Márk Éva: A Magyar Királyság és Bizánc kapcsolata a XI. században

Таrtalomjegyzék

• 1.0. A magyarok és a görögök a X. században 
• 2.0. Szent István államalapítása és viszonya Bizánccal 
• 2.1. A magyar nép megkeresztelkedése 
• 2.2. Szent István külpolitikai kapcsolata Bizánccal 
• 3.0. A Magyar Királyság és Bizánc viszonya a szent király halála után 
• 3.1. Orseolo Pétertől I. Gézáig 
• 3.2. Szent László és Könyves Kálmán országlása a XI. században és viszonyuk Bizánccal 
• 4.0. Felhasznált irodalom 

1.0. A magyarok és a görögök a X. században

A magyarok és a bizánciak kapcsolatának története sokkal távolabbra nyúlik vissza, mint azt a két nép története sejtetné. A magyarok hosszú vándorlásuk folyamán rengeteg néppel kerültek közvetlen, vagy közvetett kapcsolatba, és ez alól a görögök, vagy ahogyan magukat nevezték rómaiak sem voltak kivételek. A magyar nép, letelepedése után már geográfiai helyzetéből adódóan is fontos szerepet játszott a görögök életében.                              

A magyar nép vándorlásának - a mi történetünk szempontjából - első fontos állomáshelye Etelköz volt, ahova ez a sztyeppi nép körülbelül 850 környékén érkezhetett. Etelközben, vagyis a Keleti-Kárpátoktól keletre húzódó és a Szeret, Prut és Dnyeszter folyók által behatárolt[1] területen került ez a lovas nép először közvetlen kapcsolatba a bizánci állammal. Etelközt a "türkök" még nem tekintették végső letelepedési területüknek, hanem csak egy átmeneti állomáshelynek, csakúgy mint később a Kárpát-medencét. A Kárpát-medencében ez idő tájt még szláv, bolgár és egyéb (talán avar) népelemek élték nyugodt életüket. Közülük számunkra a legjelentősebbek a bolgárok voltak, akik Erdély és Pannónia déli részét is uralmuk alatt tartották, amely terület a magyarok szemében a következő állomáshelyet jelentette. Ugyanebben az időben került ellentétbe Bulgáriával Bizánc is, amelynek élére 893-ben Simeon került. Simeon a következő évben már háborút is kezdeményezett VI. Bölcs León állama ellen, mely nem tudott ellenállni a bolgár nyomásnak, és segítségért a magyarokhoz kellett fordulnia. A magyarok Levente, Árpád fiának vezetésével megfutamították a bolgárokat több ütközetben is. Simeon a kétfrontos háborútól tartva fegyverszünetet kínált a bizánciaknak, akik ezt elfogadva cserben hagyták újdonsült szövetségesüket. Simeon, hogy megszabaduljon a magyar nyomástól a besenyőket hívta segítségül, akik hátbatámadták a magyar népet. A magyar nép ezekután, 895-ben bevonult és hatalmába kerítette a Kárpát-medence jelentős részét.                                      

Bizáncban ez idő alatt nagy változások mentek végbe. Az országot minden oldalról szorongatták. Simeon fenyegetésének csak 927-es halála vetett véget, amely után sikerrel terjesztette ki befolyását a bolgár államra. Szerbiában Časlav Klonimirović ismerte el a bizánciak szupremáciáját. Kis-Ázsiában váltakozó harcok folytak az arab kalifák ellen, akiket végül a X. század második felében sikerült csak legyőzni és kiterjeszteni a határokat. A magyarokkal való viszonyt a honfoglalást követő két évtizedben a békés együttlét jellemezte: "Miután a magyar nép fegyverrel meghódította az új hazát, Bizánc törekvése oda irányult, hogy az új népet bevonja hatalma szférájába és felhasználja saját céljaira."[2] Bizánc ezen politikai törekvése gyakorlatilag megmaradt egész léte folyamán. A letelepedett magyarok is tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy jó viszonyban kell lenniük a császársággal a fennmaradásuk érdekében. Továbbá nem elhanyagolható tény, hogy ebben az időben még a két nép között ott terült el egy bolgár cárság, amely erősebb volt mint valaha. Ezen akadály csak Simeon halálával szűnt meg, mely után hamarosan ki is törtek az első ellenségeskedések. A magyarokat egy Bulgária és Bizánc elleni támadástól az is visszatartotta kezdetben, hogy féltek egy esetleges besenyő betöréstől. Ezt azzal semlegesítették végül, hogy 934-ben magukat a besenyőket is bevonták a rablóhadjáratukba Bizánc ellen.[3] A magyar portyázókat többnyire sikerrel űzték haza 934 és 943-ban, csakúgy mint 959 és 961-ben is.[4] Más kútfők viszont arról tanúskodnak, hogy ezek a betörések sikeresek voltak, és olykor magát a bizánci császárt is évi adó fizetésére kötelezték. 941-ben is megpróbáltak betörni a magyarok bizánci területekre, azonban ez évben nem tudták megoldani a dunai átkelést, mely katasztrófával végződött.[5] Ezen betörések olykor volt, hogy a császárváros legendásan erős védműveihez repítették a magyar lovasokat. 934-ben például 40 napig fosztogatták a főváros vidékét, miután hazaindultak tetemes zsákmányukkal lovaikon.[6]                    

A Kárpát-medencében a X. században megszilárdult a magyar uralom. Nyugati kalandozásaik során végigrabolták a gazdag német, itáliai és frank tartományokat. Ezen hadjáratoknak végül 955-ben az augsburgi vereség vetett véget. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a fosztogató hadjáratok áradata dél felé is lezárult volna. Egészen 970-ig folytak a Bizánc ellenes betörések, amikor is szövetkezve a besenyő, kun és orosz csapatokkal, I. Szvjatoszláv vezetése alatt vereséget szenvedtek az arkadiopoliszi csatában. A vereség miatt végleg lezárultak a kalandozások dél, azaz Bizánc felé is. 972-ben a magyar fejedelemség élére Taksony fia, Géza került, akivel a magyar nép története gyökeres fordulatot vett.   

2.0. Szent István államalapítása és viszonya Bizánccal                                                                           

2.1. A magyar nép megkeresztelkedése                                                                         

Géza volt az első a magyar vezetők között, aki felismerte, hogy az eddigi életmódot már nem lehet tovább folytatni, és fel kell hagyni az eddigi offenzív politikával. Helyesen ismerte fel továbbá, hogy a megmaradás érdekében elengedhetetlen a kereszténység felvétele. Annak ellenére, hogy még nem történt meg a nagy egyházszakadás, már Géza uralkodása alatt is két egyházi központ létezett és küzdött az egyre nagyobb befolyásért a keresztény világban. 

A magyar nép már Géza előtt is kapcsolatba került a kereszténységgel, nem volt. Az Erdélyben függetlenül uralkodó Gyula már a X. század közepe táján Bizáncnál kopogtatott, és kért ortodox, azaz keleti rítusú hittérítőket. Gyula 953-ban[7] maga is járt Konstantinápolyban, ahol megkeresztelkedett és magas rangot is kapott a kesze-kusza bizánci hierarchiában újdonsült vallásához. A hazaúton vele tartott egy bizonyos Hierotheos nevű szerzetes, akit Theophylaktos pátriárka "Türkia püspökévé" szentelt.[8] A magyar törzsfő kötődése Bizánchoz abban is megnyílvánult, hogy míg a többi törzs rablóhadjáratokat indított Bizánc ellen, addig Gyula fenntartotta a jó viszonyt a görögökkel, még a keresztény foglyokat is elengedte, így bizonyítva hűségét és elkötelezettségét. Gyulához hasonlóan 946/947[9] környékén Bulcsú és Termacsu (Tormás) is járt Konstantinápolyban, ahol úgyszintén megkeresztelkedtek. Azonban ők ezt nem tartották meg, csak jelképes tettnek tekinthető a mi szempontunkból. Szállásterületeiken sem kezdődött el jelentős térítőmunka, ellentétben Erdéllyel.                    

Mivel az erdélyi Gyula bizonyult az ország egyik legerősebb főurának, Taksony feleségül a fiának, Gyula lányát, Saroltot szemelte ki. "Taksony korában a nyugati országok felé inkább az elzárkózás érvényesült. A kortárs Liudprand szerint a magyarok az Augsburgnál győztes I. Ottó király hatalmától megrémülve mukkanni sem mertek."[10] Taksony fejedelemsége alatt tovább folytatódtak a Bizánc elleni betörések, mely elmérgesítette a viszonyt a két ország között.                                                                                                         

Apjával ellentétben, Géza már nyugat felé tekintett, és megtörte a politikai izolációt. Ehhez az is hozzájárulhatott, hogy "...Bizáncban, illetve a bizánci kereszténység elnyerésében az Árpádokat megelőzte Gyula törzse. A keleti császárság értékrendje szerint az Árpádok Bizáncban csakis a második helyre szorulhattak volna."[11] Továbbá Taksony uralkodása alatt Bizánc ellen folyamatosan rablóhadjáratok folytak, miközben a németek ellen 17 év óta semmilyen betörés sem történt. Mindenesetre Géza végül a nyugati orientáció mellett döntött. Döntését az is sürgette, hogy 972-ben I. Ottó szövetséget kötött I. Jóannés Tzimiskésszel[12], melyet házassággal pecsételtek meg, így a magyar nép harapófogóba kerülhetett. 973 márciusában Géza követséget menesztett Quedlingburgba I. Ottóhoz, akitől térítőket kért és végül annak fiától kapott is (I. Ottó időközben elhunyt, és a papokat már csak II. Ottó tudta elküldeni). Géza gyámkodása alatt, Erdély kivételével végül megindult a nyugati kereszténység elterjesztése a magyar nép között. Géza fiát, Vajkot már a nyugati rítus szerint keresztelték meg, majd 996-ban feleségül vette Civakodó Henrik lányát, Gizellát, akivel bajor térítők és lovagok is érkeztek az országba. Így alakult, hogy István hatalomra lépésekor, 997-ben, az ország nyugati, nagyobbik részén a római kereszténység hódított tért, míg Erdélyben a bizánci rítus szerint keresztelkedtek az emberek.                                           

Maga István nem zárkózott el az ortodox keleti keresztényektől. Tudunk az oroszlánosi férfi monostorról, továbbá maga István alapította a veszprémvölgyi női kolostort. Hóman Bálint és Karácsonyi János véleménye szerint azonban a kolostor nem istváni alapítású, hanem Gizella királyné német apácáknak szánt adományának kell tekintenünk. [13] Sajnos ezek a kolostorok még a tatárjárás előtt megszűntek létezni. A veszprémvölgyiek például közvetlenül a mongolok betörése előtt menekültek el Trogirba, ahol saját kolostort alapítottak.[14]                                                                                    

István hatalomra lépésekor még korántsem volt befejezettnek tekinthető a térítési folyamat, István egész uralkodása alatt harcot kellett, hogy folytasson a pogányokkal. Az ország azonban Gézának köszönhetően kiválóan volt biztosítva a külső fenyegetések ellen.

2.2. Szent István külpolitikai kapcsolata Bizánccal                                             

Géza, hogy az országot biztosítsa az ellenséges betörések ellen, dinasztikus kapcsolatokra lépett a környező hatalmakkal. Géza békepolitikájának jótékony hatása érvényesült István uralkodásának kezdeti időszakában, és uralkodásának nagyobbik része alatt sem kellett tartania külső betörésektől.                                                                                                                

A belpolitikai helyzet azonban korántsem volt fényes. István uralkodásának rögtön első évében 997-ben Koppány lázadt fel, a régi örökösödési hagyományok alapján követelve magának a hatalmat. Koppány leverése után sem tisztázódott a helyzet az országban. Annak ellenére, hogy Istvánt 1001-ben Magyarország királyává koronázták a római pápától kapott koronával, az ország nem volt egységes. Miközben az ország nyugati fele szilárdan István kezében volt, a keleti részeken immár Sarolt testvére, az erdélyi Gyula, míg a mai értelemben vett Bánátban Ajtony uralkodott. Mindkettejük Bizánchoz állt közel, és Istvántól független bel- és külpolitikát folytattak. Annak ellenére, hogy már a 950-es években görög szerzetesek érkeztek Gyula területére, a nép nagyobb részben pogány maradt területén. A krisztianizáció csupán a felsőbb vezető néprétegeket érintette. Ajtony akkor lépett kapcsolatba Bizánccal, amikor 1002-ben II. Basileios elfoglalta Vidin várát, a bolgárok elleni harcának keretében. Itt megkeresztelkedett[15], majd Marosváron görög monostort alapított, amelyet majd Csanád, Ajtony legyőzője Oroszlánosba helyezett át.[16] Azonban Ajtony csak látszatkeresztény volt, megtérését politikai húzásnak kell tekintenünk, mint ahogy népe is pogány maradt. Mindkét vezető területén élő köznép megtérítése Istvánra váratott.                                                     

Időközben Bizánc II. Basileios (976-1025) uralkodása alatt új virágkorát élte. A görög állam  külpolitikai tekintélye újfent felemelkedett. Ez azonban sosem tántorította el a lázadozó alávetett népeket, hogy függetlenségükért harcoljanak. Ugyanez történt Makedóniában is, ahol Nikolaos comes négy fiának vezetésével lázadás tört ki Basileios uralkodásának első évének környékén, melynek élére végül Sámuel került. A legkisebb Nikolaos fiú sikeres hadakozással és diplomáciával újjáélesztette a bolgár cárságot, mely természetesen éles oppozícióban állott Bizánccal.                                

István kapcsolata a bolgárokkal temérdek kételynek ad helyt. Évszámok tekintetében sok történész különböző időpontokat határoz meg, melyek olykor teljesen ellentmondanak egymásnak. A kutató többség[17] szerint a bolgárokkal még Géza idejében kerültek kapcsolatba a magyarok, mégpedig egy házasság keretében, mely Géza egyik lánya és Gavrilo Radomir között köttetett. Néhány történész[18] István uralkodásának idejére halasztja el a házasság létrejöttét. Az viszont bizonyosnak tűnik, hogy a házasság nem volt hosszú életű. Gavrilo Radomir, homályos, alig ismert okok miatt elzavarta magától az ismeretlen nevű, épp áldott állapotban lévő magyar hercegnőt, aki Magyarországon keresett menedéket. Itt született meg a kis Péter, Gavrilo Radomir fia.                                                   

I. István magyar király 1003-ban szánta el magát arra, hogy leszámol anyai nagybátyjával. Előzményként megemlíthető, hogy egy feltevés szerint 1002-ben István és II. Basileios szövetséget kötöttek egymással, melynek keretében Basileios (magyarul Vazul) Sámuelra támadt, miközben István annak szövetségesét, az erdélyi Gyulát rohanta le. [19] Ha ez a feltevés nem is igaz, az tény, hogy István 1003-ban behódoltatta Gyulát, így kapcsolva ki az egyik még független főurat az országban. Ezek után már csak Ajtonytól lehetett számítani jelentős ellenállásra az országban. Ajtony, mint ahogy már fentebb említésre került, szintén erős kapcsolatban állt Bizánccal, annak nyílt szövetségese volt. Ajtony "...leverésének dátuma vitatott (felmerült: 1003, 1004, 1008, 1014, 1030)..."[20] Miközben Györffy György az 1008-as [21] évet szorgalmazza, Kristó Gyula volt szegedi történész 1028 környékére [22] teszi a tartományúr leverését.                                                                                                     

Ajtony leverésével Magyarországon megszűntek azok az önálló főurak, akik Bizánc támogatását élvezve István ellen munkálkodtak. Ebből következhet az, hogy míg Ajtony és Gyula Bizánc támogatását élvezték, az ő ellensúlyozásukra István a bolgároknál kezdett tapogatózni. Mikor azonban megszűnt a két főúr fenyegetése, a Bizánc elleni hűvös magatartás is talaját veszítette. A bolgárokkal a szakítás hamarosan be is következett: Radomir segítséget kért Istvántól a görögök ellen. Azonban ezt a király megtagadta, mivel épp ekkor került ellentétbe a lengyel királlyal is, akihez korábbi ellenfele, Gyula is elszökött, tehát katonai erőt nem küldhetett a bolgárok megsegítésére. Gavrilo Radomir cserbenhagyva érezte magát, emiatt 1009-ben hazazavarta várandós magyar feleségét.  A magyar hercegnő száműzetésének dátuma szintén vita tárgyát képezi a történészkörökben. Tény továbbá, hogy 1009-ben Orseolo Ottó velencei dózse feleségül vette István egyik leánytestvérét: "Ismerve a Velencét Bizánchoz fűző rendkívül szoros viszonyt - a velencei dózse a bizánci császár hűbérese volt -, e házasság létrejöttének előfeltétele kellett, hogy legyen a bolgár-magyar szövetség felbomlása, ill. a Bizánc és Magyarország közti ellenségeskedés megszűnése."[23] Imre herceg felesége is egy görög hercegnő volt.[24] II. Basileios a Velencével és Magyarországgal kialakított jó viszony által elérte, hogy esküdt ellensége hátában szövetségesei foglaljanak helyet, azonban ezek a szövetségesek még jó ideig nem avatkoztak, avatkozhattak be tevékenyen a bolgár-görög háborúskodásba.            

István beavatkozásának időpontját a bolgár-görög konfliktusba szintén homály fedi. Egymásnak ellentmondó adatok merülnek fel, még az elfoglalt város nevét illetően is. Kristó Gyula szerint 1015-ben vettek részt a magyarok II. Basileios bolgár hadjáratában.[25] Ennek ellentmond Györffy György vélekedése, aki szerint ez csakis 1018-ban jöhetett létre, mivel Istvánt 1014 és 1017 között a lengyel hadszíntér kötötte le. Ugyanezen történész megemlíti még, hogy István hada a Nándorfehérvár-Nis hadiutat követve, Macedóniában találkozott Basileios csapataival.[26] Egyéb vélekedések szerint a hadjáratra még a század első éveiben sor kerülhetett.[27] Felmerül az a kérdés is, hogy melyik várost foglalta el István és a "bolgárölő" közösen. A krónikák és a bizánci források Cesaria várost említenek, amelynek megfelelhet Ohrid és Szkoplje is, azonban nem állíthatjuk biztosra egyiket sem. A megszerzett városból - miközben a görögök a várost fosztogatták - hozta I. István magával Magyarországra Szent György és Miklós ereklyéit, amelyeket Székesfehérváron helyezett el.[28] Mindenesetre, a bolgár birodalom kikapcsolásával mind Magyarország, mind Bizánc szempontjából lezárult egy olyan szakasz, amely a Balkánra kötötte le figyelmüket és erejüket. A Balkán ezek után szilárdan bizánci kézben állott II. Basileios alatt, míg a fiatal Magyar Királyság külső támadásoknak volt kitéve. Mindent összevetve elmondható, hogy I. István Bizánccal jó viszonyra törekedett, melyet az elkövetkezendő évek eseményei is alátámasztanak. A két ország között létrejött új határ azonban magában hordozta a jövendőbeli ellenségeskedések lehetőségét.                        

Az 1024/1025-ös év sorsdöntő volt István uralkodásának szempontjából. Ezekben az években halt meg II. Basileios bizánci császár és került hatalomra VIII. Kónstantin. Ez nem jelentette a magyar-görög szövetség felbomlását, csupán a nagy uralkodó helyére egy sokkalta jelentéktelenebb császár lépett. A másik nagyon fontos idevágó esemény II. Henrik szász császár halála és II. Konrád hatalomra kerülése volt. II. Konrád, megalapítva a Száli-dinasztiát, expanzív politikába kezdett. Az előző, Szász-dinasztia császáraival István kivételesen jó kapcsolatokat ápolt. Ez II. Konrád hatalomra kerülésével teljesen megváltozott. Míg II. Henrik főként a diplomáciával élt, addig Konrád a fegyverek erejét helyezte előtérbe.

1026-ban II. Konrád Velencében, a helyi ellenzék támogatását kihasználva megdöntötte Orseolo Ottó, István sógorának hatalmát. Helyére saját emberét, Barbolanó Pétert helyezte. Ottó Bizáncba menekült, míg fia Péter, a későbbi magyar király Magyarországra. Szent István, Krešimir horvát uralkodóval közösen 1027/1028 környékén elfoglalta Trau és Spalató városokat.[29] Az egykori dózse időközben megpróbálta Bizáncot megnyerni a magyar-velencei-horvát[30] szövetség ügyének. A nyíltan németellenes koalíció kiszélesítésének elkerülése és Magyarország harapófogóba szórításának érdekében II. Konrád, Werner strassbourgi püspököt egy házassági ajánlattal a zsebében elküldte a bizánci császárhoz Konstantinápolyba. A püspök útja Magyarországon át vezetett. Kíséretével szentföldi zarándokoknak öltözve próbáltak meg átjutni az ellenséges magyar területen, azonban a magyar őrök résen voltak, és leleplezték őket.[31] Végül Werner püspök csak tengeren tudott eljutni Konstantinápolyba, ahol úgyan úgy sikertelenül járt mint Ottó. Ottó végül Bizáncban halt meg száműzetésben (1032), az általa áhított szövetséget nem sikerült tető alá hoznia. II. Konrád végül 1030-ban rontott rá Magyarországra, amely megszakította a több mint 60 éves jó viszonyt a német szomszéddal. Szent István sikerrel védte ki a támadást a felperzselt föld taktikáját alkalmazva.                                                        

Szent István uralkodásának végéig megmaradt a Bizánccal való jó viszony, mely áldásos politikát utódai is megtartották. Bizáncban II. Basileios halála óta a fővárosi hivatalnoknemesség vette át a hatalmat (1028-1081). Ezen éra császárai gyengekezű uralkodóknak bizonyultak, amellyel együtt járt a birodalom belső romlása is. Az infláció, a helyi hatalmasságok megerősödése és a hadsereg végletekig való legyengítése Bizánc külpolitikai erejének csökkenését eredményezte. A Balkánon egymást érték a lázadások. Ebben az időben függetlenedett - a szláv államok közül elsőként - a Zetai Fejedelemség Stefan Vojislav vezetésével (1038). 1040-ben egy bolgár lázadás keretében Péter Deljánt Belgrádban császárrá kiáltották ki, akit a I. Péter magyar király is támogatott.[32] Ez a Péter nem volt más, mint Gavrilo Radomir fia István egyik testvérétől, aki ugyanolyan jogot formálhatott volna a trónra, mint Orseolo Péter, talán ebben a tényben kell keresnünk a király támogatásának miértjét is. Péter Magyarországon nevelkedett fel, valószínűleg már ott is született, 1040-ben állt a felkelés élére, amelyet árulás következtében vertek le 1041-ben. Péter Deljánt a bizánciak kivégezték még ez évben.[33] Csakúgy mint Bizánc, Magyarország sem volt abban a helyzetben, hogy erőteljes külpolitikát folytasson. A következő több mint egy évtizedre a Magyar Királyság anarchiába süllyedt, és létéért kellett küzdenie.

3.0. A Magyar Királyság és Bizánc viszonya a szent király halála után

3.1. Orseolo Pétertől I. Gézáig                                                                                                           

István halálát követően Orseolo Péter (1038-1041 és 1044-1046) került hatalomra. A köztudatban kialakult kép ellenére I. Péter király nagyon is tehetséges uralkodó és hadvezér volt. Uralkodása alatt sikeres külpolitikát folytatott, többször betört az osztrák területekre, illetve Bzsetiszláv cseh herceg németellenes harcait is támogatta. Sikeres külpolitikája (mely ugyan rövidtávon jó hatással volt az országra, hosszútávon azonban teljesen kontraproduktív, és ellentmondó volt az istváni semlegességi politikának) ellenére, a belpolitikai ügyekhez már nem nyúlt ilyen ügyes kézzel. Az országban az elégedetlenség egyre nőtt, ez végül összeesküvésekhez vezetett az udvarban és háromévnyi uralkodás után 1041-ben letétetett. Az új király a pogány beállítottságú Aba Sámuel lett (1041-1044). Külpolitikájában megpróbált kibékülni III. Henrik német császárral, akihez Péter is menekült, azonban amikor látta, hogy nem tudja elhárítani a német támadást, betört Ausztriába. A következő évben, 1044-ben azonban már III. Henrik jött Magyarországra és a ménfői csatában tönkreverték Abát és seregét. Péter újra király lett, azonban a német segítségért cserébe el kellett ismernie a császárt, mint hűbéresét. A Magyar Királyság ezzel függő viszonyba került.                                                                                                                                  

Orseolo Péter második uralkodása sem sikeredett jobbra, mint első ciklusa. Kétévnyi uralkodást követően 1046-ban több lázadás is kitört. Az első és komolyabb az a főnemesi-főpapi összeesküvés volt (Gellért püspökkel az élen), amely Oroszországból hazahívta Vazul fiait, Leventét, Andrást és Bélát. A másik, alsóbb néprétegeket érintő felkelés Vata nevéhez köthető, aki pogányfelkelést szítva követelte az ország visszatérítését a táltosi gyökerekhez. Orseolo Pétert még ez évben elfogták a Vazul-fiak, és letétettek a trónról. A hercegek, akik korábban élvezték a pogányok támogatását, most korábbi szövetségesük ellen fordultak, és kegyetlenül leverték a Vata-féle pogánylázadást. Az új, talán bizánci koronával megkoronázott király I. András lett.        "Bizonytalan, hogy a XIX. század második felében a Nyitraivánkán előkerült koronát vajon IX. Kónstantin bizánci császár küldte-e Andrásnak (s a koronázást esetleg ezzel hajtották végre), vagy pedig katonai zsákmány formájában jutott-e el Magyarországra." [34]                                          

I. Andrásnak (1046-1060) már uralkodásának első szakaszában több kihívással kellett szembenéznie. Két német támadás is lesújtott az országra (1051 és 1052), azonban ezeket öccsével - az újonnan létrehozott dukátust irányító Bélával  -  közösen, sikerrel verték vissza. A német császársággal egészen 1058-ig tartott a rossz viszony, amikor is végül sor kerülhetett az András által oly áhított békekötésre. A fiatal IV. Henrik nővérét, Juditot hozzáadták I. András fiához, az ugyancsak kiskorú Salamonhoz, aki ezek után mint korona örököse volt számon tartva. Ezzel a lépéssel András előidézte öccse, Béla herceg rosszallását, akivel még a dukátus létrehozásakor úgy egyezett meg, hogy halála után ő örökli a trónt. A drámai várkonyi jelenetet követően, Béla Lengyelországba szökött. András egyik utolsó tettei között tarthatjuk számon az 1059-es Bizánc elleni hadjáratát, amellyel egy több mint 50 éve tartó békés viszonyt szakított meg. I. András hadjáratát a besenyő fenyegetés válthatta ki[35], azonban pontos okai számunkra nem ismertek. A magyar had egészen Szófiáig jutott, ahol már I. Isaakios Komnénos (1057-1059) bizánci császár várta őket. Nemsokára a két fél kiegyezett, a békét megerősítették és visszatértek a status quo-hoz.[36]                                         

1060-ban Béla herceg lengyel csapatokkal az élen Magyarországra tört. Hadjárata sikerrel járt, testvére a harcokban elhunyt, a fiatal Salamon pedig Németországba menekült. I. Béla néven került hatolmra Vazul legkisebb fia (1060-1063). I. Béla bizonyult a legtehetségesebb uralkodónak illetve hadvezérnek testvérei közül. Az ország az ő országlása alatt kezdett el kilábalni az anarchiából. Nagyon fontosak voltak a gazdasági intézkedései, melyek az ország gazdaságát megerősítették. A vásárnapokat szombatra helyezte át, jó minőségű ezüstpénzt veretett, és forgalomba hozatta a bizánci aranypénzt. Egyes kutatások szerint 40 magyar ezüstpénz ért egy bizánci aranyat. Az újabb kutatások viszont azt bizonyítják, hogy ilyen dénár veretésére majd csak Szent László idején kerül sor.[37] Béla békés uralkodásának az 1063-as esztendő vetett véget, amikor német seregek törtek az országra a kis Salamon nevében. Béla azonban nem élte meg, hogy visszaverhesse a támadást, mivel a dömösi kúriában ráomlott a trónusa, ennek következtében súlyos sérüléseket szenvedett, amelyekbe hamarosan bele is halt. I. Béla magyar király 1063-as halálát követően Salamont koronázták meg magyar királlyá (1063-1074).                                                                                

Már Salamon személyéből és kapcsolataiból adódik a dolog, hogy uralkodása alatt a mindenkori német császárra támaszkodott. Nem is kellett számítania nyugatról betörésre, ezért valamivel szabadabb külpolitikát folytathatott a déli és keleti szomszédoknál. Északról azonban még uralkodásának első évében betört az országba Géza, László és Lampert, I. Béla király fiai, akik apjuk halála után menekültek Lengyelországba. Fegyveres összetűzésre azonban nem került sor: 1064-ben kiegyezett Géza és Salamon. Géza elismerte Salamont Magyarország törvényes királyának, cserébe azonban megkapta a dukátust, vagyis az ország 1/3-ad részét kitevő hercegséget. Ezzel az országban újra helyreállt belső rend, lehetővé téve az aktívabb külpolitikai tevékenységet.

Salamon a hercegekkel közösen viselt hadat több irányban. Zvonimir horvát király segítségkérésére Horvátországban hadakoztak. Egy cseh betörést követően cseh területeket dúltak fel. Visszaverték a rettegett besenyő támadást. A besenyők nagy veszélyt jelentettek a gazdag erdélyi és déli tartományokra. 1071 nyarán újabb besenyőtámadás érte az országot, akik a belgrádi görög dux ösztönzésére törtek be Szerémségbe.[38] Végigfosztották a területet és nagy zsákmánnyal tértek haza. Bizánc azonban ekkortájt vészterhes időket élt át. A birodalom történetének egyik legnagyobb vereségét elszenvedve (1071. Mantzikert) belső válság gyötörte. A vesztes IV. Rómanos Diogenés (1068-1071) császárt megfosztották hatalmától, helyére VII. Michaél Dukás került (1071-1078), akinek uralma alatt tovább csökkent Bizánc ereje. Bizánc az összeomlás felé tartott. Keletről az Alp Arslán vezette szeldzsuk-török hadak nyomultak előre. A Balkánon a független szláv fejedelemségek élték életüket (zetai, horvát), lázadást lázadás követett. Mégis, Bizánc legnagyobb ellenfele ekkoriban és még hosszú ideig, Guiscard Róbert volt, aki a fiatal Normann Királyság élén próbálta meg meghódítani Bizáncot, és a maga számára megszerezni a trónt. Ilyen helyzetben érte a bizánci császárságot Salamon és Géza ellentámadása, amellyel a besenyő betörést igyekeztek megtorolni.                                                                                                   

A Salamon és Géza vezette ellentámadás első áldozata Szerémvár volt a Szávánál. A Száván való átkelést követően a magyar sereg Belgrádhoz vonult, amelyet ostrom alá vett. Ebben az ostromban veszítette el állítólag Salamon a királyi pecsétjét.[39] A bizánci dux, Nikétász a besenyő szövetségeseihez fordult, akiknek azt hazudta, hogy csak Vid bácsi ispán csapataival állnak szemben, nem pedig a királlyal és a herceggel. A becsapott besenyőket Ján soproni ispán verte szét[40], megfosztva a belgrádi görögöket utolsó reményüktől is. A két[41], egyesek szerint három hónapos[42] ostromot követően Géza magánalkut kötött Nikétász duxszal. A dux elhatározásában egy különös esemény játszott szerepet, amelyet a Képes Krónika mesél el nekünk: "Az ostrom harmadik hónapjában azután egy magyar leány, akit valaha rabul vittek oda, egy szerdai napon felgyújtotta a várost. Heves keleti szél fújt, a tűzvész átterjedt az összes épületre. Így a magyar sereg berohant a városba azon a részen, ahol az ostromgépek a bástyákat már leomlasztották és kegyetlenül öldökölték a görögöket, szaracénokat és bulgárokat. Maradékuk Niketasz vezérrel a várba menekedett."[43] A görögök ezek után szabad elvonulás és pénzváltság fizetése fejében átadták a várat. A dux meglepő módon nem a királyhoz fordult a tárgyalások alkalmával, hanem az istenfélő Gézához. Sőt, "A herceg és a király közti meghasonlást fokozta az is, hogy a foglyok kiváltása ügyében a baszileusz megbízottja Gézával és nem Salamonnal folytatott tárgyalásokat."[44] Géza végül el is engedte a görög foglyokat. Ez kiváltotta Salamon nemtetszését, illetve az ellentéket tovább gerjesztette a zsákmány egyenlőtlen elosztása is, mivel a város, amely először került magyar kézbe [45], elfoglalása után a magyar fél hatalmas zsákmányhoz jutott.[46] A Képes Krónika híradása szerint nem volt olyan magyar ember, aki meg nem gazdagodott volna e napon. A szakítás a herceg és a király között elkerülhetetlen volt, azonban még váratott magára.                                                                                                                                         

A bizánciak már a következő évben, 1072-ben csellel visszaszerezték a Nándorfehérvárat. [47] Salamon ezt nem hagyta annyiban és még ez évben újbóli hadjáratot vezetett Bizánc ellen. A hadjáratban csupán Géza vett részt Salamonnal, László nem. A hercegek tudomására jutott ugyanis, hogy Salamon a megromlott viszony miatt, elveszejtésükre fog törni, távol a biztonságos dukátustól. Ennek elkerülése érdekében csak Géza kísérte el Salamont a hercegi sereg felével, míg a sereg másik fele otthon maradt László vezénylete alatt, hogy ha valami történne bátyjával, megbosszulhassa azt. Bizánc helyzete 1072-ben még válságosabb volt mint az 1071-es esztendőben, hiszen ebben az évben tört ki Makedóniában egy újabb nagy lázadás, melynek élére végül Kónstantin Bodin, a zetai Mihály fejedelem fia állt.                                                                                                                                 

Géza és Salamon serege 1072-ben átkelve a Dunán újfent birtokába kerítette Nándorfehérvárt[48], majd a Morava-völgyén keresztül egészen Nisig jutottak, ahol a várost keményen megsarcolták. Ekkor került ereklyeként a magyarokhoz Szent Demeter (más források szerint Szent Prokopiosz) kézereklyéje, amelyet a szávaszentdemeteri templomban helyeztek el.[49] Az ereklyét csak Mánuel görög császár tudja majd visszaszerezni 1160-ban. Nis megsarcolása után a magyar sereg hazaindult, békekötésről azonban nem szólnak a korabeli kútfők.                                                        

Salamon és a hercegek között a testvérháború elkerülhetetlen volt. Sikertelen kibékülési kísérletek után a döntésre 1074-ben került sor a mogyoródi csatában, ahol László cseh csapatok segítségével legyőzte Salamont és német segédhadait. Ezek után Salamon Moson várába szökött, és magával vitte a Szent Koronát.                                                                  

Az ország ura Géza lett, azonban hiányzott számára egy eszköz, amellyel királlyá válhatott volna: a Szent Korona ugyanis Salamonnál volt. Továbbá külpolitikailag sem ismerték el, mint a Magyar Királyság törvényes királyát, csak trónbitorlónak tekintették, és valójában az is volt. Ezért volt égető Géza számára, hogy elismertesse hatalmát a szomszédos országokkal, hiszen csak így volt esélye arra, hogy hosszú távon a kezében maradhasson az ország. Ennek érdekében először VII. Gergely pápánál próbálta kieszközölni legitimációját Magyarország királyának. VII. Gergely ezt csak úgy volt hajlandó megtenni, ha Géza elismeri a pápát hűbéresének. Azonban Géza sem a német császár, sem pedig a római pápa gyámkodásából nem kért. Ezért már csak egy irányba fordulhatott, délre. VII. Michaél Dukas nem kötötte a hűbériség elismerését Géza legitimációjához, ezért valószínűleg már 1075 környékén koronát küldött neki.[50] Ez az ún. görög korona (Corona Graeca), amely a mai értelemben vett Szent Korona alsó részét alkotja. Bizánc, a herceg királynak való elismeréséből azt a hasznot nyerte, hogy északi határait bebiztosította, tehát nem kellett félnie egy Magyarország felől kiinduló támadástól. Géza, ahogy az ilyenkor szokás volt, feleségül vette a basileios egyik rokonának lányát, Szünadené hercegnőt (Theodulos Synadenos). Ezen szövetség megkötésekor került sor még az 1071/1072-es háború rendezésére, amelynek keretében a magyar fél visszaadta a császárnak Nándorfehérvárt és Szerémvárt is.[51] A koronáról végérvényben elmondhatjuk, hogy: "A bizánci korona tehát a magyar királyság XI. századi bizánci orientációjának, vagyis annak a törekvésnek az emléke, amely a német veszéllyel szemben Bizáncra támaszkodott."[52]        

3.2. Szent László és Könyves Kálmán országlása a XI. században és viszonyuk Bizánccal                                                                            

Géza nem sokáig élvezhette fáradozásainak gyümölcsét, 1077-ben már el is hunyt. Utóda öccse, I. László lett (1077-1095), akit valószínűleg ugyanazzal a görög koronával koronáztak meg, mint Gézát. Ebből adódik, hogy László is legitimációs problémákkal küszködött, mivel még mindig Salamon számított a királyság jogos uralkodójának. IV. Henrik szintén továbbra is fenyegetést jelentett az országra. I. László császárellenes politikájában azonban számíthatott VII. Gergely támogatására, aki végül egy 1079-ben kelt levelében elismerte a magyarok királyának, áttörést érve el a magyarországi helyzetben. Salamonnak sem volt sok választása ezek után és 1081-ben behódolt Lászlónak.            

Salamont kezdetben hagyták, hogy királyi módon éljen, ehhez László biztosította számára a megfelelő birtokokat, azonban amikor kiderült, hogy összeesküvést tervez László ellen megfosztották birtokaitól és börtönbe zárták. Csak 1083-ban szabadult, I. István és Imre herceg szenté avatásának alkalmából. Szabadon engedése után rögtön Németországba rohant, azonban mikor látta, hogy nem tudja megnyerni ügyének a helyi hatalmasságokat, a besenyőkhöz ment a Balkánra. Végül Salamon a besenyők oldalán harcolva hunyt el 1087-ben a bizánci császár ellen.[53]                             

László uralkodása alatt megszilárdultak a bel- és külpolitikai viszonyok. Kemény törvénykönyvet adott ki, mellyel stabilizálta az ország életét. Ennek áldásos hatása volt Magyarország László alatti erős külpolitikai tevékenysége, mely az expanzív törekvésekben nyilvánult meg.                        

1083-ban a Hódító Vilmos elől elmenekült angolokat (keleti angolok) a bizánci császár az Al-Duna vidékén telepítette le. Mivel azonban nem akarták a görög rítust felvenni, Lászlótól kértek papokat, mely kérésnek a király eleget is tett. "László azonban nem csupán egyházi téren, hanem a világi hatalom szférájában is igényt formált a keleti angolok területére. Erre utal, hogy 1091. évi oklevelében a magyarok és Moesia királyának nevezte magát."[54] Ezzel László olyan vidékre fejezte ki területi igényét, amely a bizánci császár fennhatósága alá tartozott.                                                                

1091-es év más okokból is fontos fordulatot jelent László politikájában. Ekkor indult meg magyar részről Horvátország meghódítása. 1087 környékén elhunyt ugyanis a pápai hűbért elismerő Zvonimir horvát király, akinek felesége Ilona, László nővére volt. Horvátország a pápai hűbér mellett, még Bizánc érdekszférájához is tartozott, azonban Bizáncot demobilizálta a besenyők és a kis-ázsiai emírek támadása, akik Konstantinápoly falaiig is eljutottak. Horvátországra fente még a fogát Velence is, aki szintén Bizánctól formálisan függő állam volt. Azonban László volt a leggyorsabb, és Horvátország teljes meghódítását csak a kunok betörése akadályozta meg, amely miatt haza kellett térnie seregével. A kunok megjelenéséről több elmélet látott napvilágot. Egyesek szerint I. Alexios Komnénos küldte őket Magyarországra[55], mások szerint viszont Vaszilko orosz fejedelem tanácsára[56] támadtak Magyarországra (akit majd 1092-ben valóban meg is támad László). A horvátországi magyar katonai akciók kiváltották a pápa nemtetszését, amelynek hatására László szakított az addigi pápapárti politikájával, és IV. Henrik táborához csatlakozott. Ennek a politikának felelt meg Álmos herceg kinevezése is az elfoglalt területek élére, mivel ő nyíltan császárpárti volt.                                                                                                               

I. Alexios nem hagyta annyiban a területek elvesztését, és amellett, hogy Velencére bízta a megmaradt területek védelmét (Dalmácia), Gottfried melfi grófot is elküldte a hadszíntérre, akit Dalmácia helytartójává nevezett ki. Sikerült is neki a Cetina és a Krka folyók vidékén[57] megvetnie a lábát, azonban további sikerekre nem volt képes. Álmos már az 1092/1093-as években megtámadni tervezte a grófot, azonban IV. Henrik kérésére Ausztriába sietett hadával a pápapárt hívei ellen. A melfi gróf nem sok vizet zavart, mivel már 1093-ban kivonult a területekről.  A "bizánci" érdekek képviseletét ezek után Velence vette át, személyesen Falieri Vitale (Vital Faliero de'Doni) dózse.      

A mai értelemben vett Horvátország ezzel, Szent László uralkodásának végére 3 részre szakadt: a tengerpartot, azaz Dalmáciát Velence tartotta a kezében, a hegyvidékeken - amelyeket a magyar király már korábban meghódított - egy horvát főúr Péter vette kezébe az irányítást, míg a maradék meghódított területeken a magyar király uralkodott.[58]                                                             

I. (Szent) László uralkodásával a Magyar Királyság végleg úrrá lett azon a belső anarchián, amely az előző évtizedeket jellemezte, mely lehetővé tette az expanziót. Halálakor azonban Lászlónak nem volt fiúörököse, csupán leányai születtek. Utódjául a délceg Álmos herceget szerette volna látni, azonban 1095-ös halálakor a kérdés még rendezetlen volt, és az erélyesen fellépő Kálmánnak, az idősebb Géza fiúnak sikerült megszereznie a hatalmat, valószínűleg egy rövid ideig tartó belháború után, melynek végül egy kiegyezés vetett véget. Kálmán kapta a koronát, míg Álmos a dukátust.         

Kálmán, maga is pap lévén, az invesztitúraharcban a pápát, II. Orbánt támogatta. Ugyanezt bizonyítja Álmos ellentétes, császárpárti politikája. Már uralkodásának első éveiben Horvátországra szegezte tekintetét: 1096/1097 táján támadást indított Dalmácia ellen, melynek városai formálisan Bizánc alattvalói voltak. I. Alexios eközben a keresztesekkel volt elfoglalva, ezért újfent Velencére bízta Dalmácia védelmét. 1097-ben Kálmán Tengerfehérvárott feleségül vette Roger normann gróf lányát, Felíciát. Roger a pápa leghűségesebb szövetségesei közé tartozott, miközben a bizánci és a német császár esküdt ellensége volt.[59] Kálmánnak nem sikerült meghódoltatnia a tengerparti városokat, mivel azok szilárdan velencei kézben álltak. 1098-ban Kálmán békét kényszerült kötni a dózséval, amely béke értelmében a dalmát városok velencei kézben maradtak. Kálmánt a következő években Álmos lázadása és más külpolitikai ügyei foglalták le. Csupán 1102-ben tudott újra a déli végekre összpontosítani, amikor is sikerült rendeznie a horvátországi helyzetet: Tengerfehérvárott horvát királlyá koronázták és megköttetett a Pacta Conventa, mely rendezte Horvátország és Magyarország államjogi viszonyát.  

Kálmán a XII. század első éveire meglehetősen elszigetelődött külpolitikailag. A környező országokban ellenséges királyok uralkodtak. Ezért Kálmánnak is kapóra jött 1104-ben a bizánci császár házassági ajánlata. Történt ugyanis, hogy I. Alexios császár kezdte felismerni, hogy Horvátország végleg elveszett számára, ezért hajlandónak mutatkozott arra, hogy kibéküljön a magyar féllel. Ugyanebben az évben hagyta el a Szentföldet Bohemund antiocheiai fejedelem, hogy seregeket toborozzon a Szentföldre, azonban céljai közé tartozott Bizánc megtámadása is. Kálmánnak első felesége Felícia normann hercegnő volt, ezért magától adódott a bizánci császár félelme, hogy Bohemund felkeresi majd a magyar királyt szövetségkötés céljából. Azonban Kálmán is csalódni kényszerült a semmi hasznot nem hozó normann házasságában, ezért örömmel fogadta el Alexios házassági ajánlatát. A bizánci császár fiának, a később II. Jóannésnak elküldte feleségül I. Szent László leányát, Piroskát, aki Bizáncban mint Eirené vált ismertté. Piroska konstantinápolyi házassága révén a magyar király a bizánci császár szövetségese lett. [60]                                                                     

Bizánc helyzete azonban semmit sem javult külpolitikailag más területeken. Ezt a helyzetet kihasználva 1105-ben Könyves Kálmán végleg meghódította a dalmát városokat. Dalmácia végleges meghódítása a Magyar Királyság jelentős megerősödésével járt együtt. Ez  azonban kiváltotta Álmos herceg ellenállását, mivel Kálmán kisfiát, Istvánt szánta örökösének. Kálmán maradék uralkodása alatt többször vezetett még hadat külföldre vagy kellet megvédenie országát, azonban az ország fennmaradását már semmi sem veszélyeztette. A Komnénos-ház alatt ideiglenesen megerősödő Bizánci Császárság és a Magyar Királyság viszonyát az együttműködés és a kölcsönös segítségnyújtás jellemezte. A békeidőszak egészen 1116-ig tartott, Könyves Kálmán haláláig, amikor I. Alexios Komnénos Velence mellé állt Dalmácia vitás ügyében.

4.0. Felhasznált irodalom

• 1. Kristó Gyula, Magyarország története 895-1301, Osiris Kiadó, 2007.                                           
• 2. Kristó Gyula, Korai magyar történeti lexikon (9 - 14. század), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994.                                                        
• 3. Kristó Gyula - Makk Ferenc, I. Andrástól I. Gézáig, Pátria Nyomda, Budapest, 1988.                     
• 4. Makk Ferenc, Magyarország története a 12. században, Gondolat, Budapest, 1986.                       
• 5. Georg Ostrogorsky, A bizánci állam története, Osiris Kiadó, Budapest, 2003.                              
• 6. Мр Борис Стојковски, Самуилово царство и Угарска, Нови Сад.                                                                   
• 7. Петар Рокаи, Золтан Ђере, Тибор Пал, Александар Касаш, Историја Мађара, Клио, Београд, 2002.                                          
• 8. Hóman Bálint - Szekfű Gyula, Magyar történet 1. kötet, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1935.                                           
• 9. Engel Pál, Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig, Háttér lap- és könyvkiadó, Budapest, 1990.                                                     
• 10. Györffy György, István király és műve, Gondolat, Budapest, 1977.                                                      
• 11. Moravcsik Gyula, Bizánc és a magyarság, Lucidus Kiadó, Budapest, 2003.                                         
• 12. Dimitri Obolenski, Vizantijski Komonvelt, Prosveta, Beograd, 1996.                                                         

Írta: Márk Éva