Az olasz egység
A kiindulópontok
1848-49-ben nem sikerült az egységes Olaszország megteremtése. Úgy nézett ki, hogy igazolódtak Metternich szavai: „Itália nem több mint földrajzi fogalom”. A forradalmakat azonban nem lehetett meg nem történtté tenni. A vereség ellenére talpon maradt a Szárd Királyság, hadseregével együtt. Itt továbbra is hatályban maradt az 1848-as liberális alkotmány, a király (II. Viktor Emánuel) és a miniszterelnök (Cavour) személyével együtt. Piemontban a polgárosodás és a dinasztia érdekei egybeestek, és mindenki számára egyértelmű volt, hogy a fő ellenség Ausztria. A Királyság 1849 után is mert ujjat húzni Béccsel, befogadta az üldözött nemzeti politikusokat, sőt a külföldieket is. A vezetők felismerték, hogy államuk történelmi küldetése az olasz egység megteremtése.
Cavour
Cavour ősi grófi családba született 1810-ben, apja Torino kormányzója volt. A katonai akadémia elvégzése után sokáig kereste a helyét a világban. Belgiumi, párizsi és londoni utazásai során ismerte fel az ipari fejlődés és a parlamentáris monarchia jelentőségét. Birtokán mintagazdaságot létesített, a szabad kereskedelem elveit terjesztette, s a vasútépítést szorgalmazta. A pótválasztáson jutott be 1848-ban a parlamentbe. 1850-ben Azeglio kormányának földművelési és kereskedelmi minisztere lett, majd megkapta a tengerészeti és a pénzügyminisztériumot is. 1852. novemberében lett először miniszterelnök, ahol megszakítás nélkül 1859-ig állt. Kormányzóként is következetes liberális maradt, aki megvetette a diktatúra híveit.
Politikai végcéljának az egységes Olaszország megteremtését tekintette. Világosan látta, hogy az ellenfél Ausztria. Nem tartotta realizálhatónak az önfelszabadítás eszméjét, hogy Olaszország a maga erejéből is fel tudna szabadulni („Italia fará da se – Itália maga is megteszi”), jól tudta, hogy ehhez meg kell szereznie az európai nagyhatalmak támogatását. Olaszország megteremtését jelentős részben külső segítséggel, diplomáciai úton kívánta végigvinni.
A krími háború alkalmat kínált a Szárd Királyság számára, hogy kilépjen a nemzetközi porondra. Cavour 15 ezer katonát küldött 1855-ben a Krímbe. Ennek fejében III. Napóleon megígérte Cavournak, hogy a háborút követő kongresszuson felvetheti az olasz kérdést. A párizsi békekonferencián részt vehetett ő is. Szerette volna elérni, hogy megkapja a Pármai és a Modenai Hercegséget és hogy a franciák és az osztrákok vonják ki a csapataikat Itáliából. Végül azonban csak a pápai és a Bourbon rossz kormányzás elítélését sikerült elérnie. Azonban Piemont tekintélye Itáliában megnőtt.
A szárd-francia-osztrák háború (1859-60)
1857-58 Cavour számára az Ausztria elleni újabb háború előkészületeivel teltek. Fejlesztették a hadsereget, modern gépeket állítottak be a gyáraikba, elkészültek az első modern acélcsövű ágyúk. 1858.07.21-én került sor III. Napóleon és Cavour titkos találkozójára Plombieresben. Napóleon pénzügyi és katonai támogatást ígért Ausztria ellen, cserébe egy francia hegemónia alatt álló föderatív Itália megteremtését és területi kompenzációkat kért. A megegyezés értelmében Itáliát 4 állam konföderációjaként szervezték volna újjá a pápa tiszteletbeli elnöksége alatt. A konföderáció hangoztatása a francia katolikusok miatt volt fontos Napóleonnak. A terv szerint az egyik államcsoport északon jött volna létre Piemont központtal, s ide tartozott volna még Lombardia, Velence, Modena, Párma és Romagna. A félsziget közepére Toscanát és a Pápai Államot tervezték, délen pedig megmaradt volna a Nápolyi Királyság. A segítségért Franciaország Nizzát és Savoyát kérte. Ez két dolog miatt volt kényes Cavour számára: Nizza egy bizonyos Garibaldi szülőföldje volt, míg Savoya a Piemont-ház bölcsője. Láthatjuk, hogy szó nem volt egységes Olaszországról, inkább Napóleon törekedett arra, hogy a félszigeten megszerezze a befolyást. Ennek érdekében támogatta az olaszokat, már csak az ürügyet kellett megtalálni a háborúra, amelyet Cavournak kellett kiprovokálni.
Cavour mozgósítással provokálta az osztrákokat, akik hadat is üzentek. A háború 1859.04.26-án kezdődött. Az osztrákok hadvezére, Gyulai Ferenc gyors támadással szerette volna szétverni az olaszokat, még a franciák megérkezése előtt. A piemontiak azonban kitértek dél felé az osztrákok elől. Közben a franciák is megérkeztek. Megmozdultak a közép-itáliai államok is. 1859.04.27-én II. Lipót elmenekült Firenzéből, ahol ideiglenes kormány alakult, ez kimondta Toscanának Piemonthoz való csatlakozását. 06.13-án felkeltek a modenaiak, akik szintén csatlakoztak Piemonthoz. Ugyanezt tette 06.29-én Párma is.
A háború döntő csatáit Magentánál (06.04) és Solferinónál (06.24) vívták. A magentai ütközet megnyitotta a francia-szárd koalíciónak az utat Lombardia felé és III. Napóleon és II. Viktor Emánuel csapatai bevonultak Milánóba. A döntő ütközetre a rettenetes solferinói csatában került sor. Az ütközetben legalább 40.000 ember pusztult el, és az osztrákok a vereség után a Mantova, Verona, Peschiere, Legnano-vonalon a várnégyszögbe húzódva védelemre rendezkedtek be. A csatatéren a sebesültek ezreinek segély nélküli vergődését és pusztulását látva a svájci Henri Dunant elhatározta, hogy megalapítja a Nemzetközi Vöröskeresztet.
III. Napóleon azonban megelégelte a háborút, és rádöbbent, hogy olyan Olaszország van születőben, amely Franciaország vetélytársa lehet a Földközi-tenger térségében. Így 1859.07.08-án Villafrancában megállapodott Ferenc Józseffel a fegyverszünetről és az előzetes békefeltételekről. A békekötés 11.10-én történt meg Zürichben, olyan feltételek mellett, mintha az osztrákok győztek volna. Ausztria megtarthatta Velencét, Lombardiát átadta Franciaországnak. A békekötés kimondta, hogy a közép-itáliai államok nem csatlakozhatnak Piemonthoz. A békét II. Viktor Emánuel is elfogadta, Cavour tiltakozásul lemondott.
Azonban a közép-itáliai államok Piemonthoz való csatlakozását nem lehetett meg nem történtté tenni. 1859 novemberében Modena, Párma és Romagna egyesült, majd 1860.03.18-án Emilia is kimondta csatlakozását Piemonthoz. 1860.03.22-én Toscana ugyanígy tett. A miniszterelnökként visszatért Cavournak sikerült elismertetnie III. Napóleonnal a közép-itáliai államok csatlakozását Piemonthoz. Ennek fejében át kellett adnia Franciaországnak Nizzát és Savoyát.
1860 tavaszán a mérsékelt liberális nem gondolták, hogy a Savoyai-királyságot egyesíteni lehetne Dél-Olaszországgal is. Tőlük függetlenül ezt tervezték a hazaszeretettől fűtött demokratikus erők, az észak-és közép-olaszországi kis-és középpolgárság különféle rétegeiből kikerült fiatalok
Garibaldi
Ezeknek a hazafiaknak Giuseppe Garibaldi volt a vezérük. Ő volt az olasz egységmozgalom hőse. Nizzai tengerészcsaládból származott, folytatva a családi hagyományokat, a szárd haditengerészetnél kötött ki 1833-ban. Egy mazzinista felkelési kísérletben vett részt, ami miatt kénytelen volt Dél-Amerikába emigrálni. Itt hajóskapitányként brazil felkelőket támogatott, majd Uruguay oldalán Argentína ellen harcolt. 1948-ban a milánói felkelőkkel harcolt az osztrákok ellen, 1849-ben a rövid életű Római Köztársaságot védte a franciáktól. Ezután újra emigrációba vonult, járt Londonban, New Yorkban és Peruban, majd Cavour engedélyével tért vissza 1854-ben. Republikánus volt, de a nemzeti egység érdekében elfogadta, hogy az egységes Olaszországot II. Viktor Emánuel alkotmányos monarchiájával teremtsék meg.
Garibaldi és a Mille, Dél-Olaszország egyesítése az ország többi részével (1860-61)
1860.05.06-án Garibaldi 1089 vörös ingesével (Mille) elindult Genovából, hogy felszabadítsa dél-olasz honfitársait. A vörös ingesek között ott találhatunk több magyar emigránst is, közöttük Türr Istvánt. 11-én szálltak partra Marsalában, s elindultak Palermo felé. Garibaldi a következőket mondta: „Itt most vagy megteremtjük Olaszországot vagy meghalunk”. 06.06-án foglalták el Palermót. Itt esett el a magyar Tüköry Lajos, akit Garibaldi „vitézség klasszikus földje méltó képviselőjének” nevezett. Majd 21-én legyőzték a Bourbon-sereget Milazzónál. 08.20-án Garibaldi átkelt Szicíliából Calabriába, majd 09.07-én bevonult Nápolyba. Ezután Róma elfoglalását tervezte.
Cavour vegyesen fogadta a hódításokat. Nem akarta, hogy Garibaldi IX. Pius ellen induljon, ezáltal alkalmat adva Ausztriának, Franciaországnak, az európai reakciós erőknek, hogy az egyház védelmére keljenek.
1860.09.11-én megindult a piemonti sereg, benyomult az Egyházi Államba, részben azért, hogy megelőzze Garibaldit és megmentse a pápát, részben azért, hogy területeket vegyen el az Egyházi Államtól. Lazio tartomány és Róma kivételével el is ragadta Emiliát, Romagnát, Marchét és Umbriát. 09.18-án szétverte a pápai fősereget. Garibaldi serege 10.01-én ütközött meg Volturnónál a nápolyi sereggel. Amelyben a vörös ingesek kerekedtek felül A csatában magyar egységek is részt vettek, akiket Garibaldi a következőképpen dicsért meg naplójában: „Milyen jó volt látni a magyar légiót, amely olyan biztosan és rendíthetetlenül haladt előre, mintha nem is csatában, hanem hadgyakorlaton venne részt. A mai nap győzelmében döntő szerepe volt a magyaroknak”. Úgy tűnt, hogy Garibaldi meg sem áll Rómáig. Ott azonban francia csapatok állomásoztak, s ez nemzetközi bonyodalmat okozhatott. A Garibaldi-kérdés megoldását a király vállalta magára. 10.26-án találkozott vele Teanónál: Viktor Emánuel megköszönte Garibaldi szolgálatait és elbocsátotta, aki hazament.
Az 1860.10.21-én rendezett népszavazással Dél-Olaszország csatlakozott az Olasz Királysághoz. A Torinóban összeült olasz parlament 1861.04.27-én II. Viktor Emánuelt Olaszország királyává kiáltotta ki, aki Cavournak adott kormányalakítási megbízást. Ő azonban nemsokára, 06.06-án meghalt.
Az Ausztria elleni újabb háború
Az udvar és a kormánykörök az egyesítés befejezését a kedvező nemzetközi körülmények kialakulásától tették függővé. A hazafiak egy része nem akart várni. 1862-ben Garibaldi az élükre állt, „Roma o morte” (Róma vagy halál) jelszóval Róma ellen indult. A pápai államot megszállva tartó francia csapatok és Garibaldi összeütközése konfliktusba keverhette volna a kormányt Franciaországgal, ezért az olasz hadsereg indult Garibaldi ellen. 08.29-én Aspromonténál a király hadsereg bekerítette és szétszórta az önkénteseket. A harcban Garibaldi is megsebesült, fogságba esett és rövid börtönbüntetés után visszatoloncolták Caprerára. 09.15-én III. Napóleon szerződét kötött Olaszországgal, amelyben vállalta, hogy fokozatosan kivonja csapatait Rómából, ha az olaszok tiszteletben tartják Róma határait. Biztosítékként az olasz kormány székhelyét Torinóból Firenzébe helyezte át.
Az országegyesítés befejezéséhez 1866-ban alakult ki kedvező nemzetközi helyzet, a porosz-osztrák háború kapcsán. Bismarcknak érdeke volt az olasz törekvések támogatása, hiszen így Ausztriát két tűz közé lehetett szorítani. 1866.04.08-án Poroszország és Olaszország szerződést kötött, amelyben az Olasz Királyság kötelezte magát, hogy a porosz-osztrák háború kitörésekor hadat üzen Ausztriának, Bismarck kompenzációként Velencét ígérte. Az egyezséget betartották. Ugyan az olaszok vereséget szenvedtek Custozzánál és a lissai tengeri ütközetben, de a visszahívott Garibaldi önkéntes alpesi vadászaival egy-két ütközetet megnyert, az olaszok megközelítették Trentót. A poroszok azonban 07.03-án fényes győzelmet arattak Königgrätrznél, amely véget vetett a háborúnak. Az osztrák-olasz fegyverszünet értelmében Garibaldit ismét visszarendelték, 1866.08.24-én megkötötték a bécsi békét, amelyben Ausztria átengedte Olaszországnak Velencét.
Róma elfoglalása
Egyre égetőbbé vált Róma kérdése. 1867 szeptemberében Garibaldi ismét megindult az Örök Város elfoglalására. A firenzei kormány azonban a franciákkal való jó viszony megőrzése érdekében elfogatta Garibaldit és Caprerán házi őrizetbe helyezte. Garibaldi megszökött és a Toscanában összegyűlt önkéntesei élére állt. A sereg betört a pápai állam területére és szétverte a pápai haderőt, az egyházfő segítségére siető francia csapatok elől azonban kénytelenek voltak az Olasz Királyság területére visszavonulni. Itt Garibaldit újra elfogták és visszaküldték Carprerára.
Róma elfoglalásához 1870-ben érett meg a helyzet, amikor a francia-porosz háború miatt a franciák kivonták a városból csapataikat. Az olasz kormány csak azután döntött az Egyházi Állam egészének annektálásáról, amikor már megérkezett a franciák sedani vereségének híre, de még mindig hagyott IX. Piusnak lehetőséget az erőszak kikerülésére. Ő azonban hajthatatlan maradt. Még 1869-ben a római egyetemes zsinaton kihirdette a pápai csalhatatlanság dogmáját, de a sedani vereség után a Rómába betörő olasz csapatokkal nem tudott mit kezdeni. Kijelentette, hogy csak az erőszaknak enged, a Vatikánba zárkózott és fogolynak nyilvánította magát. Az olasz állam fővárosa Róma lett.
A pápa és az állam viszonyának rendezésére az olasz parlament garanciális törvényt fogadott el, amely kimondta, hogy Róma az Olasz Királyság része, a pápa tartózkodási helyére a lateráni paloták szolgálnak, a pápa továbbra is az egyház feje, joga van diplomáciai kapcsolatok létesítésére, személye szent és sérthetetlen, kárpótlásul évi 3,225 millió lírát ajánlottak fel. IX. Pius azonban enciklikáiban elutasította a törvényt, nem ismerte el az olasz államot, az olasz királyt kitagadta az egyházból, eltiltotta a papságot a politikai életben való részvételtől, és a parasztságot az olasz parlamenti választások bojkottjára szólította fel. Ez azonban nem változtatott meg semmit. 1871.07.02-án az olasz király a képviselőház és a szenátus kíséretében Rómába költözött. Az olasz egyesítés befejeződött.
A német egység
Kisnémet vagy nagynémet megoldás?
Az 1848-as forradalmak során két irányzat bontakozott ki a német hazafiak körében. A frankfurti német alkotmányozó nemzetgyűlés képviselőinek többsége a nagynémet egység híve volt: a Habsburg Birodalom tartományait is magában foglaló német nemzetállam kialakítására törekedett. Ezt az irányzatot támogatták a katolikusok, a demokraták, és a szélsőséges nacionalisták, akik a minél nagyobb területű német állam érdekében nem szívesen mondtak volna le a csehek, olaszok és dánok által lakott területekről sem.
A nagynémet egységnek a Habsburg Birodalom reformja és átszervezése lett volna a feltétele. A bécsi kormányzat viszont a nemzeti törekvések ellenfelének számított, mivel ezek a soknemzetiségű birodalom létét fenyegették. Ezért mások a Habsburgok kizárásával és az alkotmánnyal rendelkező Poroszország vezetésével létrehozott, kisnémet egység híveivé váltak. Ide tartoztak a protestánsok, a mérsékelt liberálisok, a mérsékelt konzervatívok és az északi államok lakói. Ők azt remélték, hogy az egységes német állam majd szövetségre léphet az egységen kívül maradó Habsburg Birodalommal.
Az uralkodók azonban annyira megijedtek a forradalom eseményeitől, hogy először az osztrák kormányzat utasította el a nagynémet egység tervét 1848 novemberében, majd a porosz király a következő év áprilisában utasította vissza a kisnémet egységet jelképező császári koronát. Egy időre a német egység megvalósítása lekerült a napirendről.
Poroszország 1849 után
Az 1848-49-es forradalom bukása után a porosz politika egy évtizedig visszafele tekintett. IV. Frigyes Vilmos (1840-61) vezetésével a reakció éveiben a forradalmi eszmék visszaszorításán és vívmányai felszámolásán fáradozott. Bevezették a háromosztályos választójogot, a parlament első kamaráját felsőházzá alakították át, szocialista és szociáldemokrata képviselőket börtönöztek be, újságokat, könyveket tiltottak be. Az Otto von Manteuffel vezette rendőrminisztérium hatékonyan védelmezte a nemesség és a földbirtokosok érdekeit.
Az ország külpolitikájában is több bizonytalanság mutatkozott. A krími háború éveiben Kelet és Nyugat között ingadozott, s ezzel önmagát semlegesítette az európai hatalmak között.
1858-ban IV. Frigyes Vilmos betegsége miatt a régensséget testvérének, Vilmosnak adta át. Az ő uralkodása alatt új korszak köszöntött be Poroszországban. Fokozatosan megszüntették a sajtó és a közvélemény gúzsba kötését. Ausztriának az olasz háborúban elszenvedett 1859-es veresége után pedig új erőre kapott a német egyesítés kisnémet megoldása.
1861-ben I. Vilmos néven koronázták királlyá (1861-88). Ellentmondásos személyiségnek bizonyult. Rövidesen megrettent saját intézkedéseitől, s az 1848-as forradalom megismétlésétől tartott. A hadseregreform ügye megmutatta, meddig hajlandó a liberálisoknak engedni. Tisztában volt azzal, hogy Németország nemzeti egységét nem lehet fegyveres harc nélkül megvalósítani. Ha nem növeli Poroszország katonai erejét, akkor az ország pozícióit is veszélyezteti. 1860. februári törvényjavaslata kilátásba helyezte a reguláris haderők megkétszerezését, a szolgálati idő 3 évre emelését és a Landwehr önállóságának csökkentését. A katonai kiadások növelését tervezte.
Az országgyűlés liberális többségű képviselőháza ezeket nem ellenezte. De attól tartott, hogy a katonai szolgálati idő növelése és a Landwehr súlyának csökkentése restaurációs folyamatot rejt magában.
A törvényjavaslatot a kormány végül visszamondta. Közvetlen konfrontációra ekkor még nem került sor, sőt a Landtag hozzájárult a haderő létszámának növeléséhez, amelyhez 8 millió tallért szavazott meg. Rövidesen mégis konfliktus tört ki, s a liberálisok új haderőreform-programot sürgettek, és 1862-ben megtagadták a további pénzeszközök folyósítását a királynak. Ő erre feloszlatta a kamarát, és 1862 májusára új választásokat írt ki. Ebből a liberálisok megerősödve kerültek ki. Ezután eredeti követeléseiket kiterjesztették az államigazgatás valamennyi területére.
A porosz monarchia léte veszélybe került. Vilmost a lemondás gondolata foglalkoztatta. Hadügyminisztere, Albrecht von Roon kitartásra buzdította, és Otto von Bismarck miniszterelnöki kinevezését javasolta. Bismarck apja junker nemes, anyja művelt polgári asszony volt, akitől az intelligenciáját és érzékenységét örökölte. Tanulmányai után nehezen találta helyét, se hivatalnokként, se katonaként, se gazdálkodó junkerként nem érezte jól magát. A Német Szövetség frankfurti gyűlésének porosz követeként ismerte fel, hogy nem szabad „Ausztria féregrágta, vén csatahajóján keresni menedéket.” Mielőtt elfogadta a miniszterelnöki megbízást, megjárta a szentpétervári és a párizsi nagykövetséget is.
Programját kormányra lépésekor a következőkben foglalta össze: „Nem Poroszország liberalizmusára tekint Németország, hanem hatalmára, nem beszédekkel és többségi határozatokkal döntik el a kor nagy kérdéseit, hanem vérrel és vassal.” Bismarck a parlament ellenkezésével mit sem törődve, „onnan veszem a pénzt, ahol találom” felkiáltással azonnal hozzálátott a hadseregreform megvalósításához.
Bismarck kinevezése nyílt szakítást jelentett a liberálisokkal való látszólagos együttműködés politikájával, mégsem eredményezett visszalépést az abszolutizmushoz. Bismarck a későbbiekben költségvetés nélkül kormányzott, korlátozta a sajtót, ha intézkedéseit bírálta, s rendszabályokkal fenyegetett meg liberális képviselőket, akik gáncsolták politikáját. Amikor 1863 januárjában egyik képviselő ezeket szóvá tette, Bismarck a korona és a parlament konfliktusában alkotmányos hézaggal indokolta lépését, amely szerinte a kormánynak nemcsak lehetővé teszi, hanem egyenesen ajánlja is, hogy az állam cselekvőképességének megőrzése érdekében a parlament által jóvá nem hagyott költségvetés esetében is növelje az adókat. A Bismarck elleni hangulatot jól példázza a király megjegyzése a palota előtti térre mutatva: „itt először önt fogják lefejezni, s csak utána engem”. Az alkotmánykonfliktus 1863 szeptemberében a parlament feloszlatásához vezetett, de az új választások is 90%-os liberális többséget eredményeztek.
Mivel Bismarck az alkotmány kérdésében végül is mégsem tudta eldönteni a küzdelmet a maga javára, külpolitikai sikerekre volt szükség.
Az 1863-ban kirobbanó lengyel felkelés immáron harmadszor tett kísérletet a lengyel állam helyreállítására. A lengyeleket támogatta III. Napóleon és Anglia is. Bismarck határozottan az oroszok oldalára állt, amellyel kivívta az európai közvélemény megvetését, de megvetette a kisnémet egység alapjait. Ezzel megakadályozta Lengyelország létrehozását és biztosította a cár jóindulatát, amely feltétele Németország felülről való egyesítésének. Alversleben tábornok kötötte meg az egyezséget.
Poroszországot ez elszigetelte Németországban, és lehetőséget adott a Habsburgoknak, hogy kezdeményezőként lépjenek fel a nemzet e kérdésében.
1863 augusztusában Ferenc József fejedelmi gyűlésre hívta meg a német államok uralkodóit, hogy Frankfurtban megvitassák a Német Szövetség Schmerling által kidolgozott reformjavaslatát. A kezdeményezés azonban zátonyra futott a porosz király távolmaradásán, mivel nélküle nem lehetett érdemleges döntést hozni. Így a gyűlés feloszlott, amely nevetségessé tette Ausztriát, Poroszország esélyeit viszont nagymértékben növelte.
A dán háború
1863 novemberében Dániában uralkodóváltás történt, amely elindítója volt a schleswig-holsteini válságnak. IX. Keresztély ugyanis felmondta az 1852-es londoni jegykönyvet, 1864 januárjában bekebelezettnek nyilvánította az addig perszonálunióban álló Schleswiget és Holsteint. Ez okot szolgáltatott Bismarcknak az elégtételre. Ausztria se nézte ezt tétlenül és mindketten megtámadták Dániát.
Dániának esélye sem volt, de reménykedett az orosz rokonság, Anglia és Franciaország segítségében, akik nem tűrték Poroszország terjeszkedését. Azonban az Alversleben-konvenciónak hála, II. Sándor semleges maradt. Anglia segített volna, de Franciaország nem akart újra beavatkozni a lengyelországi eset miatt, amikor az angolok hagyták őket cserben. Dánia egyedül maradt. A düppeli sáncok áttörése után 1864 májusában megindultak a fegyverszüneti tárgyalások, októberben aláírták a bécsi békét. A dán király a két hercegséggel kapcsolatos minden jogáról lemondott. A gasteini egyezmény értelmében 1865 májusában Schleswig porosz, Holstein osztrák igazgatás alá került. Ausztria két és fél millió tallérért átengedte Iauenburgot is Poroszországnak, és tudomásul vette, hogy Kielt és Rendsburgot porosz csapatok szállták meg.
A porosz-osztrák háború
Bismarck Ausztria ellenére akarta újjáalakítani Németországot, és ez csak az osztrákok elleni háborúval volt megvalósítható. A nemzetközi feltételek is adottak voltak. Az oroszok semlegessége biztosítva volt, az angoloknál Palmerston kijelentette: Németország megerősödése oly mértékben kívánatos, hogy féken tudja tartani Franciaországot. III. Napóleon pozíciója megerősödését várta egy porosz-osztrák háborútól. Az európaiak azonban osztrák győzelmet vártak.
A háború kirobbantása Bismarck reformjavaslatával kezdődött, amely az általános választójog alapján egy új alkotmány kidolgozásával megbízandó össznémet parlamentet kellett volna összehívni. Az osztrákok elutasították, utána Bismarck a szövetség Ausztria nélküli újjászervezésére tett javaslatot. Ausztria válasza a szövetség haderejének Poroszország elleni mozgósítása volt. Bismarck kijelentette, hogy a Német Szövetség megszűnt létezni.
A poroszok helyzete nem volt reményteljes az elején. A szövetséges olaszok 1866.06.24-én Custozzánál vereséget szenvedtek az osztrákoktól, a német államok többsége az osztrákok mellé állt. A porosz hadsereg azonban technikájában és vezetési elveiben is korszerűbb volt az osztráknál. 07.03-án Königgratznél találkoztak az osztrákokkal, Benedek Lajos vezetésével. A poroszok bekerítették és legyőzték az osztrákokat, amely el is döntötte a háborút és az olasz területek sorsát is. Ez még nem roppantotta össze Ausztriát. Bismarck Ausztria tárgyalóasztalhoz való kényszerítéséhez felhasználta többek között a Klapka-légiót is.
1866.08.23-án kötötték meg Prágában a békeszerződést, mely feloszlatta a német szövetséget, kizárta Ausztriát Németország újjászervezéséből, Poroszországnak juttatta Schleswiget, Holsteint, Hannovert, Frankfurtot és más területeket, és hadisarcra kötelezte Ausztriát.
Az Észak-Német Szövetség
Poroszország győzelme után 24 millió főnyi lakosságával a legerősebb német állam lett. A liberálisok Bismarck kérésére a prágai béke után visszamenőleg jóváhagyták az állami költségvetéseket, és ezzel vége szakadt az alkotmánykonfliktusnak. A liberálisok is kettészakadtak, Bismarck támogatói megalapították a Nemzeti Liberális Pártot. Az ugyancsak Bismarckot támogató konzervatívok megalakították Szabad Konzervatív vagyis Birodalmi Pártot.
1867-ben alkotmányozó birodalmi gyűlést hívtak össze, amely 06.01-én érvénybe léptette az alkotmányt. Az Észak-Német Szövetség Alkotmánya szerint a szövetség elnöke a porosz király lett, aki egyben a hadsereg parancsnoka is volt. Az elnök nevezte ki a szövetségi kancellárt. A szövetség két vezető testülete a Reichstag (Birodalmi Parlament) és Bundesrat (Szövetségi Tanács) voltak. Bár a fejedelemségek megtartották önállóságukat, mégis egy centralizált állam jött létre egységes törvényhozó és végrehajtó hatalommal, valamint közös hadsereggel. Háború és béke kérdésében a porosz király döntött. Központi irányítás alatt állt a külpolitika és a külkereskedelmi képviselet is. Egységesítették a mérték-és súlyrendszert is.
A porosz-francia háború és a Német Császárság kikiáltása
A berlini Vámparlament a délnémet területeket is az Észak-Német Szövetséghez kötötte. Bismarck a déli területek végleges beolvasztását csak egy Franciaország elleni háborúval látta lehetségesnek, mert biztos volt benne, hogy több déli állam csatlakozását III. Napóleon nem fogja jóváhagyni.
A háború kirobbanásának ürügyét a spanyol trónöröklés ürügye szolgáltatta. Az öröklésnél szóba jött Hohenzollern Lipót is, aki Bismarck javaslatára fogadta el a jelölést. Bismarck ezzel támadásra akarta késztetni Franciaországot, mert az nem tűrhette volna „V. Károly birodalmának” visszaállítását. Ezt Vilmos se támogatta, megpróbálta lebeszélni Lipótot. A francia követ azonban garanciát akart erre. Vilmos ezt elhárította, és értesítette Bismarckot. Ezt Bismarck provokatív hangvételűre módosította és megjelentette a sajtóban. Erre Franciaország 1870.07.19-én hadat üzent az Észak-Német Szövetségnek.
A háború már az első napokban francia visszavonulássá változott. Az Achille Bazaine és Edme Mac-Mahon tábornok vezette főerőket a metzi erődben és Sedannál (09.02) a német csapatok bekerítették és kapitulációra kényszerítették. Sedannál III. Napóleon is fogságba esett. 09.04-án Párizsban kikiáltották a köztársaságot. A háború 1871.01.28-ig tovább folytatódott, amikor a franciák fegyverszünetet kértek. 05.10-én Majna-Frankfurtban aláírták a békeszerződést, amelyben Franciaország lemondott Elzász-Lotharingiáról és 3 éven belül 5 milliárd frank hadisarc fizetését vállalta. A fizetésig az északkeleti francia megyék német megszállás alatt maradtak.
A francia-porosz háborúval befejeződött a német egyesítés, melynek kikiáltására 1871.01.18-án került sor a versailles-i palota tükörtermében.
A porosz-francia háború technikai háttere
Már a krími háborúban is fontos szerepet játszott a vasút. Német szakírók ezt hátrányosnak tekintették, mások pedig előnynek, mert segítségével bármelyik határpontra nagy erőket lehet gyorsan szállítani a támadó fél visszaverésére. Moltke az erődöknél is hasznosabbnak tartotta a vasutat, ezért szorgalmazta építésüket. A vasút megszüntette a hetekig tartó meneteléseket, ezzel a csapatokat közvetlenül a harctérre tudták szállítani nagy tömegben és gyorsan. A koncentráció sebessége ezáltal növekedett, a katonák jó fizikai állapotban érkeztek a harcmezőre, s akár naponta lehetett erősítést küldeni, s az utánpótlás kérdése is egyszerűsödött.
Fejlődött a haditechnika is. A kézifegyvereknél és az ágyúknál a legfontosabb újdonság a hátultöltés volt. Ezzel már a 16. század óta próbálkoztak, mostanra sikerült tökéletesíteni. A vontcsövű, hátultöltős puskát a porosz gyalogság használta először. 1836-ban Dreyse tökéletesítette a belgák egyik puskáját, s megszerkesztette a gyújtótűs, vontcsövű, tolózáras puskát, melyet róla neveztek el. A franciák, a britek és az osztrákok még ragaszkodtak az elöltöltős verzióhoz, ami a csatatéren hátrányhoz vezetett.
A kézifegyverek terén a franciák alkottak maradandót. Chassepot munkás 1855-ben egy általa készített hátultöltős, vontcsövű puskáról írt III. Napóleonnak levelében. A császár támogatta a találmányt és az 1859-es itáliai háborúban már ezt használták, amelyben nagyon jól vizsgázott. Tűzgyorsaságával és lőtávolságával (1300-1500 m) felülmúlta a Dreyse-puskát.
A tüzérség is nagyobb fejlődésen ment keresztül. A napóleoni háborúkban az ágyuk is elöltöltősek voltak, amely pontatlanságot és rövid hatótávolságot eredményezett. A franciák használták először az 1859-es itáliai háborúban a huzagolt csövű, de még elöltöltős ágyúkat, majd megjelentek a hátultöltősek is, amelyek az 1866-os háborúban rosszul szerepeltek, így egy ideig az elöltöltős maradt.
A porosz lövegeket Alfred Krupp gyártotta, aki több mint 2 millió löveget gyártott. A vontcsövű ágyúi 3-5 km-re hordtak és a találati pontosságuk is kiváló volt. A franciák elöltöltős ágyúikkal nehezen bírták a versenyt, de egy előnyük volt: nem robbantak szét használat közben.
A francia-porosz háborúban próbálták ki a géppuska elődjét, melyet kartácslövőnek vagy szórólövegnek neveztek. A fegyvert a belga Montigny találta fel, aki az 50-es években a Colt pisztoly működési elve alapján megszerkesztett egy forgóhengeres fegyvert, mely percenként 100-120 lövést tudott leadni és kb. 1000 m-re hordott. Az ötletet a francia Verchére de Reffye tökéletesítette: egy hengerben 25 csövet helyezett el úgy, hogy egy körben 5 cső volt található. Lőtávolsága 1800 m volt, s percenként 150 lövés leadására volt képes. A francia-porosz háborúban bevetették ezeket a fegyvereket, de sok sikert nem értek el. Ennek a legfőbb oka a az ütőszegek gyakori eltörése és a tisztek tapasztalatlansága volt.
Eredményes volt az információ továbbítása is, amely az elektronikus távírónak köszönhető. Ez tartotta a kapcsolatot a hadműveleti terület és a főhadiszállás között, illetve a haditudósító a legfrissebb eseményeket tudta tolmácsolni az újságoknak. Ezt a 40-es években kiépülő távíróvonalak biztosították, illetve a 60-as években Hughes által feltalált gyorsnyomtató, amellyel percenkénti 1000 szót tudtak továbbítani. A háború ezzel a mindennapi élet részévé vált. Az egyre szélesedő hírpiacra a tudósító a nagy sajtóügynökségek, a francia Havas, a német Wolff és az angol Reuter segítségével szállította híreit.
Sásdi Tamás
Felhasznált irodalom:
- 19. századi egyetemes történelem 1789-1914 (szerk.: Vadász Sándor). Korona Kiadó, Bp., 2005.
- Hahner Péter: Az egységes Németország létrejötte. In: Rubicon 2011/3-4
- Hahner Péter: Risorgimento. Az egységes Olaszország létrejötte. In: Rubicon 2011/3-4
- Kozári József: Egyetemes történelem 1849-1918. EKF Líceum Kiadó, Eger, 2005.
- Ormos Mária – Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Felemelkedés és hanyatlás 1814-1945. Osiris Kiadó, Bp., 2003.