Magyarország és Szerbia történelmének mérföldköve volt a június 25-26-án lezajlott államfői találkozó. Áder János köztársasági elnök és Tomislav Nikolić szerb államfő a vajdasági Csurogon közös főhajtáson tisztelgett a második világháborúban mindkét fél által elkövetett gyilkosságok áldozatai előtt. A kölcsönös megbocsátás szándékával, és a jövőbeni békés, zavartalan együttélés jegyében megrendezett találkozóra és közös emlékezésre azt követően került sor, hogy június 21-én a szerb parlament Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) és a kormányzó Szerb Haladó Párt (SNS) hatvankilenc képviselőjének előterjesztésére elfogadta a délvidéki magyarok ellen 1944-45-ben elkövetett vérengzéseket elítélő nyilatkozatot.
Az előzmények. Az újvidéki „hideg napok”
A Délvidék 1941-es magyar megszállását követően egyre gyakrabban fordult elő, hogy a szerbek szabotázscselekményekkel próbáltak zavart kelteni. Ugyanakkor komolyabb partizánmozgalom azért nem tudott kibontakozni, mert a magyar királyi honvédség és csendőrség erélyes megtorló intézkedéseket foganatosított ellenük. A Fruska Gora erdőségből szórványos akciókkal próbálkoztak.
1942. január 20–23. között Újvidéken és környékén, pl. Zsablyán, Csurogon, Mozsoron és Óbecsén a Feketehalmy-Czeidner Ferenc altábornagy, Grassy József vezérkari ezredes, Deák László ezredes és Zöldy Márton csendőr százados vezette katonai és csendőr alakulatok partizánrazzia ürügyével tömeggyilkosságokat követtek el. A délvidéki "hideg napok" során a hivatalos magyar adatok szerint a honvédek és csendőrök 3340 embert gyilkoltak le. Döntően szerb civil polgárok (köztük 729 nő, 147gyerek, öregeket) és mintegy 700 zsidó származásúak voltak a szerencsétlenek.. Az áldozatokat a nyílt utcán lőttek agyon, vagy a jeges folyóba géppuskáztak. A kisebb falvakban a csendőröket helyi lakosok is segítették, akik szerb és zsidó szomszédaik közül döntően vagyoni alapon válogatták meg áldozataikat.
Az újvidéki események a magyar politikai életben is vihart kavartak. Többen, így például Bajcsy-Zsilinszky Endre kisgazdapárti és Peyer Károly szociáldemokrata politikus is követelte a bűnösök felelősségre vonását. A kormányzat a nyomás hatására hajlandónak vizsgálatot indított, amely bebizonyította Grassyék bűnösségét, ennek ellenére Horthy mégis megszüntette az eljárást. Bajcsy-Zsilinszky folyamatosan igyekezett napirenden tartani az ügyet, így 1943 októberében, amikor Horthy és köre megpróbálta megszerezni a nyugati szövetségesek szimpátiáját, újra elővették azt. Az elkövetők hadbíróság elé kerültek, ám a négy főbűnös (Feketehalmy-Czeidner, Deák, Grassy, Zöldy) 1944 elején megszökött az igazságszolgáltatás elől, és Németországba menekült. Az itthon maradt vádlottak súlyos, 10-15 éves börtönbüntetést kaptak. A szökevények az ország német megszállása után visszatértek. Feketehalmy-Czeydner az SS-ben valaha szolgált legmagasabb rangú külföldiként SS-Obergruppenführer lett. Grassy SS-altábornagyi rangot kapott és a Hunyadi SS-hadosztály parancsnoka lett, Zöldy pedig csatlakozott a Gestapóhoz. A pert a német megszállás után újratárgyalták, az elítélteket felmentették. A háborút követően azonban a bűnösöket felelősségre vonták, elítélték, majd kiadták Jugoszláviának, ahol egy újabb eljárás után kivégezték őket.
A magyar genocídium. „Még hidegebb napok”
1944 őszén a Vajdaságba bevonuló jugoszláv partizánalakulatokból a kollektív bűnösség elvét alkalmazva megkezdték a magyar és német lakosság elleni megtorló akcióikat 1944-45 telén tömegesen kínozták meg és végezték ki a magyar és német nemzetiségű polgári lakosokat, illetve internálták őket büntetőtáborokba, ahol az embertelen körülmények következtében nagyon sokan életüket veszítették. A magyar genocídium indokául a jugoszláv kommunisták az 1942-es újvidéki „hideg napokat” adta meg. Az általuk elkövetett „még hidegebb napok” áldozatainak pontos száma mindmáig ismeretlen. Egyes források 50 ezer és 20 ezer közé teszik a magyar áldozatok számát. Brutális, az emberi képzeletet fölülmúló gaztettek egész sorára került sor. A szemtanúk és a túlélők beszámolóiból borzalmas tettekre derült fény. Teleki Júlia szemtanúkkal és túlélőkkel folytatott gyűjtéséből csak egy példát hozok szemléltetésként az elkövetett szörnyűségekre. Az akkor 16 éves Madarász Pál csurogi beszélte el a következőket:
„Amikor bejöttek értünk a szobába, azonnal lövöldözni kezdtek. Anyámat elvitték, engem pedig hideg vízbe állítottak. Sokáig álltam a jeges vízben. Később bekísértek a kisbíró szobájába, és mindjárt puskacsövet tettek a számba. Akkor 16 éves voltam és soha senkit nem bántottam. A szobában körülbelül 300 ember lehetett - egyeseknek leszaggatták a körmüket, másoknak a lába volt puskatussal összeverve, volt, akinek a nemi szervét vágták le -, ezeket mind kivégezték. A kivégzést a félkezű Pajo Rajkov irányította, aki 50 éves lehetett. Engem átkísértek a másik terembe, ahová a nőket zárták, itt láttam egy csecsemőfejet a falhoz vágva, az agyvelő szét volt loccsanva. Nagyon sok halott nő volt. A kínzásba haltak bele, itt vértócsákban feküdtek.
A kivégzés előtti napon egy szobában voltam Dupp Bálint plébánossal. Itt látott meg egy Zdravko nevű ismerős, ő intézkedett, hogy kiengedjenek. A papot a többiekkel együtt kivégezték.
Én megmenekültem a haláltól, de anyámat brutálisan ölték meg. Előtte levágták a mellét és az orrát Crnjakov Katica parancsára. Kivégezték még apám nővérének férjét és fiát; anyám nővérét és férjét. Fehér Ferencet és fiát. Ferencnek előtte kitépték a bajszát, felhasogatták a bőrét, majd besózták. Nagyapámat és nagyanyámat is megölték, tehát majdnem az összes rokonságot."
A köztudatban rögzült 40 ezer fős létszám Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című könyve alapján terjedt el. „A jugoszláv hatóságok közölték még a demokráciánk kezdetén Gyöngyösi külügyminiszterrel, hogy mintegy 40 ezer magyarral tervezik csökkenteni a magyarok lélekszámát Bácskában. Időközben nyilván rádöbbentek, hogy ennek a negyvenezernek a kilakoltatása egyszerű likvidálás által már meg is történt”.
A legújabb magyar és szerb kutatások azonban ennél lényegesen kevesebbről tudnak. A. Sajti Enikő 2009-ben megjelent tanulmánya Aleksandar Kasaš újvidéki történész, a délvidéki magyar helytörténészek, így pl. Matuska Márton, Mészáros Sándor, Teleki Júlia, valamint Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia Dragoljub Živković akadémikus vezette bizottsága sok éves kutatómunka alapján (eredményeiket összesen kilenc kötetben tették közzé, amely sajnos csak szűk politikai és szakmai körökben érhető el) az alábbi eredmények láttak napvilágot: 1941 és 1948 között igazolhatóan, név szerint azonosítva, 83 881 fő vált a háború alatt és közvetlenül utána különféle indíttatású megtorlások áldozatává.
Ezt a számot a kutatócsoport elsősorban azért nem tartja véglegesnek, mivel például nem jutottak hozzá az egyik legnagyobb bácskai internálótábor, a járeki tábor irataihoz sem, bár más források segítségével igyekeztek számolni a feltehetően ott elhunytakkal, akik elsősorban németek és magyarok voltak.
A kötetben regisztrált 83 881 főből a szerb áldozatok száma 42 283 fő, a zsidóké 15 495, a németeké 15 419, magyarok száma 4624 fő, a horvátoké pedig 2702 fő volt. A többiek a szlovák, a cigány, a ruszin, a cseh stb. népcsoportból kerültek ki.
Teljesen egyetértek A. Sajti Enikővel, aki tanulmánya zárszavában a következőket írja: „a korán sem lezárt kutatások tükrében mindenképpen felül kell vizsgálnunk a magyar közvéleményben rögzült 40 ezer fős létszámot, sőt úgy tűnik, további pontosításra szorul a szakirodalom 20 ezer magyar áldozatra vonatkozó álláspontja is. Az azonban nem a megtorlás korabeli brutalitásának, igazságtalanságának, hosszú távú romboló hatásának elhomályosítását célozza, mint néhányan esetleg gondolják, hanem a történetírás szakmai tisztességéből fakad. S bár a szerbiai levéltárak, különösen a mindmáig zárt belügyi iratok még mindig sok titkot rejtenek, a belügyi fondokban végrehajtott nagyfokú pusztítás miatt azonban, annak ellenére, hogy ma már tudjuk, készültek az áldozatokról különféle statisztikák, sőt névsorok is, óvnám magunkat, a történészeket és a közvéleményt egyaránt a túlzott optimizmustól”.
Felhasznált irodalom
A. Sajti Enikő Hány magyar áldozata volt a partizán megtorlásoknak a Délvidéken? https://www.jamk.hu/ek/folyoirat/folyoirat/limes/2009_3.pdf. Letöltés ideje: 2013. június 28.
Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában. https://mek.oszk.hu/03300/03393/03393.htm. Letöltés ideje: 2013. június 28.
https://www.magyarszo.com/hu/2016/kozelet_politika/98480/%E2%80%9EA-b%C5%B1nnek-nincs-sz%C3%A1rmaz%C3%A1sa-sem-nemzetis%C3%A9ge%E2%80%9D.htm. Letöltés ideje: 2013. június 28. Köszönöm szerkesztőtársamnak és barátomnak az újvidéki Tóth Tibornak, hogy elküldte számomra a Magyar Szó vonatkozó linkjét.
Teleki Júlia Visszatekintés a múltba.
https://www.huncor.com/delvidek4445/delvidekindex2.htm. Letöltés ideje: 2013. június 28.
Ungváry Krisztián Magyarország a második világháború idején. Magyarország története. 19. Kossuth Kiadó. 2010. 23-24.
Topor István