A proletárdiktatúra kiépítése és a nemzetközi reakciók:
A gyűjtőfogházban egyesült a két baloldali párt, az MSZDP és a KMP, létrejött a Magyarországi Szocialista Párt. Károlyi lemondása után késő este összeült a párt elnöksége és kijelölte az új kormány tagjait, amelyet Forradalmi Kormányzótanácsnak, tagjait pedig népbiztosoknak nevezték. Az elnök Garbai Sándor lett, a külügyi népbiztos és a tényleges vezető pedig Kun Béla. Kun szociáldemokrata újságíró volt, 1916 tavaszán orosz fogságba esett, majd a bolsevik hatalomátvétel után közeledett hozzájuk, létrehozva a bolsevik párt magyar szárnyát. Jó kapcsolatban állt Leninnel, aki 1918 novemberében küldte haza, hogy szervezze meg a magyarországi kommunista pártot és kísérelje meg a hatalomátvételt. Garbai eredetileg kőműves volt, a népgyűléseken tűnt ki szónoklataival.
Az új hatalom első intézkedése szesztilalom és statárium bevezetése volt. Halálbüntetés járt mindenkinek, aki a Tanácsköztársaságnak fegyveresen ellenszegül, felkelést szít, rabol vagy fosztogat. A hatalom birtokosai rendet akartak és engedelmességet követeltek a korábban épp az ellenkezőjére bíztatott tömegektől.
Március 22-én tették közzé a Mindenkihez! című kiáltványt, melyben közölték, hogy a proletárdiktatúra minden hatalmat a kezébe vesz, Magyarország államformája tanácsköztársaság lesz és azonnal elkezdődnek a kommunizmus megvalósítására irányuló törekvések. További célok között szerepelt egy óriási proletárhadsereg
szervezése és a teljes eszmei és lelki közösség vállalása a szovjetekkel, fegyveres szövetséggel egyetemben.
A Tanácsköztársaság vezetői nagyon reménykedtek az orosz Nagy Testvér segítségében és a világforradalom eljövetelében. Lenin és társai természetesen meleg baráti üdvözletet küldtek magyarországi kollegáiknak, több viszont nem történt Kun Béla nagy bánatára. A párizsi békekonferencia résztvevői pedig nem éppen meleg szavakat fogalmaztak meg, amikor megtudták, hogy Magyarországon kik jutottak uralomra.
Március 24-én Kun Béla jegyzéket küldött a megszeppent békekonferenciához, melyben elismerte a belgrádi egyezményt, azonban fenntartotta a Vix-jegyzék elutasítását. A jegyzékben a Tanácsköztársaság vezetői hajlandóságukat fejezték ki a határok kérdésének megtárgyalását, amely a népek önrendelkezési elvén alapul. A jegyzék újabb vitát kavart a győztesek között, a győztesek Franciaország kivételével elítélték a békekonferencia Magyarországgal szembeni eljárását és Wilson elnök javaslatára antantmissziót küldtek Magyarországra, amelynek vezetője Jan Christian Smuts brit tábornok volt.
Smuts április 4-én érkezett meg Budapestre, a városból azonban nem sokat látott, mivel a Keleti pályaudvarra befutó vonatjáról le se szállt, ott fogadta az őt kétszer meglátogató Kun Bélát. A Vix-jegyzékhez képest Smuts kedvezőbb feltételeket kínált: megígérte a gazdasági blokád feloldását, Magyarország meghívását a
béketárgyalásra. Smuts már kedvezőbb demarkációs vonalat kínált fel, és hangsúlyozta, hogy nem ez a demarkációs vonal lesz a későbbi végleges politikai határ. Kun Béla hajlandó volt elfogadni az új demarkációs vonalat, ha a megszálló csapatok nem avatkoznak be az ország gazdasági és politikai viszonyaiba. A tanácskormány tagjai reménykedtek a tárgyalások sikeres folytatásában. Smuts azonban magát Kun Bélát se vette komolyan és alig egy napos látogatása után hazautazott.
A Tanácsköztársaság belső intézkedései:
A békekonferenciával való jegyzékváltások közben is folytatódott a proletárdiktatúra kiépítése. Március 26-án kártérítés nélkül államosították a 20 munkásnál többet foglalkoztató gyárakat, bányákat, közlekedési vállalatokat
és pénzintézeteket és a lakóházakat. Köztulajdonba kerültek az oktatási és kulturális célokat szolgáló épületek, a szállító vállalatok és a filmipar is. A termelés, szállítás, kereskedés megbénult, mert ezek vezetőinek többségét eltávolították, a gazdagabbakat túszként őrizetbe vették.
Átalakításra került a közigazgatás. Felszámolták a hagyományos közigazgatási szerveket, ezeket mindenhol tanácsok váltották fel. A helyi szervezetek irányítására döntéshozó céllal direktóriumok alakultak, a gyakorlati végrehajtás az intéző bizottságok kezébe került.
Átalakították az igazságszolgáltatást is. Feloszlatták a rendőrséget és a csendőrséget és létrehozták a Vörös Őrséget. Ebbe lényegében átvették a rendőrség, a csendőrség, a határőrizeti szervek és a királyi pénzügyőrség állományát. Akinek nem tetszett az új rendvédelmi szerv, nyugodtan kiléphetett. A Vörös Őrséget a Vörös Hadsereg kiegészítő szervének tekintették, így tagjait bármikor kiküldhették a frontra is. A szervezetet a Belügyi Népbiztosság alá helyezték, hangsúlyozták osztályjellegét, és gondoskodtak a parancsnokság és az őrszemélyzet politikai képzéséről. A belső ellenség szemmel tartása Korvin Ottó feladata volt. Az országot egy budapesti és 11 vidéki kerületre osztották fel.
Megszüntették a bíráskodás addigi rendjét is. A hagyományos bíróságokat meghagyták ugyan a köztörvényes ügyek kezelésére, mellette létrehozták a forradalmi és rögtönítélő bíróságokat, amelyek nagy része laikusokból állt.
A proletárdiktatúra elleni szervezkedések elfojtására és megtorlására karhatalmi alakulatokat hoztak létre. Ezek a szervek hajtották végre a később vörösterrornak nevezett eseményeket. A terror három ember nevével fonódottössze: a fentebb már említett Korvin Ottó, Cserny József és Szamuely Tibor. Szamuely vezette a Lenin-fiúk nevű szervezetet, amely a halálvonatnak nevezett szerelvényéről lett ismert. Ezt a páncélvonatot nagyobb lázadások esetén vetették be. Cserny csapatát a halál angyalainak is nevezték, önhatalmúlag ítéltek el és végeztek ki embereket.
A sok átalakítás mellett hoztak szociális intézkedéseket is. Emelték a béreket és a fizetéseket, bevezették a munkások kötelező biztosítását, amelyet kiterjesztettek a mezőgazdasági munkásokra és a napszámosokra, üdülési lehetőséget teremtettek a fővárosi szegény gyermekek számára, és a gazdag városi lakosság rovására javították a sokgyermekes munkáscsaládok lakásviszonyait. Ezek nagy része azonban csak szóban történt meg, maga Kun Béla sem látott reális esélyt arra, hogy végre is hajthassák ezeket a vívmányokat.
Bevezették az általános munkakötelezettséget. A legfontosabb iparágakban megtiltották a munkahely elhagyását és megszüntették a szabadságolást.
Április 7-én tanácsi választásokat tartottak, amelyet egy 5 nappal korábban közzétett alkotmány alapján bonyolítottak le. A szavazásban minden 18. életévét betöltött elvtárs részt vehetett, kivéve a kizsákmányolókat és a papokat. A szavazás után vágyakozó elvtársaknak kevés választási lehetőségük volt, mivel csak a
szocialista párt állíthatott listát. Ez meg is látszott a részvételen: a 4-4,5 választásra jogosultnak mintegy fele vett csak részt. A szavazás eredményeként az alsó szinteket választották meg, míg a közép-és felső szintekre alulról felfelé delegálták a tagokat. A megválasztottak többségét munkások és szegényparasztok tették ki, de bekerült számos kispolgár, kisgazda és értelmiségi is.
Június közepén tartotta kongresszusát a Magyarországi Szocialista Párt. Ezen tisztázni kívánták a két párt egyesülésekor homályban hagyott kérdéseket, de csak az ellentétek újultak ki. Kun Béla javasolta, hogy a párt vegye fel a Kommunisták Magyarországi Pártja nevet. A javaslatot a szociáldemokraták felháborodva
utasították vissza. Ráadásul a szociáldemokraták a jelölő listákon kihúztak pár kommunista nevet és magukat írták a helyükre. Ebből kis híján pártszakadás lett, de egy kisebb perpatvar után helyreállt a békesség párton belül.
A pártkongresszus után, június 14-én kezdődött meg a Tanácsok Országos Gyűlése, melynek küldötteit megyei és városi tanácsok és a szakszervezetek választották. Ezen elfogadták az új alkotmányt. Az ország neve innentől Magyarországi Szocialista Szövetségi Tanácsköztársaság lett. Az alkotmány szentesítette a
kormányzótanács eddigi intézkedéseit. Elhatározták, hogy a gyűlés évente kétszer ülésezik, két gyűlés között jogait a 150 tagú Szövetséges Központi Intéző Bizottság gyakorolta volna. Megválasztotta az új kormányzótanácsot is. Garbai Sándor megmaradt elnöknek, helyettese Dovcsák Antal lett. Kun Béla továbbra is külügyi népbiztosként funkcionált, a belügy Landler Jenő, a népjóléti és egészségügy Guth Antal, a hadügy Szántó Béla kezébe került. A művelődéspolitika egyik irányítója Lukács György volt. A rendszer törekedett
arra, hogy megszüntesse a burzsoázia műveltségi kiváltságát és a dolgozó nép is élvezhesse a kulturális szépséget. Ennek jegyében köztulajdonba vették a gazdagok birtokában levő műkincseket és a Műcsarnokban kiállítást rendeztek belőle. Igyekeztek megnyerni maguknak a korszak művelődésének főbb kulcsembereit, akiket művészeti direktóriumokba, illetve egyetemi tanárokká neveztek ki. Katedrát kapott többek között Babits Mihály, Benedek Marcell, Szekfű Gyula. Különféle posztokat fogadott el Marczali Henrik és Bartók Béla.
De meg lehetett találni Kodály Zoltánt, az egész Nyugat gárdáját és Korda Sándort is. A rendszert támogató művészek egy ideig dicsőítették a forradalmat. Nemsokára sokan csalódtak a rendszerben, ettől függetlenül a későbbiekben valamennyien megbánták, hogy a Tanácsköztársaság mellé álltak, mivel a rendszer bukását követő tisztogatási hullám nem kímélte őket.
Az oktatást is próbálta a maga képére formálni a rendszer. A közoktatásügyi népbiztos Kunfi Zsigmond volt. Ő kezdte el a nyolcosztályos, kötelező és ingyenes iskolai oktatás bevezetését és a középiskolák egységesítését. Megbízásokat adott új tankönyvek írására. Megszüntette az imádkozást az iskolákban, a hitoktatást választhatóvá tette, és leszedette a tantermekből a feszületeket és más vallásos jelvényeket. A vallásos rendek által fenntartott iskolák az állam irányítása alá kerültek.
A rendszer belső ellenségei - ellenforradalmi szervezkedés:
A proletárdiktatúra intézkedései kivívták a lakosság ellenszenvét. A városiakat az éhínség és a pénz elértéktelenedése sújtotta, a falusiak pedig a földosztás helyett egy szélsőséges vallás-és egyházellenes propagandát kaptak. Ennek köszönhetően a rendszerrel szemben álló jobboldali politikai erők támogatásra
találtak a nép körében. A magukat ellenforradalmároknak nevező erők nemcsak a proletárdiktatúrát kívánták felszámolni, céljuk volt továbbá az őszirózsás forradalom előtti állapotok teljes visszaállítása.
Az első ellenforradalmi csoport Bécsben alakult meg április 12-én Bethlen István vezetésével, Antibolsevista Comité (ABC) néven. A csoport nagy része birtokosokból és katonatisztekből tevődött össze. Az ABC lényegében több irányzatot foglalt magába. A mérsékeltebbnek Bethlen volt a szellemi vezére, ez a magyar kiutat politikai és diplomáciai eszközökkel kereste, és a győztes hatalmak segítségére akart támaszkodni. A népesebb és radikálisabb tábort Szemrecsányi György és Pallavicini György vezette, ők az erőszakos akciók hívei voltak. Ők próbálkoztak egy katonai betöréssel Brucknál, de kudarcot vallottak. Sikeresen végrehajtották viszont a bécsi követségen elhelyezett pénz elrablását. Bethlen eközben beadványokat küldött a bécsi antant misszióknak, és koalíciós terveket dolgozott ki a remélt külföldi katonai beavatkozást követő magyar konszolidálásra.
Grazban is kialakult egy ellenforradalmár csoport, amelyet Sigray Antal felkérésére Lehár Antal ezredes szervezett meg. Később a radikálisabb bécsi csoport hozzájuk csatlakozott, a rabolt pénz is hozzájuk került, amelyen fegyvert vásároltak. Ők is terveztek betörést a vörös uralom ellen, de nem került rá sor. A későbbiekben a csoportban létrejött kemény mag fog segédkezni IV. Károlynak a visszatérési kísérletnél.
Május 5-én Károlyi Gyula gróf alakított Aradon ellenkormányt, amely a románok miatt kénytelen volt Szegedre átköltözni. Ez a csoport kapcsolatot tartott fenn a bécsi csapat Bethlen képviselte szárnyával. A kormány külügyminisztere Teleki Pál volt. A hadügyminisztérium élére Horthy Miklós altengernagy került. A minisztérium francia engedéllyel katonai alakulatot szervezett, és azon munkálkodott, hogy ellenforradalmi megmozdulásokat szervezzen a proletárdiktatúra ellen. Szegeden volt a korábbi MOVE vezér, Gömbös Gyula is, de őt a franciák távozásra szólították fel. Károlyi Gyula és kormánya mindent megtett azért, hogy kivívja a franciák elismerését, de azok túlságosan reakciósnak találták az általa vezetett kabinetet. Ennek köszönhetően Károlyi július 12-én
átadta a kormányzást P. Ábrahám Dezsőnek, aki előtte a Károlyi Mihály vezette kormány igazságügyi államtitkára volt. Az eredeti csapatból csak Teleki maradt a helyén, de az összetétel már jobban tetszett a franciáknak is. Végül a szegedi kormány augusztus 19-én feloszlatta önmagát.
A politikai szervezkedés mellett április elejétől az ország különböző pontjain sztrájkok és felkelési kísérletek keserítették meg a proletárdiktatúra mindennapjait. A rendszer a vörösterrorral válaszolt és április 19-én elrendelték a vagyonos emberek és ismert személyiségek, összesen 489 fő túszként való őrizetbe vételét. A listán szerepelt három későbbi miniszterelnök, Friedrich István, Huszár Károly és Simonyi-Semadam Sándor is. A rendszer vezetői azonban rájöttek, hogy ezzel az értelmiségi és középrétegeket fordítják el maguktól, ezért május végén elrendelték a túszok szabadon bocsátását.
Május végén, június elején a Dunántúlon fordultak szembe a tanácshatalommal. Kibontakozott a dunántúli vasutassztrájk és fegyveres ellenállásra került sor Vas, Sopron és Moson megyékben. Ezeket Szamuely Tibor és csapata verte le.
Júniusban a Duna-Tisza közén népfelkelés bontakozott ki a proletárdiktatúra ellen. Ennek az volt a közvetlen kiváltó oka, hogy a Kormányzótanács a közelgő aratás miatt újabb rendeletet hozott, melyben egy személyre csak 72 kg gabonafejadagot akart meghagyni, a többit el akarta rekviráltatni a városok élelmezésének
biztosítására. Emellett itt is elrendelték a 18-45 év közöttiek kötelező sorozását a proletárdiktatúráért vívott harchoz, ez a mezőgazdaságban dolgozóknak egyet jelentett azzal, hogy valószínű nem tudják befejezni az
aratást és télire kenyér nélkül maradnak. Dunapatajon a sorozás előtti napon, június 18-án győzött a felkelés, a községi direktórium tagjait és a kommunistákat őrizetbe vették, s a helyi vörös őrséget lefegyverezték. A
felkelés Kiskunlacházától Szekszárdig napok alatt győzött és már Szamuely bandáját kellett bevetni. Szamuely jött látott és vérengzett. Dunapatajon mintegy 48 felkelőt lőttek le egyszerre, majd megkezdődtek a megtorlások. Ennek során több mint 50 felkelőt végeztek ki.
Június 24-én Budapesten a Ludovika Akadémia tisztinövendékei robbantottak ki felkelést, de ezt a fővárosban tartózkodó vörös csapatok gyorsan elfojtották. A megtorlást Stromfeld Aurél fellépése akadályozta meg.
A rendszer külső ellenségei - Honvédő háború és a Tanácsköztársaság bukása:
Smuts tábornok hazautazásával egy időben Franchet d' Esperey megszervezte a román, a csehszlovák és a szerb erők Magyarország elleni támadását. Április 16-án először a románok lépték át a Vix-jegyzékben kijelölt demarkációs vonalat, majd a csehszlovákok a hónap végén indították meg támadásukat.
A románokáprilis 19-én bevonultak Szatmárnémetibe, 20-án Nagyváradra, 23-án Debrecenbe. Ugyanezen a napon a csehszlovákok támadtak Ungvárnál, majd 28-án Csap és Munkács között. A románok fő egységei a hónap végére mindenütt elérték a Tisza vonalát, míg a csehszlovákok Miskolc, Eger és Salgótarján irányában nyomultak előre.
Május elsejét így a Tanácsköztársaság vezetői két szomszéd fenyegetése között, de nagy külsőségek közepette ünnepelték meg. Miközben Budapesten zengett a vörös majális, addig a csehszlovákok megszerezték Miskolcot, Diósgyőrt és Ózdot.
A Kormányzótanács néhány tagja már arra gondolt, hogy átadják a hatalmat a szakszervezeteknek, hátha velük hajlandó tárgyalni az antant. Ezt a verziót Kun Béla fellépése vetette el. Május elején megkezdődött a hadsereg szervezése Böhm Vilmos hadseregparancsnok és Stromfeld Aurél volt vezérkari ezredes szervezésével. Az egységek irányítását hivatásos tisztekre bízták, akik szimpla hazaszeretetből vállalták a harcot a betörő ellenséggel szemben, az ideológia másodlagosnak számított. Végül május végére mintegy 120 ezresre duzzadt a Vörös Hadsereg létszáma, a hónap végére elérte a 400 ezer főt.
Stromfeld kidolgozta a nagyszerű északi hadjáratot, amely kicsit idézte a 70 évvel korábbi dicsőséges tavaszi hadjáratot. A Vörös Hadsereg sorra foglalta vissza a csehek által megszállt részeket, elsőnek Salgótarjánt. Május közepén kezdtek neki Miskolc visszafoglalásához, 22-én már a Vörös Hadseregé volt a város. A következő lépésben elvágták egymástól a csehszlovák a és a román erőket. Június 6-án visszafoglalták Kassát, majd 10-én Bártfánál elérték a lengyel határt.
Stromfeld északnyugat felé tervezte a következő lépést, a Tanácsköztársaság vezetői azonban mást tartottak fontosnak. A világforradalom lázában égve Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot, amelyet elsősorban a szlovák önállóság hívei támogattak.
A párizsi békekonferencia tagjai egyre nyugtalanabbul figyelték az északi hadjárat fejleményeit. Clemenceau június 7-én egy jegyzéket intézett a Forradalmi Kormányzótanácshoz, melyben a csehszlovákok elleni hadműveletek azonnali beszüntetését, és a demarkációs vonalra való visszavonulást követelte. Jelezte,
ha teljesítik, esetleg meghívást kaphatnak a béketárgyalásokra.
Kun Béla a jegyzékre adott válaszában önvédelemre hivatkozott, mivel a másik fél a belgrádi fegyverszünetet sértette meg. Clemenceau újabb jegyzéket küldött, melyben közölte Magyarország új határait, ezek északon és keleten megegyeztek a későbbi trianoni határokkal. Továbbra is felszólította a Kormányzótanácsot, hogy vonja vissza csapatait a jegyzékben leírt határok mögé. Cserébe megígérte, hogy a román csapatokat kivonják a Tiszántúlról. A kétoldalú levelezésbe az antant haderő főparancsnoka, Ferdinand Foch is beleszólt. Június
23-án ultimátumot küldött, követelve, hogy a Vörös Hadsereg vonuljon vissza a kijelölt határra. Böhm elfogadta az ultimátumot, majd a Tanácsok Országos Gyűlése is elfogadta Clemenceau feltételeit. Ebben nagy szerepet játszott az országban dúló elégedetlenség és a hadsereg bomlása, a visszavonulás bejelentése csak tovább demoralizálta a szervezetet. Stromfeld lemondott vezérkari főnöki tisztségéről, majd példáját sok kollegája követte.
A proletárdiktatúra vezetői néhány hét erőgyűjtésre gondoltak ekkor, gondolva, hogy a rendszer válságát leküzdhetik. Ez nem sikerült. Az egyetlen lehetőséget a románok elleni támadásban látták. Július 20-án meg is indították három irányból (Tokaj, Szolnok, Csongrád) a támadást, amely amilyen gyorsan kigondolták, olyan gyorsan össze is omlott. 24-én a románok ellentámadást indítottak, amelyet a Vörös Hadsereg nem volt képes elhárítani. A román csapatok 29-én átkeltek a Tiszán és elindultak Budapest felé.
Augusztus 1-én lemondott a Forradalmi Kormányzótanács, a vezető tisztségviselők különvonaton Bécsbe menekültek. Maga Kun Béla a munkásságot hibáztatta a rendszer bukásáért. Miután ezen túltette magát, Kosztolányi Dezső után szabadon saját vezetésű repülőgéppel, zserbókkal, ékszerekkel, vastag aranyláncokkal és egyéb kincsekkel elmenekült az országból.
Utóélet:
A proletárdiktatúra elítélése már az ellenforradalmi rendszer hatalomra kerülése után megkezdődött büntetőjogilag és történelmileg egyaránt. A proletárdiktatúrát a magyar történelem mélypontjaként nevezték meg, amely „a földretiport, megalázott, kifosztott magyar nemzet történelmének (…) leggyászosabb és legszomorúbb időszaka”. A népbiztosok közül sokan a Szovjetunióba menekültek, ahol a sztálini terror áldozatai lettek. Az itthon maradtak nagy része a korszak folyamán többször vendégeskedett a büntetésvégrehajtási intézetekben.
A kommün emlékezete 1956-ban vett nagy fordulatot, először az SZKP XX. kongresszusa után szabadították meg Kun Béla emlékét az áruló címkétől, mondván ő is a leleplezett Sztálini terror áldozata volt. Aztán az októberi, utólag ellenforradalommá kikiáltott szabadságharc leverése után kellett valami, forradalminak és internacioalistának mondható. Ekkor lépett a kádári emlékezetpolitika 1919 emlékéhez, és szerte az országban számos emlékmű épült a Tanácsköztársaság emlékére. Az ötvenedik évfordulóra Nemes Dezső megíratta Hajdú Tiborral a Tanácsköztársaság történetét, aki csak úgy vállalta a kötet megírását, hogy olyan kényes kérdésekről is szót ejthet benne, mint a terror, az egyházellenesség vagy a népbiztosok zsidó származása. Ezt végül 10 hónap alatt írta meg.
A rendszerváltás után a Tanácsköztársaság a történelem szemétdombjára, a rendszert dicsőítő emlékművek a szocialista szobrokkal együtt a Budapest szélén található Memento Parkba kerültek múzeumi darabokként. Ezután a vörösterror áldozatainak emeltek emlékművet, mellette Kun Béla és társai neve újra szitokszóként került a politikai közbeszédbe. 2021-ben jelent meg egy újabb ismeretterjesztő könyv, amelyet Hatos Pál jegyzett és ő jegyezte meg az utószóban: „Harminc év tetszhalott létezés után kiderült: 1919 történetének koránt sincs még vége. Lehet, hogy nem mi vesszük birtokba a múltat, hanem a múlt tartja zsarnoki fogságában jelenünket? Mint egy rossz könyvet az unalmasan ismétlődő történetek, úgy fojtogatja újra és újra a magyar életet a „mi” és „ők” fojtogató kígyószorítása. Pedig, ahogy a Zsivago doktor gyönyörű lelkű főhősnője, Lara megfogalmazta az orosz polgárháború kapcsán: „Csak a rossz könyvekben él két különböző tábor, csak ott nem érintkeznek egymással. A valóságban minden összefonódik”.”
Felhasznált irodalom:
20. századi magyar történelem 1900-1994. (szerk.: Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos). Korona Kiadó, Bp., 1997.
Cartledge, Bryan: Megmaradni... A magyar történelem egy angol szemével. Officina Kiadó, 2011.
Csunderlik Péter: Csupa hajdani eszelős. Írások az 1900-1945-ös Magyarországról és emlékezetéről. Napvilág Kiadó, Bp., 2020.
Dömötör Attila - Buzek Zsuzsanna: Történelmi lexikon. Saxum Kiadó, 1999.
Hatos Pál: Rosszfiúk világforradalma. Az 1919-es magyarországi Tanácsköztársaság története. Jaffa Kiadó, Bp., 2021.
Konok Péter: Két terror Magyarországon 1919-1920. In: Rubicon 2011/2
Kosztolányi Dezső: Édes Anna. Talentum Diákkönyvtár sorozat, Akkor Kiadó.
Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában 1914-1945. Történelmi Kézikönyvtár sorozat (sorozatszerkesztők: Simándi Irén és Ifj. Barta János). Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998.
Ormos Mária: Világháború és forradalmak 1914-1919. Magyarország története 17. kötet (főszerk.: Romsics Ignác). Kossuth Kiadó, Bp., 2009.
Romsics Ignác: A 20. század rövid története. Rubicon-Ház Bt., Bp., 2011-
Salamon Konrád: Magyar történelem 1914-1990. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1998.