A Tanácsköztársaság bukását követően megerősödött az antiszemitizmus Magyarországon. A zsidókat tették meg bűnbaknak a bolsevik lázadásért. Az ellenforradalom a zsidók ellen fordult. Az országban tevékenykedő ellenforradalmi különítményesek több mint ezer zsidót pusztítottak el. A legdurvább, több halálos áldozatot követelő incidens a Pest megyei Izsák és Orgovány közelében zajlott le. A Héjjas Iván vezette különítményesek 1919 novemberében a Bács-Kiskun megyei Orgoványon 36 személyt végeztek ki. Köztük a helyi direktórium vezetőjét, a vörösőrség parancsnokát, a helyi tanítót, kommunista szimpatizánsokat és ártatlanokat is, főként zsidókat. A zsidó tanárokat, bírókat, köztisztviselőket lefokozták, vagy eltávolították állásukból.
1920-ban megszületett az első korlátozó törvény, az úgynevezett numerus clausus, amely az egyetemeken a zsidó diákok arányát az ország lakosságához viszonyított arányuk mértékében korlátozta: azaz az összes diák számának öt százalékában. Ezzel az intézkedéssel a technikai antiszemitizmus a magyar alkotmányos élet egyik sajátosságává vált. A Horthy-kormányzat politikai fegyvertárának állandó eszköze maradt az antiszemitizmus, még akkor is, ha Bethlen, Károlyi és Gömbös kormánya alatt javult is zsidók helyzete. Bethlen visszaszorította a zsidóellenes túlkapásokat. Gömbös 1932. október 11-én képviselőházi bemutatkozó beszédében pedig a magyarországi zsidóságról a következőket mondta: „…A zsidóságról őszintén akarok beszélni erről a helyről. Ami a zsidókérdést illeti: nyíltan kijelentem, hogy revideáltam régi álláspontomat! A zsidóságnak azt a részét, amely sorsközösséget ismer a magyar nemzettel, éppúgy testvéremnek kívánom tekinteni, mint többi magyar testvéremet. Én láttam a háborúban zsidó hősöket, akik bátran és vitézül küzdöttek a keresztényekkel együtt, arany vitézségi érmet is nyertek. (…) Ismerek zsidó vezető férfiakat, akik velem együtt imádkoznak a magyar sorsért, a nemzet boldogulásáért és szebb jövőért. És azt is tudom, hogy a zsidóságnak azt a részét, amely nem tud vagy nem akar beilleszkedni a magyar nemzet társadalmi közösségébe, elsősorban ők fogják elítélni.” Az egyetemi diákság körében egyre erősödött az antiszemitizmus. A debreceni egyetem zsidó diákjai például éppen az erősödő zsidóellenességre válaszul létrehozták Makabea név alatt egyesületüket. Tevékenységük kétirányú volt. Egyrészt kulturális tevékenységet folytattak, másrészt, tagjaik rendszeresen kardpárbajra hívták ki az őket sértegető antiszemita egyetemi hallgatókat. A városban nagy megdöbbenést váltott ki, mikor az egyesület legügyesebb vívója, Cserépfalvi Miklós párbajban végigvágta Rugonfalvi Kiss István rektor orvostanhallgató fiának arcát. A Turul egyetemi diákszervezet tagjaiban azonban csak fokozódott ezt követően a gyűlölet. 1932 novemberében a Turul tüntetést szervezett. Hangos kiáltozások közepette haladtak végig a városon, majd behatoltak a Simonffy utcán működő egyetemi könyvtárba és onnan a zsidó egyetemi hallgatókat kiűzték. Ezt követően szinte évről évre törte ki botrányok. A német nemzetiszocialista párt népszerűségének rohamos növekedése hatott a magyar a magyar középosztályra és egyetemi hallgatókra. A német származású német irodalom professzor előadásain nyíltan uszított a zsidók ellen, és lelkesen dicsőítette a náci Németország eredményeit. A magyar professzorok közül is többen követték a példát. A bölcsészeti karon a zsidó hallhatók csak a hátsó padsorokba ülhettek. Rendbontó egyetemi hallgatók gyakran betörtek a zsidónegyedbe.
A német orientáció, az irredenta törekvések és az 1929/30-i gazdasági világválság kétségbeejtő hatása egyre inkább a fasizmus felé sodorták az országot. Hiába állította fel a magyar zsidóság Budapesten a ma is működő, első világháborús Hősök Templomát, hiába bizonyították a Hadviseltek Aranyalbumával nagyszámú és eredményes részvételüket a magyar hősök arzenáljában, a hatalom ellenük fordult.
Az 1936-os választáson már a parlamentbe is bejutottak a nemzeti szocializmus eszméje mellett elkötelezett pártok képviselői.
A 30-as évek végére ugyan javult a gazdasági helyzet, az úgynevezett zsidótörvények viszont egyre inkább megfosztották jogaiktól a hazai zsidóságot. 1938-ban életbelépő ún. I. zsidótörvény (1938. évi XV. tc.) öt év alatt húsz százalékkal kívánta csökkenteni a zsidók részvételét a nemzet gazdasági és kulturális életében. Ausztria német megszállását követően a hitlerizmus tekintélye és befolyása rohamosan nőtt Magyarországon. Az 1939-es választásokat követően a szélsőjobboldalnak már 30 képviselője ült a parlamentben. 1939. május 5-én fogadta el az országgyűlés a második zsidótörvényt (1939. évi IV. tc.), amelyet még az előző, az Imrédy-kabinet nyújtott be Németország és hazai követőinek nyomására. A II. zsidótörvény, amely már faji alapra helyezkedett, az iparban és a kereskedelemben 12%-os, az értelmiségi pályákon 6%-os, az állami alkalmazottak körében pedig 0%-os kvótát állapított meg. A törvény szerint zsidónak az minősült, akinek legalább egyik szülője vagy két nagyszülője izraelita vallású volt. A III. zsidótörvény (1941. évi XV. tc.) megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést és az azon kívüli nemi kapcsolatot is.
Magyarország 1941 nyarán lépett be a II. világháborúba, amikor hadat üzent a Szovjetuniónak, és német nyomásra, noha megnemtámadási egyezmény kötötte, megtámadta Jugoszláviát, és megszállta a Délvidéket. Már a harcok megindulása előtt a katonaköteles zsidó férfiakat, fegyveres szolgálat helyett fegyvertelen, úgynevezett munkaszolgálatra és megkülönböztető jel viselésére kényszerítették. A munkaszolgálatosokat felügyelő „karpaszományos” keretlegények (felsőbb jóváhagyással) folyamatosan kínozták és gyilkolták a szerencsétlen zsidókat, akik közül többet egyenesen az orosz aknamezőkre küldtek, hogy alattuk robbanjon fel az elhelyezett akna. A „büntetések” között gyakran szerepelt a kikötözés, a botozás és a hideg télben meztelenre vetkőztetés.
1941 júliusában és augusztusában belügyminiszteri utasításra, "rendezetlen állampolgárságra" való hivatkozással több tízezer zsidót - németországi, lengyelországi menekülteket, de igen nagy számban magyarországi születésű embereket is - internálótáborokba gyűjtöttek, majd az (akkori) ukrán-magyar határ menti Körösmezőn felállított internálótáborba szállítottak. Innen aztán, úgymond, "eredeti lakóhelyükre", az időközben német és magyar megszállás alá vett Ukrajnába, közelebbről a nyugat-ukrajnai Kamenyec-Podolszkij térségébe toloncolták őket. Itt már javában működtek az SS keretében működő Einsatzgruppék, mozgó kivégzőosztagok. Ezek végeztek – kollaboráns ukrán rendőrök és egy honvéd utászalakulat közreműködésével – 26 600 személlyel (ez az adat áll Franz Jaeckeln tábornok jelentésében az augusztus 27-28. során végrehajtott tömeggyilkosságról). A "magyar kisholokausztnak" vagy "magyar előholokausztnak" nevezett eseménynek körülbelül 16-18 000 Magyarországról kitoloncolt zsidó esett áldozatul, a többiek helybeliek voltak.
1942. január 20–23. között a Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, Grassy József vezérkari ezredes, Deák László ezredes és Zöldy Márton csendőr százados vezette katonai és csendőr alakulatok partizánrazzia ürügyével több száz ártatlan újvidéki lakost (köztük nőket, gyerekeket, öregeket) lőttek agyon a nyílt utcán, vagy géppuskáztak a jeges folyóba. A délvidéki "hideg napok" során a hivatalos magyar adatok szerint a honvédek és csendőrök 3340, zömében szerb civil polgárt gyilkoltak le, köztük 729 nőt és 147 gyermeket. A halottak között volt mintegy 700 zsidó is.
Az újvidéki események a magyar politikai életben is vihart kavartak. Többen, így például Bajcsy-Zsilinszky Endre kisgazdapárti politikus is követelte a bűnösök felelősségre vonását. A kormányzat a nyomás hatására hajlandónak vizsgálatot indított, amely bebizonyította Grassyék bűnösségét, ennek ellenére Horthy mégis megszüntette az eljárást. Bajcsy-Zsilinszky folyamatosan igyekezett napirenden tartani az ügyet, így 1943 októberében, amikor Horthy és köre megpróbálta megszerezni a nyugati szövetségesek szimpátiáját, újra elővették azt. Az elkövetők hadbíróság elé kerültek, ám a négy főbűnös (Feketehalmy-Czeydner, Deák, Grassy, Zöldy) 1944 elején megszökött az igazságszolgáltatás elől, és Németországba menekült. Az itthon maradt vádlottak súlyos, 10-15 éves börtönbüntetést kaptak. A szökevények az ország német megszállása után visszatértek. Feketehalmy-Czeydner az SS-ben valaha szolgált legmagasabb rangú külföldiként SS-Obergruppenführer lett. Grassy SS-altábornagyi rangot kapott és a Hunyadi SS-hadosztály parancsnoka lett, Zöldy pedig csatlakozott a Gestapóhoz. A pert a német megszállás után újratárgyalták, az elítélteket felmentették. A háborút követően azonban a bűnösöket felelősségre vonták, elítélték, majd kiadták Jugoszláviának, ahol egy újabb eljárás után kivégezték őket.
A IV. zsidótörvény (1942. évi XV. tc.) értelmében zsidók a továbbiakban nem vásárolhattak mezőgazdasági ingatlant, sőt meglévő földjeiket is el kellett adniuk.
1944. március 19-én a német csapatok megszállták az országot, Eichmann és hírhedt kommandója Magyarországra érkezett, a „zsidókérdés végső megoldása” végett. Minden zsidót összeírtak, és sárga csillag viselésére kötelezték őket. Előbb gettókba gyűjtötték őket, majd május 15-én megkezdődött a vidéki zsidóság deportálása, vagonokba zsúfolása, koncentrációs táborokba, főként Auschwitzba szállítása, először Kárpátaljáról, majd az ország egész területéről. A megsemmisítő táborokban mintegy félmillióan – a magyarországi zsidóság közel kétharmada – pusztultak el. Debreceni zsidók egy csoportját 1944. június 27. és június 30. között Auschwitz helyett egy ausztriai táborba deportáltak. A strasshofi elosztó táborból a környékbeli falvakban és városokban szórták szét őket. Legtöbbjüket mezőgazdasági munkára fogták, másrészük a romeltakarításban és légvédelmi létesítmények építésében vett részt. Szelekció nem volt, a családok többnyire együtt maradhattak. Nem volt egyforma sorsuk a táborokban élő deportáltaknak. Voltak, akik bevárhatták a felszabadulást, mások eljutottak Teresienstadtba és ott szabadultak fel. Tragikus sors jutott azonban két csoportnak. Május 3-án az egyik 223 debreceni zsidóból álló csoportot visszavonuló SS katonák Persenbeugban legyilkolták. Hasonlóan tragikus sors érte a Göstling an der Ybbsben felállított kisebb tábor lakóit. A visszavonuló SS csapatok a tábort tűz alá vették, majd a szálláshelyet rágyújtották a bent tartózkodókra. A háború után 23 férfi, 43 nő és 10 gyermek megégett holttestét találták meg azon a helyen. Mind e szörnyűségek ellenére a Strasshofba deportáltak még is szerencsésnek mondhatták magukat, hiszen az idekerült került magyar zsidók több mint 80 százaléka túlélte a háborút. Miként a budapesti zsidóság többsége is életben maradt Horthy és mások közbelépésének köszönhetően.
A fővárosban a zsidókat úgynevezett csillagos házakba, majd gettóba zárták. 1944. augusztus végén, amikor a front Magyarország területére tevődött át, Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter egy időre leállította a deportálásokat. Horthy Miklós kormányzó megpróbált „kiugrani” a háborúból: 1944. október 15-én proklamációjában bejelentette, hogy Magyarország leteszi a fegyvert. Másnap, október 16-án a fia életével megzsarolt Horthy lemondott, és Szálasi Ferencet nevezte ki kormányfővé. Szálasi hatalomra kerülése után újraindult a zsidók Horthy által júliusban leállított deportálása, megkezdődött az addig nem érintett budapesti zsidóság Németországba szállítása, ezt azonban mintegy két hét után leállították a német nyomás ellenére is, így a budapesti zsidóság nagy része megmenekült a haláltáboroktól. A Szálasi-kormány a munkaszolgálatra rendelt zsidókra nélkülözhetetlen ingyenmunkaerőként számított. Körülbelül ötvenezer munkaszolgálatost átadott a németeknek, akiket a Bécs környéki védelmi rendszer építésére vezényeltek, ahol mintegy felük elpusztult a rossz ellátás és bánásmód miatt. Miközben az ország fokozatosan az előrenyomuló orosz csapatok kezére került, a féktelen terror lett úrrá. Mivel a deportáló vonatokat már nem tudták útnak indítani, bujkáló és szomszédjaik által feljelentett, vagy az utcán és másutt, kegyetlen módon összefogdosott zsidókból gyalogmenetet indítottak nyugat felé. Ebből a „halálmenetből” csak kevesen tértek vissza. Az életben maradt munkaszolgálatosokat is nyugatra irányították. Közülük sokan út közben pusztultak el, vagy meggyilkolták őket, mint a bori haláltáborból út közben megölt Radnóti Miklós költőt, vagy Szerb Antal irodalomtörténészt.
A pesti gettót (időhiány miatt) nem tudták deportálni, ott mintegy 70. 000 ember zsúfolódott össze, közülük hétezren az éhezés és a járványok következtében elpusztultak, akiket a Dohány utcai zsinagóga kertjében temettek el. Ma ott áll Varga Imre szobrászművész emlékfája, amelynek „leveleire” a meggyilkoltak neveit jegyezték fel. A nyilas egységek a fővárosban folyamatosan raboltak, és válogatás nélkül gyilkolták az üldözött zsidókat, az őket rejtegető magyarokat és az ellenállógyanús személyeket. Az úgynevezett „nyilas házak” pincéiben (például a zuglói Thököly étterem épületében) kínzóhelyiségeket rendeztek be. Az elfogott zsidókat a jeges Dunába lőtték. A gettó két egykori bejáratánál később táblát helyeztek el, a Dunába öltek emlékét pedig a Vizafogónál és a Margit híd pesti hídfőjénél emlékmű őrzi.
Az üldözöttek mentésében az országosan ismert személyek mellett számos egyszerű ember is kivette részét. Tettüket a Világ Igazai között 725 olyan magyart tartanak számon, akik a vészkorszak idején zsidókat mentettek. A teljesség igénye nélkül csak néhány név: Almásy László, id. Antall József, Apor Vilmos, Bay Zoltán, Ferenczfalvi Kálmán, Ferenczy Béni és felesége, Karády Katalin, Karig Sára, Kopácsi Sándor, Nagybaczoni Nagy Vilmos, Ottlik Géza és felesége, Pátzay Pál és felesége, Salkaházi Sára, Slachta Margit, Szalai Pál, Szőnyi Zsuzsa, Sztehlo Gábor.
A magyarok mellett a semleges országok követségei is tevékenyen részt vettek az üldözöttek menekítésében. Ezen a téren Raoul Wallenberg, a svéd nagykövetség titkára volt a legeredményesebb. Jelentős embermentést végzett a svájci Carl Lutz is, akárcsak az olasz Giorgio Perlasca, aki spanyol követnek adta ki magát a németek előtt.
A pesti gettó 1945. január 17-én szabadult fel, a főváros budai oldala (noha a németek a hidakat mind felrobbantották) február 13-án került szovjet uralom alá, az egész országból pedig 1945. április 4-én űzték ki a fasisztákat. A korabeli Magyarország területén élt közel egymillió zsidó kétharmadát, több mint 600 000 embert, a mai Magyarország területén élt hatszázezer zsidóból pedig mintegy 400 000 főt pusztítottak el a holocaust idején.
A magyarországi zsidóság tragédiájához az első lépést a numerus clausus jelentette. A tanulói vágyók korlátozása, majd intézményi szegregációja fontos lépése volt e folyamatnak. A két világháború között ez a szegregációs lezajlott Debrecen gimnáziumaiban is. Ennek okait és bizonyítékait mutatja be A debreceni zsidó tanulók szegregációja 1921 – 1942 között című tanulmányom, amely a Debreceni Szemle 2011/3. számában jelent meg. Honlapunkon pedig ugyanebben a menüben olvasható.
Topor István