. Magas és erős testalkatú férfi volt, amely mellé inteligens és mélyen vallásos belső tulajdonságok társultak. Szívélyes és közvetlen modora közkedveltté tette az egyszerű nép körében. Tehetséges uralkodó volt, akit hajtottak magasztos uralkodói céljai, országa gazdaggá és hatalmassá tétele. Kiválasztottnak tekintette magát, aki eszköz volt Isten akarata végrehajtásában. A kora újkori európai történelem egyik legtehetségesebb hadvezére volt, aki újításaival gyakorlatilag az egész európai hadviselést megreformálta és új alapokra helyezte. Uralkodása alatt Svédország egy viszonylag szegény országból Európa egyik legerősebb államává vált. Nem csak Svédország, hanem Európa történetének is egyik legnagyobb államférfijáról és hadvezéréről van szó. Ő volt II. Gusztáv Adolf, „észak oroszlánja”.

Mielőtt még a külföld felé irányította volna figyelmét, országát erős alapokra helyezte. A nemességet különböző kedvezményekkel kenyerezte le, amelynek köszönhetően rég nem látott egység uralkodott az országban. Axel Oxenstierna, a tehetséges kancellár, mindenben a segítségére volt, és a király távolléte alatt biztosította Gusztáv Adolf számára a hátország feltétel nélküli anyagi és politikai támogatását. Ennek köszönhetően a király minden erejét a külpolitika irányításának szentelhette, a hadjáratok folyamán nem kellett lázadástól tartania. A belső egység és stabilitás létrejöttét követően végrehajtotta történelmi jelentőségű hadseregreformját. Bevezette az általános hadkötelezettséget, tehát a hadsereg kizárólag svéd nemzetiségű katonákból állt.[1] Az ezredeket régiók alapján sorozták be, amelynek köszönhetően az egységeken belül erős összetartás és hazaszeretet uralkodott. Az egész hadseregre jellemző volt az erős vallási meggyőződés, a harc szükségessége a protestantizmus védelme érdekében. A csapatokat elsőrangúan szervezték meg és rendszeres volt az ellátás. Gusztáv Adolf legnagyobb érdeme azonban nem a svéd hadsereg megszervezésében rejlett, hanem az új taktikai elgondolásokban. A svéd haderőt másképp vetették harcba, mint a császári csapatokat: a korábbi európai háborúk tapasztalatai alapján Gusztáv Adolf katonáit kisebb, mozgékony egységekbe osztotta, nagyobb hangsúlyt helyezve a tűzfegyverek használatára. Ennek köszönhetően a svéd gyalogság, ellentétben a sűrű és mély sorokban felálló spanyol eredetű terciókkal, mozgékonyabb és nagyobb tűzerejű volt. A változtatások nem csak a gyalogsági harcmodort érintették, a lovassági hadviselés is változtatásokon ment keresztül. Gusztáv Adolf seregében a lovasság visszanyerte régi, „hős” szerepét a csatatereken. Az európai hadseregek lovassága a kora újkori hadviselésben elsősorban a karakolírozásra[2] helyezte a fő hangsúlyt, és csak kisegítő szerepet kapott a csatadöntőnek tartott gyalogság mellett. Ezt Gusztáv Adolf elvetette és újra a hideg fegyverrel végrehajtott lovasrohamokra helyezte a hangsúlyt, miáltal a svéd lovasság nagyobb mozgékonyságra és hatalmas átütőerőre tett szert. Ha már a mozgékonyságnál tartunk, Gusztáv Adolf nem hagyta figyelmen kívül a harmadik fegyvernemet, a tüzérséget sem, amelynek ütegei kisebb kaliberűek, ámde ennek köszönhetően mobilisabbakk lettek. Az eddigi csaták folyamán az ágyúk beásását követően azokat szinte lehetetlen volt áthelyezni egy másik, az ütközet menetéhez jobban igazodó állásba. A svéd tüzérség erre minden további nélkül képessé vált. Az újításoknak köszönhetően a svéd nemzeti haderő Európa legerősebb és legrettegettebb katonai erejévé vált. Reguláris, kitűnően kiképzett, felszerelt és ellátott, mesterien vezetett katonákról volt szó, akik a történelem egyik legnagyobb hadvezérének parancsnoksága alatt hamarosan megjelentek Európa szívében.

II. Gusztáv Adolf országa és hadserege megszervezését követően a külföld felé irányította figyelmét. Célja a Balti-tenger partvidékének teljes meghódítása volt. Terve megvalósítása érdekében szembe kellett szállnia a dánokkal, az oroszokkal és a lengyelekkel, akik ellen több véres háborút is kénytelen volt levezényelni. Ezen háborúk során Svédország jelentős területgyarapodásokra tett szert. 1625 és 1629 között a lengyelekkel folytatott háború közben érte Gusztáv Adolfot a hír, hogy Wallenstein az észak-németországi és balti-tengeri városok meghódításába fogott. Ez szöges ellentétben állt a svéd nagyhatalmi érdekekkel, akik nem tűrhették egy erős ellenfél megjelenését érdekszférájukon belül. Wallenstein agresszív tevékenysége hozzájárult ahhoz, hogy már 1629-ben lezáruljon a svéd-lengyel háború. A békekötésben (amelyet hat évre kötöttek) újfent nagy szerepet játszottak Richelieu fáradhatatlan követei. II. Gusztáv Adolf sem tétlenkedett, sőt, már a lengyel háború lezárta előtt[3] kieszközölte a svéd parlamentben a birodalmi intervencióhoz szükséges támogatást. A békének köszönhetően a rettegett svéd haderő felszabadult, és már alig várta, hogy újra harcba indulhasson szeretett királya oldalán.

2. Gusztáv Adolf megindul

Mialatt a császár és a választófejedelmek Regensburgban vitatkoztak, 1630 júniusában minden nehézség nélkül 15 000 főnyi svéd haderő szállt partra Peenemündében, Pomerániában. Őket további ezredek követték, amelynek köszönhetően hamarosan több mint 30 000 fős svéd haderő állomásozott a birodalom északi részén. Ez már tekintélyes haderő volt, amely aggodalommal töltötte el a császárt és az észak-német fejedelmeket. Wallenstein számolt a svédek inváziójával, azonban a lübecki békét követően elvesztette a császár támogatását, és visszavonultan élt csehországi birtokain, ebből kifolyólag a svéd invázióval szemben egyedül Tilly serege volt hadrendben.

Nemcsak a császár, de a protestáns német fejedelemségek is fenyegetve érezték magukat a svédek megjelenésével. Mint ahogyan a dán háború megindulásakor, most is elsőrangú kérdés volt Brandenburg és Szászország viszonyulása az új helyzethez. 1631. február-április között Lipcsében találkozót tartottak, amelyen az a döntés született, hogy ugyan támogatják a protestáns hit védelmét, de nem hajlandóak háborúba lépni sem Svédország, sem pedig a császár oldalán. Mint majd látni fogjuk, ez az önként vállalt semlegességi politika gyorsan kudarcot fog vallani. II. Gusztáv Adolf nem a dán király volt, és ha kellett erőszakos eszközöket is bevetett célja elérése érdekében.

A svédek első feladata egy erős bázis kiépítése volt, ahonnan kiindulva a biztos ellátás tudatában folytathatják a hadműveleteket a birodalom szíve felé. Ennek érdekében a partraszállást követően elfoglalták egész Pomerániát és Mecklenburg hercegséget. Ezzel Svédország gyakorlatilag elérte nagyhatalmi célját és akár békét is köthetett volna, azonban a szerzeményeket meg kellett még védeni a császári-ligás haderőtől, nem is beszélve a birodalomban élő protestánsok védelméről, amely a háború megindításának egyik fő oka (és ürügye) volt. Az altmarki béke tető alá hozatalát követően, a francia diplomácia tovább folytatta a Habsburg-ellenes tevékenységét. Mint ahogy azt már láthattuk, a regensburgi birodalmi gyűlésen kieszközölték Wallenstein elbocsátását, majd 1631-ben barátsági szerződést írtak alá Bajorországgal. Richelieu itt nem állt meg, és 1631. január 23-án, mielőtt még a svéd haderő megindult volna a birodalom szíve felé, Svédország és Franciaország megkötötte az ún. bärwaldei egyezményt, amelynek keretében a franciák gyakorlatilag zsoldba fogadták a svédeket a Habsburgok ellen. Richelieu kötelezettséget vállalt, hogy 5 éven keresztül évi egy millió livrét bocsát a svéd haderő rendelkezésére, cserébe a svédek vállalták 30 000 gyalogos és 6000 lovas háborús mozgósítását. Minden adott volt a nyílt ellenségeskedések megkezdéséhez.

A hadműveletek már 1631 januárjában megindultak a svédek lassú, déli irányú előrenyomulásával. A császáriak sem maradtak tétlenek, és már 1631 első felében Tilly vezénylete alatt betörtek Brandenburgba, amelyet teljesen megtisztítottak a beszivárgó svédektől. Ez idő tájt már javában folyt Magdeburg fontos városának ostroma, amelyet Pappenheim császári hadvezér irányított. II. Gusztáv Adolfnak minden igyekezete ellenére sem sikerült felmentenie a várost, amelynek egyetlen reménye a svéd felmentő sereg megérkezése volt. Hősies védekezést követően, június 10-én végül megtörték a magdeburgiak védelmét, és a császáriak behatoltak a városba. Ami ezek után következett, az a történelem egyik legnagyobb és leghíresebb mészárlása. A császári katonák 3 napon át teljes féktelenséggel tomboltak. Hatalmas mértékű fosztogatás és vérengzés folyt a város utcáin. Senkit sem kíméltek: a nőket férjeik előtt erőszakolták meg, majd ölték meg; az időseknek és a gyermekeknek sem volt kegyelem. Pappenheim semmit sem tett a város lakosságának megmentése érdekében. Állítólag az egyik császári tisztnek, aki szót emelt a kegyetlenségek ellen, azt válaszolta, hogy: „Jöjjön egy óra múlva, akkor majd meglátom mit tehetek. A katonának a veszélyért és a munkáért kapnia is kell valamit.”[4] A város elfoglalását követő negyedik napon Tilly végül leállíttatta a város „kifosztását”.

Magdeburg eleste és prot. lakosságának sorsa nem maradt következmények nélkül. Sok német fejedelem, köztük Brandenburg és Szászország is, ekkor határozta el magát, hogy csatlakozik a II. Gusztáv Adolf vezette császárellenes táborhoz. Brandenburg júniusban (egy kis rábeszélést követően, amely annyiból állt, hogy a svéd tüzérség tüzet nyitott György Vilmos vfj.[5] palotájára), Szászország pedig szeptemberben csatlakozott a svédekhez (miután Tilly behatolt a választófejedelemség területére és Lipcse környékén letáborozott).[6]

II. Gusztáv Adolf látva Tilly szászországi előrenyomulását, elhatározta, hogy megállítja és csatára kényszeríti a császáriakat. Gusztáv Adolf előrenyomuló csapataihoz (32 000 fő) csatlakozott a 20 000 fős szász haderő is. A két szövetséges az elvesztett Lipcse városa ellen indult. 1631. szeptember 17-én itt, nem messze Lipcsétől, a breitenfeldi mezőn csaptak össze a svéd és a császári katonák. A császáriak többszörös hátrányban voltak: gyalogságuk és tüzérségük is kisebb számú volt a svéd-szász haderőétől (40 000 fő). Mindezek ellenére a harmincéves háború egyik legnagyobb csatája a katolikusok számára indult kedvezően. A csata kezdetén Tilly sikerrrel verte szét a gyengébb harcértékű szász csapatokat, akik esztelen menekülésbe kezdtek. Magának János Györgynek sem sikerült megállítania katonái fejvesztett menekülését, ezért inkább ő maga is velük tartott. A szászok veresége ellenére a svéd csapatok szilárdan tartották állásaikat, sőt, az ágyúk könnyed mozgathatóságának köszönhetően sikerült átpozicionálniuk ütegeiket (először a hadtörténelemben!), amely teljesen meglepte a császáriakat. Könyörtelen harc bontakozott ki a két fél között, a teljes császári tisztikar is majdnem fogságba esett. A csata végül több mint 10 000 császári katona halálával ért véget, miközben a svédek vesztesége 1000 fő körül volt.[7] A svédek teljes győzelmet arattak, és gyakorlatilag szétverték a Katolikus Liga hadseregét. Maga Tilly is súlyosan megsérült. A breitenfeldi csata egyben a svéd harcmodor erőpróbája is volt, hiszen ez volt az első olyan nagyobb ütközet, amelyben egy régi, spanyol módra felállított hadsereggel szemben a jövő korok hadrendje nézett szembe. Az eredmény szembetűnő volt, és ennek köszönhetően a svéd haderő az egész harmincéves háború folyamán erősebbnek bizonyult ellenfeleinél.

A breitenfeldi diadalt követően a svédek előtt nyitva állt az út a birodalom bármely része felé. Akár Bécs ellen is vonulhattak volna, ahogyan azt Oxenstierna kancellár, Richelieu és más fejedelmek tanácsolták. Azonban Gusztáv Adolf nem így tett és nyugat felé vette az irányt. Célja egy erős szövetségi rendszer létrehozatala volt, amelyben részt vett volna minden jelentősebb protestáns fejedelemség. A svédek előrenyomulását senki sem próbálta megakadályozni. Minden város és terület megadta magát, alávetve magukat Gusztáv Adolf főhatalmának. Némelyek ezt őszinte meggyőződésből, mások merő számításból tették. A nép felszabadítóként és a prot. hit védelmezőjeként fogadta a svédek hősnek tartott királyát. Richelieunek viszont korántsem tetszett a svédek irányváltása, és mielőtt még túl késő lett volna, a francia csapatok megszállták Köln és Trier választófejedelemségeket, hogy meggátolják a svédek további terjeszkedését a Rajna irányában. Richelieut aggasztotta továbbá, hogy szövetségese túl nagy hatalomra és rendkívüli népszerűségre tett szert a birodalomban. A tél beköszöntével gyakorlatilag II. Gusztáv Adolf volt Németföld középső és északi részének ura. A szászok eközben Csehországba törtek be, és 1631. november 10-én Prágát is elfoglalták.

1632-ben a tavaszi időjárás beköszöntével újraindultak a hadműveletek is. II. Gusztáv Adolf Mainzból kiindulva dél felé vette az irányt. Célja ezúttal Bajorország volt, a katolicizmus fellegvára. Elfoglalta Nürnberget és Donauwörthöt, amelyet követően csatára került sor. 1632. április 15-én Tilly még egy utolsó próbát tett Gusztáv Adolf megállítására a Lech-folyónál (Rain városkánál), azonban a katolikus haderő teljes vereséget szenvedett. Maga Tilly, a Liga haderejét 14 éve irányító, a harmincéves háború egyik leghíresebb és leglovagiasabb hadvezére is meghalt a csatában. A katolikus oldal az összeomlás szélére került. A csatát követően elesett München, hamarosan pedig egész Bajorország is az ellenség öleibe hullott. Hatalmas változás volt ez a két évvel ezelőtti helyzethez képest. A birodalom gyakorlatilag a svédek lábai előtt hevert, és kilátás sem mutatkozott arra, hogy ez a közeljövőben változni fog.

Tilly halálát követően a katolikus oldal gyakorlatilag hadsereg nélkül maradt. Egyedül a császár örökös tartományai és Csehország egyes részei voltak még a katolikusok kezében. Bajorország és a többi katolikus fejedelemség kiestével nem volt lehetőség arra, hogy újjáélesszék Tilly egykori haderejét. Tilly halálával megfelelő személy sem volt, aki vezethette volna az új ligás haderőt. A császár más választása nem lévén újfent Wallensteinhoz fordult, akit a császárnak 1630-ban oly’ „hálátlanul” kellett elbocsátania a most Bécsbe menekülő kat. fejedelmek követelésére. Wallenstein maradt az egyetlen reménye a katolikus oldalnak.

Wallenstein a szolgálataiért magas árat szabott: többek között követelte a katolikus haderők feletti főparancsnokságot, a Restitúciós Ediktum eltörlését, szabad kezet a diplomáciában (békeszerződések kötése, kivéve Svédországgal) és, hogy minden további nélkül megfoszthassa az engedetlen német fejedelmeket címeiktől. Rendkívül kemény feltételek voltak ezek, ezt tudta Wallenstein és II. Ferdinánd is, azonban a császár - szorongatott helyzetére való tekintettel - mindenbe belement. Wallenstein hivatalos főparancsnoki kinevezésére 1632. április 16-án került sor. Wallenstein megtette a magáét. Újfent megmutatta hihetetlen szervezői képességeit, és pár héten belül több tízezer fős haderő állt rendelkezésére. Ebben szerepet játszott népszerűsége is. A toborzási kiálltványt követően sereglettek hozzá régi katonái, akik emlékeztek a Wallenstein seregében megszokott jó ellátásra és rendszeres zsoldra.

Wallenstein rendkívüli sebességgel szedte rendbe a katolikusok sorait, amelyet mi sem tanusít jobban, hogy már pár héttel a főparancsnoki kinevezését követően támadásba lendült, és május 5-én visszafoglalta a szászoktól Prágát. Ezt követően pedig Szászországra vetette magát. Wallenstein célja a svédek utánpótlási vonalainak elvágása (és kicsalogatása Bajorországból) volt, ezért II. Gusztáv Adolf kénytelen volt elhagyni Bajorországot és utána eredni. 1632. november 16-án végül Lützennél találkozott a két 15 000 fős, tehát nagyjából egyenlő erősségű hadsereg. Wallenstein a svédek előtt érkezett meg a csatatérre, amelynek köszönhetően a császáriak megerődített állásokból várhatták az ellenség támadásait. A csata előtt Gusztáv Adolf tisztjei – mintegy megérezvén a leselkedő veszélyt - kérlelték vezérüket, hogy az gyenge szarvasbőr mellénye helyett ezúttal húzzon vértet. „Az úr az én vértem!” – hangzott észak oroszlánjának válasza. November 16-án ködös, hideg őszi napra virradt. A köd felszálltát követően a svédek nem sokáig haboztak az ütközet megindításával, és hamarosan hatalmas kavarodás támadt, amelyben részt vett maga II. Gusztáv Adolf is. Ez lett a végzete. Épp lovas ezredét vezette támadásra, amikor az újfent leszálló ködnek köszönhetően elszakadt a főcsapattól és ellenséges lovasok gyűrűjében találta magát. A csata hevében több pisztolytalálat is érte, amelyet követően holtan esett le lováról. Feltehetőleg a horvát határőrvidék könnyűlovasai, esetleg Piccolomini vértesei végeztek a királlyal. Szeretett királyuk haláláról értesülvén a svéd katonákat kétségbeesés kerítette hatalmába, azonban a kétségbeesést hamarosan mélységes düh váltotta fel, és féktelen rohamot indítottak a császári vonalak ellen, akiket sikerült is kivetni állásaikból. A csata folyamán azonban egyik félnek sem sikerült döntő győzelmet aratnia. Az ütközetet követően a császáriak a hatalmas veszteségeik következtében még az éjszaka visszavonulót fújtak és elhagyták a csatateret, emiatt sokan a svédeknek tulajdonítják a győzelmet. A 6000 császári katona lelte halálát Lützennél. A csatában elesett Magdeburg mészárosa, a híres Pappenheim lovasok vezére is. A svédek 3000 főt vesztettek. A győztes csata ellenére a svédeknek semmi okuk nem volt a vigadalomra. Szeretett királyuk halott volt, ami a svéd csapatok sikerességén is meg fog látszódni a háború további szakaszában.

3. A háború menete Gusztáv Adolf halálát követően a prágai békééig

II. Gusztáv Adolf halálával a svédek és protestánsok elvesztették egyetlen valódi vezetőjüket. Ez nem csak a prot. félre volt hatással. Wallensteint valójában a svéd fenyegetés miatt kellett felbérelni, azonban 1632. után Gusztáv Adolf már nem élt, és a svéd haderő is (különböző tábornokok vezénylete alatt) sokat veszített ütőképességéből. Hab volt a tortán, hogy Lützent követően Wallenstein egyre inkább függetlenedett, és önálló döntéseket kezdett hozni még olyan kérdéseket illetően is, amelyek egyébként a császárt illették volna meg. II. Ferdinándot megkerülve diplomáciai tárgyalásokat vezetett a protestáns német fejedelmekkel, többek között Oxenstiernával a békéről tárgyalt. Sok cseh nemes a Habsurgok trónfosztását tervezte és az új uralkodó szerepében Wallensteint képzelte el. Ettől maga a jelölt sem zárkózott el teljes mértékben. Az önálló politikai tényezőként tevékenykedő Wallenstein ennek köszönhetően kezdett terhet jelenteni a császár számára. 1634 januárjában a császár titkos határozattal visszavonta Wallenstein főparancsnoki kinevezését, február 18-án pedig már olyan rendeletet adott ki, hogy élve vagy halva, de el kell fogni. Wallenstein a rendelet hallatán néhány megbízható emberével a csehországi Eger városába húzódott vissza, azonban sorsa itt is utolérte. Február 25-én két ír és két skót tiszt átverekedték magukat Wallenstein emberein, és végül leszúrták az egykoron mindenható hadvezért. A császár örvendezett. Már meg is volt Wallenstein utódja, akit a császári csapatok fővezéri posztján a kevésbé tehetséges Matthias Gallas követett.

II. Gusztáv Adolf halálát követően a Svédország vezetését Axel Oxenstierna kancellár vette kézbe. Hogy valamelyest megőrizze Gusztáv Adolf németországi sikereit és felkészüljön a várható katolikus támadásra, 1633 áprilisában Heilbronn városában megalakította az ún. Heilbronni Ligát. A Ligához csatlakozott az összes prot. fejedelemség, kivéve Szászországot, amely már belefáradt a háborúzásba. A Heilbronni Liga elsődleges feladata a protestáns fejedelmek összefogása volt a háború folytatása érdekében (emiatt maguk a franciák is bőkezűen támogatták a Liga létrejöttét). A hadműveletek fő terhét még mindig a svéd csapatok viselték, akiket ugyan tehetséges hadvezérek vezettek, ámbár soraikban széthúzás és egymás közti versengés uralkodott.

A császáriak elsődleges feladata Bajorország megtisztítása volt a még mindig ott tanyázó svéd csapatoktól. A cél mihamarabbi teljesítése érdekében 6000 főnyi spanyol csapat is csatlakozott hozzájuk. A császári haderőnek sikerült elfoglalnia Regensburgot és Donauwörthöt, amelyet követően Nördlingen ostromába fogtak. A svéd és szövetséges csapatok Weimári Bernát vezénylete alatt az ostromlott város felmentésére indultak, amelyből végül csata kerekedett. 1634 augusztusában a várostól nem messze csaptak össze a katolikusok (35 000) és a protestánsok (25 000). A katolikusok védművei ellen vezetett meddő rohamok sorozatában a Bernát csapatai hatalmas veszteségeket szenvedtek. Az ütközet a protestánsok teljes vererégével végződött. A nördlingeni csata nagy visszhangot váltott ki a birodalomban. János György szász vfj., aki már a lützeni csatát követően is a háború végleges lezárásán fáradozott (akkor terveit keresztülhúzta a Heilbronni Liga megalakítása), végre elérte a célját. Szászország számára nagyon kedvező feltélek melett 1635. május 30-án aláírta a prágai békét, amelynek értelmében János György megtarthatta Lausitzot (Lužicét, amelyet a fehérhegyi csatát követően adott a császár a választófejedelemnek a csehekkel szembeni ellenséges magatartása miatt). A császár a prágai békében igéretet tett továbbá, hogy elhalasztja a Restitúciós Ediktum életbe léptét 40 évvel, amely a gyakorlatban az ediktum visszavonását jelentette. A császár okos békét kötött. A kedvező feltételek Szászországgal szemben és az ediktum visszavonása nagyon vonzóvá tették a békekötést a többi prot. fejedelem számára is, akik ezt követően egytől-egyig csatlakoztak a prágai békéhez.

A nördlingeni protestáns vereség nem csak bel-, de külpolitikai téren is nagy következményekkel járó esemény volt. Richelieu számára nyílvánvalóvá vált, hogy nem halogathatja tovább országa nyílt háborús szerepválallását. 1625-ben még sikerrel vonták be a háborúba a dánokat, 1631-ben a svédeket, azonban 1635-öt követően már nem maradt más választása a francia államvezetésnek, mint a nyílt hadbalépés. A svéd haderő 5 évnyi szakadatlan háborúzást követően egymaga már nem volt képes állni a sarat a császáriak támadásaival szemben, amely azzal fenyegetett, hogy a prot. oldal végleg elveszíti a háborút. A prágai béke kijózanító hatású volt, és megerősítette Richelieut abbéli szándékában, hogy a francia fegyverek erejével szerez érvényt akaratának. Valójában hatalmas francia diplomáciai sikerként kell elkönyvelni azt a tényt, hogy Franciaországnak csak 1635-ben kellett bekapcsolódnia a háborúba. Mindez Richelieu nagyszerű diplomáciai készségeit dícséri.

A prágai béke egyben véget vetett a német fejedemek egymás közötti háborújának. A német vallás- és polgárháború 15 év (1620. Pfalz spanyol megszállása – 1635. prágai béke) véres öldöklést követően, lezárult. Ami ezt követően végbement, azt egyszerű nagyhatalmi összecsapásnak kell tekintenünk. Tehát a harmincéves háború leegyszerűsödött arra, ami valójában is volt. A háború első felében (1620-1635), háttérből a szálakat a vallási köntösbe bújt nagyhatalmi ellentét irányította, azonban a franciák beavatkozásával végül ez az álarc is lehullt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a két fő hadviselő fél a katolikus Franciaország és a Habsburg-monarchia voltak. A cseh felkelést leszámítva, amely a több mint egy évszázada tartó cseh rendi mozgalom eredménye volt (és nem járt külhatalmak intervenciójával), a pfalzi háború Spanyolország beavatkozása volt a birodalom belügyeibe annak érdekében, hogy fontos támaszpontokat alakíthasson ki saját maga számára Hollandia és Franciaország ellen (a pfalzi-kérdés miatt avatkozik majd be I. Jakab angol király is), a svéd szakasz (ahogyan a dán háború is) Svédország nagyhatalmi terjeszkedése volt Észak-Németországban, amelyet a birodalom szívében folytatott háborúzás követett a protestantizmus (és az eddigi eredmények) védelme érdekében. 1635-re a vallási és birodalmi belpolitikai okok végleg lekerültek a napirendről, és a főszerepet, immár nyíltan, a nagyhatalmi érdekek vették át.

Írta: Márk Éva