A német politikatudományban alakult ki az a nézet, amely a hitleri nemzetiszocializmust és a sztálini Szovjetuniót totális diktatúrának nevezte, amelyeket a következők jellemeztek:
- Valamely kisebbség által autoratív módon vezetett és uralt tömegmozgalom alapvetően ellenőrizhetetlen kizárólagossági igényt támaszt a politikai uralomra, s központilag felépített, bürokratikus uralmi apparátussal rendelkezik
- A központilag irányított és uralt politikai hatalom gátlástalanul kiterjed a társadalmi élet valamennyi területére. Valamennyi szövetség és csoportosulás a politikai hatalom csatlós szervezeteként működik. Funkciójuk a totális politikai felügyelet és a társadalom uniformizálása
Cikkünkben négy totális diktatúrát mutatunk be: a sztálini Szovjetuniót, Mussolini Olaszországát, a hitleri Németországot és a spanyol polgárháborúban létrejövő Franco-diktatúrát.
1. A sztálini Szovjetunió
1.1. A Sztálin – Trockij vetélkedés
Lenin 1922-től egyre többet betegeskedett, 1923 márciusától gyakorlatilag elvesztette a külvilággal való kapcsolattartás lehetőségét. Hosszas agónia után 1924. január 24-én távozott az élők sorából. Ezt követően hosszas hatalmi harc kezdődött a kommunista vezetők körében. A legnagyobb hadakozás Trockij és Sztálin között bontakozott ki. A küzdelem egyenlőtlenül kezdődött eleve. Sztálin a főtitkári posztot birtokolta, Trockij pedig betegeskedés miatt kihagyta Lenin temetését is. Kettejük között elméleti vita is kibontakozott: permanens forradalom vagy a szocializmus egy országban kérdéskörében. Trockij szerint, ha az orosz forradalom magára marad, nem követik a fejlettebb országok szocialista forradalmai, akkor menthetetlenül eltorzul. Ezzel szemben Sztálin azon az állásponton volt, hogy a szocializmus egy országban is felépíthető. Ezt az álláspontot jobban megértették a párttagság képviselői, mint Trockij elvont fejtegetéseit.
1925 januárjában a Központi Bizottság leváltotta Trockijt a Hadügyi Népbiztosság és a Forradalmi Katonatanács éléről. Ezzel Trockijt sikerült elszigetelni. Sztálin mindezt a háttérből figyelte, átadva a helyet a Zinojev - Kamenyev duónak, mire azonban Trockijjal végeztek a párton belül, a párt irányítása teljesen Sztálin kezébe került. Trockijnak innentől kezdve még szomorúbb sors jutott. 1929-ben Sztálin még a Szovjetunióból is kitoloncoltatta. Mexikóban telepedett le, ahol 1940-ben érte utol végzete. Sztálin egy bérgyilkost küldött utána. Miközben Trockij egy iratot tanulmányozott, a bérgyilkos lesújtott a kabátja alól előhúzott jégcsákánnyal. Egyetlen ütéssel, hang nélkül akart végezni áldozatával, hogy utána nyomtalanul eltűnhessen. Az ütés azonban pontatlan volt, nem ölte meg azonnal áldozatát. Trockij felordított és szembefordult támadójával. Az ordításra berohanó őrök elfogták és félholtra verték a támadót. Trockijt kórházba szállították, ahol másnap belehalt sérüléseibe.
1.2. A kollektivizálás
Az 1920-as évek végén Sztálin új gazdaságpolitikát kezdeményezett. Ennek lényege a NEP által bevezetett részleges piacgazdaság felszámolása, a parasztok szövetkezetekbe (kolhoz) és állami gazdaságokba (szovhoz) tömörítése és teljes körű tervgazdálkodás bevezetése volt. Ez azt jelentette, hogy a termékek összetételét, mennyiségét és azok árát egyaránt központilag határozták meg. Az új politika a nehézipar és a villamosítás területén ért el jelentős eredményeket. A Szovjetunió iparosodása és városiasodása ekkor gyorsult fel. Ez a politika a mezőgazdaságban viszont katasztrofális helyzetet hozott. Az 1930-as évek elején ismét éhínség pusztított az országban.
1.3. A győztesek kongresszusa és következményei
Az új politika káros következményei és a főtitkár túlhatalmától való félelem a vezetés felsőbb köreiben Sztálin-ellenes összefogást keltett életre. 1934. január-februárjában rendezték a XVII. Pártkongresszust, amely a győztesek kongresszusa néven vonult be a történelembe. Sztálin összegyűjtötte egy helyre korábbi ellenfeleit: Zinojevet, Kamenyevet, Rikovot és Buharint. Sztálin nem gondolta, hogy ellenfelei mást választanak helyette főtitkárnak. Pedig így történt, Szergej M. Kirov lett hivatalosan az új főtitkár. Sztálin minden korábbinál kíméletlenebb tisztogatásokkal válaszolt. Tisztázatlan körülmények között 1934. december 1-én meggyilkolták Kirovot. Innentől kezdve beindult a terror gépezete.
Az újonnan megválasztott Központi Bizottság 139 tagja közül 110-et kivégeztek. A hírhedt nagy moszkvai perek 1936-1938 között zajlottak le. A vádlottak padján Sztálin egykori ellenlábasait találjuk főleg, akiket a fasiszta hatalmak javára történő kémkedéssel, terrorcselekmények, szabotázsakciók előkészítésével, az ország feldarabolására és a kapitalizmus restaurációjára irányuló törekvéssel vádoltak. A groteszk színjáték a nyilvánosság előtt, gondosan megválogatott közönség, külföldi újságírók és diplomaták jelenlétében zajlott. A koncepciós perekben Sztálin minden valós és képzelt ellenfelétől megszabadult. Ezekben a perekben az áldozatok nyilvános tárgyalásokon ismerték el a szájukba adott vádakat.
A nyilvános perekkel párhuzamosan továbbra is tartottak zárt tárgyalásokat, amelyek során szinte futószalagon küldték halálba a párt-és állami apparátus korábban magas rangú funkcionáriusait., volt népbiztosokat, köztársasági, területi párttitkárokat, követeket, tábornokokat, a Központi Bizottság egykori tagjait vagy a terrorgépezetet működtető NKVD vezető garnitúráját. Bevett gyakorlattá vált, hogy a korábban börtönökben eltüntetettek ügyét újratárgyalták. Az új ítélet rendszerint halálbüntetés volt.
A hadsereget 1937-ben érte utol a tisztogatási hullám. A Vörös Hadsereg 822 marsallja, tábornoka és ezredese közül 717-et végeztek ki. Sztálin leszámolt Tuhacsevszkijjel és a körülötte kialakult tekintélyes főtiszti-tábornoki karral. Bennük látta hatalmának potenciális vetélytársait. Attól tartott, hogy tőle független hatalmi központ jöhet létre. Ez a leszámolás később a háborúban okozott komoly gondokat a Szovjetunió számára.
1.4. A GULAG rendszere
A hivatali apparátus tagjainak bűnösnek kimondott többsége a koncentrációs táborok főigazgatósága táboraiban (GULAG) kötött ki. 1939-ben a foglyok 33%-a ült itt különböző ellenforradalmi bűncselekmények elkövetése miatt. A foglyok száma másfél és kétmillió között mozgott. A GULAG a társadalom megfélemlítésének alapintézménye lett. A táborok büntetőintézményként működtetett munkatáborok voltak.
Sztálin uralma alatt mintegy 10 millió ember fordult meg itt, a lakók egyharmada volt politikai fogoly. Közülük mintegy hétszázezer embert végeztek ki, nagy többségüket ártatlanul. A táborok célja az volt, hogy mindenkit elrettentsen Sztálin személyi diktatúrája elleni fellépéstől.
1.5. A személyi kultusz
A törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalom Sztálin kezében összpontosult. A Szovjetunió totális diktatúrává alakult, melyet egy hatalommániás gyilkos irányított.
A tomboló terror közepette Sztálin körül páratlan méretű személyi kultusz alakult ki. A köztereket és a közhivatalokat hatalmas képei és szobrai díszítették, nevének említésére lelkes éljenzés kezdődött a gyűléseken. Dicsőségét megfélemlített és szolgalelkű emberek sokasága hirdette. A folyamatosan tomboló értelmetlen terrort az osztályharc éleződésével magyarázták, amely folyamatos készenlétet és éberséget követelt a szocializmus híveitől. Sztálin hatalmának alapja azonban nemcsak a terror és a rettegés volt. A gyors iparosítás megszüntette a munkanélküliséget, lassacskán emelkedett az életszínvonal is. A meggyilkolt, börtönbe zárt vagy eltűnt régi vezetők helyébe újak kerültek, akik nagy részben képzetlenek voltak. Az új elit jobb lakásokat kapott, külön orvosi és egyéb ellátásban részesült. A kiváltságosok külön csoportját alkották a sztahanovisták, akik nevüket arról a donyeci bányászról kapták, aki 1935-ben a normaként előírt 7 tonna szén helyett 102 tonnát hozott a felszínre. Ezután rendeztek folyamatosan munkaversenyeket, ahol teljesítményüket általában a minőségi követelmények elhanyagolásával érték el. Az eredmények láttán a Szovjetunió többmilliós népessége gyűlölet helyett hálát érzett a rendszer és annak vezetője iránt.
2. Mussolini Olaszországa
2.1. Olaszország az első világháború után
Ugyan a győztesek oldalán fejezte be az első világháborút, az 1918 utáni Olaszország csalódott volt. A versailles-i osztozkodásban nem kapta meg mindazt, amit szeretett volna. A szabad várossá nyilvánított Fiumét is csak 1923-ban szerezte meg egy rajtaütéssel. A feszültségek másik oka a háborús kimerültségből adódó gazdasági válság volt. Az elégedetlenség délen föld-, északon gyárfoglaló mozgalmakban nyilvánult meg.
Ilyen helyzetben alakult ki a fasiszta mozgalom, amely a szocialista és a nacionalista eszmékből egyaránt merített. Az államnak központi szerepet szánt, az egyéni szabadságjogokat viszont nem tartotta fontosnak. A szociális gondokon a fennálló társadalmi rend megváltoztatása nélkül, a munkaadók és a munkavállalók közötti megegyezések révén kívánt enyhíteni. Az 1921-es választásokon a fasiszta párt ugyan csak 7%-os eredményt ért el, aktivitása és katonai szervezettsége révén sokkal erősebbnek látszott. Rohamosztagokba tömörült tagjai fekete inget, derékszíjat és rohamkést viseltek. Vezetőjük Benito Mussolini volt, aki elhatározta, hogy rendet fog teremteni.
2.2. Mussolini hatalomra kerülése
1922. október elején Mussolini meghirdette híres római menetelését (Marcia su Roma) Fegyveres osztagai 20-a után elfoglalták Nápolyt és az ország többi északi városát. Ez sok volt. Luigi Facta miniszterelnök 28-án a királytól rendkívüli állapot kihirdetését, a királyhű katonai egységek bevetését kérte, III. Viktor Emánuel azonban újabb offenzívától tartva október 30-án Mussolinit miniszterelnökké nevezte ki.
Mussolini november 16-án bemutatta kormányát, amelyben 4 fasiszta mellett nacionalisták és tekintélyes liberálisok is helyet foglaltak. Megfenyegette a parlamentet, hogy ha nem működik együtt, sok jóra nem számíthat. A mandátumok 7%-ának birtokában hozzálátott az olasz társadalom átformálásához. Ehhez megkapta az elégedett király támogatását és a megfélemlített parlament felhatalmazását.
Az olasz társadalom gazdasági és intézményi elitjének támogatásához több kérdésben éles fordulatot kellett tennie az eredeti fasiszta programok több alapelvéhez képest. Kinevezése érdekében szakított a republikánus retorikával. Az antiklerikalizmusa feladásával pedig az egyházat nyerte meg. A nagytőke támogatását azzal biztosította, hogy felhagyott a munkás-önigazgatás hangoztatásával. A Vezérnek ezek nem estek nehezére. A munkás-önigazgatás megszüntetését 1923 decemberében a Confindustria és az 1919-ben létesített kisebb fasiszta hivatásrendi szervezetek megegyezésével érte el. Ebben kimondták, hogy munkaügyi és szociális kérdésekben kizárólag egymást ismerik el tárgyalópartnernek.
A gazdaság szanálását Mussolini eleinte átengedte Alberto de Stefaninak. A súlyos válság 1922 tavaszától már visszahúzódóban volt. 1922-23-ban megszüntették a pénzügyi korlátozásokat, és ismét megnyitották a magánvállalkozások előtt a biztosítási és a távközlési ágazatot, s megszüntették a részvények és az értékpapírok kötelező nevesítését. Ezt a szabad szakszervezetek elleni hadjárat követte. 1923 januárjában elbocsátottak 5000 vasutast, főleg azokat, akik 1922 májusában sztrájkoltak. A liberalizáló intézkedések hatására nőtt a beruházási tevékenység, s enyhült a munkanélküliség. A külföldi kereslet növekedésével 1923-24-ben jó évet zárt a mezőgazdaság. Továbbra is nagy probléma volt a falusi túlnépesedés. 1925-ben De Stefani születésszabályozást javasolt. Mussolini ellenezte, ezért megszabadult tőle, hogy elindítsa iskolát teremtő önellátási kísérletét.
2.3. A fasiszta rendszer kiépülése
Hatalmának első évében az olasz fasizmus nem volt erős. Terrorral gyakorolt diktatúrája még nem zárt tökéletesen. Állandó fenyegetés közepette, de működtek a politikai pártok, osztályszakszervezetek, független vallási egyesületek és ellenzéki újságok. Működött az 1921-ben megválasztott parlament. A rendőrség és a bíróságok ugyan már erős nyomás alatt álltak, de részben a megszokott módon végezték munkájukat. Mussolininek uralma további kiépítése érdekében meg kellett szabadulnia a jogállam megmaradt töredékeitől. Az ellenállást elkerülendő formailag ezt a jogállami módszerek fenntartásával kellett elérnie. Ezért 1924-ben új választási törvényt fogadtatott el és kiírta a választásokat. Ennek értelmében a jelölteknek a Nemzeti Blokk listáján kellett jelöltetni magukat. Ezt a rendszert az 1923 januárjában létrehozott Fasiszta Nagytanácsnak kellett jóváhagynia.
Noha Mussolini kijelentette, hogy ellenségnek tekintik, aki ellenlistát állít, a szocialisták és a kommunisták ezt megtették. 135 liberális vezető viszont a Nemzeti Blokk listáján jelöltette magát. A választások az erőszak jegyében zajlottak. Az 1924. április 6-i választás mégsem hozott átütő győzelmet. Bolognán kívül a fasiszták minden nagyobb városban alulmaradtak. Listáikkal 374 mandátumot nyertek el, sok helyen a liberálisok jóvoltából.
Az új parlament megnyitásakor a szocialista Giacomo Matteotti kétségbe vonta a választás tisztaságát, s vizsgálatot követelt. Néhány nap múlva meggyilkolták. Ez súlyos válságot okozott. 1924 júniusában az ellenzéki pártok kivonultak a parlamentből. Jeles személyiségek kérték a királyt, hogy szabaduljon meg Mussolinitől. A király azonban tartott a balratolódástól és Mussolini mellé állt.
Ez fordulatot hozott. Már 1925-ben kiterjesztették a kormányfő személyi jogkörét. 1926-ban a kormányt felhatalmazták a rendeleti kormányzásra. A választott községtanácsokat elmozdították, és kinevezett prefektusokkal helyettesítették. Novemberbe egy tisztázatlan Mussolini elleni merénylet ügyén több kivételes törvényt fogadtattak el. Feloszlattak minden politikai pártot és rendszerellenesnek nyilvánított szervezetet, törölték a 1924-es kivonulók mandátumát. Ekkor született az OVRA, az antifasiszták elnyomására hivatott politikai titkosrendőrség. Rajtaütöttek a pártok székházain, lefoglalták javaikat, letartóztatták elérhető vezetőiket, szétrombolták újságjaik szerkesztőségét. A politikai ügyek tárgyalására Különleges Törvényszéket hoztak létre.
A fasizmus az 1927-28. évi parlamenti reformmal teljesedett ki. A fasiszta listán bejutott liberálisok egyre kevésbé tudtak együttműködni a kormányzattal. A szenátusban is létezett egy szűkebb ellenzék. 1927 novemberében azonban a Fasiszta Nagytanács, majd 1928 tavaszán a parlament két háza is újabb választási rendszert hagyott jóvá. Eszerint a jelölteket csak a fasiszta szakmai szervezetek, illetve egyéb kormányindítás alatt álló egyesületek javasolhattak. A parlament ezzel megszűnt. 1928 decemberében a fasiszta párt kongresszusán megválasztott Fasiszta Nagytanácsot olyan állami csúcsszervvé alakították, amely „összehangolja és integrálja a rendszer egész tevékenységét.
Ezután már csak az egyház rendelkezett némi mozgástérrel, így Mussolini érdekeltté vált a római kérdés rendezésében. Az 1926 augusztusában megindult tárgyalások 1929 februárjában a lateráni egyezmények aláírásához vezettek. Az olasz állam elismerte a Vatikán szuverenitását és jogát a zavartalan külkapcsolatokra. A Vatikán a felgyülemlett állami tartozás és bizonyos javak akkori kisajátítása fejében több mint másfél milliárd lírát kapott. Eltörölték a püspökök kinevezéséhez való hozzájárulás királyi jogát. A katolicizmust hivatalos államvallássá nyilvánították. Engedélyezték vallási egyesületek működését. Elismerték az egyházi házasságkötés polgári érvényességét. Az elemi és a középiskolákban bevezették a kötelező vallásoktatást.
1931-ben az egyház és az állam viszonya újra kiéleződött, mivel a fasiszta ifjúsági szervezetek egységesítése kapcsán be akartak tiltani minden más ifjúsági egyesületet. XI. Pius júniusban erre keményen reagált. Burkoltan bírálta a fasiszta rendszer olyan alapeszméit is, mint a hódító szellem, az ifjúság harcias nevelése, a totalizmus. Szeptemberben újabb megállapodás született: az Acito Catholica ifjúságát kivették a törvény hatálya alól. Az egykori Néppárt aktivistáit azonban minden szinten el kellett távolítani az egyesületek éléről.
A rendszer mellett átalakították a gazdaságpolitikát is. Itt már Alfredo Rocco korporativizmusa uralkodott. Az 1927 áprilisában elfogadott Munka-charta a foglalkozási ágakat, olykor az egymásra épülő termelési vertikumok logikája szerint, a főnököket és a munkavállalókat is felölelő hivatásrendi testületekben szervezte. Ezek feladatává tették, hogy „hangolják össze és szabályozzák a termelés bizonyos vonatkozásait, a nemzeti érdek elsőbbsége alapján”. Ezzel felszámolták a szakszervezetek tevékenységét, 1929-ben feloszlatták a Dolgozók Szakszervezeteinek Fasiszta Szövetségét is. A munkaügyi vitákat újabb különbíróság elé utalták. 1929 végére a munkáltatókat, a munkásokat, az értelmiségieket és a művészeket külön hivatásrendi egyesülésbe tömörítették. Ezek a Munka-charta elvei alapján kényszeregyezséget kötöttek egymással. Bár a korporációs rendszer nem az előírások szerint működött, de kiiktatta a gazdasági érdekek szabad küzdelmét.
Az erős állami beavatkozás önellátó törekvésekkel párosult. Ezt szolgálta az 1925-ben indított gabonacsata, a mocsárlecsapolási és az erdősítési kampány. Az óriási ráfordítások jövedelmezőbb növényfajták termőterületének rovására nőttek. A mezőgazdaság teljesítménye összességében alig nőtt.
A fasizmus igyekezett jelentős szellemi teljesítmények forrásaként megjeleníteni magát. Támogatta a naturalista szobrászatot, monumentális épületek megalkotását, fejlesztette a filmipart. Eközben számos nagy művész és tudós hagyta el az országot, pl. a karnagy Arturo Toscanini, a fizikus Enrico Fermi és a történész Gaetano Salvemini.
A 30-as években Mussolini az olasz társadalom egészét mindinkább a hódítás szolgálatába állította. A korporációs szervezet helyébe az állami irányítás lépett, a gazdaságpolitika fókuszába a nehézipar került. 1936-40 között az ipari termelés értéke először haladta meg tartósan a mezőgazdaságét. 1939-re az import drasztikusan visszaesett. A fő szerkezeti problémákat azonban ez nem orvosolta. Az Észak és Dél közötti szakadék nem szűkült.
A háborúra való felkészülés jegyében Mussolini meghirdette a szülések csatáját. Egy nemzedéken belül meg akarta kétszerezni a lakosság lélekszámát. Elrendelték, hogy a foglalkoztatottak legalább 10%-a lehet nő. Az átmenetileg növekvő születésszám miatt súlyosbodtak a lakásviszonyok, és csökkent az egy főre jutó kereslet. Szorgalmazták az USA-ban élő olaszok hazatérését is, ez viszont a deviza-hazautalások csökkenéséhez vezetett.
Ennek ellenére a lakosság többsége a 30-as évek második feléig lojális volt a rendszerhez. Ebben a nemzeti nagyság erőteljes propagandája mellett szerepet játszott, hogy a kormány nagy összegeket fordított a szabadidő eltöltésének fasiszta megszervezésére alakított Dopolavoro mozgalom üdültetési és sportprogramjaira.
2.4. Ellenállás a fasiszta rendszerrel szemben
A fasizmussal szembeni aktív ellenállás résztvevői illegalitásba és emigrációba szorultak. A nagyszámú franciaországi olasz munkavállaló körében szocialista és kommunista sejtek jöttek létre, megjelentek az antifasiszta sajtó hagyományos lapjai. 1929-ben megalakult az Igazság és Szabadság Mozgalom (GIL), amelynek baloldali szabadelvű tagjai liberális antifasiszta forradalmat hirdettek, tartományi önkormányzattal, laikus állammal, vegyes gazdasággal.
Egyes, katolikus egyesületekbe visszahúzódott vezetőket 1929-ben lefogtak, később is csak kemény feltételekkel engedték szabadon őket. A kommunista párt szinte egész vezetőségét 1926-ban letartóztatták, majd több évtizednyi börtönre ítélték őket. A párt vezetését külföldről vették át.
A szocialistáknak az 1934 nyarán, a Kommunista Internacionálé kezdődő politikai fordulata keretében sikerült egység megállapodásra jutni a kommunistákkal. Végül azonban az antifasiszta ellenzék 1942-ig nem tudott nagy létszámú szervezeteket létrehozni.
3. A hitleri Németország
Hitler hatalomra jutásáról Tóth Tibor szerkesztőtársam írt már egy tanulmányt, amely a következő linken olvasható. https://korok.webnode.hu/products/adolf-hitler-hatalomra-jutasa1/ Cikkemben csak a Hitler hatalomra jutása utáni eseményeket mutatom be.
3.1. A diktatúra kiépítése (1933-34)
Az NSDAP a nemzeti-koncentrációs kormányban először csak a kancellári és belügyminiszteri tárcát ragadta magához, Goebbels és Göring csak március-áprilisban került az újonnan felállított Propaganda-és a Légügyi Minisztérium élére. Blomberg véderőminiszter szimpatizált a nácikkal, s Göring megbízatásával a porosz rendőrséget is megkaparintották, amelynek vezető posztjaira nácikat tettek.
A Reichstag égése ürügyként szolgált a kommunista párt betiltására és vezetői tömeges letartóztatására. „A nép és az állam védelmére” február 28-án kiadott rendelet gyakorlatilag hatályon kívül helyezte a weimari alkotmány alapjogait, állandósította a kivételes állapotot, amely a rendszerben végig érvényben maradt.
Politikai ellenfeleiket bírósági ítélet nélkül vették védőőrizetbe. Az 1933. március 5-i Reichstag választásokon a német nemzetiekkel együtt 51,9%-ot szereztek, ez se volt elég. Korlátlan uralomra törtek.
1933. március elején egységesítették a tartományokat. A leváltott tartományi kormányok helyébe az NSDAP területi megbízottait nevezték ki. A birodalmi elnök 04.07-i második törvénye pedig 11 birodalmi helytartót nevezett ki a tartományok élére.
A Reichstagban 1933. március 24-én elfogadott felhatalmazási törvénnyel Hitler a kormányt ruházta fel törvényhozói teljhatalommal. A tartományi kormányokat nemzetiszocialista birodalmi helytartók alá rendelte. Így a Reichswehr kivételével minden az ellenőrzése alatt volt.
1933. július 14-én betiltotta a pártokat, s kikapcsolta koalíciós partnereit és riválisait is. A pártok újjáalakulása elleni törvény az NSDAP-t Németország egyedüli politikai pártjának nyilvánította.
Az 1934. június 30-án az SA és a Reichswehr rivalizálásában a hadsereg mellett döntött: Röhmöt és 200 további SA vezetőt lemészároltatott. Ezt nevezték később a hosszú kések éjszakájának. Lefékezte az SA forradalmárait, maga mellé állította a Reichswehrt. Július 3-án A felség-és hazaárulási támadások leverésére törvényben elintézte a gyilkosságokat.
1934 augusztusában már minden államhatalmi eszköz a kezében volt. Komolyabb politikai ellenfeleit letartóztatta, kivégeztette vagy emigráltatta. A nép ellenállás nélkül fogadta a fejleményeket.
3.2. A nemzetiszocialista állam
Hitler „vezér és birodalmi kancellár” elnevezéssel egy személyben államfő, kormányfő, a Wehrmacht főparancsnoka és az állampárt vezére lett. A köztisztviselők és a katonák rá esküdtek fel. Néha azért volt népszavazás is.
Az államapparátus összefonódott a párttal. Az állami feladatok ellátása azonban nem javult. Az államot a birodalmi reszortok koordinálatlan egymásmellettisége, az állami hivatalok és a pártszervezetek párhuzamossága és rivalizálása, valamint a párton belüli hatalmi harcok jellemezték. Mindez csökkentette a kormányzati munka és a közigazgatás hatékonyságát, de megszilárdította Hitler hatalmi pozícióját.
A Wehrmacht is elvesztette relatív önállóságát. Megszűnt a hadügyminisztérium, helyébe a Wehrmacht főparancsnoksága lépett (OKW). A 3 fegyvernem koordinálása Hitler kezébe került. A nemzetiszocialista uralom leghatékonyabb eszköze az SS lett, amely a biztonsági szolgálattal (SD) a politikai ellenfeleket és az NSDAP saját párttagjait is felügyelte. Az SD fogta át a tartományok politikai rendőrségét (Gestapo), amelyet kivontak a bírósági eljárás kötelezettsége alól. 1936-ban Himmler lett az SS birodalmi vezetője és a német rendőrség főnöke.
Az állam és a párt egységesítését a szellemi és a társadalmi élet nemzetiszocialista szabályozása támasztotta alá. A szigorú cenzúra elnyomott minden nem náci ideológiájú szellemi irányzatot. Ezzel Németországot nagymértékben elszigetelte a külvilágtól. Mindent a nemzetiszocialista ideológia szolgálatába állítottak.
Az ideológia középpontjában a fajelmélet állt. Uralkodó faj a germán nép, a különböző népcsoportokat, főleg a zsidókat, alsóbbrendűnek tekintette. Ezt is elkezdték érvényesíteni: törvényekkel szorították ki a társadalmi életből a zsidókat, akik állandó atrocitásnak voltak kitéve.
A faji ellentétek fenntartása mellett a valós társadalmiak tompítására törekedtek, ezeket a zsidóknak és a bolsevikoknak tulajdonították. A társadalmi feszültségektől mentes népközösséget hirdették. A társadalmat, a munkaadókat és a munkavállalókat a Német Munkafront szakmai szervezeteiben egyesítették, ahol a Führer-elv érvényesült. A munkavállalók elveszítették korábbi szabad szervezkedési-és sztrájkjogukat. Ezt a gazdasági helyzet javulásával és a tömegek gondosan megszervezett szabadidős elfoglaltságával ellensúlyozták.
A gazdaságban élénkülés kezdődött. 1933 tavaszán megkezdődött az autópályák építése és az autóipar támogatása, majd a hadiipari termelés. Az összeget a birodalom rövid távú eladósodásából fedezték. A magántulajdont a zsidókén kívül nem bolygatták, de a magángazdaságot fokozatosan a kormány befolyása alá helyezték. Az ipari termelés minden részletét államilag szabályozták, miközben a nagyvállalkozóknak jelentős pozíciót biztosítottak a gazdaság irányításában.
4. A spanyol polgárháború
A harmincas évek második felében a nyugati demokratikus országok két tűz közé szorultak. A náci Németország és a fasiszta Olaszország Japánnal szövetkezve a kommunizmust tette meg első számú célpontjává. A megcélzott Szovjetunió átmenetileg szögre akasztotta a világforradalomról gondolt ábrándjait és nyugaton keresett szövetségeseket. A nyugatiak azonban nem akartak szövetkezni egyik féllel sem. Ez lehetővé tette, hogy a két ideológia egy harmadik területen csapjon össze először, amely a második világháborúhoz adott egy kis bemelegítő edzést. Ez volt a spanyol polgárháború.
4.1. Spanyolország a 20. század elején
A világháború kitörésekor az ország ellentmondásos időszakot élt át. Gazdasága elmaradott volt, gyarmatai nagy részét még az 1898-as spanyol-amerikai háborúban elvesztette. XIII. Alfonz (1902-1931) trónra lépése után állandósult az alkotmányossági válság. 1909 és 1923 között 23 kormány váltotta egymást. Felszínre került a nemzeti kisebbségek, a katalánok és a baszkok autonómiát követelő mozgalma.
Az ország az első világháborúban semleges maradt, hiába szerette volna megnyerni mindkét tömb a részvételre. Háborúzás helyett súlyosabb dolog történt. 1917-re súlyos válság bontakozott ki. Az elégedetlen, éhező népesség tüntetéseket szervezet, változtatásokat követelt. A változtatást követelők már ekkor megosztottak voltak: A reformokat követelő erők polgári szárnya nem bízott a szakszervezetekben. A tüntetéseken a karhatalommal való összecsapásokra is sor került, amelyek 72 ember életét követelték. Ezután egymást követték az anarchista merényletek, a monarchia széthullóban volt. 1923-ban Barcelona katonai kormányzója, Miguel Primo de Rivera tábornok a rend helyreállítását ígérte és katonai államcsínnyel átvette a hatalmat. XIII: Alfonz hátat fordított az alkotmánynak és a tábornokot kinevezte a főtisztekből létrehozott Katonai Direktórium fejévé. A Direktórium felfüggesztette az alkotmányt, feloszlatta a cortest (spanyol törvényhozás) és a választott községtanácsokat, betiltotta a pártok nyilvános működését, törvényen kívül helyezte a kommunista és az anarchista szakszervezeteket s visszavonta a katalánok előzetes autonómiáját. A diktatúrát a társadalom belenyugvással fogadta, a politikai erők közül csak a kommunisták és a radikális szakszervezetek tiltakoztak.
A nagy szigor két évig tartott, 1925-ben Primo de Rivera áttért a polgári kormányzásra. Fejlődött a gazdaság, iskolaépítési programot is hirdettek. 1926-ban kiújult az elégedetlenkedők tábora, amelyet tovább gerjesztett a munkanélküliek tábora és az egekbe szökő információ. A kommunisták után hamarosan a szocialisták is a diktatúra ellenzőinek a táborába mentek át. A diktátor 1929 nyarán egy alkotmánytervezettel próbálkozott, de ez még saját minisztereinek sem tetszett. Elindult egy folyamat, amely egy évvel később a diktátor lemondásához vezetett. Mellette XIII. Alfonzot is megfosztották trónjától és 1931. április 14-én kikiáltották a köztársaságot. A Második Köztársaság a világgazdasági válság mélypontjától és néhány zendüléstől eltekintve rendben működött egészen az 1936-os választásokig.
4.2. A polgárháború
A választásokon több mint 9 millióan vettek részt, amelyen a baloldalt tömörítő Népfront több mint 4 millió szavazatot kapott. Ez hatalmas pánikot váltott ki az elitek körében, és azonnal elkezdődött a katonai szervezkedés a népfrontkormány megdöntésére.
A köztársaság elnökévé Azanát választották, akit a centrum és a jobboldal konzervatív része is támogatott. Emellett az erőszakos akciók megszaporodtak és lehetett érezni egy katonai lázadás előkészületeit is. Gyengítette a köztársaságiakat, hogy a szocialisták elzárkóztak a kormányban való részvételtől. A kormány végül a polgári köztársaságiak összetételével alakult meg Casares Quiroga elnökletével.
Az erőszak elöntötte Spanyolországot, a kormány pedig tehetetlen volt. Marokkóból robbant a bomba július 17-én, ahol fellázadtak az idegenlégió csapatai. Marokkó hamarosan Franco tábornok csapatainak uralma alá került. 18-án Quiroga benyújtotta lemondását. A lázadókat kezdettől fogva támogatta Mussolini és Hitler. A két nagyhatalom repülőgépeket bocsátott a rendelkezésükre, amelyekkel Franco csapatai Dél-Spanyolországba tudtak utazni. Egyszerű hatalomátvételre számítottak, helyette egy majdnem 3 éves véres küzdelem alakult ki.
Franco csapatai hivatalosan a kommunizmus ellen harcoltak, valójában azonban a legálisan megválasztott köztársasági kormányt kívánták megdönteni. A köztársasági erők oldalán megtalálhatóak voltak különböző szélsőbaloldali pártok és csoportok. A madridi kormány a francia népfrontkormányt is segítségül hívta, amely angol nyomásra tartózkodott a nyílt támogatástól, a be nem avatkozást kezdeményezte.
A két szemben álló tábor erőviszonyai a következőképpen alakultak: a népfrontkormány az állam területéből 350 km2-t tartott ellenőrzés alatt, míg a nacionalisták 175 ezret. A felkelők oldalára állt a 40 ezer fős afrikai hadsereg, a félszigeten a gyalogság 39 ezredéből 25, a tüzérség 27 ezredéből pedig 16. A tisztek döntő többsége mindenütt szembefordult a köztársasággal, a csendőrség 22 ezres létszámából 15 ezren, a rohamrendőrök közül viszont csak kétezren álltak át a 20 ezerből.
Beszédes számok azok is, amelyet a nacionalisták kaptak az őket támogatóktól. 30 ezer német katona és 500 millió márka támogatás érkezett Hitlertől, Mussolini pedig 120 ezer katonát és 700 millió dollár értékű támogatást nyújtott a három év alatt. A nacionalista tábor légierejének 90 százalékát külföldi pilóták alkották. Spanyol-Marokkó zsoldosokkal segítette Francót, kb. százezer fővel. Portugáliából pedig 20 ezer önkéntes érkezett. A másik oldal ezzel ellentétben a francia és angol be nem avatkozási politikának köszönhetően igen nehéz helyzetbe került, még a modern hadfelszerelések vásárlása is lehetetlen volt. Franciaország még a határát is lezárta a spanyolok előtt. A nagy megmentő szerepe a Szovjetunió lett, aki 120 millió dolláros kölcsönt és összességében 578 millió dollár értékű élelmiszer-és hadisegélyt adott, emellett a légierő nagy része is szovjet gyártmány volt. A szovjet segítséget ezen felül a katonai szakértők és kiképzők jelentették még. A köztársaságiakat a szovjeteken kívül csak Mexikó támogatta 2 millió dollárral. A köztársaságiak iránt ugyanakkor széles nemzetközi szolidaritás nyilvánult meg a demokratikus és baloldali erők részéről. Ennek köszönhetően nemzetközi brigádok alakultak, amelyek Madrid védelméért léptek háborúba. A háború évei alatt mintegy 40 ezer önkéntes harcolt, közülük mintegy 40 ezren estek el.
A nacionalisták első fontos célpontja Madrid elfoglalása volt. Ezt célozta Mola tábornok északról, majd annak kifulladása után Franco idegenlégiós csapata is a főváros irányába ment, amelyet a madridi lakosság és a nemzetközi brigádok összefogása állított meg. A Madridért vívott csatában alkalmazták először a szőnyegbombázás szörnyű módszerét. A fővárosért vívott harcban derült ki, hogy hiányzik az egység és a katonai hatékonyság a köztársaságiakból. A másik oldal sem büszkélkedhetett: hiába a szakértelem, Franco erői elégtelenek voltak a köztársaság legyőzésére. Ekkor kapta Franco meg német támogatásként a Condor-légiót, Mussolini pedig 100 ezer katonát küldött. Miközben Franco megkapta a nagy támogatást szövetségeseitől, a köztársasági tábort szemléleti-stratégiai viták gyengítették.
A háború második-harmadik évében a nacionalisták fő célja az északi félautonóm köztársasági régiók elfoglalása és a köztársasági területek egymástól való elszigetelése volt. Ez a stratégia sikeres is volt.
A háború elhúzódása az 1938-as nemzetközi eseményeknek is köszönhető. Az európai feszültség kiéleződésekor Németország ideiglenesen megszüntette Franco támogatását. Ezt azért kellett, hogy a demokratikus nagyhatalmak elfogadhassák Hitler diktátumait. A müncheni konferencia lezárulása után újra teljes erővel ment a nacionalisták támogatása. Ekkor a köztársaságiak kerültek nehéz helyzetbe, mivel ekkor már a Szovjetunió a már ellene irányuló támadásra készült. Bomlani kezdett a köztársasági tábor, Katalónia eleste után a központi hadsereg egy része köztársaság-ellenes szervezkedése kezdett és titkos tárgyalásokba kezdtek Francóval. A kommunistaellenes köztársaságiak katonai puccsal tették lehetővé, hogy Franco csapatai 1939. március 28-án harc nélkül bevonulhassanak a fővárosba. Franco április 1-én jelentette be a győzelmet, melyet XII. Pius pápa is megáldott, üdvözölvén a katolikus Spanyolország győzelmét.
Franco vezéri (Caudillo) minőségben diktatórikus hivatásrendi államot hozott létre, szinte korlátlan államfői hatalommal. Felszámolta a szabadságjogokat, a parlamentet, a pártokat ás a független szakszervezeteket, a politikai és nemzeti kisebbségi jogokat. A politikai felelősségre vonásról szóló törvény alapján százezrek kerültek börtönbe vagy internáló táborokba, s tízezreket végeztetett ki. Csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez és kilépett a Népszövetségből. Erős állami beavatkozáson alapuló, autark gazdaságpolitikát folytatott, amely a vállalkozók számára a hitelfelvétel kemény korlátait, a nyersanyagellátás szűkösségét, a tömegeknek súlyos nélkülözést, élelmiszer-adagolást, éhséget eredményezett. A polgárháborút követő megtorlás évtizedekre útját állta a szemben álló társadalmi-politikai táborok kibékülésének.
Felhasznált irodalom:
- 20. századi egyetemes történet. I. kötet: Európa (szerk. Németh István). Osiris Kiadó, Bp., 2005.
- Anderle Ádám: Spanyolország története. Pannonica Kiadó, Bp., 1999.
- Kolontári Attila: A forradalom felfalja gyermekeit. Hatalmi harcok és leszámolások a sztálini Szovjetunióban. In: Rubicon 2012/12
- Kolontári Attila: Trockij meggyilkolása. In: Rubicon 2013/1
- Konok Péter: Polgárháború Spanyolországban 1936-1939. In: Rubicon 2006/2-3
- Németh István: Totális rendszerek. Fasizmus, nácizmus, sztálinizmus. In: Rubicon 2012/3
- Ormos Mária – Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Felemelkedés és hanyatlás 1814-1945. Osiris Kiadó, Bp., 2003.
- Romsics Ignác: A 20. század rövid története. Rubicon-Ház Bt, Bp., 2011.