Márk Éva: Jacques Necker

Márk Éva: Jacques Necker

1. Előszó

Jacques Necker Franciaország pénzügyminisztereként nagy szerepet játszott a XVIII. század végi Franciaország életében. Miniszteri és királyi-tanácsadói funkciójából kifolyólag jelentős kihatással volt a történések menetére. Szemtanúja és személyes résztvevője volt a nagy francia polgári forradalom eseményeinek. Ennek tudatában nagyon fontos megvizsgálnunk Jacques Necker ezen idő alatti tevékenységét és gondolatmenetének lényegét, kiterjesztve ezt az 1789-es robbanást megelőző (vagy előidéző) eseményekre is. Az előző állításra való tekintettel, a dolgozat azt a célt tűzte ki célul maga elé, hogy bemutassa és megmagyarázza Necker tevékenységét, különös tekintettel a nagy francia forradalom eseményeire.

 

2. Jacques Necker élete és tevékenysége

2.1. Necker életének rövid áttekintése pénzügyminiszteri funkciójáig

Jacques Necker 1732. szeptember 30-án született a svájci Genf városában egy Poroszországból származó protestáns családban. Tanulmányai befejeztét követően 1747-ben apja utasítására Párizsba utazott, ahol apja barátjánál[1] kapott tisztségviselői állást. Sikeres bankári tevékenységének köszönhetően hamarosan kiléphetett a hétköznapi tisztségviselői szerepköréből és „Thélusson, Necker és komp.” néven társtulajdonosává válhatott egy általa újonnan alapított banknak. A bankház hihetetlenül meggazdagodott a hétéves háború ideje alatt. [2] Thélusson, a bank társtulajdonosa vezette a londoni fiókintézetet, miközben Necker a párizsit irányította. Banktulajdonosi szerepkörének és különböző gabonaspekulációinak hála, Necker hamarosan Franciaország egyik leggazdagabb emberévé vált. Olyannyira meggazdagodott, hogy még magának a francia államnak is nyújtott kölcsönöket.

Felesége Suzanne Curchod[3] szalont nyitott Párizsban, amely minden pénteken nagy összejöveteleknek adott helyet, amelyeken megjelent Párizs felsőbb rétegeinek színe java, köztük jelentős számú enciklopédistával és állami tisztségviselővel, báróval, udvaronccal. Necker ezáltal összeismerkedhetett a befolyásos államférfiakkal, kapcsolatokat teremthetett, amelyek később nagy szerepet fognak játszani hatalomra kerülésében.

1764-ben egyik irányítójává (szindik) vált a Francia Kelet-indiai Társaságnak, amely a kezei alatt kezdetben sikeresen felvirágzott, azonban köszönhetően a részvényesek éles támadásainak és Morellet abbé kritikáinak, amelyek a rossz adminisztráció miatt érték Neckert, 1769-ben a társaság felbomlott. Később emiatt rengeteg támadás érte Neckert, aki állítólag tetemesen meggazdagodott a társaság romjain.

1768-ban Necker vált a Genfi Köztársaság párizsi nagykövetévé.[4] Felesége ösztönzésének eredményeképp lassan megérlelődött benne a gondolat, hogy a bankvilágot otthagyva állami tisztségviselőként folytassa munkáját. Ezért 1772-ben minden banki érdekeltségét átadta testvérének, Lajosnak.

1773-ban fektette le először álláspontját a gazdaság- és pénzügypolitikáról. Ebben az évben Éloge de Colbert cím alatt, amelyben Jean-Baptiste Colbert tevékenységét méltatta, közreadott egy szakmai írást. Ebben kifejtette politikájának alapvető elgondolását: ellentétben a fiziokraták véleményével, ő azt vallotta, hogy az államnak minél nagyobb szerepet kell vállalni a gazdaság irányításában, mivel ez az egyetlen út, amely elvezet a polgárok és az állam jólétéhez.

 

2.2. Tevékenysége Franciaország pénzügyminisztereként (1776-1781)

Necker hosszú utat tett meg, mire elérte célját. 1776. októberében Turgot kegyvesztetté válását követően XVI. Lajos őt választotta pénzügyminiszterré. Neckert nehéz feladat elé állította újdonsült munkaadója. Pontosan ebben az időben zajlott az amerikai függetlenségi háború, amelynek fedezete hatalmas kiadásokat követelt meg az országtól. Necker az állam rossz pénzügyi helyzete miatt szabad kezet kapott a királytól tervei végrehajtásához.

Nagy népszerűségre tett szert annak köszönhetően, hogy az állami kiadások fedezésére nem próbálkozott meg új adók kivetésével, hanem elsősorban hitelekhez folyamodott. Ez olyan hatást keltett az emberekben, mintha az állam pénzügyei körül minden a legnagyobb rendben volna és Necker minden nagyobb gond nélkül meg fogja tudni oldani a kincstár problémáit, amelyeket a hatalmasra duzzadó államadósság (és az ebből adódó kamatkiadások) és az egyre inkább elnyúló függetlenségi háború kiadásai okoztak. Necker úgy vélte, hogy a kincstár deficitjének finanszírozására a legjobb eszköz a hitelek felvétele, amelyet egészen addig lehetséges folytatni, ameddig az állam pénzügyei (büdzsé) egyensúlyban maradnak. Ezeket a hiteleket magas kamatokkal tudta csak felvenni, amely az állam rossz portfóliójának volt köszönhető.[5] Számítások alapján az első minisztersége idején körülbelül 530 millió livrivel adósította el az országot, amellyel nem hogy megoldotta volna Franciaország égető pénzügyi krízisét, hanem csak tovább mélyített rajta, olyan helyzetet teremtve, amelyből többé már nem volt visszaút. Azonban voltak hasznos intézkedései is, mint például, hogy csökkentette a királyi udvar luxuskiadásait vagy hogy mélyreható ellenőrzést vitt végbe a nyugdíjrendszerben a visszaélések felderítése érdekében.

Az intendánsok és a parlamentek hatalmát kiegyensúlyozandó, létrehozta a provinciális gyűlések rendszerét (Assemblées provinciales), amelyek a helyi ügyek rendezésében játszottak fontos szerepet (adóbehajtás, közmunkák megszervezése stb.).[6] „Ezek és más reformok segítségével, amelyek célja az adóbeszedés megkönnyítése és költséghatékonyabbá tétele volt, Necker megpróbálta kikerülni a privilegizált intermediáris testületeket, amelyektől a monarchia hagyományosan függésben állott.” [7] Ezen tartományi gyűlések bevezetése csak nagyon vontatottan haladt és nem is sikerült maradandó mértékben végrehajtani a tervezetet. Necker munkáját maga a király szakította félbe.

1781. februárjában megjelentette leghíresebb művét, a Jelentést (Compte rendu au roi – Jelentés a királynak), amely gyakorlatilag az állami kiadások és bevételek számbavételét és nyilvános közzétételét jelentette (elsőként a történelemben). Necker megpróbálta az államkassza állapotát a valóságosnál jobb fényben bemutatni. Ezzel próbálta meggyőzni a közvéleményt, hogy az állam pénzügyeiben minden rendben van, ezáltal csökkentve az elégedetlenséget. Nem mellesleg annak a tehetséges miniszternek a szerepében tetszeleghetett, aki megoldotta a már több évtizede húzódó égető krízist. Ez valóban sikerült is neki. Népszerűsége egyre csak nőtt, és sikerült bizalmat ébresztenie a francia állam hitelezői körében. Ha pontosan, ferdítések nélkül adta volna közre az állam pénzügyi adatait, senki nem lett volna hajlandó hitelt adni a tönk szélén álló államnak.[8] Egyéb tanulmányok homlokegyenest mást állítanak: a Jelentés arra való tekintettel került megjelentetésre, hogy Necker szigorúbb ellenőrzést vezethessen be az állam pénzügyeiben.[9] A Jelentés egyik hosszútávú következményeként kell megemlítenünk, hogy Necker utódai számára ellehetetlenítette egyes reformintézkedések véghezvitelét, ezáltal lehetetlenné téve minden olyan próbálkozást, amely arra irányult, hogy megmentse az államot a pénzügyi összeomlástól. Ennek egyik konkrét példája az 1787-ben összehívott Főnemesi gyűlés (Assemblée des notables), amely Necker Jelentése miatt vetette el Calonne, akkori pénzügyminiszter összes reformjavaslatát, arra hivatkozva, hogy a Jelentés adatai alapján minden a legnagyobb rendben van a kincstár ügyei körül.

Necker 1781 májusában kegyvesztetté vált. Az udvarban rengeteg ellenségre tett szert, köztük a parlament képviselőivel, a királyi hercegekkel és magával a királynővel is, aki talán a legnagyobb szerepet játszotta Necker leváltásában.[10] Egyéb források másként mutatják be Necker leváltásának okait: a Jelentés közzétételét követően a „közvélemény felháborodott, Necker pedig kénytelen volt távozni miniszteri posztjáról.“ [11]

Az átmeneti időszakban irodalommal, visszaemlékezéseivel és a különböző államelméleteivel foglalkozott. 1784-ben jelentette meg a „Franciaország pénzügyeinek irányításáról“ című művét (Тraité de l’administration des finances de la France). Necker nyugodt és békés életét 1788-ban egy királyi futár zavarta meg, aki a király meghívását hozta Franciaország pénzügyminiszteri székébe.

 

2.3. Szerepe a francia forradalomban

1788-ban a francia állam közel állt a pénzügyi összeomláshoz. Necker utódai nem voltak képesek megoldani a fennálló pénzügyi problémákat, amelyek katasztrofális helyzetet teremtettek az állam pénzügyeiben. Még sokan emlékeztek Necker miniszterségének idejére, amikor a kincstár helyzete látszatra stabil volt (köszönhetően a hamis Jelentésnek) és nem jelentett nagyobb akadályt még egy olyan nagy háború finanszírozása sem, mint az amerikai függetlenségi háború. Lomeni de Brienne leváltását követően Neckert visszahelyezték korábbi pozíciójába, és kis idő múltán a legbefolyásosabb miniszter személyében tetszeleghetett. Gyakorlatilag az állam ügyeinek korlátlan intézőjévé, a király után a második legfontosabb személlyé vált az állam életében. Népszerűsége egyre magasabbra szökött. Egyik első intézkedése régi-új posztján a gabona exportjának betiltása volt, amellyel az éhínség sújtotta állam helyzetén próbált javítani.

Elődjétől örökölte azt a kényes feladatot, hogy összehívja a Rendi országgyűlést. Még az országgyűlést megelőző tárgyalások folyamán Necker bizonyos szintű engedékenységet mutatott a harmadik rend felé. Elfogadta a harmadik rend azon kérését, hogy képviselőik számát megduplázzák (1788. dec. 27.[12]), azonban a másik kérésükről – amely nélkül az előbbi értelmetlen volt – a személyenkénti szavazásról mélyen hallgatott.

Az országgyűlés megnyitó ülésén (1789. május 5.) egy feleslegesen hosszú és semmitmondó beszédet tartott, amelyben az állam pénzügyi helyzetét vázolta fel az összegyűlteknek. A képviselők elégedetlenek voltak. Ők azért jöttek, hogy gyökeres és mélyreható társadalmi és politikai reformokról tárgyaljanak, nem pedig azért, hogy az állam pénzügyi krízisének tűzoltói legyenek újabb adók megszavaztatása által. Necker a létrejövő politikai harcokban megpróbálta a békéltető szerepét játszani. Mindig is elsősorban a király érdekeit képviselte, célja a királyság intézményeinek megóvása volt, mindeközben azonban a harmadik rend érveit is figyelembe vette, próbálva közvetíteni a király és elégedetlen alattvalói között.[13] Megpróbált egyezséget teremteni az ellenséges osztályok között, azonban több hónapnyi sikertelen tárgyalásokat követően sem járt sikerrel.[14] Jó viszonyt tartott fenn az országgyűléssel mindaddig, amíg 1789. június 17-én ki nem kiáltották a Népgyűlést. 19-én a király semmisnek nyilvánította a harmadik rend képviselőinek ezen önkényes tettét, Necker hiába próbálta meggyőzni ennek ellenkezőjéről.[15] Szeretett volna kibékülni a „zendülő” képviselőkkel, azonban a király ezt nem nézte jó szemmel. Necker a helyzet láttán beadta lemondását, amit XVI. Lajos visszautasított. Végül 1789. július 11-én szabadult meg terhes hivatásától, amikor is a király őt okolva a kialakult helyzetért menesztette és meghagyta neki, hogy titokban hagyja el az országot. [16] A népszerű miniszter menesztéséről szóló hír csak másnap jutott el a párizsiak fülébe, akik a közkedvelt Necker menesztésében a királyság reakcióját és az állam pénzügyi helyzetének kritikus voltát vélték felfedezni. A közvélemény felzúdult a hír hallatán, amelyet a július 14-i események egyik kiváltó okának is tarthatunk. [17]

Az események ilyetén alakulása láttán a királyt félelem fogta el, és a Bastille elestét követően visszahívta közkedvelt miniszterét: „Neckert ezek után visszahívták, aki elfogadva a lehetetlen feladatot, élete egyik legnagyobb baklövését követte el.” [18] 1789. július 16/17-én tért vissza Párizsba, ahol rég nem látott fogadtatás várta. Párizs utcáit ellepte az ünneplő tömeg. A menetekben róla mintázott szobrokat hordoztak. Népszerűsége még a korábbinál is magasabb szinteket ért el. Visszatértét követően visszahelyezték régi hivatalába. Ebben az időben a királyra három személy gyakorolta a legnagyobb befolyást: La Fayette márki, Bailly és Necker.

A híres éjszakai ülést követően (1789. augusztus 4/5.), a király továbbra sem volt hajlandó beletörődni a feudalizmust még akár csak részlegesen is eltörlő népgyűlési határozatokba, ezért megbízta Neckert, hogy dolgozzon ki egy tervezetet, a fennálló politikai és társadalmi rend megmentésére. A régi rendszert azonban már nem lehetett békés eszközökkel teljes mértékben visszaállítani, ezért engedményekre volt szükség: „Beleegyezett, hogy a feudális kötöttségek pénz által megválthatóvá váljanak… ellenezte, hogy az egyházi tized rendszeréhez hozzányúljanak és szerette volna megmenteni a földbirtokos azon jogát, hogy a függő parasztok a földhasználati jogért cserébe továbbra is különböző ellenszolgáltatásokkal tartozzanak…”[19] Necker ezen és ehhez hasonló tervei nem érték el a kívánt hatást, ezért a király kénytelen volt 1789. október 5-6-án engedi a nyomásnak és szentesíteni az Alkotmányozó Népgyűlés összes eddigi határozatát, amelyet végül Necker is támogatott.[20]

Necker az állami kiadások finanszírozása érdekében szerette volna folytatni a hitelek felvételét, ezért erőteljesen ellenállt az assignata kibocsátás ötletének. Mindezek ellenére nem tudta megakadályozni 1789. decemberében a később pénzzé váló első assignata kibocsátást. Az assignatáról a következő éles nézetet vallotta: „Isteni időszak volt ez az adminisztráció számára, amikor is a korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló papírpénz segítségével nem csak, hogy ki lehetett elégíteni a legkülönfélébb kiadásokat, olyanokat is amelyekről volt tudomásunk és olyanokat is amelyekről nem, hanem bármelyik pillanatban rendelkezésünkre állhatott a saját tetszésünk szerint. Ezek után csupán annyi a dolgunk, hogy egyeseket megbízunk a papírkészítéssel, másokat a bélyegzéssel, megint másokat pedig a nyomtatással és a gravírozással, és az államkincstár helyzete máris biztosított.” [21]

A francia állam helyzete a következő évben sem fordult jobbra. A tavasz folyamán országszerte paraszt- és ellenforradalmi felkelések törtek ki, amelyeket csak nagy nehézségek árán tudtak kordában tartani. Necker ez idő alatt nem tudta megoldani a fennálló pénzügyi problémákat, és 1790. szeptember 3-án beadva lemondását végleg visszavonult. Élete utolsó szakaszát a svájci Coppet városában töltötte, ahol 1804-ben békés körülmények között elhalálozott. Hátralévő idejét az írásnak, kora megörökítésének szentelte.

 

3. Epilógus

Necker nem bizonyult olyan nagy és erős karakterű államférfinak, aki képes lett volna arra, hogy a még csirájában lévő forradalmat kordában tartsa. „Magatartása az arisztokraták számára túlságosan merész, míg a hazaszeretők (forradalmárok – ford.) számára túlságosan félénk volt.” [22] Ezen mértékletessége és tartózkodottsága nem volt alkalmas arra, hogy megoldja a fennálló problémákat. „Nem volt az az ember, nem volt olyan nagy formátumú államférfi, aki alkalmas lett volna arra, hogy irányítsa a forradalmat. Óvatos volt, mindent elemző… nem volt felkészülve arra, hogy szembenézzen a politikai harcok keménységével és azok erőszakosságával.” [23][24]

Szerepe a forradalom kirobbanásában számottevő. Első minisztersége idején a mérhetetlen nagyságú és magas kamatlábú hitelek felvételével olyan rossz helyzetbe hozta az államkincstárt, hogy azt a későbbiek folyamán gyökeres társadalmi és politikai reformok nélkül lehetetlen lett volna egyensúlyába visszabillenteni. Mondhatni, Necker első minisztersége volt az utolsó esély arra, hogy a pénzügyi krízisre megoldást találjanak. A genfi bankár azonban elszalasztotta ezt a lehetőséget.

 

Tartalom:

1. Előszó

2. Jacques Necker élete és tevékenysége

        2.1. Necker életének rövid áttekintése a pénzügyminiszteri funkciójái

        2.2. Tevékenysége Franciaország pénzügyminisztereként

        2.3. Szerepe a francia forradalomban

3. Epilógus

4. Felhasznált irodalom

 

Írta: Márk Éva

4. Felhasznált irodalom

  • 1. Франсоа Фире – Мона Озуф, Критички речник француске револуције, Издавачка књижарица Зорана Стојановића, Сремски Карловци-Нови Сад, 1996. (= Francois Furet – Mona Ozouf: A francia forradalom kritikai szótára)
  • 2. Georges Duby, Franciaország története I, Osiris Kiadó, Budapest, 2007.
  • 3. Чедомир Попов, Грађанска Европа I, Завод за уџбенике, Београд, 2010. (= Csedomir Popov: A polgári Európa)
  • 4. Pierre Vilar, Zlato i novac u povijesti 1450-1920, Nolit, Beograd, 1990. (= Pierre Vilar: Az arany és a pénz a történelemben)
  • 5. Josef Kulischer, Opća ekonomska povijest srednjega i novoga vijeka, Kultura, Zagreb, 1957. (= Josef Kulischer: A középkor és az újkor általános gazdaságtörténete)
  • 6. Niall Ferguson, The Ascent of Money, The Penguin Press, New York, 2008. (= Niall Ferguson: A pénz felemelkedése)

[1] Isaac Vernet.

[2] Pierre Vilar, Zlato i novac u povijesti 1450-1920, Nolit, Beograd, 1990, 345.

[3] Feleségétől csak egy lánya született, Madame Stael, aki később a kor francia irodalmának egyik legjelentősebb személyiségévé vált.

[4] Necker nem volt francia állampolgár, egész franciaországi tevékenysége alatt mindig is genfi állampolgárnak számított.

[5] Amelyet megintcsak a magas államadósság eredményezett.

[6] Csak négy departmanban sikerült bevezetni: Berry, Hante-Guyenne, Bourbonais, Dauphiné.

[7] Франсоа Фире – Мона Озуф, Критички речник француске револуције, Издавачка књижарица Зорана Стојановића, Сремски Карловци-Нови Сад, 1996, 600.

[9] Чедомир Попов, Грађанска Европа I, Завод за уџбенике, Београд, 2010, 49.

[10] http://alphahistory.com/frenchrevolution/jacques-necker-compte-rendu/

[11] Чедомир Попов, Грађанска Европа I, Завод за уџбенике, Београд, 2010, 49.

A forrás feltételezi, hogy Necker pontosan adta közre az állam pénzügyi helyzetét, ezáltal volt lehetséges, hogy a közvélemény felháborodott.

[12] Франсоа Фире – Мона Озуф, Критички речник француске револуције, Издавачка књижарица Зорана Стојановића, Сремски Карловци-Нови Сад, 1996, 636.

[13] Франсоа Фире – Мона Озуф, Критички речник француске револуције, Издавачка књижарица Зорана Стојановића, Сремски Карловци-Нови Сад, 1996, 394.

[14] Чедомир Попов, Грађанска Европа I, Завод за уџбенике, Београд, 2010, 53.

[15] Ugyanaz.

[16] Франсоа Фире – Мона Озуф, Критички речник француске револуције, Издавачка књижарица Зорана Стојановића, Сремски Карловци-Нови Сад, 1996, 394.

[17] Чедомир Попов, Грађанска Европа I, Завод за уџбенике, Београд, 2010, 55.

[18] Франсоа Фире – Мона Озуф, Критички речник француске револуције, Издавачка књижарица Зорана Стојановића, Сремски Карловци-Нови Сад, 1996, 394.

[19] Франсоа Фире – Мона Озуф, Критички речник француске револуције, Издавачка књижарица Зорана Стојановића, Сремски Карловци-Нови Сад, 1996, 103.

[20] Чедомир Попов, Грађанска Европа I, Завод за уџбенике, Београд, 2010, 59.

[21] Франсоа Фире – Мона Озуф, Критички речник француске револуције, Издавачка књижарица Зорана Стојановића, Сремски Карловци-Нови Сад, 1996, 480.

[22] Франсоа Фире – Мона Озуф, Критички речник француске револуције, Издавачка књижарица Зорана Стојановића, Сремски Карловци-Нови Сад, 1996, 394.

[23] Исто

[24] Necker többek között sokat foglalkozott a különböző államberendezkedések tulajdonságaival is. Példaként mindig az angol alkotmányt hozta fel, amelyről azt állitotta: „Ma Franciaországban egy tökéletesen működő rendszer állhatna az állam élén, olyan mint Angliában, ha a király, a nemesség és a Harmadik rend, amelyek az ilyen uralmat mind megkivánták egyszer csak különböző időpontokban, ezt egy időben teszik.” (Франсоа Фире – Мона Озуф, Критички речник француске револуције, Издавачка књижарица Зорана Стојановића, Сремски Карловци-Нови Сад, 1996, 396.) Egyik célja az volt, hogy Franciaország számára alkotmányt hozzon az angol mintájára.