Magyarország a második világháborúban (1941-1945)
Magyarország háborúba sodródása:
Teleki Pál halála után a kormányzó Bárdossy Lászlót nevezte ki miniszterelnökké. Bárdossy kisnemesi-hivatalnoki családból származott. Jogász végzettsége mellett kitűnő nyelvtudása volt, így egyenes út vezetett a diplomatakarrierhez. Először a londoni, majd a bukaresti követséget vezette, majd 1941. február 4-én lett külügyminiszter. Horthy Emlékirataiban azzal indokolta választását a diplomáciai karrierje mellett, hogy „minden irányban független volt” és „nemcsak minisztertársai, hanem a parlament körében is általános rokonszenvnek örvendett”.
Bárdossy nem éppen kedvező nemzetközi körülmények közepette kapta meg kinevezését. Április 7-én Anglia megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal. Telekihez hasonlóan Bárdossy sem akarta az örök barát Jugoszláviát megtámadni, azonban április 11-én a horvátok kikiáltották függetlenségüket, így a magyar csapatok átléphették a már nem létező örök baráttal közös országhatárt. A németek ígérete szerint ezután a Bácska, a Baranyai-háromszög, a Muraköz és a Muravidék visszatért Magyarországhoz. A 11.475 km2 területen élők 40%-a volt magyar anyanyelvű. Az pedig Teleki emlékének tudható be, hogy e cselekedetet kiváltó angol hadüzenet elmaradt.
1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót. A magyar politikusok többsége azon a véleményen volt, hogy támogatni kellene Hitlert a gonosz bolsevikok elleni harcban, mert később a győztes németek jóindulatán még sok dolog múlhat. Ezt a véleményt egyedül Bethlen István és köre nem osztotta, ők azon a véleményen voltak, hogy a németek vereségével fog végződni a háború. A támadás után néhány nappal a németek oldalán bekapcsolódott a háborúba Olaszország, Finnország, Románia és Szlovákia is. Ugyan a németek nem számítottak magyar katonai segítségre, a vezérkar hatalmas nyomást gyakorolt a kormányra és a kormányzóra a hadba lépés érdekében.
Ebben a helyzetben érkezett el június 26-a, amikor napjainkig ismeretlen országhoz tartozó repülőgépek bombázni kezdték Kassát, Munkácsot és Rahó térségében egy sebesvonatot is támadás ért. A támadásoknak többtucatnyi halottja és sebesültje volt és jelentős volt az anyagi kár is. A magyar katonai felső vezetésnek kapóra jött a bombázás és a szovjeteket nevezték meg a cselekmény elkövetőjeként. Ennek köszönhetően Horthy még ezen a napon kimondta a hadüzenetet a szovjeteknek Werth Henrik vezérkari főnök sürgetésére. Az nem érdekelt senkit, hogy pár nappal korábban Molotov küldött egy üzenetet, amelyben kijelentette, hogy a szovjeteknek nincs semmilyen támadó szándéka Magyarországgal szemben és az ország további semleges magatartása esetén az erdélyi kérdésben a Szovjetunió Magyarország pártját fogná. Emlékiratai szerint Horthy erről a levélről csak három évvel később értesült, sőt leír egy olyan lehetséges verziót is, amely szerint Krudy Ádám repülő százados, a kassai repülőtér oktatótisztje német repülőgépeket látott. Ezt az információt azonban Bárdossy elhallgatta Horthy előtt. Maga Horthy visszaemlékezéseiben valószínűtlennek tartotta, hogy a szovjetek bombázták volna Kassát, mivel szerinte elég gyenge lábakon állt akkor az orosz légierő és minden egységüket a németek elleni védekezésre kívánták fordítani. Szakály Sándor viszont egy 2018-as írásában a legvalószínűbbnek a szovjet támadást tartotta valószínűnek, amelyet az erősít meg, hogy a fel nem robbant bomba szovjet eredetű és a repeszeken is cirill betűs töredékeket találtak.
Másnap a magyar légierő támadást indított több szovjet város ellen, július 1-én pedig 45 ezer magyar katona indult hadba és pár nap alatt elérte a Dnyesztert. Innen csak a gyorshadtest ment tovább 1000 kilométerrel, de közben súlyos veszteségeket szenvedett és december elején hazarendelték.
Decemberre Hitler már komolyabb magyar katonai részvételt sürgetett. A németeknek sikerült elérniük, hogy a magyarországi német nemzetiségűek között toborzást kezdjenek a Waffen SS-be, emellett mintegy 200 ezer magyar katona került ki az orosz frontra. Ennek köszönhetően Anglia most már hadat üzent, ami után következett a világháború addigi legfurcsább történése: a magyar kormány hadat üzent az USA-nak is.
Belpolitika a háború árnyékában:
A németek oldalán vívott háború felélesztette a szélsőjobboldalt. Imrédy 1941 decemberében szövetséget kötött a Szálasitól elpártolt nyilasokkal, de ez a 35 képviselő továbbra is együttműködött egykori párttársaival: közösen támadták a kormányt, követelve tőle a németek minél aktívabb kiszolgálását gazdasági és katonai téren, a kisgazdákkal és a szociáldemokratákkal való keményebb bánásmódot és a zsidókérdés megoldását.
1941. április 16-án kormányrendelet tette kötelezővé a zsidó férfiak honvédelmi kisegítő munkaszolgálatát. Ez csak úgymond bemelegítés volt, mert a Bárdossy-kormány nekilátott kidolgozni a harmadik zsidótörvényt. Az 1941/15-ös törvényt augusztus 6-án hirdették ki. A törvény megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságot, az azon kívüli nemi kapcsolatot pedig bűntettnek minősítette. Zsidónak minősítette azokat a személyeket is, akiknek legalább két nagyszülője izraelita vallásúként született. Ez számos keresztény személyt, köztük számos egyházi személyt helyezett törvényen kívül, többek között Sík Sándor piarista egyetemi tanárt is. A felsőházban Gróf Károlyi Gyula vezetésével a főpapság és a konzervatív ellenzék megpróbálta megbuktatni a törvényt, de a képviselőházi többséggel szemben semmit sem értek.
A törvény elfogadásával egy időben a magyar hatóságok a Magyarországon élő, de idegen nemzetiségű izraelita lakosokat, mintegy 16-18 ezer embert Körösmezőre, majd a német megszállás alatt levő Kamenec-Podolszkijba internálták, ahol többségüket elpusztították. 2014-ben Szakály Sándor nevezte ezt az eseményt idegenrendészeti eljárásnak, ami nagy vitát váltott ki a témával kapcsolatban.
A háborús helyzetben erőteljesebbé vált a háborút ellenző pártok tevékenysége is. Hosszú előkészületek után 1941 szeptemberében a népi mozgalom, a kisgazdapárt és a parasztpárt megalakította a Magyar Parasztszövetséget. Elnöke Nagy Ferenc, főtitkára Kovács Béla lett. A szövetség pártokon felül állónak tartotta magát, alapszabálya szerint országos ügyekben és a parasztságot érintő kérdésekben egyaránt állást kívánt foglalni. Legnagyobb problémának a földkérdést tartották.
1941. október 6-án az Országos Ifjúsági Bizottság szervezett tüntetést a háború ellen a Batthyány-emlékmécsesnél, majd halottak napján több mint ötszáz ember gyűlt össze a Kerepesi temetőben, akik megkoszorúzták Kossuth Lajos, Táncsics Mihály és Teleki Pál sírját. A háborúellenes összefogást próbálta terjeszteni a Népszava karácsonyi száma is, amelyben különböző világnézetű szerzők mutatták be Szent Istvántól Kossuthig az ezeréves haza küzdelmeit, aktuális mondanivalóként a náciellenességet és a nyilasokkal való szembenállást kifejezve. Ez a szám készítette elő a Magyar Történelmi Emlékbizottság megalakulását, amely Szekfű Gyula elnökletével azzal a céllal jött létre, hogy a közelgő centenáriumra összegyűjtse 1848 emlékeit. A következő év március 15-én szerveztek megemlékezést, amely háborúellenes tüntetéssé vált.
1941 év végén történt meg talán a háború legmorbidabb pillanata. A magyarországi fejleményeket addig csak rossz szemmel néző Nagy-Britannia december 7-én már hadat üzent. Mivel ezen a napon támadták meg a japánok az USA-t Pearl Harborban, másnap már az amerikaiak is hadviselő félnek számítottak. Az USA döntéshozóinak még a fejében sem fordult meg, hogy Magyarországnak hadat üzenjenek, nem tekintették ellenfélnek. Azonban német és olasz sürgetésre a magyar kormány ezt megtette, amelyet Roosevelt nem vett komolyan és csak hónapokkal később terjesztette a kongresszus elé. Bárdossy egyedül cselekedett, legalábbis Horthy azt írja az Emlékirataiban, hogy ő éppen gyógykezelésen volt, amikor megtörtént a hadüzenet és utólag ügyetlenségnek nevezte Bárdossy tevékenységét.
1942 januárjában előbb Ribbentrop, majd Keitel vezértábornagy látogatott Budapestre. Sikerült elérniük, hogy a magyar kormány csapatokat küldjön a keleti frontra az időközben feléledő szovjet hadsereg ellen.
Bárdossy hattyúdalát az újvidéki vérengzés hozta meg, Január elején csendőri és honvédségi alakulatok Újvidéken, Zsablyán és környékén partizánok elleni akció keretében a polgári lakosság körében hajtottak végre tömeggyilkosságokat. A vérengzésnek mintegy 5000 személy, főleg szerb és zsidó esett áldozatul. Az eset nagy visszhangot vált ki a magyar politikai életben, a Parlamentben Bajcsy-Zsilinszky Endre követelte a bűnösök felelősségre vonását. Az ügyben két vizsgálat indult, az elsőben az érintetteknek sikerült elhárítaniuk a vizsgálatot, a felelősséget a szerb partizánokra hárították. Ez nem tetszett a közvéleménynek és újabb eljárást kényszerítettek ki, maga Horthy is utasította Szombathelyi Ferenc vezérkari főnököt, hogy a „törvény teljes szigorát érvényesítő új hadbírói eljárást tegyen folyamatba”. Az újabb eljárásban négy halálos ítélet született és 20 vádlottat várfogságra ítéltek. Az ítéletek végrehajtására nem került sor, mert az elítélteket a németek megszöktették és kimenekítették az országból. Beléptek az SS-be és csak az ország későbbi megszállása után tértek vissza hazájukba.
A háborús körülmények közepette merült fel a sűrűn betegeskedő, időskorú kormányzó helyettesítése vagy halála esetén utódlása. Így került sor 1942. február közepén az 1942/III. tc. megalkotására, amely a kormányzó idősebb fiát, Istvánt kormányzóhelyettessé választotta. Számos kritika érte emiatt Horthyt, mert sokan a dinasztialapítási szándékot vélték felfedezni ebben a cselekedetében, de az Emlékiratok szerint Horthy nem egyedül döntött a fia személyéről: „az összes volt miniszterelnök, Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás és Töreky Géza, a Kúria elnöke is egyértelműen úgy nyilatkoztak, hogy erre a tisztségre egyes-egyedül fiamat tartják alkalmasnak”. Horthy István ezt a tisztséget sajnos csak pár hónapig tölthette be, augusztus 20-án repülőbalesetet szenvedett.
1942 márciusára konzervatív és nyugatbarát körök, de mindenekelőtt Bethlen tanácsára menesztette Bárdossyt a miniszterelnöki székből és Kállay Miklóst nevezte ki utódjának.
Kállay Miklós „hintázó” miniszterelnöksége:
Kállay Szabolcs vármegyei köznemesi családból származott, jogot végzett. Pályáját főszolgabíróként és főispánként kezdte, majd 1929-től vett részt a szélesebb politikai életben. Először a Bethlen-kormányban volt kereskedelemügyi államtitkár, majd a Gömbös-kormány földművelésügyi minisztereként folytatta karrierjét. Horthy szerint a „külföldiek úgy vélték, hogy magas homloka, bozontos szemöldöke, erős arccsontja, éles orra és erélyes álla a magyarság sajátos ősvonásait viseli”.
A március 9-én hivatalba lépő miniszterelnöknek az volt a feladata, hogy lazítson a Németországhoz fűző kötelékeken és kapcsolatokat teremtsen a szövetséges hatalmakkal. Egyedül az ő személye volt változás a kormányban, a politikán nem is tudott változtatni. Az se merülhetett fel, hogy megakadályozza a 2. magyar hadsereg frontra küldését.
Határozottan fellépett a baloldal ellen, börtönbe került többek között Bálint György, Cserépfalvi Imre, Kovács Imre, Rózsa Ferenc és Schönherz Zoltán, utóbbi kettő nem élte túl a börtönt. Júliusban az 1942/8-as tc. az izraelita felekezetet az addigi bevett státusából visszaminősítette elismert felekezetté. Ugyanakkor elutasították azt a német követelést, hogy a zsidókat távolítsák el a gazdasági és kulturális életből és tegyék számukra kötelezővé a sárga csillag viselését, de azért volt pár intézkedést, amit a zsidó vallásúak kárára hoztak: szeptemberben törvényt hoztak arról, hogy a zsidónak minősülők nem szerezhetnek mezőgazdasági ingatlant, akinek már van, azt pedig el kell idegeníteni. Novemberben pedig kötelezővé tették a 18 és 48 év közötti zsidó férfiak munkaszolgálatát. Ugyanakkor a szeptemberben kinevezett honvédelmi miniszter, Nagybaczoni Nagy Vilmos igyekezett elejét venni a velük szembeni kegyetlenkedéseknek.
A háború legtragikusabb része ekkor következett be a keleti fronton. A Jány Gusztáv vezette 2. magyar hadsereg azt a lehetetlen feladatot kapta, hogy egy több mint 200 km hosszúságú szakaszt védjen a Don mentén, amelyek közül három a szovjetek ellenőrzése alatt maradt. Ha a három hídfőt is az ellenőrzésük alá vonták volna, akkor sem lett volna sok esélyük, mert túl hosszú volt a szakasz. Emellett a sereg felszereltsége is hagyott némi kívánnivalót maga után. Hiányoztak a páncélelhárító fegyverek, a gyorsan mozgatható tüzérütegek és a harckocsik. Ezt tetézte még a szokatlanul hideg idő és az ellátás nehézsége. A kegyelemdöfés 1943. január 12-én kezdődött meg, amikor Voronyezsnél megkezdődött a szovjet támadás. A magyar csapatok hősies ellenállást tanúsítottak, de nem tudtak mit kezdeni a korszerűbb szovjet hadsereggel, amely két nap alatt áttörte a magyar védelmi vonalakat. Jánynak parancsba volt adva a végsőkig való kitartás, amely a hónap végére következett be. A hősies, de kilátástalan küzdelemben mintegy 40 ezer katona hősi halált halt, kb. 70 ezer megsebesült vagy hadifogságba esett, illetve eltűnt, az életben maradottaknak nagy szenvedések árán sikerült a visszavonulás. A 2. magyar hadsereg pusztulása nagyon megrázta az itthon maradt lakosságot. Szinte minden család gyászolta egy-egy rokonát, aki soha nem tért vissza az orosz hidegből. A politikában a szélsőjobboldal továbbra is a harc mellett állt ki, a kormányzóhoz közel álló Bethlen-Kállay csoport a megmaradt hadsereg tagjainak mielőbbi hazahozását követelték. Bethlenék szemében ekkor vált világossá, hogy Németország ezt a háborút is el fogja veszteni.
A sokk után kezdődött el az igazi hintapolitika. Kállay nem tudott változtatni a németek iránti elkötelezettségen, de mellette kereste azokat a lehetőségeket, hogyan lehet Magyarországot kiszabadítani a német szövetségből, ezáltal kilépni a háborúból. Külpolitikai elképzelése abból indult ki, hogy a nyugati szövetségesek a Balkánon fognak partra szállni, addig viszont folytatni kell a háborút a szovjetek ellen. A kormány megbízottjai kapcsolatot teremtettek brit diplomatákkal, akikkel Törökországban, Svédországban és Svájcban tárgyaltak az előzetes fegyverszünetről. Szeptember folyamán megüzenték az angolok az előzetes fegyverszüneti feltételeket, amely akkor lépett volna életbe, ha az angolszász csapatok átlépik a magyar határt és érintkeznek a magyar honvédséggel.
Kállay elképzelései a teheráni konferencia után foszlottak szét, mivel a második front megnyitásának helyét Normandiában jelölték ki. Nyilvánvaló lett, hogy Magyarországot a szovjetek fogják előbb elérni. Az angolszászok is közölték a konferencia után Kállayval, hogy Magyarország a szovjetekkel kötött fegyverszünet révén ugorhat csak ki a háborúból. Kállayék ragaszkodtak az illúzióhoz, hogy az olasz területen előrenyomuló angolszász csapatok egyszer csak megérkeznek, így a kisebbik rosszat választották: mivel a szovjetek még látóhatáron belül sem voltak, a németek oldalán kell folytatni a háborút.
A Kállay-kormányt az ellenzék is cselekvésre ösztönözte. Legjobban Bajcsy-Zsilinszky Endre sürgette a németektől való szabadulást és a háborúból való kilépést. A mögötte álló Független Kisgazdapárt élére ekkor került Tildy Zoltán és a náciellenes összefogás keretében kapcsolatot létesített a baloldallal és a konzervatív-legitimista ellenzékkel egyaránt. 1943 augusztusában kötött szövetséget egymással az FKGP és a SZDP, amelynek külpolitikai célja a háborúból való minél gyorsabb kilépés, a belpolitikai pedig az ország társadalmi-politikai békés átalakítása a háború végét követően. Az együttműködésnek nem volt része az illegális kommunista párt, amely Moszkvából kapta az instrukciókat és időközben felvette a Békepárt nevet.
A vezéregyéniséggé váló Bajcsy-Zsilinszky egy memorandumot írt, amelyet egyaránt támogatott a polgári ellenzék és a szociáldemokraták. Az emlékirat a háborúból való mielőbbi kiválást sürgette, megjelölve azt is, hogyan lehetséges véghezvinni. A dokumentum az FKGP által jutott el Kállayhoz, amelyet ő a fenyegető német megszállástól tartva elutasított.
Az egyik legnagyobb ellenzéki megmozdulás a szárszói konferencia volt, amelyet 1943. augusztus 23-29 között tartottak a népi írók szervezésében. A résztvevők egyaránt elutasították a fasizmust és az úri Magyarországot is. A konferencián részt vevők egyetértettek abban, hogy a háborút minél előbb be kell fejezni a nemzet érdekében és a háborút követően egy demokratikusabb Magyarországot kell megteremteni.
Közben Hitler mindenáron le akarta váltatni Kállayt, de a kormányzó nem engedett. A németek Olaszország kiválása után féltek egyre jobban a magyar kiugrástól is, így Hitler kiadta, hogy készítsék elő Magyarország megszállásának haditervét, amely 1943 szeptemberére el is készült.
Az ország német megszállása:
A teheráni konferencián eldőlt, hogy nem lesz balkáni partraszállás, amellyel eldőlt Magyarország sorsa is. A nyugati szövetségesek azonban továbbra is híresztelték a balkáni partraszállás rémét és persze Magyarország átállását, Hitler ezért döntött úgy, hogy megszállja az országot, ezzel pedig a szövetségeseknek kedvezett, hiszen kevesebb katona jutott a nyugati frontra.
Március közepén Hitler tárgyalásra hívta Horthyt, aki kezdetben habozott, hogy menjen-e. Végül az utazás mellett döntött és március 17-én a vezérkari főnök és a honvédelmi miniszter társaságában Klessheim felé vette az irányt.
Itt Hitler egyből közölte a kormányzóval, hogy mire készül azzal a címszóval, hogy elég volt Olaszország elvesztése, nem akarja, hogy Magyarországon is megváltozzon a helyzet. Kisebb vita után Horthy látta, hogy esélye sincs arra, hogy másképp történjenek meg a dolgok, így a távozás mellett döntött. Azonban a vonat indulását direkt hátráltatta a Führer. Hitler még vacsorázni hívta Horthyt, aki úgy volt vele, hátha változtathat a dolgokon, így elfogadta azt. Az étkezés borús hangulatban telt, és Horthy már a lemondáson gondolkodott, de Hitler meggyőzte arról, hogy az ország szuverenitásához nem fog hozzányúlni. Ő maga így ír arról Emlékirataiban, hogy miért maradt a helyén: „Tisztában voltam vele, hogy lemondásom nemcsak Magyarország megszállását nem akadályozza meg, hanem még jó alkalmat is ad Hitlernek arra, hogy százszázalékosan náci-nyilaskeresztes irányú kormányt ültessen nyeregbe. Az olasz példa visszataszító kísérő jelenségeivel együtt elriasztó előzmény volt. Úgy gondoltam, hogy amíg helyemen maradok, erre legalábbis bizonyos mértékben kénytelenek lesznek a németek tekintettel lenni. Nem vonhatják el a parancsnokságom alól a honvédhadsereget, és nem olvaszthatják be egyszerűen a német véderőbe. Addig, amíg én helyemen vagyok, a nyilaskeresztesek hatalomra segítését is aligha kockáztathatják, akiknek uralma hazánkban nemcsak számtalan magyar hazafi, hanem 800.000 zsidó és sok tízezer menekült pusztulását is jelentené. Bizonyára sokkal, de sokkal kényelmesebb lett volna számomra, és egyúttal számos szemrehányástól is megkímélhettem volna magamat, ha egy hatásos gesztussal elhárítom magamról a további felelősséget, és visszavonulok. Azt azonban nem tehettem, hogy a süllyedő hajót éppen akkor hagyjam el, amikor legjobban rászorul kapitányára. Elhatározásomra döntően mégis Hitlernek az az ígérete hatott, hogy csapatait nyomban kivonja Magyarországból, mihelyt olyan kormányt nevezek ki, amely neki is megfelel”.
Hitlernek tehát sikerült elérnie, hogy a német csapatok baráti jelleggel érkezzenek meg Magyarországra és a honvédség ne fejtsen ki ellenállást. Horthy a helyén maradt, viszont elutasította azt, hogy aláírja azt a nyilatkozatot, mely szerint ő beleegyezik a német megszállásba. Az ő különvonata 21 órakor indult el Klessheimből és másnap 10 órára ért Kelenföldre. A német csapatok nagy része hat órával korábban lépte át a magyar határt és két óra alatt elérte a fővárost. A kormányzóra váró miniszterelnök már német díszszázaddal együtt állt a peronon. A teljes megszállás mintegy 12 óra alatt végbement. A megszállással Magyarország állami szuverenitása megszűnt, azonban mivel Horthy a helyén maradt, a szövetségesek az országot emiatt német szövetségesnek tekintették.
A németek szinte ellenállás nélkül foglalták el a kulcsfontosságú helyszíneket, egyedül a nagyon németellenes Bajcsy-Zsilinszky Endre fogadta barátságtalanul a megszállókat, az őt letartóztatni kívánó gestapós tiszteket fegyverrel fogadta, emiatt ártalmatlanná tették és sebesülten vitték el lakásáról. Rajta kívül számos politikust is letartóztattak, többek között Peyer Károlyt és Keresztes-Fischer Ferencet is.
A megszállás véget vetett Kállay hintázásának, a teljhatalmú Veesenmayer maga akart dönteni az új miniszterelnök személyéről. Első számú kiszemeltje Imrédy lett volna, de Horthy nem volt hajlandó őt kinevezni, így március 22-én Sztójay Döme lett a befutó. Sztójay szerb származású kispolgári családból származott és katonatisztként kezdte a pályáját. Később berlini követ lett, innen eredt a németbarátsága. Miniszterelnöki kinevezése után megkapta a külügyek irányítását is. Sztójay kénytelen volt koalíciós kormányt alakítani, mert a szélsőjobboldal képviselői kevesek voltak. Bekerült a kormányba számos olyan képviselő, aki a Magyar Élet Pártjában szélsőséges nézeteket vallott, ugyanakkor a párt náciellenes képviselőit kizárták. A kormánypárt után az ellenzéket is megtisztították: feloszlatták a Szociáldemokrata Pártot, a Független Kisgazdapártot, a Magyar Parasztszövetséget. A szakszervezetek és munkásegyletek élére kormánybiztos került, betiltottak több száz lapot és folyóiratot, és számos egyesületet feloszlattak.
A megszállással minden eddiginél nagyobb háborús részvételre kényszerítették az országot. A honvédség parancsnoki tisztségeibe több németbarát főtisztet és tábornokot állítottak. Júniusra mintegy 300 ezer magyar katona részvételét kényszerítették ki a szovjet fronton. Az így létrejött 1. hadsereg alig egy hónapot töltött a harctéren, mert a szovjetek súlyos veszteségeket okoztak nekik, így a hadsereg kénytelen volt visszavonulni a Kárpátok előterébe. A gazdaságot teljesen a német érdekeknek rendelték alá, amelyet még kormányközi megállapodás is szentesített, magyar részről Imrédy volt az aláíró 1944. június 2-án.
A megszállás előtt Horthy sikerrel hárította el azt a német kérést, hogy ők is kapcsolódjanak be a zsidókérdés végső megoldásába (Endlösung). A magyarországi zsidóságot ugyan súlyosan érintette az előzőleg meghozott három zsidótörvény, a fizikai létük azonban nem került veszélybe. A megszállás után nem volt mese, külön erre a célra az országba érkezett Adolf Eichmann zsidótlanító különítménye. 1944. március 29-én a kormány kötelezővé tette a zsidók számára a sárga csillag viselését, megtiltotta, hogy háztartásukban nem zsidókat alkalmazzanak, eltiltotta őket a művészeti kamarák tagságától és állami hivatalok betöltésétől. Eichmann különítményét két belügyi államtitkár, Endre László és Baky László segítette. Mindketten hírhedt antiszemiták voltak, Baky korábban csendőrként szolgált, majd nyugdíjaztatta magát, hogy politikai pályára léphessen, számos nemzetiszocialista párt képviselője volt. Endre főszolgabíróként kezdte pályáját, majd ő is a szélsőjobboldalon kötött ki. Együtt dolgozták ki és hajtották végre a zsidók gettókba toloncolását, amelyet áprilisban el is kezdtek. Eichmann és az Endre-Baky páros között gördülékenynek volt mondható az együttműködés, csupán annyi volt a nézeteltérés, hogy a vidéki vagy a budapesti zsidókat deportálják-e előbb. A vidékiek kerültek előbb sorra a németek kívánsága szerint, a deportálás május közepén kezdődött meg Kárpátalján, amelyet Endre személyesen felügyelt. Hat hét alatt mintegy 440 ezer embert küldtek az auschwitzi haláltáborba, ahonnan 80%-uk nem tért haza.
A zsidókkal való kegyetlenkedések Horthy fülébe is eljutottak, erről első körben Ravasz László református püspök gondoskodott elsősorban. Horthy magához hívatta Jaross Andor belügyminisztert és vizsgálatot rendelt el. Endre a valóságtól teljesen elrugaszkodó jelentést írt, melyben szanatóriumként írta le a vidéki gettókat. Horthy pedig ezt naivan elhitte. Júniusban egy olyan iratot kapott kézhez, amelyet két Auschwitzból elszökött és Szlovákiába menekült rab írt. Emellett még a pápa is arra kérte levélben a kormányzót, hogy tegyen meg mindent a kegyetlenkedések megszüntetésére. Addig maga Horthy azt hitte, hogy „munkatáborokban dolgoztatják őket. Csak július elején tudtam meg titkos hírhozó útján a szörnyű valóságot a megsemmisítő táborok működéséről”. Miután tudomást szerzett a normandiai partraszállásról, vette a bátorságot és szembeszállt a németek kegyetlenkedésével. Nemsokára koronatanácsot hívott össze, amely első volt a megszállás óta. Itt Endrét és Bakyt „szadista és embertelen söpredéknek” nevezte, majd kijelentette: nem engedi, hogy a deportálások még több szégyent hozzanak az országra. Horthy nem tudta megmenteni a vidéki zsidóságot, Veesenmayer pedig kisebb intézkedésekkel próbálta nyugtatni a kormányzót: elhalasztották a budapesti transzportot és Horthy néhány zsidó bizalmasát felmentették a zsidótörvények alól. Horthy akkor jött rá a cselre, amikor merényletet kíséreltek meg bizalmasa, Bárczy István ellen. Közben Bakyék a vidéken bizonyított csendőröket rendeltek Budapestre, akik már július elején az utcákon járőröztek. Horthy ezt nem tűrhette, megparancsolta, hogy a csendőrök azonnal vonuljanak ki, menesztette Bakyt és Endrét, majd a katonaságot rendelte a pályaudvarok és más kulcsfontosságú fővárosi helyszínek védelmére. A Sztójay-kormány kénytelen volt végrehajtani az erősen fellépő kormányzó parancsait, ennek köszönhetően a budapesti zsidóság megmenekült.
A német megszállás előtt elképzelhetetlen volt, hogy a kormányzó leüljön tárgyalni a nyilasok vezérével, Szálasi Ferenccel. Most ez is megtörtént. Horthy ezzel is azt gondolta, hogy talán ezzel megnyugtatja a németeket. Az első beszélgetés során Szálasi többször meg próbálta győzni Horthyt, hogy ő a magyar nép igazi képviselője, a magyarság megérett a nemzetiszocializmusra. Horthy türelmesen végighallgatta Szálasi gondolatait, majd szépen visszautasította a bárminemű együttműködést.
Közben Horthy már a Sztójay-kormány elmozdításán gondolkodott, az új miniszterelnököt is kijelölte Lakatos Géza személyében, azonban a megfelelő alkalomra várt. Addig Lakatost leküldte vidékre pihenni, persze kérte álljon készenlétben, ha itt az idő, akkor vége a szabadságnak. Lakatos székely családból származott, Hadiakadémiát végzett. Először vezérezredes, majd az 1. magyar hadsereg parancsnoka lett. Patriotizmusa és németellenessége nagy szerepet játszott abban, hogy Horthy őt szemelte ki Sztójay utódjának.
A kiugrási kísérlet:
Az alkalom augusztus 23-án jött el, amikor Románia hirtelen átállt a szövetségesek oldalára, ennek következtében nem volt akadály a szovjetek előtt Magyarország irányába. Horthy gyorsan cselekedett: üzent Lakatosnak, majd lemondatta Sztójayt és 29-én kinevezte Lakatost. Lakatos feladata a háborúból való kiválás előkészítése volt.
Kisebb hintapolitikát folytatott az új kormány is: menesztették a szélsőjobboldali politikusokat, leállították a deportálásokat és több politikai foglyot szabadon engedtek. Emellett a kormányzó és az új miniszterelnök beleegyezett abba a német javaslatba, hogy indítsanak támadást Dél-Erdély elfoglalására. Horthy és Lakatos abban bíztak, hogy ezzel elakad a szovjet előrenyomulás és az ország területére előbb érhetnek a nyugati szövetségesek. Azonban a 2. magyar hadsereg három hétig tudta tartani a szovjeteket, nem tudták megakadályozni, hogy a rettegett Vörös Hadsereg Magyarország területére lépjen.
Horthyék megpróbálták folytatni a megszállás előtt félbehagyott tárgyalásokat a nyugati hatalmakkal, de azt a választ kapták, hogy a Szovjetunióval is tárgyalniuk kell. Mivel már az oroszok a spájzban voltak, Horthy kénytelen volt félretenni a nagyon kemény bolsevik utálatát és környezetével közösen elhatározta, hogy fegyverszüneti küldöttséget indítanak Moszkvába. Létrehozták a Kiugrási Irodát, melynek ifj. Horthy Miklós lett a vezetője. Szeptember 28-án pedig elindult Moszkvába Faragho Gábor vezérezredes vezette küldöttség. Faragho ugyan pár hónappal később még a zsidók deportálásában segédkezett, a kritikus pillanatban megtagadta az akkor még tevékenykedő Baky parancsait és Horthy oldalára állt. Ráadásul Faragho korábban katonai attasé volt Moszkvában és folyékonyan beszélt oroszul. A küldöttség tagja volt még Teleki Géza gróf, Teleki Pál fia és Szent-Iványi Domokos miniszterelnökségi államtitkár, kiutazásukat a legnagyobb titokban Kudar Lajos csendőrezredes szervezte meg.
A Kiugrási Iroda felvette a kapcsolatot az ellenzéki pártokkal is. Legjobban közülük a szovjetek közeledése miatt a kommunisták hallatták a hangjukat Rajk László vezetésével. Szeptember elején megalakult a Magyar Front Intéző Bizottsága, amelynek vezetője Szakasits Árpád lett. Szeptember 20-án egy memorandumban fordultak a kormányzóhoz, sürgetve az összefogást. Rövidesen találkozóra került sor a Várban Horthy és a MFIB képviselői, Szakasits és Tildy Zoltán között. Horthy itt tájékoztatta őket, hogy hamarosan megtörténik a háborúból való kilépés bejelentése, ugyanakkor elfogadta két javaslatukat: a munkások felfegyverzését és a baloldali politikai foglyok szabadon bocsátását. A német kivonulás utáni kormány összetételéről nem esett szó.
Horthy tájékoztatta Szálasit is a tervéről és megkérte, hogy viselkedjen igazi hazafi módjára, ha itt az idő. Szálasi azonban azt kérte, hogy nevezze ki miniszterelnökké, amit a kormányzó újfent visszautasított. Ezután Szálasi a németek felé kezdett puhatolózni. A németek ugyan nem sokra tartották Szálasit, de beérték vele, mert más nem volt hajlandó Horthy ellen fordulni az ő oldalukon. A németek tartottak a romániai eset megismétlődésétől és mindent elkövettek a megakadályozására, Szálasi ebben partner is volt. Veesenmayer meg is üzente október elején Szálasinak, hogy Hitler őt szemelte ki Magyarország következő vezetőjének.
Közben október 8-án Molotov szovjet külügyminiszter fogadta a Faragho vezette küldöttséget és ismertette a fegyverszünet előzetes feltételeit: Magyarországnak 10 napon belül vissza kell vonnia fegyveres erőit és közigazgatási tisztviselőit az 1937-es határok mögé és azonnal hadat kell üzennie Németországnak. Három nappal később Horthy megadta a fegyverszüneti delegációnak a felhatalmazást, hogy írják alá az előzetes fegyverszüneti megállapodást, amely október 11-én éjjel meg is történt.
Október 14-én Horthy elhatározta, hogy másnap bejelenti a kiugrást. Mivel ekkor már a németek beépítették a megfelelő embereket, Hitler tudott mindenről. Ennek megfelelően a kiugrást megelőzően német ügynökök elrabolták ifj. Horthy Miklóst. Ezzel egy időben Horthy koronatanácsot hívott össze és bejelentette az előzetes fegyverszüneti megállapodást.
Másnap délben beolvasták a rádióban Horthy fegyverszünetet bejelentő kiáltványát, amely meglepetésként érte az ország népét. A katonaság körében ez nem aratott osztatlan sikert, mivel a németbarát tisztek megakadályozták az átállást. A rádiónyilatkozat felélénkítette a nyilasokat is, akik aktivizálódtak. A rádióban elhangzott Szálasi beszéde, aki a harc folytatására szólította fel a népet. A németek elfoglalták a Várat, Horthy kénytelen volt megadni magát.
A törvényesség látszatát betartandó Veesenmayer megpróbálta rávenni Horthyt, hogy nevezze ki Szálasit miniszterelnökké. Erre háromszor mondott nemet, mire a fiával kezdték zsarolni. Horthy megegyezett Veesenmayerrel, hogy a fia sértetlen marad, de így is érzékeltette, hogy kényszer hatása alatt nevezte ki Szálasit. Emlékirataiban is jelezte, hogy az utóbb általa papírfecninek nevezett nyilatkozat aláírásával csakis a fia életét kívánta megmenteni. Másnap német őrizetbe került, elvitték az országból. A róla elnevezett korszak ezzel véget ért, teret engedve az ország teljes hadszíntérré válásának.
A nyilas rémuralom és a háború befejezése Magyarországon:
Horthy lemondása után az országnak nem volt államfője. A nyilasok uralmuk legitimálása érdekében ragaszkodtak az államfő létéhez, így egyesítették a kormányfői és államfői hatalmat, ennek birtokosa pedig nem lehetett más, mint maga Szálasi. 1944. október 27-én összeült az Országtanács ennek megvitatására, amelyen Serédi Jusztinián bíboros emelte csak fel szavát a hatalom alkotmányellenes volta miatt. Kellett egy nagyon jó megnevezés is az új államfő tisztségére, ezt a legszellemesebben Karsai László fogalmazta meg a Szálasi életéről szóló könyvben: „Szálasi most nem próbálkozott meg azzal, hogy önmagát kormányzóvá, nádorrá, vagy bármi mássá megválasztassa, csak a "Nemzetvezető" címet adományozta magának”. Az egyaránt csonka képviselőház és a felsőház november 2-án és 3-án fogadta el az új államfői méltóságról szóló törvényjavaslatot (1944/10 tc.), november 4-én pedig a budai Várban Szálasi letette a nemzetvezetői esküt a Szent Korona előtt.
Mintha békeidő lenne, az új nyilas hatalom rendeletileg hozzákezdett a társadalmi és politikai élet átalakításához. November 8-án megalkották Dolgozó Nemzet Hivatás Rendjét, amely az ország lakosságát 14 hivatásrendbe osztotta. Emellett gondoskodtak arról, hogy a németek még jobban ki legyenek szolgálva: 300 millió pengőre emelték a fizetendő hozzájárulást. Létrehozták a Nemzeti Számonkérő Széket, amelynek feladata a rendszer ellenfeleivel való leszámolás volt. Tervet alkottak az ország újjáépítésére is, melynek fő ideológiája a hungarizmus és a keresztény nemzeti szocializmus lett volna.
A nyilas kormány legfontosabb feladatának tekintette a nemzet totális mozgósítását a háború érdekében. Tisztek akadtak szép számmal, akik engedelmeskedtek volna, azonban maga a nép nem így gondolta, így gondot okozott az egymilliós hadsereg felállítása. Sokan látták, hogy a szovjetekkel szemben reménytelen a helyzet, ezért megtagadták a harc folytatását. Ugyan felállítottak német fegyverekkel és ruházattal két hadosztályt (Hunyadi és a Hungária SS-hadosztály), azonban a hadsereg alapvető szükségleteinek ellátását sem tudták biztosítani. Ennek következtében előkerült a lakosság terrorizálása és a rendeletekkel ösztönzött rablás. Ezek eleinte a megmaradt zsidóság ellen irányultak, később már senki sem érezhette biztonságban magát. A munkaszolgálatos zsidókat gyalogmenetben indították a legnagyobb hidegben Nyugat felé és november 15-én felállították a budapesti gettót. Budapesten tömegesen lőttek a Dunába az üldözötteket, ennek a borzalomnak állít emléket a budapesti Duna-parton található Cipők a Duna-parton emlékmű, amelyet a háború befejezésének 60. évfordulóján avattak fel. A nyilas terrornak számos szellemi kiválóságunk esett áldozatul, többek között Radnóti Miklós és Szerb Antal. Szerencsére akadtak olyanok is, akik megmentették az üldözötteket a szörnyű pusztulástól, ennek élén a Vöröskereszt, a pápai nuncius és az egyházak jártak elől. Angelo Rotta pápai nuncius és munkatársai, a Slachta Margit vezette Szociális Testvérek Társulata, a Szent Kereszt Egyesület, a Jó Pásztor Egyesület és a svéd Raoul Wallenberg tevékenységének köszönhetően mintegy 30 ezer zsidó lakos menekülhetett meg.
Október közepén szabadlábra került Bajcsy-Zsilinszky Endre, akinek vezetésével létrejött a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága. Ebben részt vette az FKGP, az NPP, a Kommunista Párt és később a Szociáldemokrata Párt. Kiss János altábornagy vezetésével katonai vezérkar alakult. Céljuk volt, hogy az ellenállás számára megnyerhető katonai alakulatok és más fegyveres csoportok segítségével megtámadják a Budapesten tartózkodó német és nyilas alakulatokat, megvédjék a Budapest értékeit és megóvják a fővárost a közeledő ostromtól. December 1-én indult volna meg a fegyveres felkelés, azonban árulás miatt tudomást szereztek a nyilasok a közelgő eseményről és a Nemzeti Számonkérő Szék ügynökei pár nappal korábban rajtaütöttek a megbeszélésre igyekvő katonai vezetőkön. Kiss Jánost Nagy Jenő és Tartsay Vilmos társaságában december 8-án kivégezték, míg Bajcsy-Zsilinszkyt 14 társával együtt Szenteste végezték ki Sopronkőhidán.
A nyilas ámokfutás alatt a szovjetek folytatták előrenyomulásukat. Nagy harcok és hatalmas haditechnikai veszteségek után október 20-án elfoglalták Debrecent és északról is eljutottak a Tiszáig, október végére már Kecskeméten voltak. Karácsonyra bezárult a főváros körül a szovjet ostromgyűrű, közben a németek és a nyilasok vittek mindent, ami mozgatható, emellett a lakosságot is Nyugatra kívánták telepíteni, utóbbiak nem így gondolták, ők meg kívánták védeni otthonaikat illetve a nemzeti vagyont.
Hitler valóságos erődöt kívánt csinálni Budapestből, a végsőkig való ellenállásra adott parancsot. Ennek köszönhetően Budapesten totális romhalmazzá változott, házról házra folytak a harcok. Pestet január 18-án, Budát február 13-án foglalták el a szovjetek, utóbbiban a német-magyar ellenállók megpróbálkoztak egy kitörési kísérlettel, azonban ezt kevesen élték túl. Ennek az eseménynek állít emléket a Becsület napja rendezvény.
Budapest elvesztése után a németek még egy utolsó próbálkozásként egy nagy offenzívát indítottak az ország területén. Úgy tervezték, hogy Balatonra támaszkodva jutnak ki a Dunához. Itt a legnagyobb áldozatot Székesfehérvár hozta, amely felváltva volt a németek és a szovjetek kezén, ennek köszönhetően Budapesthez hasonlóan romhalmazzá vált. Ezután a Balatontól északra és délre kibontakozó szovjet előrenyomulás már gyorsan haladt Bécs felé. Szálasit március 29-én Kőszegről Ausztria területére menekült a Szent Koronával és a koronázási jelvényekkel együtt, a szovjetek ezen a napon foglalták el a várost. A harcok a szovjetek tájékoztatása szerint április 4-én fejeződtek be, a német megszállást felváltotta a szovjet, akik még 44 évig itt maradtak. Szálasit május 5-én Mattseeben vették őrizetbe az amerikai hatóságok, többször kihallgatták, majd októberben szállították vissza Budapestre.
A háború hatalmas veszteségeket okozott az országnak. A háború végére Magyarország hadműveleti területté vált. A harcok és fosztogatások következtében az 1938-as nemzeti jövedelem több mint ötszöröse, a nemzeti vagyonnak pedig mintegy 40%-a pusztult el, az ország ezzel az egyik legnagyobb háborús kárt szenvedte el a résztvevők közül. A háborúban az ország 900 ezer embert vesztett, ebből 550 ezer volt a zsidó, 600 ezren estek fogságba, közülük sokan soha nem tértek vissza hazájukba. A békeidőben visszaszerzett területek is elvesztek, ahogy Bryan Cartledge volt budapesti angol diplomata fogalmazott monumentális művében: „Mindazok a jutalmak, amelyek az országot a hitleri Németországgal kötött fausti szerződésre csábították, elvesztek”.
Felhasznált irodalom:
20. századi magyar történelem (szerk.: Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos). Korona Kiadó, Bp., 1997.
Cartledge, Bryan: Megmaradni… A magyar történelem egy angol szemével. Officina Kiadó, 2011.
Horthy Miklós: Emlékirataim. Európa Könyvkiadó, Bp., 2012.
Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919-1945. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1988.
Karsai László: Szálasi Ferenc. Politikai életrajz. Balassi Kiadó, Bp., 2016.
Kovács Tamás: Endre László. Aki halálba küldte a magyar zsidókat. In: Rubicon 2008/7-8.
Romsics Ignác: Magyar miniszterelnökök 1919-1945. In: Rubicon 2007/4-5.
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Bp., 2005.
Sakmyster, Thomas: Admirális fehér lovon. Horthy Miklós 1918-1944. Helikon Kiadó, Bp., 2001.
Salamon Konrád: Magyar történelem 1914-1990. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1998.
Szakály Sándor: Kik bombázták Kassát?: A magyar történelem örök rejtélye marad? A magyar hadba lépés háttere. In: Rubicon 2018/2
Internetes források:
„Idegenrendészeti eljárás” a zsidók halálba küldése https://index.hu/belfold/2014/01/17/idegenrendeszeti_problema_a_zsidok_deportalasa/?utm_source=facebook&utm_medium=share&utm_campaign=action_ids%3D10201073836320452&fb_action_types=og.recommends (2018-06-17)
Wikipédia cikkek:
Baky László https://hu.wikipedia.org/wiki/Baky_L%C3%A1szl%C3%B3 (2018-06-17)
Kállay Miklós https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1llay_Mikl%C3%B3s_(politikus) (2018-06-17)
Sásdi Tamás