Előszó a sorozathoz
Az ezen cikkel induló sorozat keretében szeretném összefoglalni a szerb történelmet egészen a balkán-félszigeti letelepedésüktől kezdődően a 90-es évek szörnyű háborúiig. Igyekezetem mindig arra irányul, hogy objektívan, a lehető legtöbb rendelkezésre álló tudományos anyagot felhasználva olyan cikkeket állítsak össze, amelyek egyrészt szórakoztatják, másrészt pedig pontos történelmi képet alakítanak ki az olvasó szemei előtt. A sorozat célja főként a szerb történelem kül- és belpolitikai eseményeinek bemutatása, de ott ahol az elmaradhatatlan, kitér az egyéb történelmet formáló tényezőkre is. Az ezen és az elkövetkezendő cikkek megírására felhasználtam a legjelesebb szerb történészek munkáit, amelyeket a szerbiai felsőoktatásban is mint tankönyveket használnak, továbbá az Újvidéki Egyetemen megtartott előadásokon készített jegyzeteimet.
A cikkek írása közben több akadály is felmerült. Egyes szerb kifejezéseket, fogalmakat nehéz átfordítani magyarra, sőt, legtöbbször nem is ajánlatos, ezért az eredetiség megőrzése érdekében és az esetleges hibák gyakoriságának lecsökkentése végett, mindig megadom a szerb megfelelőjét is.
Kérdésekkel, kritikával és meglátásokkal mindig meg lehet keresni.
Kellemes olvasást kívánok minden kedves olvasónak!
A szlávok megjelenése a Balkán-félszigeten
A nagy népvándorlások időszakát követően Európa új arculatot öltött magára. Nyugaton, az egykori Római Birodalom területén barbár királyságok sora jött létre. A birodalomban új népcsoportok telepedtek le, amelyek többé-kevésbé sikeresen őrizték meg a római hagyományokat, még a birodalom bukását követően is. A népvándorlás folyamata évszázadokig eltartott, amely során rengeteg új nép jelent meg a történelem színpadán. Közéjük tartoztak a szlávok is.
A szlávok korai történetéről nagyon keveset tudunk. Őshazájuknak a Kárpátoktól északra elterülő Pripjaty-mocsarak vidékét, illetve a Dnyeper-folyó északi folyását kell tekintenünk. Az V. század folyamán a Hun Birodalom felbomlását követően újabb népvándorlási hullám rázta meg a kontinenst. Ezzel egy időben a szláv törzsek is mozgásba lendültek. 3 irányban indult meg fokozatos széttelepülés: nyugatra, délre és keletre. A déli irányban történő elmozdulásnak köszönhetően a szlávok az V.század végére egészen a Duna alsó folyásáig érkeztek, azonban a Kelet-római Birodalom határát ekkor még nem merték átlépni. Egy ilyen vállalkozás kivitelezéséhez hiányoztak az alapvető tényezők a szlávoknál. A törzsek sosem alkottak politikai egységet, nem volt központi hatalom, amely megtervezhette, majd pedig irányíthatta volna a hadi vállalkozást, mivelhogy a határ békés átlépésére ekkor még nem volt lehetőség. Továbbá a szláv törzsek sokszor kerültek más népek befolyása alá, amelyek alatt inkább mint szolgák éltek, mintsem szabad emberek. Másrészről 483 és 488 között a keleti-gótok foglalták el a Dunától délre elterülő alföldet, akik mint határvédő egységek megakadályozták, hogy akárki is behatoljon a rómaiak birodalmába. 488-ban azonban Nagy Theodorik vezetésével a gótok elvonultak Itáliába és a határ gyakorlatilag ellenőrizetlenül maradt.
I. Anastasius (491-518) császár uralkodása alatt szlávok még viszonylagos nyugalomban éltek új szállásterületeiken, azonban I. Iustinus császársága alatt már egyre gyakrabban lépték át az al-dunai határt zsákmányszerzés céljából. Ezen nyugtalanító támadások új erőre majd csak az utolsó nagy római császár, I. Iustinianus (527-565) alatt kapnak, amelyek kiteljesedéséhez maga a császár kül- és belpolitikája is hozzájárult. I. Iustinianus hódító háborúkat folytatva a birodalom megújítása érdekében, túlságosan elhanyagolta a balkáni provinciák védelmét. A császárnak csak részben sikerült felismernie a szlávok által képviselt veszély jelentőségét. A szláv áradat feltartóztatása érdekében nagy erődépítkezésekbe kezdett nem csak a határ mentén, hanem a félsziget belsejében is. Azonban még a legerősebb erődítmények sem érnek semmit, ha nincs katona, aki megvédje azokat. Iustinianus tekintettel az itáliai és a perzsiai harcok súlyosságára, egyre több csapatot volt kénytelen kivonni a balkáni határőrvidékről, végzetesen legyengítve a helyi provinciák ellenállói képességét. A foghíjasan megszállt erődítmények és a végzetesen legyengített balkáni hadsereg ezek után könnyű prédájává válhatott a szláv, majd 568-tól az avar betöréseknek.
Miközben a birodalom hatalmas sikereket ért el Európa más pontjain, a Balkánon egyre inkább elveszítette egykori befolyását. Az egyre sűrűsödő szláv betörések egyik fordulópontja 550/551 telén érkezett el, amikor a szlávok először merészeltek áttelelni a birodalom területén. Ezek után erre egyre gyakrabban került sor, amely előrevetítette majdani letelepedésüket.
Az avarok 568-as letelepedése a Kárpát-medencében újabb érvágást jelentett Bizánc számára. Egy olyan új népelem jelent meg északi határainál, amely az elkövetkező fél évszázad során egyik legjelentősebb ellenfelévé nőtte ki magát. Az avarok szövetkezve egyes szláv törzsekkel[1] egyre több támadást intéztek a birodalom területei ellen. 582-ben három éves ostrom után elesett Sirmium (Sremska Mitrovica), két évre rá Singidunum is (Belgrád). 584 és 586-ban a szlávokkal szövetségben sikertelenül ostromolták a császárság második legnagyobb városát, Thesszalonikét. Azonban a vereség nem szegte kedvét a hódítóknak, sőt. A szlávok egyre nagyobb tömegei lépték át a dunai határt és telepedett le a birodalom területén, immár végleg. Mindezt a bizánci kormányzat tehetetlenül figyelte.
A szláv törzsek egyre gyakoribbá váló betörései és immár betelepülései teljesen átalakították a félsziget képét. Az őshonos romanizált lakosság részben a hegyekbe menekült, aki tehette a városokba húzódott vissza, amelyeket a szlávok hosszú ideig nem tudtak bevenni. Maga a római uralom a szlávok megjelenésének köszönhetően egyre inkább csak a szárazföld belsejében található városokra és a tenger menti területekre szorítkozott.
582-ben a császári trónt Maurikios foglalta el, akinek a személyében a birodalom egy energikus, tettrekész és hihetetlenül tehetséges uralkodót kapott. A perzsákkal való háború sikeres lezárását követően Bizáncnak először nyílt lehetősége arra, hogy teljes katonai erejét a Balkánra összpontosítsa. Az így megindított háború volt hivatott eldönteni a teljes félsziget sorsát. Az 592 és 602 között eltelt tíz év során a bizánci hadsereg védekező magatartását félredobva offenzív háborúba kezdett, amelyet maga a császár vezetett. A háború célja egyértelmű volt: visszaszerezni a Balkán-félsziget feletti uralmat és megsemmisíteni a fenyegető szláv veszélyt. A bizánciak az egész háború alatt sikerrel tartották meg a kezükben a kezdeményezést, többször átkeltek a Dunán[2] és verték meg az al-dunai szlávokat és azok szövetségeseit, az avarokat. Azonban így sem sikerült kivívni a döntő győzelmet. A háború végkimenetelét a bizánci széthúzás döntötte el. Az elhúzódó háború megbomlasztotta a római hadsereg harckészségét és hűségét. 602-ben a főhad parancsot kapott, hogy a telet a Duna túlpartján, ellenséges vidéken vészelje át, takarékossági okok miatt. A hadseregben tetőfokra hágó elégedetlenséget kihasználva Phokás fellázadt a császár ellen. Még ez évben bevették Konstantinápolyt, Maurikius császárt pedig megölették családjával együtt.
Sikeres 10 évnyi hadakozás minden eddigi eredménye vált hirtelen a semmivé. A császári hadsereg elhagyva a dunai határt, megnyitotta az utat a szlávok előtt, akik minden eddiginél nagyon mértékben lépték át a határt és telepedtek le végleg a Dunától délre, megpecsételve a félsziget történelmének további menetét. Phókas uralkodása alatt (602-610) káosz uralkodott a birodalomban. Egy esetleges újabb szlávok elleni háborúra gondolni sem lehetett. A szlávok megállíthatatlanul özönlöttek be a birodalom területére, és ezt az áradatot már nem volt ki megállítsa. Nyugaton az Adriáig, délen a Peloponnészoszig, keleten pedig egészen Thrákiáig hatoltak előre. A szlávok a VII. század első évtizedeiben a Balkán-félsziget legnagyobb népcsoportjává váltak, meghatározva a Bizánci Birodalom elkövetkezendő történelmét.
A délszlávok első államaik kialakulásáig
A szlávok benépesítették a teljes Balkánt. A letelepedéssel azonban nem elégedtek meg, továbbra is nyomás alatt tartották a maradék bizánci területeket. Ezen akciók kulminációja 626-ban következett be, Konstantinápoly híres, sikertelen ostromakor. Az évtizedek óta fennálló avar-szláv szövetségben ekkor szakadás következett be, amelynek legnagyobb nyertesei az önállósodó délszlávok lettek.
A bizánci történetírók a szlávok által benépesített vidékeket szklavíniáknak nevezték. A balkáni letelepedők megőrizték az őshazájukból hozott értékeket, hagyományokat továbbá politikai és társadalmi berendezkedésüket. Továbbra is egymástól független törzsekben éltek. A VII-XI. közötti periódusból 21 ilyen törzs neve ismert, amelyek a következőek: karantánok, szeverjánik (északiak), sztrümóniak, konavljeiek, neretvaiak, timokiak, szerbek, horvátok, guduszkaiak, zahumljeiek, travúniaiak, dukljaiak, velegeziták, verziták, druguviták, szaguditák, rinhinik, vajuniták, jezeriták és a milingik.[3] Ezen törzsek legnagyobb része a történelem folyamán beolvadt a nagyobb és egységesebb törzsekbe, vagy mint ahogyan az a peloponnészoszi szlávokkal történt, elgörögösödtek. Egyes bizánci történetírók alapján, mint amilyen Bíborbanszületett Kónstantin, van okunk feltételezni, hogy a szerbek és a horvátok kis fáziskéséssel, csupán Herakleios császár uralkodása alatt (610-641) telepedtek le a Balkán-félszigeten. Egyes források szerint még Herakleios császár alatt megindult a szlávok megkeresztelése, azonban ekkor még kevés sikerrel.
A VII. században, sőt, egészen a IX. századig még bajosan beszélhetünk szerb történelemről, nehéz megkülönböztetni a törzseket, sőt, szinte semmit nem tudunk róluk. Vezéreik neveiről, pontos tartózkodási helyükről, szokásaikról, történelmi múltjukról stb. nem jegyeztek fel semmit. A bizánci történetírók nem fordítottak nagy hangsúlyt a szláv törzsek történetének megörökítésére, mely feltételezi, hogy sokáig nem is játszottak fontos szerepet annak történelmében. Ennek több oka lehetséges. Egyik az, hogy a szlávok továbbra sem alkottak önálló államot, mely komolyabban fenyegethette volna a birodalmat. Letelepedésüket követően ők is pont ugyanúgy ki voltak téve a császárságot fenyegető kihatásoknak, akárcsak maguk a rómaiak. Egyik ilyen fenyegetés a török eredetű bolgárok voltak, akik Asparuch kán vezetésével 680-ban letelepedtek az Al-Dunától délre, gyakorlatilag a mai országukban. Az újonnan létrejött bolgár állam a Balkán-félszigeten egészen 1018-ig a Bizánci Birodalom egyik legádázabb ellenfelének számított. De nem csak a bizánciak álltak velük ellenséges viszonyban, hanem a szlávok is, akiket minduntalan behódolásra köteleztek. Azonban maguk a bolgárok is egy érdekes átalakuláson mentek keresztül letelepedésüket követően. Tekintettel a bolgár betelepülők kis számára, letelepedési helyükön rövid időn belül elszlávosodtak, mégpedig olyannyira, hogy ma a bolgárokat már mint délszlávokat tartjuk számon. A szlávok az örökös bizánci-bolgár háborúknak teljesen ki voltak szolgáltatva, hol az egyik fél, hol a másik fél oldalán álltak. Saját politikai akaratuk nemigen volt. Ez az áldatlan, forrásokkal egyáltalán nem rendelkező periódus egészen a IX. század elejéig tartott, amikor végre hírt kapunk az első szláv kenézekről.
Írta: Márk Éva
[1] Főként a Duna középső szakaszán élő szlávokat kell ez alatt értenünk. Az Al-Duna vidékén élő szlávok mind ez idáig függetlenek voltak az avar befolyástól. Továbbá a szövetség létrejöttét feltételesen kell értenünk. Az avarok mindig is domináns helyzetben álltak a szlávokhoz képest, alávetett helyzetbe szorítva a gyengébb felet. A szlávokat csak mint kisegítő egységeket alkalmazták: városok ostroma, hídépítések, hadiflotta. A szláv tengeri hadviselés érdekes epizódja az ún. monoxylonok. A monoxylon a szlávok kicsiny csónakja volt, amellyel azonban oly nagy ügyességgel és eredményességgel bántak, hogy sokszor sikerült legyőzniük a fejtettebb bizánci hajókat is. Ezen lélekvesztők segítségével eljutottak egészen Krétáig és rengeteg más égei-tengeri szigetre is.
[2] A szlávok fő szállásterülete még mindig a Dunától északra volt megtalálható.
[3] A törzsek nevei szerb nyelven, eredeti alakjukban: karantanci, severci, strimonci, konavljani, neretljani, moravljani, timočani, srbi, hrvati, guduskani, zahumljani, travunjani, dukljani, velegeziti, verziti, druguviti, sagudati, rinhini, vajuniti, jezeriti, milingi. A legtöbb törzs a szállásterületükön átfolyó folyóról kapta a nevét, ezáltal lakhelyük is könnyen behatárolhatóvá válik.
[4] A szerb törzs hitvallása teljes mértékben hasonlított a többi szláv törzsére. Legfőbb istenük Dabog volt, aki az alvilág, a holtak uraként ismert. További isteneik voltak továbbá: Perun, Vid (Santovid) és Veles.