Széchenyi István: Napló

2012.11.01 08:14

 

Szinte alig akad olyan ember, aki nem szeretne részese lenni mások legféltettebb titkainak. Különösen akkor, ha ismert történelmi személyek, politikusok, művészek intim világába tekinthet be.

Egy alkalommal kedves barátomtól kölcsön kaptam a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István Naplóját. Izgatottan láttam hozzá, és különös világ tárult elém lapjairól. Széchenyi azután kezdett naplót írni, miután 1814-ben a napóleoni háborúk hadszíntereiről visszatért Bécsbe. Német nyelven kezdte el, mert ez volt a családi érintkezés, a társasági élet nyelve. És így is folytatta, időnként átváltva ugyan magyarra, de pusztán azért, hogy a magyar nyelvkészségét, és az éppen kialakuló magyar irodalmi nyelvet gyakorolhassa. A szerző eredeti szándéka az volt, hogy a barátoktól, ismerősöktől hallott tréfás eseteket, adomákat rögzítse. A kezdetben rendszertelen bejegyzések aztán 1820-tól napi rendszerességgel követik egymást egészen 1848 szeptemberében bekövetkezett lelki összeomlásáig. A döblingi időszak végén fordult ismét naplójához. 1859. október 2-tól kezdve vezette ismét. Az utolsó bejegyzést hat nappal öngyilkossága előtt, 1860. április 1-én vezette be.

De miről szólnak Széchenyi bejegyzései?

Megismerjük belőle a nagyvilági életet élő, és a hölgyek körében kedvelt fiatal gróf szerelmeinek történetét, sógornője, Caroline iránti tragikus szerelmét. Bepillantást nyerhetünk kudarcos házassági terveibe, Zichy Károly felesége, Seilern Crescence-szel való viszonyába, aki miután 1836-ban megözvegyült, feleségül ment a grófhoz.

Ugyanakkor a Napló legfontosabb bejegyzései a hazájáért aggódó, a hazája elmaradottságának felszámolására életét feltevő politikus gondolatai. Terek és programok, amelyek közül nagyon sok megvalósult, kudarcok, amelyeket nem tudott elérni. E Napló kétségeinek, olykor kilátástalannak tűnő harcának lenyomata is.

Ajánlom Széchenyi Naplóját mindazon olvasóinknak, akik a politikus vívódó gondolatai mellett a szerző hétköznapi világa, örömei, bánatai iránt is érdeklődést tanúsítanak.

Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.

Topor István