Barbarossa Frigyes 1122-ben született Waiblingenben (a Hohenstaufok ősi várában) II. Frigyes sváb herceg és Judit, X. (Fekete) Henrik lányának gyermekeként. A német császárok közül a nép körében ő örvendett a legnagyobb népszerűségnek. Emlékét a nép századokon keresztül őrizgette. Nagybátyja, III. Konrád császár uralkodásának utolsó napjaiban felismerte, hogy a birodalom tekintélyét kivívni, hatalmát visszaszerezni csak egy erőskezű uralkodó tudja. Úgy vélte, kiskorú fiával szemben erre a feladatra unokaöccse, Frigyes alkalmasabb, ezért utódjául őt nevezte meg, és az uralkodói jelvényeket is neki adta át. Frigyes harminc éves múlt, amikor 1152. március 4-én a német fejedelmek Frankfurtban királlyá választották a sváb hercegi címet viselő Frigyest. Öt nappal később Aachenben a kölni érsek fejére helyezte a királyi koronát. Megválasztásával megoldódni látszott a birodalmat évtizedek óta sújtó Stauf – Welf-viszály. Egy Stauf fia volt, és egy Welf unokaöccse, így eszményi közvetítőnek ígérkezett, aki képes kibékíteni a két családot, és visszaállítani a birodalom belső békéjét. Ráadásul a daliás külsővel megáldott uralkodó, már megjelenésével megnyerte alattvalói szívét. A külsőségeket, a látványosságot középpontba állító középkorban a megnyerő külső is erénynek számított. „Ami a testalkatát illeti, szép, arányos termetű. Nem tartozik a legmagasabbak közé, de az átlagból kiemelkedik. Szőke haja göndör fürtökben omlik homlokára, és csak részben takarja el fülét, mert a borbély a birodalom méltóságához illően rendszeresen megnyírja.” – ekként jellemezte a kortárs krónikaíró a királyt. Az inkább vörösesszőke haj és szakáll miatt nevezték el Itáliában Barbarossának, azaz Rőtszakállúnak. Az ifjú király uralkodói pályáját okos reálpolitikával indította. Saját terveinek megvalósításáról ideiglenesen lemondott, hogy a birodalmi béke létre jöjjön. Legnagyobb ellenfelének, az oroszlán melléknévvel felruházott Welf Henriknek átengedte a bajor hercegséget, mivel másképpen nem tudta volna biztosítani a tartomány nyugalmát, a cseh hercegnek, II. Ulászlónak királyi címet adományozott. Miután Oroszlán Henrik lemondott Ausztriáról az osztrák őrgrófság elvált Bajorországtól, és II. (Jasomirgott) Henrik uralma alatt Ausztriát hercegséggé tette. A birodalomban garázdálkodó rabló lovagokkal keményen leszámolt. Első itáliai hadjáratának (1154 – 1155) kettős célja volt. Egyfelől, hogy a Milánó vezette gazdag észak-itáliai városok feletti uralmat megszerezze, és az évi adókból befolyt összeggel feltölthesse kincstárát, amely pénzügyi tanácsadói szerint évente harminc-harmincöt talentum bevételt jelentett volna Frigyesnek. Másfelől, hogy a pápától elnyerje a császári koronát. Nos, ekkor Milánót még nem tudta bevenni, ezért erőltetett menetben Rómába indult seregével a császári koronáért. Az elé vonuló római szenátorok azt javasolták neki, ne a korrupt papi klikktől fogadja el a koronát, hanem (ötezer font ezüst fejében) tőlük, az ősi rómaiak jogutódjaitól. Frigyes nem fogadta el az ajánlatot, mert tudta, ha nem a Szent Péter trónján ülő IV. Adorján helyezi fejére azt, akkor a világ szemében nem császár. Ám már a pápával való első találkozás nézetkülönbségeket hozott felszínre. Az egyházfő ugyanis azt kívánta, hogy lovának kantárját és kengyelét Frigyes tartsa. A király válasza megdöbbentette a pápát és bíborosait, mert közölte, bármikor kész Istent szolgálni, de a pápát nem. Végül a két fél képviselői egy álló napon át tárgyaltak a megoldásról. Miután tanácsadói azzal győzték meg, hogy ez csupán egy ősi szokás és nem jelenti a megalázkodását, Frigyes, ha vonakodva is, de vállalta a megalázó feladatot. Dühében azonban akkorát rántott a kengyelen, hogy Adorján kis híján kiesett a nyeregből. A szentatya a korábbi nézeteltérés ellenére 1155. június 18-án Frigyest császárrá koronázta, mert szükségük volt egymásra. A pápának védőkar kellett a vele ellenségesen viselkedő rómaiakkal szemben, Frigyesnek meg a császári cím kellett. Adorján 1159-ben bekövetkezett halálával tizennyolc évig elhúzódó egyházszakadás kezdődött. Mivel nem tudtak egyetlen személyben megegyezni, ismét két pápája lett az egyháznak: III. Sándor, a császár elszánt ellenfele és IV. Viktor, Frigyes rokona és pártfogoltja. A császárt támogató ghibellin városok támogatásával 1162-ben Frigyes elfoglalta és leromboltatta Milánót, öt évvel később pedig Róma is a kezére került. A lombardokat azonban nem tudta teljesen megtörni, a romjaiból újjáéledt Milánó vezetésével létrehozott Lombard Liga és az azt támogató régi ellenfele Oroszlán Henrik seregei 1176-ban a legnanói csatában súlyos vereséget mértek a császár seregére. A következő évben a császár békét kötött III. Sándor pápával. A békekötés után Henrik ellen fordult. Miután legyőzte, elvette birtokait, és szétosztotta saját hívei között. 1187. október 2-án Szaladin szultán elfoglalta Jeuzsálemet. A hír egész Európát megrázta. Az új pápa, VIII. Gergely október 29-én keresztes hadjáratot hirdetett a Szentföld felszabadítására. A majdnem hetvenéves idős uralkodó, Barbarossa 1188 tavaszára birodalmi gyűlést hívott össze Mainzba. A Krisztus Tanácsának nevezett gyűlés örömmel üdvözölte, hogy Frigyes a nyugati kereszténység védelmében a hadjárat élére akar állni. A felkészülésre egy évet szántak. Barbarossa még Mainzból követeket küldött III. Béla magyar királyhoz és a bizánci császárhoz, de a szultánnál is megjelentek követei, hogy bejelentsék uralkodójuk szándékát, és felszólítsák Szaladint a Szentföld elhagyására. 1189 tavaszán megkezdődött a harmadik keresztes hadjárat, amelyhez Barbarossán kívül csatlakozott II. Fülöp Ágost francia király és II. Henrik angol király fia, Oroszlánszívű Richárd. A keresztes hadak különböző utakon indultak el. Frigyes tanulva a korábbi hadjáratok kudarcaiból, szigorú intézkedéseket tett a siker érdekében. A gyülevész elemek (csavargók, álzarándokok, szajhák) csatlakozását megtiltotta, a jelentkezőknek pedig igazolniuk kellett, hogy két évig tudják maguknak biztosítani a megélhetést. A magyar királlyal Esztergomnál találkozott, ahol Béla hozzájárulva a had élelmezéséhez kenyérrel és borral megrakott szekereket, marhacsordákat, juhnyájakat adott a császárnak. Cserébe Frigyes felajánlotta, hogy Belgrádot elérve dunai flottájának minden hajóját Bélának adja. Tartotta is szavát, a bizánci határ átlépése után a hajókat a magyaroknak ajándékozta. Tízezer lovast és ugyanennyi gyalogost számláló, jól szervezett seregével vonult végig Kis-Ázsián, de a Szentföldet nem érte el, mert 1190. június 10-én a kilikiai Szalef folyón való átkelés közben vízbe fulladt. A körülményeket nem ismerjük pontosan. Az egyik változat szerint felderítő vállalkozás közben veszítette életét, a másik szerint a nagy hőségben felfrissülésre vágyva merült meg a folyóban, amely elnyelte az uralkodót. Hűséges katonái a császár tetemét ecettel töltött hordóba helyezték, hogy a rothadástól megóvják. Ennek ellenére a nyári hőségben a holttest bomlásnak indult. Amint a keresztények lakta Antiochia városába értek, a tetemet forró vízben megfőzték, hogy legalább a csontjait el tudják temetni. Jeruzsálemben akarták örök nyugalomba helyezni, mivel azonban a legendás hírű vezér elvesztése után a sereg felbomlott, a csontjai is eltűntek. A századok során egész mondakör szövődött Barbarossa alakja köré. Ezek szerint a császár nem halt meg, hanem földalatti kastélyában rejtőzik, a németországi Kyffhäuserben. Csak arra vár, hogy a hegy körül keringő fekete hollók eltűnjenek. Ez lesz a jel arra, hogy előjöhet búvóhelyéről, mert népének ismét szüksége van rá.
Források:
Erdődy János: Keresztes lobogók alatt; Móra Ferenc Könyvkiadó; 69 – 77.
Fischer – Fabian: A német cézárok. Budapest, Európa K., 1985, 277 – 332.
Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest, Maecenas Könyvek, 1998, 67 – 71.
Írta: Topor István