A kiegyezési törekvések erősödése
Az 1860-as évek első felében sok jel utalt arra, hogy a magyar politikai vezető réteg nem a nemzetiségekkel való megegyezés és a társadalmi reformok továbbfejlesztése révén akarja megtalálni az önkényuralom és saját passzív ellenállása közös válságából a kiutat. A gazdasági-társadalmi változások következtében egyre ellentmondásosabb érdekviszonyok éppúgy nehezebbé tették az új érdekegyesítés kimunkálását, mint ahogy a régebbi politikai törekvések is vakvágányra futottak. A nemzetiségek most már versenytársaknak számítottak a Béccsel indítandó alkudozás terén. A politizáló elit véleményét nagyon jól fejezte ki Kecskeméty Aurél: „Ausztriával s uralkodó házávali kibékülésünk ára nem oly nagy, mint amelyet a nemzetiségek követelnek, s ügyetlen forradalmáraink megadni készek lennének”.
Az udvar látszólag komoly sikernek könyvelhette el, hogy az 1863-ban összehívott erdélyi országgyűlés végül elküldte képviselőit a birodalmi tanácsba. Bár a választási manipulációk és a magyarok bojkottja leplezte a manővert, ez az esemény is fokozta kicsit a magyarok politikai elszigetelődésének érzését. Hatott a lefolyt évtizedben felnövekvő új nemzedék társadalmi nyomása is. Ezek kevés megértéssel nézték az öregek passzivitási politikáját, és persze nem is alap nélkül bíztak abban, hogy a kiegyezés esetén jelentősen javulna a hitelellátás, illetve a megnyíló állami állások, hadseregbeli beosztások stb. kitűnő egzisztenciákat biztosíthatnának a gazdasági átalakulás kárvallottjainak. Az öregek ráadásul belefáradtak a politikai küzdelembe, és lassan azzal is beérték, hogy a megrendülő Habsburg-vezetés engedékenynek tűnt.
Augusz Antal báró és Danielik János egri kanonok közvetítette Ferenc József és Deák Ferenc 1864-65 fordulóján zajló titkos tárgyalásait. Augusz két alkalommal kereste fel Deákot, aki hamarosan nekifogott az előkészületekhez. Jelezte Kemény Zsigmondnak, hogy iránycikket szeretne megjelentetni lapjában, a Pesti Naplóban. Kemény Salamon Ferenc történészt küldte Deák segítségére. Salamon írta amit Deák diktált, illetve segített kikeresni a Corpus Jurisból a régi törvényeket. A diktálás hat órán keresztül tartott, majd Deák felolvastatta a cikket és egy-két szót igazított rajta. Így született meg a Húsvéti cikk, amely 1865. április 16-án jelent meg a Pesti Napló hasábjain. A kortársak úgy tekintettek a cikkre, mint ami elindítja a kiegyezést. Sokaknak ekkor vált világossá, hogy Deák engedett a 48-ból. Most már úgy látta: a legfontosabb az, hogy a birodalom biztonsága „teljesen eléressék”, és a magyar alkotmány alaptörvényei azok, amelyek a „lehetőségig fenntartassanak”. Deák a magyar történelemből hoz fel példákat. A magyarok nem rebellisek, hanem törvényeiket tartják tiszteletben, ezért lázadnak. Szól az 1680-tól való harcokról, II. Józsefről, 1823-as rendi ellenállási mozgalomról. 1848-49-be nem akar belemenni. Beismeri, hogy van egy király, aki rossz tanácsot követ, így erkölcsileg felmenti Ferenc Józsefet. A rossz tanácsadó jelenleg Schmerling, Ferenc Józsefnek szakítania kellene a politikájával. A magyarok saját törvényeihez ragaszkodtak, a Birodalomért semmiről nem mondanának le. A cikkben semmivel nem mond többet, mint 1847-ben az Ellenzéki Nyilatkozattal. Mindent azért nem ad fel, hogy betagolódjon a birodalomba. Fő mondanivalója: Lesz kiegyezés, fel kell adni egy kicsit. A cikkben semmi konkrétum nincs Ausztria-Magyarország viszonyáról. Itthon a kiegyezés előkészítőjeként, külföldön úgy tekintik, hogy Deák elfogadja a Februári pátenst. A konkrét rendezés tervét alig egy hónappal később Apponyi György bécsi lapja, a Debatte közölte hasábjain. Ez volt a májusi program. A Pragmatica Sanctióból vezette le a kiegyezést. Megnevezte a közös ügyeket is, amelyek azért kellenek, hogy a Monarchia biztonságban fennmaradjon. Közös ügynek nyilvánította az udvartartást és a külügyeket. A hadügyekben kompromisszumot ajánlott: elismerte az egységes birodalmi hadsereg és hadvezetés szükségességét, ugyanakkor az újonclétszám, a szolgálati idő, a hadsereg elszállásolása és elhelyezése kérdésében továbbra is a magyar parlamentnek kívánta fenntartani a döntés jogát. A pénzügyeket is birodalmi és országos ügyekre kívánta bontani. A vám-, kereskedelem-és adópolitikában az önállóság mellett az alapelvek összehangolásának követelményét hangoztatta – de elutasította, hogy azokat közös ügynek ismerje el, s ugyanez volt az álláspontja a birodalmi államadósságok kérdésében is. A közös ügyek kezelésére javasolta a magyar és az ausztriai parlament által választandó delegációk rendszerét, miközben az egyes országgyűlések számára is befolyást akart biztosítani azzal, hogy a delegációkba választott képviselőket előzetes utasításokkal láthassák el. Nem akart közös birodalmi parlamentet létrehozni, mert szerinte az háttérbe szorítaná a két országos parlamentet.
A közös ügyek felülvizsgálatára a kiegyezést követően nincs mód. A közös ügyek díját 10 évente újra kell tárgyalni. A változó korhoz kell idomítani a közös ügyeket. Végrehajtását kvóta arányában adják meg, ezt az ország gazdasági teljesítőképességéhez mérik. Az első 30-70% Ausztria javára. 10 évente előveszik a közös érdekeltségű ügyeket. Ezeket fel lehet mondani.
A kvóta és a hadsereg feltétele a birodalom működésének, ha nem sikerül megállapodni, akkor Ferenc József kezébe kerül a döntés. A közös érdekeltségűeknél ha nincs megállapodás, akkor nincs.
Az 1865-ben hivatalba lépett Belcredi-kormány abszolutista eszközökkel fogott hozzá egy újabb alkotmányos rendszer előkészítéséhez. Egy szeptemberi uralkodói manifesztum ennek egyértelmű jeleként felfüggesztette a Februári Pátenst és szüneteltette a birodalmi tanács működését, nemsokára bejelentették a birodalom különféle Landtagjai (tartomángyűlései) összehívását is az őszi-téli periódus különböző időpontjaira. Az önkényuralmi módszerek manipulatív használatát az 1859-61 közötti politikai erjedés megismétlődésétől való félelem ösztönözte: ezért maradtak érvényben a Zichy kancellárságának idején újra bevezetett 1852-es sajtórendszabályok, és emiatt mellőzték a megyei önkormányzatok felélesztését is. Utóbbit nehezen nyelték le Deákék, mert emiatt fogas kérdésnek bizonyult a választások lebonyolítását intéző középponti választmányok létrehozása. Végül olyan kompromisszum született, miszerint csupán erre az egyetlen alkalomra jöhetnek össze a testületek, és nem folytathatnak politikai vitát.
A konzervatív csoport ekkor már Deákékat támogatta, és a Határozati Párt nagy részéből alakuló balközép is utat nyitott neki, csak a szélsőbalnak nevezett határozati balszárny jelöltjei ellen folyt komolyabb küzdelem. Javasolták az 1861. évi országgyűlés teljes tagságának újraválasztását, Deák fellépett ellenük. Ez azt eredményezte, hogy az 1865 decemberében összeülő harmadik magyar népképviseleti országgyűlésen a Deák-párt került határozott többségbe. A fordulat kibontakozását hátráltatta, hogy egyelőre nem volt világos: a 48-as törvények megváltoztatása előfeltétele vagy a következménye legyen a kiegyezésnek? 1866 márciusában egy 67 fős bizottság ült össze a közösügyi javaslat elkészítésére, amely egy 15 tagú albizottságra bízta az érdemi munkát, ennek elnöke Andrássy Gyula lett.
A kiegyezés megkötése és tartalma
A magyar politikai vezető réteg kiegyezési ajánlatát végül a königgrätzi vereség (1866 augusztus) után fogadta el az uralkodó. A német hegemónia feletti versengés a Schleswig és Holstein hercegségek irányítása miatti konfliktus ürügyén hozta el a porosz-osztrák háborút, amelyben nagyon sok magyar is meghalt, köztük Königgrätznél is. A poroszok az olaszokkal is szövetséget kötöttek Bécs ellen, amellyel Viktor Emánuel járt jobban: Garibaldi kivételével minden tábornokát és admirálisát megverték az osztrákok, végül a poroszok döntő győzelmének következményeként mégis megkaphatta Velencét.
A háború előkészítése idején a szövetségeseket kereső Bismarck kapcsolatba lépett a magyar emigrációval is. Kossuth tisztában volt vele, hogy az 1863-ban levert lengyel felkelés óta jelentősen romlottak az európai elnyomott népek összefogásának esélyei, mégsem mondott nemet a porosz-olasz szövetséggel való együttműködésre, ha a legkisebb lehetőség nyílhat a nagyon remélt hazai Habsburg-ellenes kezdeményezés külső támogatására. Felújította az olaszokkal a kapcsolatait, és támogatta a balkáni pozíciók újra megerősítését is, amelynek titkos megbízottakkal folytatott tárgyalásain kedvező visszhanggal került említésre a Dunai Szövetség terve. Ekkoriban azonban már nem volt közvetlen kapcsolata a hazával, egyedül Komáromy Györggyel és Csáky Tivadarral. Kossuth befolyásának korlátait jelezte az a tény is, hogy Klapka tábornok porosz segítséggel, Sziléziában felállított magyar légió élén a kossuthi feltételek mellőzésével tört be magyar földre (1866. augusztus 3), de hamarosan visszament. A Csáky-Komáromy csoport által ígért hazai felkelés sem volt sehol, és az 1866-ban megkötött pozsonyi béke pontot tett az emigrációs erőfeszítésekre.
Deák a háborús vereség után sem változtatott a feltételeken. Bécsben csak Ferdinand Beust báró kormányba való lépésével gyorsultak fel az események. Ő meg tudta győzni az uralkodót, hogy minden további lépés elengedhetetlen belpolitikai előfeltétele a kiegyezés. Ennek jóváhagyása az 1866 novemberében újra összegyűlt magyar országgyűlésre várt. 1867. január 9-11 között Andrássy, Eötvös József és Lónyai Menyhért tárgyaltak Bécsben, majd a többször módosuló javaslatokat elfogadta az országgyűlés 67-es bizottsága. A megállapodások legfontosabb pontjai az uralkodónak a hadsereg feletti korlátlan rendelkezését garantálták, továbbá előszentesítési jogot adtak számára: eszerint miniszterei a parlamentben csupán az ő egyetértésével nyújthattak be törvényjavaslatot. Február 17-én Andrássyt kinevezték miniszterelnöknek, 20-án megalakult a kormány, március .30-án pedig elfogadták a közösügyi törvényjavaslatot. A 69 paragrafusból álló 1867/12-es tc. leszögezte, hogy az uralkodó személye és a Pragmatica Sanctio két szuverén államot köt össze, utóbbiból közös ügyek fakadnak: a kül- és hadügy, illetve az ezeket fedező pénzügy. Az e területeken intézkedő 3 közös miniszter költségvetését a két birodalomfélből kiküldött delegációk tárgyalják, ezek esetleges közös ülésén csak szavazni lehet. Quóta szabályozza a közös költségek arányát, emellett Magyarország méltányosságból átvállalja az osztrák államadósság egy részét, továbbá 10 évenként megújítandó gazdasági kiegyezést köt Ausztriával, amellyel a pénzrendszer és a pénzláb is közös lesz. Végül 1867. június 8-án I. Ferenc Józsefet szemkápráztató külsőségek közepette megkoronázták a budai Mátyás-templomban. Deák nem volt jelent meg a koronázáson, beteget jelentett. Elfogadta, de nem ünnepelt. Feltehetőleg nem akart e szimbolikus ünnepi gesztus szemtanúja és részese lenni. Ferenc József június 12-én szentesítette a kiegyezési törvényeket.
A kiegyezésnek természetesen voltak ellenzői is. A legnagyobb Kossuth volt, aki erős hangvételű nyílt levéllel fordult Deákhoz. A levelet 1867. május 26-án a Magyar Újság közölte le és Cassandra-levél néven széles körben ismertté vált. Kossuth ebben támadta az áprilisi törvények visszaállítását, amely lehetővé teszi, hogy Ausztria beavatkozhasson a magyar pénzügyekbe és a hadügybe. Magyarország feladta saját védővonalát. Kossuth azzal is vádolta Deákot, hogy nem sikerült kiaknáznia az osztrákok Königgrätz utáni gyengeségét. Végül azzal érvelt, hogy mivel Magyarország Ausztriához köti magát, osztoznia kell annak sorsában is, ami Németország és Oroszország szomszédságában csakis tragédiához vezethet.
A dualista államszervezet kialakítása
Beust úgy vélte, vannak olyan ügyek, „amelyek politikai természetűek és az összbirodalomra vonatkoznak”. Ezek kezelésére egy birodalmi kancellári tisztségre lenne szükség, melynek betöltésére a külügyminiszter lenne leginkább hivatott. Ez a terv megbukott a magyar tiltakozáson, de Beust elképzeléseinek reális alapja volt. A dualizmus eredendő strukturális ellentmondásának tekinthető, hogy a közös ügyek kezelése már az elején egy harmadik hatalmi centrumot is beépített az állam szerkezetébe. Ennek Ferenc József állt a fókuszában, méghozzá akkora nyomatékkal, hogy kiélezett pillanatokban a parlamentáris kormányokra is ráerőltethette akaratát.
A közös ügyeket végső soron kezelő közös minisztertanács két lépcsőben nyerte el végleges funkcióját. A königgrätzi csata és a kiegyezés után még egy ideig érvényesülni próbált egy olyan törekvés, hogy igazi Reichskanzleiként (birodalmi kancelláriaként) működjék, tényleges döntési hatáskörrel. 1871 után a közös minisztertanács az együttes cselekvésnek lett a fóruma. A közös miniszterek nem vihettek igazán önálló politikát, mert a delegációk ellenőrzése alá tartoztak, ezek támogatását viszont csak az országos parlamentekben többséggel rendelkező miniszterelnökök biztosíthatták. A delegációk összehívásáról, illetve a kül-és katonapolitikai döntések anyagi vonzatainak ezek elébe terjesztéséről csak ilyen összetételben születhetett döntés.
A döntések a parlamentáris mellett jórészt a kabinetpolitika eszközeivel formálható térben alakultak ki, épült ki a szokás által lassan szentesített gyakorlat, és itt kulcstényező volt az uralkodó akarata és személyisége. Ha sikerült a támogatását megszerezni – amihez Andrássy nagyon jól értett -, akkor a magyar érdek is érvényesülni tudott a bécsiek ellenében.
A delegációk felállítása Ausztriában azért volt elfogadható, mert úgy vélték, csírája lehet egy közös birodalmi parlament idővel kifejlődni remélt intézményének. A magyarok viszont éppen ennek teljes kizárása érdekében szorgalmazták ugyanezt a formát, többek között előírva a törvényben, hogy „a két bizottság egymással, együttes ülésben, nem tanácskozhatik, hanem mindenik írásban közli nézeteit”. A Ennek belső ellentmondását az az igény okozta, hogy miközben a delegációk nem gyakorolhattak teljes parlamenti funkciókat, a miniszterek feletti olyan hatékony ellenőrzést vártak el tőlük, amelyre csupán egy valódi parlament eszköztárával lett volna lehetőség. Az évente egyszeri ülésezés kevés volt ahhoz, hogy ezek a 60 tagú testületek politikai kontrollt érvényesíthessenek. Ám a közös költségvetés tárgyalásakor vitájuk mindig érdemi volt, és állásfoglalásuk kellő súllyal érvényesült a politikai mechanizmusban.
A függő kérdések rendezése
A közös ügyek kezelésének egyik legérzékenyebb pontja a magyarok számára a hadsereg helyzetének rendezése volt. Hosszú viták után végül a véderőről alkotott törvények kimondták az általános és személyes, helyettesítést és megváltást kizáró katonáskodási kötelezettséget, amely nélkülözhetetlen előfeltétele volt a birodalmi hadügy reformjának. Ennek révén azonban elsősorban a német vezényleti nyelvű közös hadsereg erősödött, ezt a magyar közvélemény úgy tudta elviselni, hogy az udvar végül beleegyezett az önálló honvédség állandó keretekkel történő felállításába. Ám a magyar vezényletű hadsereg csak gyalogsággal és huszárlovassággal rendelkezett, alakulataiban csak a közös hadsereg újonclétszámának biztosítása után engedélyezték a sorozást, és főparancsnokának kinevezése a legfőbb hadúr rezervált jogai közé tartozott.
1867. szeptember 12-én az osztrák és a magyar pénzügyminiszter megkötötte a vöslaui titkos megállapodást. Ez volt a gazdasági kiegyezés rejtett része. Az osztrák államnak 1876-ig érvényes megállapodása volt az Osztrák Nemzeti Bankkal, így ennek felülvizsgálatára nem volt mód. A magyar kormány ígérete szerint addig nem kérdőjelezi meg az ONB szabadalmának érvényességét, az ONB viszont informálisan eleget tesz a bankfiókok szaporítására vonatkozó magyar igényeknek. A dualizmus gazdasági téren elvileg lehetővé tette, hogy Magyarország önálló pénz-és vámrendszert alakítson ki magának. Ehelyett 10 évenként megújítandó gazdasági kiegyezésben állapodtak meg, amely közös pénzrendszert és vámszövetséget, a közlekedés és a postai szabályzat egységesítését, a mértékrendszer közösségét, továbbá annak szabadságát tartalmazta, hogy a birodalom bármely polgára bárhol ipari és kereskedelmi tevékenységet folytathasson.
Ausztriában 1867-ben a decemberi alkotmány kihirdette a parlamentáris, felelős kormányzás bevezetését. Az ottani kiegyezési törvény a birodalom államjogi egységének hangsúlyozását célozták. Karl Auersperg polgárkománya jelentős liberális reformokat vezetett be (szabad vallásgyakorlat, polgári házasság, népiskolai törvény), de már 1870-ben felőrölte a szláv önállósulási törekvések elutasítása miatti parlamenti válság, mivel ragaszkodtak Ausztriában az osztrák-német hegemóniához. Ezért nem engedett a cseh törekvéseknek, holott az uralkodó szimpatizált velük. Így nem sikerült a trialista megoldást elérni, Ausztriában a korszak végéig fennmaradt a német fölény.
A föderalista-trialista törekvéseket Magyarországon is elutasította az uralkodó. A horvátok is csak akkor próbálkoztak a föderalista megoldással, mikor a magyarokkal nem sikerült megegyezni. A konfliktust a horvát-magyar közjogi egyezménnyel oldották meg. Eszerint Horvátország „külön territóriummal bíró politikai nemzet, s belügyeire nézve saját törvényhozással és kormányzattal bír” – bár a beligazgatáson, az igazságügyön, valamint a vallás-és közoktatásügyeken kívül minden egyéb kérdésben a budapesti közös kormányé lett a döntés joga. A zágrábi autonóm kormány élére a bán került, a magyar kormányba egy tárca nélküli horvát-szlavón-dalmát minisztert is kineveztek, a pesti közös országgyűlésbe pedig a száborból 42 küldöttet választottak. A megállapodás biztosította az önálló állami lét bizonyos elemeit, a horvát nyelv politikai érvényesülését, továbbá a nemzeti kulturális és politikai intézmények viszonylag széles körű fejlesztését. 6 képviselői helyük volt a magyar delegációban. A horvát autonómia anyagi és társadalmi erősödését támogatta Szlavónia odacsatolása, továbbá a Határőrvidék polgárosodása is.
Az 1868/44. tc. foglalkozott a nemzetiségekkel. Liberális szelleműnek tekinthető, mert a korlátok ellenére is a közigazgatás, a bíráskodás, az oktatás és az egyházi élet területein viszonylag széles körben nyitott teret a saját nyelvnek. Előírta, hogy ha egy törvényhatóságban a kisebbség eléri a 20%-ot, kérheti a második vagy harmadik hivatalos nyelv bevezetését. A legteljesebb mértékben érvényesítette azt az egyéni szabadságjogot, hogy bárki közművelődési, tudományos, művészeti vagy gazdasági egyesületeket, sőt iskolákat alapítson és azokban a neki tetsző nyelvet használja. Az állam számára előírta az anyanyelvi alsó és középfokú oktatás elősegítésének kötelezettségét, valamint a nemzetiségi származásúak közszolgálati előmenetelének támogatását.
Az Andrássy-kormány első feladatai közé tartozott az igazságszolgáltatási és közigazgatási rendszer átformálása. Új polgári perrendtartást vezettek be (1868), a modern követelményeknek megfelelően szabályozták a bírói hatalmat, felállítottak több mint 300 járásbíróságot és majd 100 magasabb törvényszéket, valamint létrehozták az ügyészi és közjegyzői szervezetet. Ideiglenes szabályzat készült a bűnvádi eljárásról. A sajtószabadságról szóló 1848-as törvényt a kormány befolyásának növelése irányában módosították, és csupán rendeletek intézkedtek a gyülekezési és egyesülési szabadság gyakorlásának konkrét eljárásairól, lehetetlenné téve e fontos politikai szabadságjogok megsértésének bírói úton történő orvoslását.
A köztörvényhatóság rendezéséről intézkedő törvény fenntartotta a jogot az önkormányzatoknak országos ügyek tárgyalására és az ezekkel kapcsolatos határozatok közzétételére. A törvénytelennek vagy célszerűtlennek tartott kormányintézkedésekkel szemben felirati jogukkal élve tiltakozhattak, ám a belügyminiszter és a főispán döntő mértékben befolyásolhatta a törvényhatóságok állásfoglalásait.
Nevezetes következményekkel járt az az intézkedés, hogy a törvényhatósági bizottságnak csak a felét választották az országgyűlési választójog alapján, másik felét a legtöbb állami egyenes adót fizető polgárok, a virilisták és képviselőik alkották. Ez a rendszer a megyékben a jómódú birtokosok, a városokban a nagypolgárság döntő súlyát biztosította, lényegében megsemmisítve a választójog cenzusos szabályozásának azt a társadalmi feszültséget csökkentő előnyét, hogy a gazdasági gyarapodással párhuzamosan növekedhessen a választásra jogosultak köre.
A fentiekhez szorosan kapcsolódó községi törvény a rendezett tanácsú városok, illetve a kis-és nagyközségek viszonyáról intézkedett. Előbbiek a politikai jogkör és a felirati jog kivételével majdnem hasonló szervezetet kaptak, mint a törvényhatóságok, míg az utóbbiak politikailag teljesen függő helyzetbe kerültek a megyétől. Az adminisztrációt vezető községi jegyző jószerével a megyei elöljárók egyszerű beosztottja volt. A választójog a falusi lakosság jelentős csoportjait mellőzte, míg a virilizmus itt is a vagyonos rétegek helyi uralmát állandósította.
A kiegyezés idején az ország 6 éven felüli férfilakosságának kevesebb mint a fele, a nők negyede tudott írni-olvasni. Ezért tekinthető jelentős lépésnek Eötvös József népiskolai törvénye (1868), amely a felekezeti iskolarendszert állami felügyelet alá helyezte, kiépítette a tanfelügyelői hálózatot, állami tanítóképzők alapításáról határozott, a tanítói állás betöltését képesítéshez kötötte, közös iskolák felállítását rendelte el ott, ahol nincs felekezeti iskola, és végül kimondta a 6-12 éves gyerekek tankötelezettségét. Az egyházak ellenezték a törvényt, különösen a katolikusok, főleg azért, mert a korszakban egy időre kiéleződött a liberális államhoz fűződő viszonyuk.
Pártviszonyok, politikai küzdelmek
Az ország magyarlakta területein a hatvanhetes kormánypárt a korszakban soha nem jutott többségre, áltagban a magyar lakosság kb. 40%-a támogatta. Viszont a nemzetiségek voksai biztosították a parlamentben a kormány mindenkori többségét. Ez a választójog szűkítésével, a nyílt szavazással és erőszak révén volt elérhető. Ezzel is úgy lehetett a kormánypárti többséget fenntartani, hogy minden szövetségest el kellett fogadni, aki támogatta a rendszert. A kiegyezési rendszernek nem volt mozgósítható társadalmi tartaléka, és így nem volt programmá emelhető újabb problematikája sem, mert bármilyen eddig kívül álló réteg beemelése a politikai szférába csak a kiegyezés ellenfeleinek számát növelte volna. A nagyobb változtatások terveit emellett Ausztriával is egyeztetni kellett.
A Felirati Pártból kialakuló Deák-párt 1875-ig volt kormányon. Ellenfelei az egykori Határozati Pártból érkeztek: zöme Tisza Kálmán vezette Balközép Pártból, míg következetes függetlenségiek alkották a szélsőbal csoportját az emigrációból hazatérő Irányi Dániel, Simonyi Ernő, Helfy Ignác vezetésével. A balközép elfogadta a Monarchia adott keretét, de kevesellte a magyar önállóság garanciáit: Tisza Kálmán bihari pontjaiban a delegációk és a közös minisztériumok eltörlését, önálló magyar hadsereget, a kereskedelem és a pénzügyek függetlenségét követelte. A szélsőbal a gyorsan megszerveződő honvédegyletekből és a főképp az alföldi nagy mezővárosokban terjedő demokrata köröktől kapott támogatást, de igazi népszerűségét annak köszönhette, hogy Kossuth őket tekintette közel állónak magához.
Az 1869-es választás során jelentős ellenzéki csoportok jutottak mandátumhoz, de nem veszélyeztették a Deák-párt többségét. 1870-ben 3 tényező hatására átalakult a politikai mozgástér. A porosz-francia háború után valóra vált a német egység. Ezzel is összefüggésben kudarcot vallott a bécsi Hohenwart-kormány azon kísérlete, hogy a Lajtán túli birodalomrészben Ausztria és Csehország külön közös ügyes kiegyezést kössön egymással, távlatában esetleg jelezve az egész Monarchia föderalista átalakításának útját. Mindkét esemény érintette a magyar érdekeket, mert a dualizmus fenntartása az adott helyzetben poroszbarát és csehellenes politikát igényelt. A német császárság kikiáltásával odalettek a bécsi revansremények, így az azt óvatosan támogató Beustnak távoznia kellett. Ugyanakkor Andrássy az állását kötötte ahhoz, hogy a cseh alapcikkek trialista igényeit ne fogadja el az uralkodó. A végső döntést a gazdasági helyzet romlása is befolyásolta: egyszerre jelentkeztek a 60-as évek eleje óta tartó gazdasági konjunktúra kifulladásának jelei és az államháztartás mind súlyosabb egyensúlyhiányának gondjai. Andrássy előlépése a közös külügyminiszter posztjára (1871) a dualizmus politikai megszilárdulásának volt egyértelmű jele, míg az új helyzet csak az 1872-es választás után érződött itthon.
Andrássy helyét Lónyay Menyhért vette át 1871 november 14-én. Lónyai 1849-ben pénzügyminiszteri államtitkár volt, majd rövid időre emigráns. Külföldön tartózkodása alatt Párizsban közgazdaságtant tanult. Hazatérése után egy ideig visszavonultan élt, majd az 1861. évi országgyűlésen a felirati párt híveként találjuk. 1867-1870 között pénzügyminiszter, majd 1870-1871-ben közös pénzügyminiszter volt. Szolgálatait az uralkodó grófi címmel jutalmazta. Meglepetést keltett azonban az agresszivitása, amellyel a maga személyes uralmának kiépítésére törekedett. Hívei beáramlása elidegenítette tőle a Deák-párt törzsgárdáját, sőt hamarosan pénzügyi manipulációval is hírbe hozta a sajtó. Lónyayt Deák sem kedvelte: a legenda szerint amikor a képviselőházi ruhatáros egyszer véletlenül elcserélte a felöltőjüket, Deák megjegyezte: valóban, neki is hasonló kabátja van, csakhogy annak nem ilyen nagy a zsebe…
Lónyay személyes hibái azonban elsősorban a hazai pártviszonyok általános bomlása miatt tettek szert a szokottnál nagyobb jelentőségre. A kormánypártban belső feszültség keletkezett. Válságba került a Balközép is, mert eddigi politikai stratégiája értelmét vesztette, most már kormányra akart kerülni. Ebben a helyzetben a Lónyayval szembeni közös utálat felgyorsította a Deák-párt és a balközép közeledését. Lónyayt 1872.december 5-én menesztették, utóda Szlávy József lett. Az 1873-ban kibontakozó gazdasági válság, és az államháztartásnak a csőd szélére kerülése azonban messze meghaladta a Szlávy-kormány képességeit, és ha sikerült is a Rothschild-csoport segítségével szerzett 153 milliós államkölcsönnel egyelőre elodázni a bukást, a megalázó feltételek immár az országnak a Monarchián belüli eddigi pozícióját ingatták meg. A közös veszély láttán a magyar politikai elit nagyobbik része az ellentétek fokozása helyett a kompromisszum útját választotta.
1873 decemberében Ghyczy Kálmán és hívei kiléptek a balközépből és Középpártot alapítottak, azzal a szándékkal, hogy a két párt fúzióját előkészítsék. Közben Szlávyt 1874. március 21-én Bittó István váltotta fel, amelyben Ghyczy elvállalta a pénzügyminiszteri posztot. A jövendő új kormánypárt működési feltételein igyekeztek javítani a szigorúbb megtakarítási politikával és a választójog szűkítésével (1874). Tisza Kálmán már 1873-ban hajlandó lett volna kormányt alakítani, de okosan kivárt még. Egyfelől az irányadó egyéniségek nélkül maradt kormánypárt további bomlására spekulált, hogy megkérdőjelezhetetlenné váljon jövendő pártvezéri pozíciója. Másfelől tudni akarta, mi lesz a szélsőbalon lezajló átrendeződés végeredménye. Itt szakadás történt: a közjogi irányzat Függetlenségi Párt néven szervezkedett tovább, míg a liberális-demokratikus elveken épülő reformprogramot Irányi Dániel csupán pár társával vitte tovább 48-as párt néven.
1875 elején Andrássy figyelmeztette Tiszát, hogy a várható balkáni bonyodalmak idején a Monarchia csak szilárd magyar kormányzattal a háttérben vállalkozhat a beavatkozásra, Tisza „szögre akasztotta a bihari pontokat”, és jelezte: kész a fúzióra. A két párt 1875. március 1-én egyesült Szabadelvű Párt néven. A Deák-párt egykori konzervatív és arisztokrata támogatói nem csatlakoztak, hanem Sennyey Pál vezetésével önálló Konzervatív Pártot hoztak létre. Az átmeneti Wenkcheim-kormányban (1875.március 2 - október 20) Tiszáé volt a belügyi tárca, és miután sikerrel vezényelte a választásokat, 1875. október 20-án ő lett a miniszterelnök. Ezután a nyugalom évei következtek.
A kiegyezés megítélése történetírásunkban
A hazai történetírás egyik legérdekesebb témája a kiegyezés értékelése. Az előzményeket Hanák Péter kísérte végig Deák és Augusz titkos tárgyalásainak bemutatásával, majd ezt egészítette ki Danielik János személyével Csorba László.
1960-ban az MTA Történeti Bizottsága vitát rendezett a dualizmus korának vitás kérdéseiről. A nyitó referátumot Hanák Péter tartotta, aki a kiegyezést a valóságos erőviszonyok mérlegelése alapján elkerülhetetlen és reális kompromisszumként értékelte és azon a véleményen volt, hogy tartalma és következményei miatt szükséges bírálni, A vita előtt a történetírás a kiegyezést nem méltányolta eléggé és az 1867 utáni helyzetet gyarmati vagy félgyarmati függésként ábrázolta, A kiegyezésről szóló vita eltartott egészen az 1970-es évekig, két kérdésről folyt az elmélkedés: a kiegyezés elkerülhetősége vagy elkerülhetetlensége, illetve a tőkés gazdasági fejlődés jellege, és ezzel összefüggésben a birodalmon belüli magyar függőség mértéke.
A kiegyezés szükségszerűségét elsősorban Szabad György vitatta írásaiban. 1967-ben jelent meg a Forradalom és kiegyezés válaszútján című nagydoktori disszertációja. Hatalmas levéltári és sajtóanyagot vonultatott fel, amelyből kimutatta, hogy a magyar társadalomban még 1860-1861-ben is széles tábora volt az Ausztriától való elszakadásnak és az ezt szolgáló aktív ellenállásnak. Véleménye szerint a kiegyezéssel az idejétmúlt verzió vált valósággá. Opponense Kosáry Domokos volt, aki véleményében amellett érvelt, hogy a kiegyezésnek nem volt alternatívája. Egy másik döntéshez a nemzetközi feltételek hiányoztak. Kosáry a kompromisszum eredményét pozitívabbnak látta Hanák és Szabad nézeteinél. A nézeteltérés végül Szabad és Kosáry között személyes ellenségeskedéssé fajult, amely lényegében Kosáry haláláig eltartott.
A korszak jelenlegi kutatói között nincs olyan, aki egyoldalúan magasztalná vagy ócsárolná a korszakot. A véleménykülönbség annak megítélésében van, hogy milyen előnyöket és hátrányokat hozott a kiegyezés Magyarországnak.
Felhasznált irodalom
Cartledge, Bryan: Megmaradni… A magyar történelem egy angol szemével. Officina Kiadó, 2011.
Deák Ágnes: Polgári átalakulás és neoabszolutizmus 1849-1867. Magyarország története 15. kötet (főszerk.: Romsics Ignác). Kossuth Kiadó, Bp., 2009.
Lőrincz László: Konspiráció az „Angol Királynőben”. Elérhető az Interneten: https://tenyleg.com/index.php?action=recordView&type=places&category_id=3115&id=245095 (2013. június 22.)
Magyarország története a 19. században (szerk.: Gergely András). Osiris Kiadó, Bp., 2003.
Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 20. században – nemzetközi kitekintéssel. Osiris Kiadó, Bp., 2011.