Oroszország az első világháborúban
Az orosz uralkodói csoportok nem ellenezték a háborúba való belépést annak kezdetekor. A gerlicei áttörésnél mintegy 9 millió ember harcolt orosz színekben. A tisztikar már 1915-ben óriási veszteségeket szenvedett, amelyeket nem tudott kiheverni soha többé. A növekvő veszteségek és a nélkülözés következtében a kezdeti lelkesedés helyébe fokozatosan az apátia lépett. A társadalom hangulata polarizálódott. A polgárság egy része soha nem látott üzleteket kötött és rohamosan gazdagodott. A fronton ottmaradt katonák családjait közben járványok, éhívségek sújtották és ezek a családok a háború előttinél is nyomorúságosabb szintre süllyedtek. A háborús kimerülés klikkharcokat eredményezett a birtokokon belüli rétegek német-és antantbarát szárnya között, az udvari és a katonai elit soraiban. 1916 augusztusában a kadetek és az októbristák a dumában Haladó Blokkot hoztak létre, hogy nyomást gyakoroljanak a cárra az alkotmányosság kiterjesztése és bizonyos nemzetiségi reformok bevezetése érdekében a „sem az önkényuralommal, sem a forradalommal” jelszó alapján. Azonban a tömegmozgalmaktól való elhatárolódásuk tette lehetővé, hogy a cár mereven elzárkózzon a kívánságaiktól.
A cárizmus összeomlása
1917 februárjában váratlan fordulat történt. Kártyavárként omlott össze a cárizmus több évszázados intézménye. Ez felgyorsította a rendszerellenes erők megszerveződését, és meggyengítette az önkényuralomhoz kötődő intézmények és politikai erők társadalmi befolyását. Február 23-27 folyamán az állandósult tüntetések, éhséglázadások, sztrájkok, tömegmozgalmak a fővárosban elsöpörték a régi hatalom alapvető intézményeit és rendfenntartó erőit. 23-án a forradalom az asszonyok éhségtüntetésével kezdődött. 27-én már hömpölygött a nép a Nyevszkijen, a főváros ünnepelt. Összeült a Munkástanácsok Központi Végrehajtó Bizottsága a Tauriai Palotában. Másnap a forradalmárok elfoglalták a cárizmus fellegvárának számító Péter-Pál erődöt.
Az Ideiglenes Kormány tevékenysége
Március 2-án II. Miklós lemondott és Georgij Lvov herceg vezetésével megalakult az Ideiglenes Kormány, Oroszország köztársasággá alakult. Szabaddá vált a politikai szervezkedés. A jobboldalon a volt cári rendszer hívei (monarchisták), tőlük balra a nagypolgárságot képviselő alkotmányos monarchisták (októbristák) és az alkotmányos demokraták (kadetek) szerveződtek pártokká. A baloldal fő erejét a szociálforradalmárok (eszerek) alkották), akik a demokratikus köztársaság és a parasztság földhöz juttatása mellett szálltak síkra. A szocialisták két szárnyra oszlottak. A mensevikek a nyugat-európai szociáldemokratákhoz hasonló irányvonalat követtek. A többséget szerzett bolsevikok viszont a hatalom erőszakos úton történő megragadását, s a szocializmus azonnali megvalósítását tűzték ki célul. Vezetőjük Vlagyimir Iljics Uljanov volt, aki Lenin néven vonult be a történetírásba.
Az Ideiglenes Kormány elsősorban az eszerekre és a mensevikekre támaszkodott. A kormányt júliustól Alexandr F. Kerenszkij irányította, aki a demokratikus átalakulás híve volt és alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását tervezte. A háborút folytatni akarta, és a nyáron parancsot adott egy új támadás megindítására. Emiatt és a szociális gondok súlyosbodása miatt népszerűsége folyamatosan csökkent. Balról és jobbról egyaránt támadták. A jobboldali monarchista erők vezére Lavr G. Kornyilov volt, aki augusztusban katonákat vezényelt az Ideiglenes Kormány megdöntésének céljával a fővároshoz. Kerenszkij így a bolsevikok segítésére kényszerült. A katonai puccs ennek köszönhetően sikertelen volt, mert a petrográdi forradalmi csapatok és a felfegyverzett munkásegységek elfojtották a kísérletet. Ezután Kerenszkij megszűnt önálló politikai tényezőként működni.
Az októberi forradalom és a bolsevik hatalomátvétel
A bolsevikok a gyárak, katonai egységek és a lakóterületek küldötteiből alakult tanácsokban (szovjetekben) törekedtek befolyásra. A háború befejezését és a szociális helyzet javítását követelő jelszavaik egyre népszerűbbé váltak. Nyárra kettős hatalom alakult ki: a kormányé és az egyszerű emberekhez közel álló szovjeteké. Szeptemberre Lenin elérkezettnek látta az időt a fegyveres felkelésre.
Október 25-én (november 7-én) a pétervári bolsevikok elfoglalták a kormány székhelyeként funkcionáló Téli Palotát. Antonov-Ovszejenko a Katonai Forradalmi Bizottság nevében deklarálta a szovjethatalmat, az Ideiglenes Kormányt megdöntöttnek nyilvánította, s néhány tagját őrizetbe is vette. Kerenszkijnek sikerült női ruhába öltözve elmenekülnie.
A felkelést Lenin úgy időzítette, hogy az egybeessen a szovjetek küldötteinek tanácskozásával. Erre azért volt szükség, hogy az új kormány minél gyorsabban megalakulhasson. A tanácskozáson pedig a küldöttek enyhe többsége a bolsevikokra hallgatott. A kongresszus már 25-én a hatalom birtokosának nyilvánította magát, és új kormányt választott. Az új minisztereket népbiztosoknak, a kormányt pedig Népbiztosok Tanácsának nevezték el. A testület elnökévé Lenint választották. A következő hetekben a többi vidéki városban is végbement a hatalomátvétel.
A Népbiztosok Tanácsának rendeletei néhány hét alatt megváltoztattak mindent. Már október 26-án (november 8-án) megjelent a békéről és a földről szóló dekrétum. Az előbbi a harcok gyors beszüntetésére szólított fel, és kinyilvánította a népek egyenjogúságát. Az utóbbi pedig megszüntette a föld magántulajdonát. A szocialista elveknek megfelelően államosították a nagybirtokokat, amelyeket kisparcellák formájában egyelőre a parasztoknak adtak. A későbbiekben eltörölték a címeket és a rangokat, az iparban bevezették a 8 órás munkaidőt és a fizetett szabadságot, az egyházat elválasztották az államtól, áttértek a Gergely-naptár szerinti időszámításra, s megkezdték a bankok és az iskolák államosítását.
1917 végén megrendezték az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokat, amelyeket még az Ideiglenes Kormány kezdeményezett. A választásokon a demokratikus erők arattak nagy sikert. A 36 millió szavazatból a bolsevikok alig 25%-ot kaptak. Az eszerek 40, a mensevikek 20, a kadetok 13%-ot kaptak. A parlamentarizmus szabályai szerint emiatt a Népbiztosok Tanácsának le kellett volna mondania, Leninék azonban máshogy döntöttek. 1918 januárjában az Alkotmányozó Gyűlést katonai erővel feloszlatták. Ezután magukon kívül minden pártot törvényen kívül helyeztek.
A polgárháború és a hadikommunizmus
A bolsevikok önkényuralma az ország számos pontján kirobbantotta az ellenállást. Ezek élén általában a cári hadsereg tábornokai álltak, akiket a cári Oroszország egykori szövetségesei is támogattak. Ennek következménye egy nagyon kegyetlen polgárháború lett. Területi kiterjedése miatt a viszonylag kis hadseregek szinte elvesztek a hatalmas területeken.
A polgárháború réme már az önkényuralom megdöntése után felrémlett Oroszország előtt. Vörös terror és fehér terror váltogatta egymást, amely sok ezer ember életét követelte.
A polgárháború áldozata lett a cári család is. 1918. július 16-án végezte ki őket a Jurovszkij Cseka főnök által kiválogatott 12 tagú kivégzőosztag Jekatyerinburgban. Éjfél után felébresztették a családot és azt mondták nekik, hogy mivel zavargások törtek ki a városban, biztonságosabb helyre kell költözniük. Nyugodtan elindultak az alagsorba, miközben a folyosón felsorakozott a kommandó. Egy szobába vitték őket, ahol egyes források szerint fényképezést ígértek a családnak. A kivégzőosztag tagjai előre megbeszélték, kire fognak célozni. A három fegyveres berontott a helységbe, Jurovszkij pedig felolvasta az ítéletet, amely az orosz nép ellen elkövetett gaztette miatt halálra ítélte II. Miklóst a családjával együtt. Jurovszkij a cár arcába lőtt, majd a cárné jött sorban. Ekkor a kommandó többi tagja is benyomult és lőni kezdtek. A helyiségben levő félhomály és füst miatt nem lehetett pontosan célozni, ezért a mészárlás percekig eltartott, végül már szuronyokkal is folyt. A halottakról levették az ékszereket, s a takaróba csavart testeket autóra téve, egy elhagyott bánya felé indultak. A várostól 18 km-re egy elhagyatott helyen elhamvasztották a holttesteket.
A polgárháború 1922 végéig tartott. A régi cári tábornokok közül legtovább az angolok és a franciák által támogatott Kolcsak admirális szibériai ellenkormánya állt fenn, amely egy kiépülőben levő katonai diktatúrához hasonlított. 1919 végére próbálkozása bukással végződött. Kolcsakot elfogták és 1920 februárjában kivégezték. A Vörös Hadsereg reguláris ekkor már népes paraszti partizánseregek támogatták. A polgárháború népi vezérei között megtalálhatjuk a legendás Csapajevet is.
A vörösök győzelmét a széles társadalmi bázis alapozta meg. A parasztság nem kért a nagybirtokos arisztokrácia és a földesurak uralmából, a földhasználathoz jutottak a földért készek voltak az életüket is feláldozni.
A polgárháború alatt a Népbiztosok Tanácsa 1918 nyarától bevezette a hadikommunizmust. Modelljük az 1914 utáni német hadigazdaság volt. Minden nagyobb vállalatot államosítottak és az élelmiszer-elosztást központilag szervezték meg. A parasztoktól minden élelmiszert begyűjtöttek, s azt oda irányították, ahol a háború érdekei leginkább megkívánták. A katonaság és a városi lakosság ez a rendszer ugyan javította, de a vidéket teljesen kifosztotta. Egyes körzetekben szörnyű éhínség pusztított, még az emberevés is előfordult.
Bevezették a fogyasztási cikkek jegyrendszerét és az általános munkakötelezettséget. A pénz elvesztette jelentőségét. Az üzemek nagy részét államosították. Jó részük működésképtelen volt, s a katonai rendszer szükségletei alapján próbálták üzemeltetni az erre a célra létrehozott Legfelső Népgazdasági Tanács irányítása alatt. Lev Davidovics Trockij megkezdte a munka militarizálását: a gazdaság frontján is bevethető munkahadseregeket szervezett. Megindult az általános cserebere a falu és a város között szöget kenyérért jelszóval.
A bolsevikok megittasultak a hadikommunizmus sikereitől. Már annak bevezetése után úgy gondolták, hogy nincs messze az igazi kommunizmus eljövetele.
A nyugati hatalmaknak nem tetszett a bolsevikok tevékenysége. Anglia és Franciaország az Orosz Birodalmon belüli hagyományos érdekszféráik megőrzése érdekében katonai intervencióhoz folyamodtak. Gazdasági blokádot vontak az ország köré, amelynek következménye a belső káosz fokozódása volt. Ráadásul 1921-ben aszály volt, ami a Volga vidékén milliónyi áldozatot követelt. Szaporodtak a lázadások is. A legerőteljesebb a kronstadti tengerészek 1921-es zendülése volt. A felkeléseket a szovjethatalom kíméletlenül leverte. A belső ellenforradalom elleni harc eszközeként nőtt nagyhatalmú szervezetté a még 1917-ben létrehozott VCSK, közkeletű nevén a Cseka. A VCSK rövidítése Összoroszországi Rendkívüli Bizottság az Ellenforradalom és a Szabotázs Elleni Harca. A Cseka fegyveresei rendkívül hidegvérrel végzetek ki bárkit. Tetézve a gondokat 1920 áprilisában Lengyelország ukrán támogatással megtámadta Szovjet-Oroszországot. Pilsudski csapatait délről Vrangel fehér generális is támogatta. A Vörös Hadsereg augusztusra kritikus helyzetbe került: Varsó alatt kudarcot vallott, ami súlyos területi engedményekre kényszerítette Szovjet-Oroszországot. Októberben előzetes béketárgyalások kezdődtek, melynek eredményeként 1921 márciusában megkötötték a rigai békét, melynek értelmében Nyugat-Ukrajnát és Nyugat-Belorussziát Lengyelországhoz csatolták.
A hadikommunizmus válsága és az új gazdaságpolitika
1920 végére a bolsevikok rájöttek, hogy a hadikommunizmus rendszere nem tartható tovább. A parasztság a kényszer-beszolgáltatást nem volt hajlandó tovább csinálni. A hadikommunista irányítás már az élet normalizálását akadályozta. 1921 márciusában megrendezték a párt X. kongresszusát, amelyen határozatot hoztak az Új Gazdasági Politika, a NEP bevezetéséről. Ez a gabona kényszer-beszolgáltatását terményadóval váltotta fel, visszahozta a piaci és pénzviszonyokat, engedélyezte a korábban betiltott magánkereskedelmet.
Az intézkedések hatására megszűntek a parasztfelkelések, fellendült a termelés, és a mezőgazdaság vetésterülete 1925-re megközelítette a háború előtti szintet.
Kísérleteztek bizonyos vállalatok állami szabályozás révén való denacionalizálásával is. Lenin kezdeményezésére a külföldi tőkének is bérletbe kívántak adni egyes vállalatokat, főleg nyersanyag-kitermelő forrásokat. A fokozatos diplomáciai elismerés ellenére a nyugati tőke egyelőre távol tartotta magát a szovjet-oroszországi befektetésektől.
A Szovjetunió létrejötte
1917 és 1922 között a köztársaságok föderációjának különböző típusai jöttek létre: kezdetben az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaságok Szövetsége (OSZFSZK) autonóm köztársaságok szövetségéből épült fel. A kaukázusi köztársaságok önálló területi föderációt hoztak létre. 1921-re az OSZFSZK nemzeti-nemzetiségi szempont alapján szervezett föderatív köztársasággá fejlődött, amelyben Oroszországon kívül már hat autonóm köztársaság (Baskir, Kirgiz, Tatár, Turkesztáni, Gorszki és Dagesztáni) alkotott föderációt. Nemsokára föderatív jellegű kapcsolatba lépett az OSZFSZK-val a többi önálló szovjetköztársaság is: az Ukrán, az Azerbajdzsán, a Belorusz, az Örmény, a Grúz, a Hívai, a Buharai, a Távol-keleti Köztársaság). 1919 tavaszától az OSZFSZK kétoldalú szerződéses viszonyban állt a többi szovjetköztársasággal.
Az OSZFSZK és az Ukrajnai SZSZK 1920. december 28-án gazdasági-katonai szövetségre lépett. Egyesítették a Hadügyi és a Tengerészeti Népbiztosságot, a Legfelső Népgazdasági Tanácsot, a külkereskedelmi, pénzügyi, a közlekedési, a postaügyi és a munkaügyi népbiztosságokat. Ez olyan benyomást keltett, mintha a köztársaságok beléptek volna az OSZFSZK-ba, amely 1922 folyamán lehetőségként számításba is jött. Az automatizálás néven ismert tervezet Sztálin fejéből pattant ki, amely a bolsevikok szűkebb körében támogatásra is talált. Lenin elvetette ezt az elvet. Végül az automatizálás centralizmusa és a laza konföderáció alternatívája közötti lenini alternatíva érvényesült. 1922. december 30-án tartották az I. Össz-szövetségi Szovjetkongresszust, amelyen az OSZFSZK, az Ukrán Szocialista Szovjetköztársaság, a Belorusz Szocialista Szovjetköztársaság és a Kaukázusontúli Szocialista Föderatív Szovjetköztársaság létrehozta a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét, közkeletű nevén a Szovjetuniót. Az új állam alkotmánya 1924. január 31-én lépett hatályba, amely két részből állt. Az első rész kinyilatkoztatta a „kölcsönös bizalom és béke, a nemzeti szabadság és egyenlőség, a népek testvéri együttélése és együttműködése” eszméjét. A második rész össz-szövetségi hatáskörbe utalta a külügyek irányítását, a szövetség és a köztársaságok határainak megváltoztatását, a fegyveres erők irányítását, a hadüzenetet és a békekötést, az egységes állami költségvetés jóváhagyását, az egységes pénz-és hitelrendszer megállapítását, az általános alapelvek megállapítását a közoktatás területén.
A legfőbb államhatalmi szerv a szovjetek küldötteiből álló Összovjet Kongresszus volt, amely saját tagjai közül választotta a Központi Végrehajtó Bizottságot, amit később Legfelsőbb Tanácsnak neveztek. A Legfelsőbb Tanács Szövetségi Tanácsból és Nemzetiségi Tanácsból tevődött össze. Előbbi tagjait a lakosság választotta, utóbbiba a köztársaságok delegáltak képviselőket. A törvényjavaslatok jogerőre emelkedéséhez mindkét tanács jóváhagyása szükséges volt. A kormányhatalom továbbra is a Népbiztosok Tanácsa kezében összpontosult.
Az állami szervek mellett épült ki a bolsevik párt hierarchikus rendszere. A párt legfőbb döntéshozó szerve hivatalosan a kongresszus, gyakorlatilag viszont a kongresszus által választott Központi Bizottság, illetve az ennél még szűkebb Politikai Iroda és Titkárság volt. Ezt a posztot 1922-től Sztálin töltötte be. A párt szerepe kezdetben korlátozott volt, a későbbiekben már a tanácsok és a kormányhatalom fölé nőtt.
Felhasznált irodalom
- 20. századi egyetemes történet I. kötet: Európa. (szerk.: Németh István). Osiris Kiadó, Bp., 2006
- Arany Éva – Németh István: A Romanovok kivégzése. In: Rubicon 2008/7-8
- Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gyula: Oroszország története. Pannonica Kiadó, 2001.
- Romsics Ignác: A 20. század rövid története. Rubicon-Ház Bt., 2011.