Márk Éva: Anglia a Stuartok alatt 1. rész (1603-1649)

Márk Éva: Anglia a Stuartok alatt 1. rész (1603-1649)

Itt szeretném megköszönni Topor István hozzájárulását és segítségét a munka megírása folyamán. Baráti kritikáival és szakszerű meglátásaival nagyban hozzájárult az alábbi cikk elkészültéhez és annak jobbá tételéhez. 

(A cikk előképén az 1647-es Basing House ellen vezetett roham látható, amely folyamán Cromwell az épp támadásba lendülő kerekfejűeket szemléli.)

 

1. A Stuartok

I. Erzsébet királynő korszakformáló uralkodását követően Anglia élére egy skót család képviselői, a Stuartok kerültek. A Stuartok majdnem egy teljes évszázadig ültek Anglia trónján. Ezen hosszú periódus alatt meghatározó események zajlottak le a szigetország történetében. Olyan, eddig kordában tartott erők szabadultak el a XVII. századi Angliában, amelyek a királyságot a feneketlen mélységekbe taszították. A Tudorok idejében végbemenő társadalmi, vallási és politikai változások[1] következményeit ezen dinasztia tetterős uralkodói még sikerrel tartották kordában, azonban ezek az ellentétek a Stuartok gyengekezű árnykirályai alatt teljes erővel és megállíthatatlanul törtek a felszínre. Összeesküvések, merényletek, forradalmak, királygyilkosság és vallási üldöztetések jellemezték a kor Angliáját, amelyek végül a dinasztia bukásához vezettek.

A Stuartok az egyik legősibb skót család voltak. A dinasztialapítónak Walter Fitzalan (1177†) személyét kell tekintenünk, aki a skót királyok steward-ja volt, amelynek a család a nevét is köszönheti. A skót koronát 1316-ban sikerült megszerezniük II. Róbert személyében, és egészen a dicsőséges forradalomig megőrizték Skócia trónját.

 

2. I. Jakab (1603-1625)

2.1. Személyisége és Skócia élén

Jakab 1566. június 19-én született a kalandos életű Stuart Mária és annak második férjének, lord Darnleynak[2] gyermekeként. Hányattatott gyermekkora volt. Apját saját anyja ölette meg,[3] amelyet követően a skót nemesség Stuart Máriát elüldözte az országból. Anyját végül 1587-ben I. Erzsébet angol királynő végeztette ki. Nem sokkal anyja elűzetését követően az egyéves Jakab, VI. Jakab (James) néven Skócia trónjára ülhetett (1567).

Szigorú puritán, kálvinista neveltetésben részesült. Megfordult Genf híres kálvinista egyetemén, ahol többek között a neves reformátor Béza Tódor (Théodore de Béze) előadásait is volt alkalma látogatni. Többek között ennek hatására később gyakorta foglalkozott teológiai témákkal. Megtanult latinul, franciául és egy kicsit olaszul is. Neveltetését anyja esküdt ellenségei tartották kézben, akik az ifjú uralkodót erős felügyelet és szigor alatt tartották. Ez a későbbiekben egész személyiségére kihatással lesz. A neveltetői, a presbiteriánus skót nemzeti egyház (Kirk) és a klánok képviselői csöppet sem voltak tekintettel a király kivételes helyzetére és előjogaira. Ez Jakab nagykorúvá válásának idejére sem változott sokat. Ezzel szemben Jakab teljesen más eszméket vallott. Hitt a király felsőbbrendűségében és sérthetetlenségében, hatalmának isteni eredetében és védelmében.I. Jakab

Uralkodóként nem bizonyult erőskezűnek. Hajlamos volt engedni a kegyencek befolyásának. Munkatársait azok külső jegyeik (megnyerő külső), nem pedig rátermettségük alapján választotta ki. Sokat tartózkodott a fővároson kívül. Nagy örömét lelte a szarvasvadászatokban és a medveharcokban, de legalább ugyanennyire rajongott a lakomákért és lóversenyekért. Szeretett enni és inni, és állítólag nagyon félt a szappantól illetve a víztől. Nyíltan vállalta homoszexualitását, amely őszinte megdöbbenést és haragot váltott ki alattvalóiban.

Magát tanultnak és hihetetlenül intelligensnek vélte, amelyet igyekezett környezetének nap, mint nap bebizonyítani. Önhittsége olaj volt a tűzre, és csak további megvetést váltott ki környezetében. De a valóságban is korának egyik legműveltebb uralkodója volt. Több könyv szerzője, amelyek érdekes betekintést nyújtanak az uralkodó eszmevilágába. 1597-ben adta közre a „Demonology” című írását, amelyben a boszorkányokat ítéli el.[4] A „The True Law of Free Monarchies” (1598) és a „Basilikon Doron” (1599) műveiben saját politikai szemléleteit veti papírra. Ez utóbbi munkájában fejti ki az uralkodó korlátlan hatalmának alapjairól vallott nézetét. Felfogása szerint a király hatalma egyenesen Istentől eredeztethető, a parlament hatalma pedig a királytól. Végezetül pedig a „Counterblaste to Tobacco” című írásában a dohányzás rossz szokása ellen emelt szót.

1589-ben feleségül vette II. Frigyes dán király Anna nevű lányát. Jakab maga utazott el Koppenhágába a szép Annáért, azonban amilyen jól indult házasságuk, olyan rosszul végződött.[5] Felesége hét gyermeket szült Jakabnak: Henrik, Erzsébet, Margit, Károly, Róbert, Mária és Zsófia. Miután felesége 1619-ben meghalt, Jakab nem házasodott többször.

 

2.2. Anglia élén (1603-1625)

Anglia egyik legnagyobb uralkodója, a „Szűz királynő”, I. Tudor Erzsébet 1603. március 24-én távozott el az élők sorából. Robert Cecil, a királynő titkára titkos levelezésben állt VI. Jakabbal, akit biztosított a zökkenőmentes trónutódlásáról. Jakab számított a legesélyesebbnek az angol trón elnyerésében. Maga Erzsébet sem ellenezte trónutódlását, hiszen saját gyermeke nem lévén, olyan személyt kellett választania, aki a Tudor-ághoz közel áll. Jakab VIII. Henrik legidősebb nővérének dédunokája volt, akinek ezáltal végső soron Tudor-vér is csörgedezett ereiben.[6] A királynő halálát követő már nyolcadik órán belül VI. Jakabot kiáltották ki Anglia királyának. 10 nappal később Jakab elindult Skóciából „az ígéret földjére”. Habár Jakab ígéretet tett, hogy legalább háromévente meglátogatja szülőhazáját, Skóciába majd csak egy rövid időre fog visszatérni 1617-ben, azután soha többet.

1603. július 25-én az addigi skót királyt, VI. Jakabot I. Jakab néven Anglia királyává koronázták. Trónra kerülésével Anglia és Skócia között perszonálunió jött létre, az uralkodó személyén kívül semmi sem kötötte össze a két országot. Más törvények és szokások uralkodtak a két királyságban. Az új uralkodó szándéka volt, hogy a személyében megtestesülő perszonálunión túl szorosabbra fűzze a két országa közötti kapcsolatot, ezért felvette a Nagy-Britannia királya címet, valamint bevezette a közös (brit) zászlót is. Fontos jellegzetessége I. Jakab és az utána következő Stuartok uralmának, hogy hatalmuk egy „több királyság” feletti uralom volt, melynek tagjai eltérő hagyományokat és vallást követtek. A Stuartok államáról az újabb szakirodalom a „mozaikszerű-dinasztikus állam” fogalmat használja.[7] I. Jakab gyakorlati álma a két ország egyesítése volt, azonban ezen törekvése a londoni parlament heves tiltakozásai folytán gyorsan zátonyra futott. A parlament még a skótok honosítását (naturalizáció) sem volt hajlandó elfogadni. Ennek egyik oka az angol kereskedelmi érdekek féltése volt. Úgy gondolták, hogy a skótok több kárt hoznának, mintsem hasznot. A továbbiakban is a skótokra, mint külföldiekre és idegenekre tekintettek.

Jakab sohasem táplált könnyed érzelmeket a londoni parlament iránt. Angol királyként arra törekedett, hogy a parlament beleszólása nélkül uralkodjon, mindezek miatt csak négyszer hívta össze azt, akkor is csak kényszerből. Uralkodásának első éveit segítette a tapasztalt Robert Cecil Salisbury grófja, aki egészen 1612-es haláláig állt Jakab mellett.

Jakab már 1604-ben a parlament összehívására kényszerült. Első parlamentje 1604 és 1611 között ülésezett. Az államkassza kezdett kiürülni, ezért Jakabnak új bevételi források után kellett néznie. A parlamenttel azonban már a kezdetektől fogva nem volt szerencséje. Adóemelési javaslatait mind elvetették, mégpedig azzal az indoklással, hogy Jakab többet költ békeidőszakban, mint Erzsébet költött háború idején. Ez a valóságban is így volt. Jakab fényűző és pazarló életvitele hihetetlen mértékben megterhelte az angol kincstárat. 1610-ben Salisbury még megpróbálkozott egy kompromisszumos megoldással, amely mindkét fél igényeit kielégíthette volna. Ez volt az ún. Great Contract, avagy a „Nagy Szerződés”. A szerződés alapján a király 200,000 fontnyi éves adóemelés gyanánt hajlandó lett volna lemondani néhány feudális előjogáról. A parlament hajlott is az ajánlat elfogadására, azonban a király iránt táplált bizalmatlanságból kifolyólag mégsem jött létre a kiegyezés. Jakab első parlamentjének egyik másik témaköre a vallásügy volt, amelyre a későbbiekben kerítünk szót.

Az első parlament keretében Jakabnak nem sikerült megoldania pénzügyi problémáit, amelyek egyre nagyobb gondot jelentettek. Jakab megpróbálkozott ugyan néhány új módszerrel, mint pl. a javadalmak, tisztségek, monopóliumok eladása, azonban ezek nem vezettek tartós megoldáshoz. Végül 1614-ben Jakab kénytelen volt újra összehívni a londoni parlamentet. Azonban 2 hónap múlva már fel is oszlatta. A parlament ugyanis azt követelte az adóemelésért cserébe, hogy az kapjon jogot a kivetett adók felhasználóinak felügyeletére. Ez a gyakorlatban azt jelentette volna, hogy a parlament beleszólást kap még a külpolitika irányításába is. Ezt I. Jakab természetesen mereven elutasította, és szélnek eresztette az angol honatyákat.

Jakab 1621-ben hívta össze újra a parlamentet, amely ezúttal egészen az 1622-es esztendőig ülésezett. Most is pénzügyi okok motiválták döntését. Szeretett volna beavatkozni V. Frigyes oldalán az 1618-ban kitört harmincéves háborúba, ehhez azonban rengeteg pénzre volt szüksége. Balszerencséréje viszont épp ekkor lépett a történelem színpadára Edward Coke bíró, aki krédójába beemelte, hogy a bírói hatalom még a királyi hatalomnál is feljebbvaló. Féktelenül harcolt a jog és a törvények érvényesítéséért, amelyek érdekében még a királlyal is hajlandó volt szembemenni. Neki köszönhető elsősorban, hogy Jakab adókivetési próbálkozása újfent nem sikerült. Sorban támadta meg a király kegyenceit, többek között a híres gondolkodót, Francis Bacont és George Villierst, Buckingham hercegét. Coke magát a király személyét sem kímélte: erre okkal I. Jakab spanyol kapcsolatai szolgáltak, ugyanis Jakab fiát, a későbbi I. Károlyt egy katolikus spanyol hercegnőhöz szándékozta hozzáadni. Az angolok körében I. Erzsébet óta hihetetlenül nagy volt a spanyolok iránti ellenszenv és talán még ennél is nagyobb a rekatolizációtól való félelem. I. Jakab belátta, hogy a parlament további munkája értelmetlen, és 1622-ben feloszlatta azt.

Változást a király és a parlament viszonyában az 1624-es év fog hozni. Jakab kényszerhelyzetbe került és kénytelen volt engedni a parlament követeléseinek. A parlament engedélyt kapott a külpolitikai események megvitatására. Cserébe adókat szavazott meg, azonban azzal a sarkalatos kikötéssel, hogy csakis a parlament jóváhagyásával lehet elkölteni az így befolyt többletadót. A királlyal elfogadtatták az ún. Act of Monopoly törvényt is, amely a király számára ellehetetlenítette az egyes árucikkek monopóliumának átengedését magánszemélyek számára.

A „filozófus királynak” is nevezett I. Jakab semleges és békére törekvő külpolitikát folytatott. Magát Európa békéltetőjének tekintette, aki mint közvetítő békét teremt a háborúban álló felek között. Egyik fontos és valóban jótékony lépése volt az 1604-ben megkötött londoni béke Spanyolországgal, amely egy több évtizedes, mély konfliktust zárt le. Udvarában spanyolbarát párt  is alakult. Ezt a madridi követ, Gondomar gróf támogatta. 1609-ben közreműködött az antwerpeni fegyverszünet megkötésében Németalföld és Spanyolország között. A hollandokkal szemben végig ellenszenvvel viseltetett. A hollandokat az Istentől kapott királyi jogok elleni lázadóknak tekintette. Nem szeretett volna elköteleződni egyik oldal iránt sem (protestáns-katolikus), ezért 1612-ben szövetségre lépett a Protestáns Unióval, majd 1613-ban Erzsébet lányát hozzáadta a V. Frigyes pfalzi választófejedelemhez. Ebből a házasságból született Ruprecht herceg, a polgárháború egyik hőse.

Jakab számos kegyenccel vette körül magát. Szexuális beállítódása neveltetéséből fakadt, hiszen gyermekkorától kezdve férfiak vették körül. Különösen vonzódott a jóképű fiatal férfiakhoz. Nyíltan vállalt homoszexualitása csökkentette azonban tekintélyét. Egyik kegyencét, Robert Carr-t Sommerset grófjává tette. Az ifjú azonban gyilkossági ügybe keveredett, így kegyvesztetté vált. Ekkor lépett be életébe George Villiers. Ez a kellemes külsejű, gyors észjárású, meglehetősen szertelen fiatalember 1614-ben 15 évesen került be Jakab udvarába. Hamarosan behálózta az uralkodót. Ennek köszönhetően egy évvel később már királyi kamarás, lovag, és királyi főlovászmester lett. Kedvesét Jakab 1617-ben Buckhingam hercegévé nevezte ki. Buckhingam hercege hamarosan az udvar elsőszámú embere lett.George Villiers, 1st duke of Buckingham

Az udvar felháborodása egyre erősebb lett, hiszen a semmihez sem értő Buckingham teljesen irányítása alá vonta a király és az állam életét. Még a miniszterek is csak az ő engedélyével s nem ingyen járulhattak a király színe elé. Hatalmával visszaélve az uralkodó elől is visszatartott fontos információkat. Anglia külpolitikáját teljes mértékben rossz alapokra helyezte: a nemesség bizalmatlanul fogadta mind a spanyol, mind a francia orientációt. Ez különösen akkor éleződött ki, amikor Buckhingam javaslatára a trónörökös, Károly számára a spanyol udvarból akart feleséget szerezni. 1623-ban a herceggel együtt Madridba utazott a leendő frigy érdekében. A spanyolokat megbotránkoztatta az angol küldöttség fesztelen viselkedése. Ugyanakkor az angliai katolikusok számára engedményeket követeltek Jakabtól. A király tudta, hogy az angol parlament ehhez nem fog hozzájárulni, így a tárgyalások zátonyra futottak. Ekkor Buckhingam francia feleséget nézett ki Károlynak. A választása XIII. Lajos húgára, Henrietta Mariára esett. A kudarcok ellenére a herceg csillaga egyre emelkedett. Ő lett a flotta admirálisa is, miközben a hadakozáshoz mit sem értett. Jakab, kegyence tanácsát is megfogadva, továbbra is ragaszkodott korlátlan hatalmához. Hosszú évekig nem hívta össze a parlamentet, s ebben döntő szerepe volt Buckinghamhez való viszonyának. Amikor 1621-ben mégis kénytelen volt azt összehívni, s tudomást szerzett a nemesség Nagy Tiltakozásáról, saját kezűleg tépte ki a parlamenti naplóból a tiltakozás szövegét, az azt felolvasó John Pymet pedig bebörtönözte.

Jakab halálát nem sokkal élte túl nagy szerelme, a gyűlölt Buckingham. I. Károly mellett továbbra is tanácsadó maradt, ám dicstelen véget ért, mert 1628-ban egy feldühödött katona meggyilkolta.

2.3. Valláspolitika

Nem sokkal Jakab trónra lépését követően, a puritán lelkészek egy petíció keretében tüntetőleg léptek fel a király ellen. Összeállították az ún. Ezer pap kérvényét (Millenary Petition), amelyben az anglikán vallásgyakorlat bizonyos elemeinek megváltoztatását kérték. Az egyik legfontosabb kérésük az volt, hogy ne tegyék az angliai lelkészek számára kötelezővé az anglikán imakönyv (Book of Common Prayer) elfogadását. A petíciót a király Hampton Court-ben vitatta meg 1604. januárjában és végül mereven elutasította azt. Mélyen éltek még benne gyermekkori megpróbáltatásai, amelyet a skót kálvinista egyház elnyomása csak tetézett. Jakab első parlamentje támogatta az Ezer pap kérvényét, amely tovább mélyítette a képviselők és a király közötti szakadékot. Nem sokkal ezt követően a király Anglia összes lelkészétől megkövetelte, hogy fogadják el a Book of Common Prayert, vagy különben száműzetésbe kell vonulniuk. Körülbelül 300 pap hagyta el Angliát, azonban titokban több ezren maradtak hazájukban.

Mindezek ellenére a király továbbra sem tiltotta be a katolikus vallást, azonban azt erősen korlátozta. A katolikus hívők másodrendű alattvalóknak számítottak. Megtiltották számukra az állami tisztségek viselését. Ki voltak téve a szomszédos protestáns lakosság kénye-kedvének. Fejpénzt voltak kénytelenek fizetni: a leggazdagabb katolikusok 20 fontot havonta, a közepes földbirtokosoknak jövedelmük 2/3-át be kellett szolgáltatniuk, a legszegényebb földművesek pedig a legmegalázóbb eljárásoknak is ki voltak téve. Gyakorta megesett, hogy a protestáns pribékek betörtek a katolikus parasztok házaiba, feldúlták azt és bántalmazták annak lakóit. A gabonaraktáraikat kifosztották, így próbálva meg mégjobban ellehetetleníteni boldogulásukat. Mindezek ellenére sokan maradtak meg katolikus hitükben. Léteztek az ún. rekuzánsok, akik nyíltan vállalták katolikus vallásukat és mereven elutasították az anglikán egyházat. Voltak mérsékeltebb katolikusok is, akik titokban gyakorolták vallásukat és csak külsőleg fogadták el az anglikanizmust. Ők voltak az ún. pápisták.

1605. november 5-én a katolikusok merényletet kíséreltek meg a király ellen. Ezt nevezzük az ún. lőporoshordó-összeesküvésnek. Az összeesküvők legfőbb célja a király megölése és a hatalom átvétele volt. Ahhoz azonban, hogy céljukat elérjék, a parlament többségében puritán képviselőit is el kellett tenniük láb alól. Emiatt úgy döntöttek, hogy aláaknázzák és a gyűlés ideje alatt a levegőbe röpítik a parlament westminsteri épületét. A merénylet gondolata egyébként Spanyolországból származott. III. Fülöp spanyol uralkodó jelentős összegekkel segítette az összeesküvőket. Célja ezzel az volt, hogy az angol katolikusokat lázadásra biztassa uralkodójuk ellen. Abban bízott, hogy a merényletet katolikus felkelés fogja majd követni, és a zűrzavart kihasználva spanyol segítséggel „visszaállíthatják a katolikus rezsimet”.[8] Az összeesküvés feje Robert Catesby volt, míg a az angol és spanyol szervezők között a kapcsolatot Guy Fawkes és Thomas Winter tartotta. Fawkes a hollandok elleni spanyol háború veteránja volt. Az utolsó pillanatokban derült fény csak az összeesküvésre, miután az egyik belső ember katolikus főrendi rokonát figyelmeztette a készülő akcióra. A hír hamar eljutott Salisbury fülébe is. Majdnem sikerült az akció. Guy Fawkes már a hordók mellett várta a megfelelő pillanatot a robbantás elindítására. Ugyan időben tudomást szerzett a lelepleződésről, tervével nem hagyott fel. Végül a királyi szolgák rárontottak és ártalmatlanná tették. A többi összeesküvő vidékre menekült és meg is próbálkoztak egy felkelés elindításával, azonban próbálkozásuk meddő maradt. Valamennyiüket elfogták és halálra ítélték. Ügyükben a híres Robert Coke bíráskodott.

I. Jakab egyik legnagyobb érdeme meglepő módon az angol nyelv fejlődésének egyengetésében figyelhető meg, habár tettének nem ez volt az elsődleges célja. A XVII. század Angliájában a legelterjedtebb bibliafordításnak az ún. genfi biblia bizonyult, amelyet neveztek még „nadrágos bibliának” is, mivel Ádám és Éva a genfi bibliában nadrágot készítettek maguknak. Jakab Hampton Courtben, miután a puritánok összes kérését elutasította, a konferencia végén John Reynolds puritán teológus, az oxfordi Corpus Christi College igazgatójának egyik javaslatára nagyszabású irodalmi vállalkozásba kezdett. Reynolds azzal az ötlettel állt elő, hogy az eddig forgalomban lévő és használatos különböző fordítások helyett egy új változatot kellene létrehozni. A király úgy gondolta, ez jó alkalom arra, hogy megszabaduljon a propaganda célokat szolgáló bibliáktól és megteremtsen egy egységes változatot, amelyik mindenkinek megfelel. Négy hónap múltán bizottságokat állított fel: kettőt-kettőt Oxfordban, Cambridge-ben és Westminsterben, összesen 47 tudóssal és lelkésszel, akik elkészítették a Szentírás egy újabb angol nyelvű fordítását. Ez a bilbliafordítás az ún. King James Version, amely egészen 1870-ig, a biblia újabb revíziójáig változatlan maradt, és Angliában az egyik legolvasottabb könyvnek számított évszázadokon át. Pont ebben rejlik jelentősége, hiszen hihetetlen nagy hatással volt az angol nyelv fejlődésére.

2.4. Utolsó évei

Jakab uralkodása alatt erősödött a kereskedők és a nemesség módosabb tagjainak azon igénye, hogy gyümölcsöző vállalkozásokat létesítsenek az Atlanti-óceánon túl. Ez az elképzelés a kormányzat számára sem volt közömbös, hiszen a virágzó gyarmatokkal folytatott kereskedelem jelentős mértékben növelhette a vámbevételeket. Kialakulóban volt egy új forma a nagyszabású kereskedelmi vállalkozások finanszírozására: a részvénytársaság. 1606-ban megjelent a színen egy tőkeerős részvényes csoport, a Virginia Társaság. 1607. május 24-én a társaság hajói néhány száz emberrel a fedélzetükön kikötöttek Észak-Amerika keleti partján, a Chesapeake-öbölben, a virginiai parton és megalapították Jamestown városát. Ez lett az angolok első állandó települése az amerikai kontinensen. A rideg körülmények és a betegségek következtében a csoport közel fele elpusztult. Az életben maradottak hihetetlen szívóssággal és küzdelemmel újjáélesztették a települést. Az anyaorszá kormányzót küldött a kolónia igazgatására, aki mellett virginiaiakból összeállított tanács is működött. Virginia felemelkedése a szerencsének is köszönhető. A telepesek egyszer ötletszerűen dohányt ültettek. Hamar kiderült, hogy a talaj kiválóan alkalmas a dohánytermesztésre. Mivel a dohány iránti kereslet egyre növekedett, a virginiai termés magas áron, jelentős nyereséggel kelt el. Hamarosan átalakult a termelés szerkezete. A korábbi kisbirtokokon gazdálkodókat a jelentős tőkével rendelkezők kivásárolták, ily módon hatalmas ültetvények keletkeztek. Ettől kezdve a dohánytermesztésből származó magas jövedelelemnek köszönhetően a gyarmat megállt a saját lábán. Növekedett és gyarapodott. Társadalma is kezdett hasonlítani az anyaországéhoz, azzal a különbséggel, hogy vezető rétegét nemes urak helyett gazdag ültetvényesek adták.

Az angliai kolonizáció egy újabb állomását az 1620. október 21-én az észak-amerikai Cod-foknál,a Virginia Társaság fennhatósága alatti területen kívül, kikötött a Mayflower nevű hajó 41 angol puritánnal a fedélzetén. A kivándorlásra az okot a vallási összeütközések szolgáltatták. Az angol egyház presbiteriánus hitviszonyai ellentétben álltak a puritánok elképzeléseivel, amelyek az egyén és a közösség viszonylagos függetlenségén alapultak. Miután engedélyt kaptak Jakabtól az amerikai letelepedésre, 1620 szeptemberében kifutottak az angliai Plymouth kikötőjéből. A „zarándokatyák” még a hajó fedélzetén az ún. Mayflower-szerződésben olyan alkotmányt fogadtak el, amely jövendő életüket szabályozta. „Isten nevében, ámen. Mi, kiknek nevei alant állanak… ezen írással ünnepélyesen és közösen Isten és egymás jelenlétében kötelezettséget vállalván s egyesítvén erőinket, polgári testületet alkotunk, hogy jobban rendezhessük és előbbre vihessük dolgainkat; megfogadjuk továbbá, hogy időről-időre igazságos és méltányos törvényeket hozunk, s olyan rendelkezéseket és utasításokat adunk ki, olyan szabályokat fogadunk el, olyan hivatalokat létesítünk, amelyek a legjobban megfelelnek a közjónak, a gyarmat érdekének, amit ígéretünkhöz híven teljes odaadással és mélységes alázattal fogunk szolgálni”.[9]

A telepesek a Cod-foki-öbölben megalapították Plymouth városát. Kemény munkával és erős hittel felvirágoztatták földjüket. Így születet meg Új-Anglia, de ezt I. Jakab angol és skót király nem érhette meg, mert 1625. március 27-én, 59 éves korában elhunyt. Utóda legidősebb fia, I. Károly lett.

 

3. I. Károly

Károly 1600. november 19-én született a skóciai Dunfermlineban I. Jakab és felesége Anna másodszülött fiaként. A kamaszkorát a szabados és kicsapongó angol udvarban töltötte el, mindezek ellenőre szégyenlős és a visszahúzódó személyiségű volt. Nagy művészetpártoló volt, amelynek köszönhetően nagyon gazdag szoborparkot és festménygyűjteményt hozott létre udvarában. Ugyanúgy mint a Stuart-ház legtöbb tagja, a kegyencek erős befolyása alatt állt.

Uralkodásának 5 fő periódusát különböztethetjük meg:         

  1. 1625-1629 Parlamentáris uralom
  2. 1629-1640 Az ún. „Personal rule” – a parlament nélküli uralom
  3. 1640-1642 A hosszú parlament időszaka
  4. 1642-1646 A polgárháború első szakasza
  5. 1646-1649 A polgárháború második szakasza - a parlament átveszi a hatalmat

 

3.1. Parlamentáris uralom 1625-1629

Uralkodásának kezdeti időszakban a király még megpróbálkozott a parlamenttel való együttműködésre, azonban ez a próbálkozása 1629-re végleg zátonyra futott. I. Károly ugyanúgy mint apja, nehezen tűrte a parlament bármiféle beleszólását az állam irányításába, amelyet kizárólagosan királyi felségjognak tekintett.

I. Károly uralkodásának rögtön első esztendejében beavatkozott az európai nagypolitikába. 1625-ben Anglia, Dánia és Hollandia szövetséget kötött Hága városában, amelyet a háttérből Richelieu Franciaországa is támogatott. Ezzel a harmincéves háború történetében új fejezet kezdődött, az ún. dán szakasz. Az angolok a kezdetektől fogva megpróbálkoztak bekapcsolódni a hadműveletekbe. Már 1625. márciusában kihajózott egy 12,000 főből álló angol kontingens a protestánsok megsegítésére, azonban angol haderő szégyenteljesen leszerepelt. Mielőtt még az expedíció harcba bocsátkozhatott volna, már elvesztette embereinek 9/10-ét. Fény derült az angol haderő minden gyengeségére. Állományát erőszakos toborzással töltötték fel. Kiképzése a lehető legrosszabb volt, felszerelése még annál is silányabb. Nem volt megoldva az élelmezés és a zsold kifizetése sem, emiatt nagy volt a dezertálás mértéke és az elhalálozások száma.

A király uralkodásának első éveiben teljesen Buckingham hercegének befolyása alatt állt. Az 1625-ös, totális kudarccal végződő expedíció is az ő fejéből pattant ki és még ugyanebben az évben sikerült rávennie a királyt, hogy az jegyezze el IV. Henrik és Medici Mária 15 éves lányát, Henrietta Máriát. A királyság alattvalói megdöbbenésüknek adtak hangot. Miközben Hollandiában egy angol haderő szállt partra a protestánsokat megsegítendő, a király Londonban egy francia katolikus arát választott ki magának. Ellenszegülésre ekkor még nem volt lehetőség, ugyanis a parlamentet a király még nem hívta össze. Ez miatt csak jóval később ítélik el a házasságot, amikor azonban már késő volt.

Buckingham hercege tovább folytatta esztelen tevékenységét. 1625. októberében megtámadta a spanyol Cádíz kikötőjét. A flottát hihetetlenül rosszul szerelték fel, ezért a kudarc előre borítékolva volt. Ami fél évszázaddal korábban ragyogóan sikerült Francis Drake angol kalózkapitánynak, nem sikerült Buckingham hercegének. Az angol flotta megalázó vereséget szenvedett. London remélte továbbá, hogy Franciaország beavatkozik majd a háborúba és megtámadja Spanyolországot, azonban Richelieu ennél sokkalta óvatosabb és megfontoltabb politikus volt. Ez felbőszítette Buckinghamet, azonban angol-francia háborúra majd csak I. Károly utasítására fog sor kerülni Buckingham halálát követően.

Az angol külpolitika hibát hibára halmozott ezekben az években. Károly a felesége iránt táplált hűvös érzelmeit nem rejtette véka alá, emiatt nagyon ridegen bánt a francia királynővel. A királynő kísérete is kapott hideget-meleget. Mindez természetesen sértette magát XIII. Lajost is. I. Károly azonban még tovább ment. Azzal a lehetetlen követeléssel állt elő, hogy a francia király ismerje el őt a hugenották védelmezőjének. Mindeközben már zajlottak a francia katolikusok előkészületei La Rochelle ostromára, amely a hugenották legfontosabb franciaországi városa volt. A háború Anglia és Franciaország között már csak egy karnyújtásnyira volt.

1627-ben Buckingham a saját irányítása alatt egy expedíciót vezetett Rhé-szigetéhez, La Rochelletől nem messze. A stratégiai fontosságú szigetet még ez évben erős francia támadás érte és a herceg minden igyekezete ellenére az angolokat gyakorlatilag lemészárolták. Az angol expedíciós haderő fele a szigeten maradt, csupán 4000 főnek sikerült visszatérnie a ködös Albionba. Buckingham feje fölött újult erővel csaptak össze a hullámok. Óriási elégedetlenség támadt a tehetségtelen Buckingham iránt, akit minden rossz forrásának tartottak. Mindezek ellenére Károly újfent őt nevezte ki az ostromlott La Rochellet felmenteni szándékozó hadsereg élére. Mielőtt azonban hajórajával kifuthatott volna, meggyilkolták. Halálhíre az egész szigetországban nagy örömet és elégedettséget váltott ki. A merénylet elkövetőjét John Feltont nemzeti hősnek titulálták. A flotta mindezek ellenére kifutott, azonban La Rochelle városát nem sikerült megmenteni. Az angol hadtörténelem legszégyenteljesebb négy éve volt ez, kudarcokkal és megalázó vereségekkel teli. 4 évnyi „sikertelen” hadakozást követően I. Károly békéért folyamodott. 1629-ben Franciaországgal, 1630-ban pedig Spanyolországgal kötötték meg a békeszerződést.

1625 és 1629 között három alkalommal ült össze az angol parlament. 1625-ös első ülésszakon a király sikertelenül próbált adóemeléseket kieszközölni, ezért feloszlatta azt. Hat hónappal később kénytelen volt újra összehívni a honatyákat. I. Károly második parlamentje sem hozott sokkal több sikert, sőt mi több, a parlamenterek bizalmatlansági eljárást (Impeachment) indítottak Buckingham hercege ellen. A király csak a parlament feloszlatásával tudta megmenteni kedvencét. Nem telt el sok idő, mire a király újfent szorult pénzügyi helyzetbe került. 1627-ben Anglia nyílt hadban állt Franciaországgal és Spanyolországgal, amelyhez pénz kellett. Az 1628 és 1629 között ülésező parlament azonban meglepő lépésre szánta el magát. Király részére átnyújtották a Jog Kérvényét (Petition of Right), amelyben az 1215-ös Nagy Szabadságlevélre (Magna Charta Libertatum) hivatkozva követelték jogaik biztosítását. Az okmány 4 szakaszra bontható: „Az első cikkely rögzítette, hogy parlamenti törvény nélkül ezentúl soha senkit nem lehet adó, kölcsön, ajándék, jótékonykodás vagy egyéb hasonló címen megterhelni... a híres második bekezdés kimondta, hogy szabad embert eljárás nélkül bebörtönözni nem lehet. A harmadik bekezdés tiltotta a kényszerkvártélyozás gyakorlatát, a negyedik pedig a király rögtönítélő bíróságait törölte el.”[10] A király aláírta a kérvényt, azonban hamarosan semmibe vette azt. Nem sokkal ezt követően pedig fel is oszlatta a parlamentet, amelyet követően 11 évig parlament nélkül uralkodott.

 

3.2. Az ún. „Personal rule” – a parlament nélküli uralom 1629-1640

1629 és 1640 között Angliára mély csend helyezkedett. Semmi sem utalt arra, hogy pár éven belül tízezrek fognak meghalni egy pusztító polgárháborúban. Miután a parlament nem szavazta meg a kért adóemeléseket, a királynak más bevételi források után kellett néznie. Felújítottak több, még a középkorban létrehozott adónemet, amelyek azonban I. Károly idejére már hatályukat vesztették. Ilyen volt a nagy elégedetlenséget kiváltó Ship Money is (Hajópénz - 1635), amelyet még a középkor derekán a viking támadások elleni felkészülésre hajtottak be. Olyan területeken kezdték el újra behajtani az erdészeti adót, ahol már régóta szántóföldek álltak. Újfent elkezdték a monopóliumok bérbe adását. Mindezen feladatok elvégzésében I. Károly szívesen támaszkodott kegyenceire: Thomas Wenthworth Strafford earljére és William Laud canterbury-i érsekre.

William Laud érsek számára a király egy külön feladatot tartogatott. Károly egyik legfontosabb belpolitikai törekvése az anglikán egyház megerősítése volt, és ezzel párhuzamban a puritánok végleges megtörése. Az egyezséget nem ismerő érsek kitűnően megfelelt erre a feladatra. Laud megpróbálta a katolikusok életét is megnehezíteni, azonban a pápisták komoly támaszra leltek Henrietta Mária királynőben, ezért a katolikusok helyzete I. Károly alatt meglehetősen nyugodt volt. Maga Rupert, a király unokaöccse és későbbi polgárháborús royalista főparancsnok is áttért a katolikus vallásra.

I. Károly alatt jelentős előrehaladás történt Írország és Anglia viszonyában. 1633 és 1639 között Strafford vette át a sziget irányítását és erős kézzel látott neki a rend helyrehozatalának. Kormányzásának 7 éve alatt sikerrel fejlesztette a mezőgazdasági és az ipari termelést. Legyőzte a partok mentén garázdálkodó kalózokat. Utak építésébe fogott és sikerrel lett úrrá a rablóbandák fosztogatásain is. Egyik balszerencsésebb lépése volt a gazdag angol protestáns telepesek kemény megadóztatása, ennek érdekében szövetségre lépett még az írországi katolikusokkal is. Mindezeknek köszönhetően Anglia írországi adóbevételei jelentősen megnövekedtek, amelynek hála - ellentétben az addigi trenddel - a király egyik értékes bevételi forrásává vált a sziget. Azonban a sikerek rövid életűek voltak. Miután Strafford elhagyta a szigetet, hamarosan elégedetlenségek jelentkeztek a sziget több pontján, amely végül 1641-ben lázadásba torkollott.Thomas Wentworth earl of Strafford

I. Károly miután Angliára látszólagos nyugalom és stabilitás borult, elérkezettnek látta az időt, hogy engedetlen szülőhazáját is betagolja az anglikán egyház kereteibe. Ismerve a skótok természetét, nagyon óvatosan és fokozatosan lépkedett előre az anglikanizmus bevezetése terén. 1633-ban megtartott edinburghi koronázási szertartása a skótok számára túlságosan is hasonlított a katolikus istentiszteletekre, amely egyből kiváltotta az ellenérzést és a félelmet a skótok szívében. A skótoknak azonban ez is túl sok volt. Csak olaj volt a tűzre, hogy a király vissza akarta szerezni mindazon földbirtokokat, amelyeket még anno a katolikus egyháztól koboztak el a kálvinista vallásra áttérő skót nemesek. A skót nemzeti, kálvinista egyház (Kirk) nagyon erős alapokon állott és élvezte a nép teljes támogatását. A skót nemesség és papság Glasgowban esküvel fogadta meg a kálvinista hit és jogaik védelmét. Ennek érdekében megalakították az ún. National Covenant védelmi szövetséget. Károly belátta, hogy békés eszközökkel nincs esélye betörni makacs honfitársait, ezért a fegyverek eszközéhez nyúlt.

1639-ben kitört az ún. első püspökháború. Az angol hadsereg újfent leszerepelt, a király a legcsekélyebb sikerek kiharcolására sem volt képes. Mindeközben a skótok harcedzett és harcias csapatokat tudtak kiállítani, akik készek voltak hitük megvédelmezésére. Komolyabb összecsapásra azonban nem került sor, az angol haderő tehetetlen volt. A skótok bevonultak Newcastle-be és elfoglaltak néhány északi területet. Azonban nem merészkedtek tovább és az összeütközést a tárgyalóasztalok mellett próbálták eldönteni. A skótok jelentős pénzösszeg fejében voltak csak hajlandók hazavonulni, Károlynak azonban erre nem volt pénze. Ez okos húzás volt a skótok részéről, ugyanis Károly csakis a parlament összehívásával gyűjthette volna össze a skótok által követelt összeget.

Mindeközben Angliában nagy elégedetlenség ütötte fel fejét, amelynek gyökerei mélyre nyúlnak vissza. A különféle igazságtalan adók jelentősen megnehezítették a közemberek mindennapjait, amelyek elsöpörték a már a Tudorok óta kialakult és megszokott rendet. I. Károlyt pápistasággal vádolták alattvalói. A pletykák eloszlatása végett a király viszont semmit sem tett. Felesége hitbuzgó és rendíthetetlen katolikus volt. Írországban Strafford a katolikusokkal lépett szövetségre és egy ír katolikus haderő toborzásába fogott a skótok ellen. A pápa is „bekapcsolódott a versenybe” és Laud érseknek bíborosi címet kínált fel. Károly mindeközben a katolikus európai nagyhatalmakkal tárgyalt, többek között a pápával is. A nép joggal hihette, hogy királya titkon katolikus, és a rekatolizációt fontolgatja fejében méghozzá külföldi segítséggel. A skótok is felfigyeltek arra a tényre, hogy maga Anglia népe sem rokonszenvez királyával, hogy ugyanolyan ellenszenvet táplálnak iránta, mint ők maguk. A skótok hamarosan tovább indultak és minden nehézség nélkül elfoglalták Durham és Northumberland észak-angliai grófságokat. Az angol lakosság királyellenességének köszönhetően itt megálltak és nem támadták meg Londont, habár a főváros elfoglalására minden esélyük meg lett volna. Ehelyett tárgyalásokba bocsátkoztak, amelyet a ripponi béke zárt le (1640). A „második püspökháborút” lezáró béke keretében megtarthatták az összes elfoglalt területet és visszamenőleg napi 850 font járulékot fizettek ki számukra. I. Károly így szabad kezet kapott, hogy rendbe szedje Angliát.

I. Károly szorongatott helyzetében minden igyekezete ellenére, kénytelen volt tízenegy év után összehívni a parlamentet, amely a történetíróktól az ún. rövid parlament nevet kapta. Rájött, hogy a parlament nélkül tovább már nem tartható fenn a kialakult helyzet. Remélte, hogy gyorsan kierőszakolhatja az általa követelt adóemeléseket és mihamarabb ellenfelei ellen fordulhat.

 

3.3. A hosszú parlament időszaka 1640-1642

1640. április 13-tól május 5-ig ülésezett az ún. rövid parlament. A királyra egyből vádak és kérvények hada zúdult. Pym szokatlanul hosszú, több mint kétórás parlamenti beszédében éles kritikákat zúdított a királyra és követelte a reformok mihamarabbi bevezetését. A parlamenterek többek között kifogásolták, hogy a király 11 évig parlament nélkül uralkodott, illetve, hogy a beleegyezésük nélkül vetett ki jogtalan adókat. Kijelentették, hogy a parlament a király felett áll és reformokat követeltek a királytól. A király hajlandó lett volna bizonyos engedményekre, ha a parlament megszavazza számára a háború megvívásához szükséges adóbevételeket. Mindez azonban hamarosan dugába dőlt, mert a képviselők egy petíció írásába kezdtek, amely a skótok elleni testvérháborút ítélte volna el. I. Károly május 5-én rögvest feloszlatta a parlamentet és még egyszer megpróbálkozott nélküle kikecmeregni a szakadékból.

Azonban a helyzet sehogy sem akart javulni és még ugyanezen év november 3-án a király kénytelen volt újra összehívni a parlamentet. Ez az ún. hosszú parlament, amely egészen 1642. januárjáig, a polgárháború kitöréséig ülésezett. A parlament azonban most gyorsan cselekedett és egy sor törvényt szavaztatott meg, mielőtt még a király erélyesebben közbeléphetett volna. Jelentős mértékben korlátozták a király hatalmát. Meghozták az ún. Triennial act-ot, amelynek keretében előrelátták, hogy legalább 3 évente minimálisan 50 napos időintervallumra kötelezően össze kell hívni a parlamentet. Törvényt hoztak arról, hogy a király csakis a képviselők beleegyezésével oszlathatja fel a parlamentet (Dissolution Act). Szabályozták a vámoltatást (Tunnage and Poundage). Megszüntették a királyi abszolutizmus jelképeinek számító bíróságokat: Csillagkamara (Star Chamber), Magas Bizottság (High Commission), Észak Tanácsa és Welsz Tanácsa. Hamarosan eltörölték a parlament jóváhagyása nélküli kivetett adónemeket és monopóliumokat. A parlament legfőbb célja reformtörekvéseivel az volt, hogy a jövőben a királyok ne uralkodhassanak a parlament nélkül. Mindezen lépések egyik fő mozgatója és kiagyalója Pym volt, aki fáradhatatlanul dolgozott a király hatalmának szűkítésén. „A parlament nem követelt magának új jogköröket, csupán az ősi kötelességeket akarta gyakorolni. Adót megszavazni, törvényt hozni, rendszeresen ülésezni, hogy orvosolni lehessen a sérelmeket, megoldani a felmerülő gondokat, és mindezt szigorúan a fennálló politikai struktúra eszközrendszerén belül.”[11] A király ugyan aláírta a törvényeket, titkon viszont abban reménykedett, hogy mihelyst a helyzete jobbra fordul visszavonhatja azokat.

A hosszú parlament egyik másik fontos lépése volt Thomas Wenthworth Strafford earljének eltávolítása. Először egy bizalmatlansági, hazaárulási indítvány (Impeachment) keretében próbálták meg eltenni láb alól, azonban kellő számú bizonyíték hiányában nem tudták bebizonyítani a hazaárulás tényét. A képviselők azonban nem adták fel és a végső eszközhöz folyamodtak. Törvényt hoztak Strafford bűnösségéről (Bill of Attainder), tehát megkerülték az igazságszolgáltatást és a törvényhozói hatalmuknál fogva végül sikerült Straffordot elítélni. A király nagy nyomás alatt állt és kénytelen volt aláírni a törvényt, ezáltal vérpadra küldeni eddigi odaadó miniszterét.

1640. decemberében a parlament részére átnyújtottak egy 15,000 ember által aláírt petíciót, amelyben az anglikán egyházrendszer beszüntetését követelték annak minden „gyökerével és ágával”. Ez volt az ún. Root and Branch Petition, amelynek vitája jelentős mértékben megosztotta a parlamentet. A mérsékelt álláspontot képviselő gavallérok - a király későbbi hívei - elutasították a petíció elfogadását és egy erősen leegyszerűsített megoldásban reménykedtek, amelynek keretében csak korlátozták volna a püspökök hatalmát és néhány apróbb változtatást vittek volna be az anglikán egyház imakönyvébe (Book of Common Prayers). A radikális nézeteket valló kerekfejűek - a parlament későbbi hívei - a püspöki rendszer megszüntetését és a presbiteriánus egyház bevezetését követelték, magukévá téve a petíció szellemiségét. 1641. nyarán megszavazták a petíció egyik átírt verzióját. A gavallérok a kerekfejűekkel ellentétben a törvény ellen szavaztak. Ezt követően a parlamentből eltűnt az az egység, amely eddig együtt dolgozott és harcolt a közös célok elérése érdekében. A képviselők érdekcsoportokra szakadtak, amelyek harca csatatérré változtatta a parlamentet. Mindezen harcok közepette a király Skóciában tartózkodott és a parlamenttel való leszámolásra készült.

1642. január 3-án a király döntő lépésre szánta el magát. Katonái élén a parlamentre rontott és megpróbálta elfogatni a főkolomposokat. Azonban elkésett. Pymet és társait időben figyelmeztették a közelgő veszélyre. London városába menekültek, amely elrejtette őket a király vizslató szemei elől, mindeközben pedig több ezer ember tett esküt, hogy életük árán is megvédik a parlament vezetőinek testi épségét. A király dolgavégezetlenül volt kénytelen elhagyni Londont és északra távozott. A Pym vezette oppozíció rögvest visszatért a parlament westminsteri épületébe és ott folytatták, ahol abbahagyták.

 

3.4. A polgárháború első szakasza 1642-1646

3.4.1. A polgárháború alapvető jellegzetességei

Az 1642-ben kitörő polgárháború érdekes módon nem osztotta meg olyan nagy mértékben az angol társadalmat, mint ahogyan az várható lett volna. Az angol forradalom sosem kapott társadalmi vagy gazdasági ellentéteken alapuló jelleget, a parasztok sosem akarták kiforgatni vagyonukból a nemeseket. Emiatt a király oldalán ugyanúgy harcoltak parasztok, nemesek és kézművesek, mint ahogyan a parlament oldalán. A háború első éveiben pont ez miatt rengeteg volt a még neutrális faktor, vagyis az olyan emberek száma, akik még nem kötelezték el magukat egyik oldal iránt sem. Néhány vidék szándékosan megpróbált kívül maradni a viszálykodáson és kétoldalú szerződéseket kötöttek mindkét oldallal. Azonban ez a helyzet nem volt sokáig tartható és hamarosan egész Anglia valamilyen oknál fogva egyik vagy másik zászló alatt találta magát.

Vallási szempontból más volt a helyzet és éles eltérés figyelhető meg a két tábor között. Ez miatt az angol polgárháborút tekinthetjük akár vallásháborúnak is, azonban ez túlzott leegyszerűsítése lenne egy összetett folyamatnak. A király természetesen az anglikán egyház érdekeit szolgálta, mindeközben a parlament mindig is szilárdan puritán felfogásokat vallott. A király oldalára állt Anglia maradék katolikus lakossága is, amely támogatás legfőképp a királynő személyével magyarázható. A parlament táborában sokkal nagyobb hangsúlyra tett szert a vallási hovatartozás, mintsem a királyéban. A puritánok emiatt gyakran nevezték istenteleneknek a király híveit. Cromwell vasbordájúi egyenest zsoltárokat énekelve vonultak a csatába. A parlament I. Károlyt nem átallott az Antikrisztus jelzővel is megbélyegezni.

Sokkal tisztább képet alakíthatunk ki magunk előtt, ha területi szempontból vizsgáljuk meg Anglia kettészakadását. Területi szempontból a király ellenőrzése alá az északi és északnyugati, tehát a gazdaságilag szegényebb területek estek. A parlament irányítása alá London központtal, amely a forradalom egyik legerősebb bázisa volt, a déli és délkeleti területek tartoztak, amelyek gazdasági és stratégiai adottságok szempontjából messze felülmúlták a király által birtokolt vidékeket. 

A hadsereg felépítése mindkét fél esetében ugyanolyan volt. A legtöbb katonát erőszakos toborzás keretében válogatták be a hadseregbe, akiknek azonban sehogy sem fűlött a foguk életük kockáztatásához. Mindkét fél gyalogsága nagyon rossz minőségű volt. Hiányos volt a kiképzésük, hajlamosak voltak fosztogatásokra és erőszakoskodásokra.  Azonban mindkét oldalon találkozhatunk professzionális egységekkel is, amelyek a legtöbb esetben csatadöntő alakulatoknak bizonyultak. A király oldalán ilyen volt Rupert lovassága, amely a háború kezdeti időszakában egészen a marston moor-i vereségig verhetetlen volt. A király egyik leghűségesebb egységének a kék egyenruhások számítottak, akiket majd a naseby-i csatában mészárolnak le egytől-egyig Cromwell vasbordájúi. A parlament hadserege legerősebb alakulatának a már említett Oliver Cromwell vezette „vasbordájú” (ironsides) páncélos lovasság számított. Cromwell nagy fegyelmet tartott fenn soraik között, megtiltotta számukra a részegességet, a fosztogatást és még a káromkodást is. Felszerelésük kitűnő volt, ellátásukról és zsoldjukról Cromwell mindig időben gondoskodott. Hitbuzgó puritánok voltak. Mindegyikük borjújában ott lapult egy kisebb biblia. Csatába zsoltárokat énekelve vonultak. Ugyanúgy mint Rupert lovasságát, a vasbordájúakat is a svéd lovasság mintájára képezték ki, amely a 3 sor mélységű elsöprő erejű lovasrohamokra helyezte a hangsúlyt. Az egész polgárháború folyamán a lovasság bizonyult a fő fegyvernemnek, mind a gyalogság, mind pedig a tüzérség háttérbe szorult. A vasbordájúak Cromwell magánhadseregének számítottak, akik a király kivégzését követően a későbbi lord protector legbiztosabb támaszának bizonyultak a hatalom megőrzésében. 1645-ben Cromwell lovashadereje fog mintául szolgálni a parlament haderejének teljes megreformálásához.

A későbbi eseményekre nagy kihatással lesz az a tény, hogy a parlament haderejének legjobb és legtehetségesebb tisztjei az independensek vallási szektájából kerültek ki. A teljes haderő az ő befolyásuk alatt állt és bizonyos fokú népszerűséget is élveztek, főként a katonai győzelmeket követően. A parlamentben a 3 puritán irányzat közül ők alkották a legkisebb, ámbár a legszervezettebb frakciót (a másik kettő az erasztianisták és a presbiteriánusok voltak).[12]

A polgárháború hadseregei nem rendelkeztek egységesített egyenruhával illetve felszereléssel. A legtöbben abban harcoltak, amilyük volt. A csatatéren sokféle megkülönböztető jelzést viseltek (fehér ruhadarab a karra erősítve, papírdarab a sisakon stb.). A király talpasait nevezték még gavalléroknak is, akiket a parlament katonái megvetően iszákos, fegyelmezetlen és istentelen semmirekellőknek tartottak. A gavallérok sem átallottak jelzőkkel illetni a bigott vallási fanatikusokat, akiket jellegzetes hajviseletük miatt kerekfejűeknek neveztek.

 

3.4.2. A polgárháború menete

1642. január 10-én a sikertelen letartóztatási kísérletet követően a király elhagyta Londont és északra távozott. Már nem volt kétsége afelől, hogy milyen eszközökhöz kell folyamodnia ellenfeleinek eltávolítása érdekében. Saját alattvalói ellen kezdett el fegyverkezni. Hamarosan két sikertelen támadást is indított Hull városa ellen, amelyben fontos katonai raktárak voltak elhelyezve. Mindeközben azonban a parlament sem volt tétlen.

A parlamenterek az uralkodó számára összeállítottak egy 19 pontból („javaslatból”) álló kérvénycsomagot, amelyben a király számára engedélyezték volna a trónra való visszakerülését, cserébe azonban elfogadhatatlan feltételeket támasztottak: a Tanácsot, a király főtisztviselőit és gyermekeinek nevelőit a parlament nevezze ki; a parlament teljes ellenőrzést gyakorolhasson a milícia és az Írország visszahódítására felállítandó hadsereg fölött; az egyházi ügyek rendezése a parlament kívánságai szerint történjen; a király soraiban szolgáló katolikusok (delikvensek, pápisták) szolgáltassák ki. Feltételül szabták továbbá, hogy a katolikusok ellen már meghozott törvényeket maradéktalanul végre kell hajtani, kijavítva a korábbi évek mulasztásait. A király természetesen nem tett eleget a kéréseknek, így a fegyveres konfliktus elkerülésének utolsó reménye is odalett. Ezentúl már a fegyvereké volt a főszerep.

A parlamenterek Nottingham városában egy deklarációban kinyilvánították, hogy a parlament hadseregét nem oszlatják fel egészen addig, amíg a királlyal való konfliktust le nem rendezik és az ki nem szolgáltatja a delikvenseket. Hamarosan azonban menniük kellett. A király augusztusban bevette Nottingham városát mindössze 1100 fővől álló haderejével (ebből 800 lovas) és nyíltan hadat üzent a parlamentnek. A király ezt követően Welszbe ment, ahol egy 8000 főből álló haderőt szervezett. Strafford sem tétlenkedett, ő a még 1641-ben kitört írországi felkelés leverésére szervezett hadsereget.Vasbordájúak

A polgárháború első csatájára 1642. október 23-án került sor Edgehillnél. Mindkét oldalon körülbelül 14,000 fő vett részt az ütközetben. A csatában a parlament gyalogsága sikeresen szorította vissza a királyi talpasokat, azonban Rupert lovasságának rohama elsöpörte a puritánokat, amely a király oldalára billentette a mérleget. A háború első ütközetét a royalisták nyerték meg. A király nem sokkal a csatát követően bevonult Oxford városába. A király Oxfordot tette meg az új királyi központnak, ahonnan az összes hadműveleteket is irányították.

Az 1643-as év a royalisták offenzívájával indult. A király legfőbb célja London bevétele volt, ennek érdekében egy 3 irányból indított támadással próbálta megosztani a parlament erejét. A Newcastle várából indított támadóerő elfoglalta York, Leeds és Sheffield városait, azonban a legértékesebb célpontot, Hull városát már nem tudták elfoglalni. Hull mintegy elvágva a külvilágtól, ellenségektől körülvéve állta a sarat a royalisták támadásainak. Mindez nem lett volna lehetséges a parlament flottájának segítsége nélkül. Az északi támadó haderő a parlament erélyes közbelépésének köszönhetően nem tudott dél felé előretörni. Manchester[13] és Cromwell vezetésével a parlament hadserege elzárta a London felé vezető utat. A királyerők megtámadni őket egészen addig nem merték, ameddig Hull erődítményei ott magasodtak a hátukban. A patthelyzet miatt inkább visszavonultak, amelynek köszönhetően Cromwellék sikerrel biztosították Hull városát.

A nagy offenzíva másik támadása nyugati irányból indult ki. Sikerrel vették be Devon, Dorset, Bristol és Exeter városait, azonban ugyanúgy mint északon, itt is volt egy város, amelynek ellenállása megakasztotta a teljes előrenyomulást. Ez volt Plymouth kikötője, amely ugyancsak a flotta támogatásával képes volt hosszú időn át ellenállni a királypártiak rohamainak. A Welszből kiinduló támadás sem járt áttörő sikerrel. Ők Gloster ostromával bajlódtak. Hull, Plymouth és Gloster városainak ellenállása mentette meg London városát a közvetlen támadástól. A király tervei dugába dőltek, azonban az év harcainak még korántsem volt végük.

Londont a királypártiak támadásai félelemmel töltötték el és pánik fogta el a City lakosait. A gyengébb idegzetűek és a királlyal szimpatizálók már a megadást követelték, azonban katonai erővel szétzavarták az elégedetlenkedőket. Leginkább Gloster ostroma aggasztotta a közvéleményt. A londoniak miliciákat szerveztek és Gloster felmentésére indultak Essex vezetése alatt. Gloster ostromát maga a király unokaöccse, a nagyon tehetséges Rupert herceg vezette. Lovasrohamával megpróbálta feltartóztatni a számbeli fölényben lévő milicistákat, azonban visszavonulásra kényszerült és felhagyott az ostrommal. A londoniak megkönnyebbülhettek és a milicisták elindultak otthonaik felé. Azonban Newberrynél a királyi haderővel találták magukat szembe. Essex ellátmánytartalékai vészesen fogyóban voltak, emiatt két dolog között választhatott: vagy elfoglalja Newberryt vagy megadja magát. Az utóbbi mellett döntött. 1643. szeptember 20-án kaotikus körülmények között zajlott le a csata, amelynek csak a naplemente vetett véget. Mindkét fél visszavonult, döntetlenre végződött az összecsapás. De mivel a „kerekfejűek” nem tudták bevenni a várost, őket kell végső soron vesztesnek minősítenünk. Szerencséjükre azonban a király nem állta tovább útjukat és hagyta őket békésségben elvonulni. Fogytán volt a király muníciója, emiatt nem merte vállalni az újabb összecsapást. A királyi haderő tehát intakt maradt, amelynek köszönhetően a londoni milicia előtt megnyílt a hazafelé vezető út, ahol végül hősöknek kijáró ünnepléssel fogadták őket.

Ugyan sikerült megállítani a royalisták rohamait, a parlament szorult helyzetben volt, ezért szövetségeseket kellett találnia magának. A legkézenfekvőbb a skótokkal való kapcsolatfelvétel volt. A tárgyalások olyan jól haladtak, hogy már 1643. szeptember 25-én megkötötték az Ünnepélyes Liga és Szövetség (Solemn League and Covenant) nevezetű katonai szövetséget, amelyben többek között mindkét fél kötelezte magát a másik jogainak tiszteletben tartására. Ez volt John Pym egyik utolsó nagyobb tette, decemberben meghalt. A király sem tétlenkedett, ő az európai uralkodókkal próbálta meg felvenni a kapcsolatot, azonban ez nem vezetett valós eredményhez. Sőt mi több, később fény derült ezekre a külföldi udvarokkal fenntartott levelezésekre, amelyekben I. Károly még a rekatolizációt is felkínálta Európa uralkodóinak katonai segítségért cserébe. A királyper folyamán a levelezést, mint perdöntő bizonyítékot fogják felhasználni a király ellen!Cromwell a marston moori csatát követően

1644. januárjában a skótok betörtek és egészen Yorkshire-ig hatoltak előre. A parlament hadseregével vállvetve hamarosan York városának ostromához fogtak, azonban júniusban Rupert herceg még idejében fel tudta menteni a szorongatott helyzetben lévő várost. Rupert miközben haderejével York felmentésére sietett, belekeveredett a helyi lakosság magán vallásháborújába, amelyet a herceg csak megtetézett Bolton városának szörnyű felprédálásával. A háború egyik legszörnyűbb mészárlását vitték végbe a royalisták. A hadműveletek azonban York felmentésével nem szakadtak meg. A várostól nem messze még mindig ott táborozott a két ellenséges haderő és a döntő összecsapásra sem kellett sokat várni. 1644. július 2-án zajlott le az angol polgárháború legnagyobb és egyben döntő ütközete. York városától 12 kilométerre Marston Moor-nál csaptak össze a gavallérok és a kerekfejűek. A parlament hadseregének élén Thomas Fairfax[14], David Lesly (skótok) és Oliver Cromwell álltak. Körülbelül 20,000 gyalogos és 7000 lovas állt rendelkezésükre. A király eddig gyakorlatilag veretlen haderejét Rupert vezette, aki alatt 11,000 gyalogos és 7000 lovas szolgált. A nap már leszállt, amikor Fairfaxék meglepő lépésre szánták el magukat. Éjjel mind a három hadvezér hadereje rárontott a gavallérok táborára. Felocsúdva a meglepetés okozta első sokkból, a royalisták kemény ellenállást fejtettek ki. Szörnyű éjjeli tusakodás támadt, amely sokáig döntetlenre állt. A csatát végül Cromwell és Lesly 2,500 angol és 800 skót lovasból álló fergetes lovasrohama döntötte el. Az angol királyi haderőt megverték, azonban Rupert alatt még vagy 2 évig sikeresen ellenállt a kerekfejűeknek. Rupert lovasságának verhetetlenségi mítosza is a fellegekbe szállt. Maga Rupert ámulattal nézte végig Cromwell ellenállhatatlan lovasrohamát és a martson moor-i csatát követően ő nevezte Cromwell lovasságát először „vasbordájúaknak”, amely végül halhatatlanná tette őket.

Mindeközben délen nem alakultak ilyen jól a parlament ügyei. Essex vezetésével támadást indítottak a dél-angliai, szilárdan királypárti Cornwall tartomány ellen. A royalisták ügyes manőverezéssel bekerítették a parlament hadseregét. Pár nap múlva nem látva már kiutat a bekerítésből Essex hajón elmenekült, magára hagyva a rábízott haderőt. Lostwithelnél a parlament lovassága sikerrel tört ugyan ki a bekerítésből és menekült meg, a gyalogság azonban tehetetlenül a helyén maradt. 1644. szeptemberében adták meg magukat, amikorra már teljesen elfogyott az élelmük és ellátmányuk.

1645. jan. 28-án az Alsóház megszavazta a törvényt a haderő megreformálásáról. A New Model Armyról szóló törvény értelmében a Parlament-párti nemesek régi, személyesen állított ezredeit felszámolták, tisztjeiket és legénységüket teljesen új alakulatokba osztották be. Az új modell alapján 11 lovasezredet (hatszáz-hatszáz fővel), 12 gyalogezredet (ezerkétszáz-ezerkétszáz emberrel), valamint 1000 dragonyost állítottak hadrendbe. Így összesen 22,000 harcossal rendelkeztek. A szükséges létszám elérése érdekében gyakran alkalmaztak kényszerbesorozást is. Az egyik sussexi körzetben például az áprilisi, júliusi és augusztusi erőszakos sorozás eredményeként 149 embert tudtak összegyűjteni, de 134 fegyveres őr kellett ahhoz, hogy ezredeikhez meg is érkezzenek.[15]

A háborúban a marston moori csatát követően új szakasz kezdődött, amelyben a kezdeményezés fokozatosan kezdett átcsússzanni a királypártiak karmaiból a parlament kezébe. Ugyan I. Károly terve továbbra is London elfoglalása volt, erről már inkább csak illúziókat dédelgethetett. A parlament mindeközben nem a király oxfordi főbázisának az elfoglalását tűzte ki célul, hanem a gavallérok haderejének döntő megsemmisítését. Ezért a hadműveletek folyamán minden erejükkel azon voltak, hogy döntő csatára kényszerítsék a megtépázott royalista haderőt, amely minden eddigi nehézsége ellenére továbbra is jelentős erőt képviselt. A parlament által olyannyira áhított döntő ütközetre végül 1645. június 15-én került sor Nasebynél. A számbeli fölényben lévő és megreformált parlamentáris haderő megverte a királypártiakat. A királyi haderő egyik másik gyengesége az volt, hogy Anglia több pontján szétszórva állomásoztak (Cornwall, Welsz, Észak-Anglia stb.), ezért nehéz volt egy csatára koncentrálni a királyi összhaderőt. A csatát követően, amely az utolsó nagyobb ütközet volt a polgárháborúban, a királyi haderő szétszóródott és soha többé nem tudta visszanyerni régi erejét. Július 10-én Langportnál bevitték a kegyelemdöfést, amelyet követően szervezett hadsereg többé nem állt I. Károly rendelkezésére. Ennek köszönhetően a király oldalán álló városok sorra estek el. Megesett, hogy a háborúba belefáradt lakosok maguk kényszerítették a város kormányzóját, hogy az nyissa meg a kaput a kerekfejűek előtt. A gavallérok sok helyütt ellenálltak még. Bevetették magukat a kis majorságokba és kastélyokba, ahol azonban rövid ellenállásukat követően minduntalan kiűzték őket. A hadifoglyokkal kíméletesen bántak, amely siettette a királyi haderő végső kapitulációját. A király oldalán harcoló katolikus íreket azonban teljesen más bánásmódban részesítették az angolok. Még a nőket és a papokat sem kímélték, akiket még a helyszínen kegyetlenül kivégeztek. 1646. június 20-án maga Oxford is elesett, amellyel befejezettnek tekinthetjük a polgárháború első szakaszát.

I. Károlynak két lehetősége maradt: vagy az angoloknak vagy a skótoknak adja meg magát. A skótok mellett döntött és május 5-én Newarkban megadta magát. Remélte, hogy a skótokban felébred a dinasztia iránti szimpátia és tovább folytathatja harcát a parlament ellen. Azonban csalódnia kellett. Honfitársai 400,000 fontért cserébe kiszolgáltatták a parlamentnek. 1646-1647. telét I. Károly már angol „alattvalói” társaságában tölthette el.

 

3.5. A polgárháború második szakasza - a parlament átveszi a hatalmat 1646-1649

A háború befejeztével felszínre kerültek azok a szociális és vallási ellentétek, amelyeket a háború viharai és megpróbáltatásai a harcok idejére elnyomtak. Vallási szempontból a parlament a presbiteriánusok befolyása alatt állt, mindeközben a hadsereg, mint ahogyan arra már kitértünk, az independánsok vezetése alatt masírozott. Mindez előrevetítette a parlament és a hadsereg közötti konfliktust, amely végül drámai következményekhez fog vezetni.

A presbiteriánusok vezénylete alatt a parlament betiltotta az anglikán istentiszteletet, 1646. decemberére pedig meghozták a különböző kisebb felekezetek ellen szóló törvényeket is, amit követően akár halállal is sújthatták az eretnekeket. Ezek hatalmas hibák voltak, amelyek a parlament képviselőinek a helyzet átlátásához és megértéséhez szükséges képesség teljes hiányáról tanúskodtak. A hadsereg képviselőivel szembehelyezkedni pedig mindaddig, amíg az teljes fegyverben állt, teljességgel esztelen volt. A hadsereggel a presbiteriánus képviselők terve az volt, hogy egy kisebb részüket Írországba küldik az ottani még korábban (1641) kitört felkelés leverésére, maradékukat viszont hazaküldik, azonban mindenféle fizetség nélkül. A nemrég még győzelmet győzelemre halmozó és magabiztos hadseregben hatalmas elégedetlenség támadt. Mindeközben a parlament képviselőivel párhuzamban maga a hadsereg is kialakította a maga politikai elképzeléseit. A Cromwell és Fairfax által képviselt mérsékelt irányzat szerint vallási toleranciát kell hirdetni és a parlament kezében hagyni a hatalom gyakorlásának jogát. A másik, radikálisabb nézeteket valló irányzat a levellerek vagy „kiegyenlítők” csoportosulása volt John Lilburne (1614-1657) vezetésével. Az ő politikai elképzelése a minden ember egyenlő - születéséből fakadó - jogán alapult.[16] Politikai céljai között szerepelt az általános választójog kihirdetése és a parlament rendszeres összehívásának és a képviselők szavazók általi felügyeletének biztosítása. A királyi hatalmat elvetette. Vallási szempontból a szabad vallásgyakorlás mellett tört lándzsát.

Cromwell megpróbált közvetíteni a hadsereg és a parlament között, azonban nem ért el sikert. A helyzet súlyosságát tovább rontotta, hogy a parlament kapcsolatban állt I. Károllyal és a royalistákkal, akiktől segítséget remélt a hadsereg eltávolítása terén. A király képmutatóan beleegyezett még a presbiteriánus egyházrendszer bevezetésébe is. Céljai érdekében bármire hajlandó volt. A parlament a király támogatását a háta mögött tudva 1647. május 27-én elrendelte a hadsereg leszerelését.

A hadsereg azonban nem maradt tétlen és ellenállt a demobilizációnak. Cromwell véget vetve sikertelen közvetítői szerepének végleg a hadsereg oldalára állt. A király mindeközben meglepő lépésre szánta el magát. Hátat fordította a parlamentnek és az elégedetlen hadsereghez utazott, akiktől ugyanazt remélte, mint a londoni képviselőktől, trónjának visszaszerzését. Erősen csalatkoznia kellett azonban a hadseregben. Hampton Courtban őrizet alá helyezték. Cromwell remélte, hogy a királlyal az oldalán és a teljes haderő „felébresztésével” megrémítheti a parlament képviselőit. Azonban nem így történt és teljes szakadás jött létre a két oldal között. Le kell jegyeznünk azonban, hogy a hadsereg nem törekedett semmiféle forradalom vagy újabb polgárháború kirobbantására. Az egyik katonai gyűlésen kijelentésre került, hogy a hadsereg nem törekszik a jelenleg fennálló államrend bárminemű megváltoztatására, nem tervezi egy independáns állam létrehozását sem pedig a presbiteriánusok ellehetetlenítését. A hadsereg képviselői, élükön Cromwellal és Iretonnal,[17] összeállították követeléseiket, amelyet eljuttattak a parlament képviselőihez. Ez az ún. Heads of Proposals, amelyben a katonák többek között követelték a hadsereg 10 évre szóló megbízatását a parlament irányítása alatt, egy államtanács létrehozatalát, amely a parlamenttel összhangban a külpolitikai kérdésekben nyert volna döntő szót. Az okmány minden tisztviselő kinevezését a parlament hatáskörébe helyezte volna. A presbiteriánus parlament hajlott az egyezségre, azonban időhúzásba fogott. Eközben a londoni tömeg a hadsereg közeledése láttán (nemrég helyezték át a főbázist Saint-Albans-ba, amely közelebb feküdt Londonhoz, mint a korábbi táborhely) és a „szektásokkal” (independensekkel) való kiegyezés lehetőségétől való félelmében megszállta a parlamentet. A hadsereg ezen fejlemények láttán London elfoglalására készült. 1647. augusztus 6-án Cromwell vasbordájúi bevonultak a londoni City utcáira. A londoni presbiteriánus milicia nem mert ellenállni a polgárháborús veterán martalócoknak. London városa és a parlament munkájának irányítása ezzel a hadsereg kezébe került. Felmerült a kérdés, hogy most mit kezdjenek a rendelkezésre álló teljhatalommal.[18]

A levellerek radikális reformok meghozatalát sürgették. Legfőbb követelésük az általános választójog kihirdetése volt. A mérsékeltebbek mindeközben a Heads of Proposals okmány pontjaira korlátozták követeléseiket. Az ellentétek elsimítása érdekében 1647. októberében és novemberében Putney-ban tanácskozásokra került sor a hadsereg képviselői között. Kompromisszumos megoldás jött létre, amelyben a levellerek egyes kéréseit beleszőtték a Heads of Proposals dokumentumba. A levellerek azonban elégedetlenek maradtak, mivel legfőbb céljukat, a születési jogon (birth right) alapuló általános választójogot nem sikerült kiharcolniuk. A putney-i tanácskozás tovább folytatódott, amelyen a levellerek végül a végső eszközhöz fordultak céljaik elérése érdekében. A katonák akaratára akarták bízni a kérdések eldöntését, azonban ezt Cromwell és Fairfax minden eszközzel megpróbálta megakadályozni. Végül csak szemlék megtartását engedélyezték, ezt is oly módon, hogy a haderőt 3 részre osztva, különböző helyeken állították fel. A levellerek azonban zendülést szítottak és megpróbálták megszegni Fairfax utasításait. Még idejében sikerült leszerelni a levellerek mozgolódásait és néhány bűnbak halálra ítélését követően nemes egyszerűséggel fátylat borítottak a történtekre. A levellerek ezt követően visszahúzódtak és nem álltak már elő többször ilyen erélyesen követeléseikkel.

Míg tartott Putneyban a hadsereg képviselőinek tanácskozása, november 15-én a király megszökött őrizetéből és a Wight szigetén található Carisbrooke kastélyába menekült. Nagy balszerencséjére azonban Wight szigetének kormányzója Cromwell egyik rokona volt, ezért hamarosan visszatoloncolták Angliába. Azonban a folyamat, amit szökésével elindított nem állt le. 1647. decemberében szövetségre lépett a presbiteriánus skótokkal, akik a király nevére „felesküdve” az independensek hadserege ellen vonultak. Új polgárháború fenyegetett.

1648. májusáig Anglia több pontján royalista felkelések törtek ki (Welsz, Kent, Essex, Írország). Cromwell erélyesen lépett fel és hamarosan elfojtotta az angliai királypártiak hangját. Ezután a skótok ellen fordultak, akik északról meneteltek dél felé. A két haderő Prestonnál találkozott össze. A három napig tartó csatában (aug. 17-19) a royalistákat tönkreverték. Ennek legfőbb oka az angol royalisták és a skótok közötti bárminemű összhang hiánya volt. Cromwell először a királypárti angolokat, majd a skótokat verte meg.[19] Szeptemberben elesett Edinburgh, amelyet követően Skóciában kiegyezésre hajló politikai erő jutott hatalomra.

Miközben a haderő északra vonult ellenségei ellen, a presbiteriánusok visszatértek a parlamentbe és újfent elkezdtek agitálni az independensek ellen. Még a királlyal is kapcsolatba léptek, majd pedig az eretnekek üldözése végett törvényeket hoztak. A hadsereg és képviselőinek számára már nem volt kétséges a parlament magatartása, amely előkészítette a terepet a Commonwealth bevezetéséhez.

1648. december 6-án Pride ezredes 500 katonája élén bevonult a londoni parlament épületébe és megtisztította azt az independánsok ellenfeleitől (140). Így jött létre az ún. csonka parlament, amely 1649. január 4-én egyik első intézkedéseként kikiáltotta a Köztársaságot (Commonwealth). A teljes hatalmat az Alsóház kezébe helyezték. A Felsőházat és a királyi hatalmat február 6-án megszüntették.

I. Károly ügyében 1649. január 20-27 között Westminsterben döntött egy 135 főből álló, erre az alkalomra kiválasztott bíróság. „Károly mindvégig bátran viselkedett. Nem ismerte el a bíróság illetékességét, de ennek kifejtésére nem nyílt módja, mert nem kapott szót. A katonák a királypörrel akarták megteremteni új államuk eredetmítoszát, ezért a forgatókönyvükbe nem fért bele Károly védekezése... A bíróság zsarnoknak, árulónak, gyilkosnak és közellenségnek nyilvánította, és ószövetségi hivatkozások alapján vérontással vádolta meg.”[20] A király sorsa egy percig sem volt kétséges, halálra ítélték. Az ítélet végrehajtására január 30-án került sor fogcsikorgató hidegben. Még a Temze is befagyott. Testét helyhiányában VIII. Henrik mellé helyezték.

 

Írta: Márk Éva

 

Felhasznált irodalom:

  • Churchill, S. Winston: Az angolajkú népek története. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004.
  • Poór János, A kora újkor története, Osiris kiadó, Budapest, 2009
  • Dr. Branko Bešlin, Engleska u doba Stuarta - skripta (egyetemi tanári jegyzet), Novi Sad, é.n.
  • Hermann Kinder - Werner Hilgemann - Manfred Hergt, Atlasz Világtörténelem, Athenaeum 2000 Kiadó, Budapest, 2006.

 

Tartalomjegyzék:

1. A Stuartok

2. I. Jakab (1603-1625)

    2.1. Személyisége és Skócia élén

    2.2. Anglia élén (1603-1625)

    2.3. Valláspolitika

    2.4. Utolsó évei

3. I. Károly

    3.1. Parlamentáris uralom 1625-1629

    3.2. Az ún. „Personal rule” – a parlament nélküli uralom 1629-1640

    3.3. A hosszú parlament időszaka 1640-1642

    3.4. A polgárháború első szakasza 1642-1646

        3.4.1. A polgárháború alapvető jellegzetességei

        3.4.2. A polgárháború menete

    3.5. A parlament átveszi a hatalmat – a polgárháború második szakasza 1646-1649


[1] Reformáció-ellenreformáció, bekerítések, tengerentúli expanzió.

[2] Henry Stuart lord of Darnley

[3] Felrobbantották a házat, amelyben épp tartózkodott. Ez a merénylet fog mintául szolgálni a lőporos-hordó merénylet összeesküvőinek (1605.).

[4] A szigetország történetének utolsó nagy boszorkányüldözései épp a XVII. század első felében fognak lejátszódni, kulminációjuk pedig az angol polgárháború időszaka volt

[5] Anna később áttért a katolikus vallásra, amely csak további konfliktusokat szült.

[6] VIII. Henrik nővére Margaret Tudor IV. Jakab skót királyhoz ment feleségül, akitől egy fia született, a későbbi V. Jakab (1513-1542). V. Jakab Guise Máriától született egyedüli gyermeke Stuart Mária volt, aki 1542 és 1567 között Skócia felkent uralkodója. I. Jakab angol király apja is Tudor leszármazott volt, méghozzá ugyanabból az ágból. Henry Stuart lord Darnley, ahogyan Stuart Mária is, Margareth Tudor unokája volt (Margareth IV. Jakab halálát követően újraházasodott).

[7] Pálffy Margit: Anglia története a 17. században című tanulmányában ezt így definiálja: „A mozaikszerű-dinasztikus állam olyan politikai egység, amely több tartományt vagy akár több országot foglalt magába egyetlen uralkodó hatalma alatt, de az egyes alkotórészek az egymáshoz való csatlakozás után is megmaradtak világosan felismerhető, egymástól különböző egységeknek. Mivel az ilyen jellegű állam területi gyarapodását és külpolitikáját alapvetően a  dinasztikus érdekek határozták meg, az angol monarchia esetében is indokolt inkább Stuart-államról beszélni.” http://arkadia.pte.hu/tortenelem/cikkek/anglia17

[8] Churchill, S. Winston: Az angolajkú népek története. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004, 417.

[9] Churchill, S. Winston: Az angolajkú népek története. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004, 429.

[10] Poór János, A kora újkor története, Osiris kiadó, Budapest, 2009, 48.

[11] Poór János, A kora újkor története, Osiris kiadó, Budapest, 2009, 55.

[12] Az erasztanianisták legfőbb szószólója maga Pym volt. Ők elfogadták az anglikán egyházfelfogást, azonban a király és a püspöki kongregáció helyett a parlamentet képzelték el az angol nemzeti egyház élén. A presbiteriánusok radikálisabb eszméket vallottak: az egyház teljes megreformálását és skót mintára a kálvinizmus bevezetését szorgalmazták. Elutasították a vallásszabadságot, erőteljesen üldözték a katolikusokat. Az independensek a több kisebb, független vallási kongregáció létrehozatala mellett törtek pálcát. Az ország minden lakosa vallásszabadságot élvezett volna.

[13] Edward Montagu 2. earl of Manchester (1602-1671)

[14] Sir Thomas Fairfax baron of Cameron (1612-1671)

[15] Churchill, S. Winston: Az angolajkú népek története. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004., 479.

[16] Elképzeléseit műveiben bővebben is kifejtette: Englands Birthright Justified (1645), Agreement of People, Englands New Chains Discovered.

[17] Henry Ireton (1611-1651). Felesége Cromwell lánya volt.

[18] A presbiteriánus képviselők vagy elmenekültek, vagy meghódoltak a hadseregnek, ezáltal a parlamentben az independensek kerültek többségbe.

[19] Azokat a hadifoglyokat, akik önkéntesként álltak be a király hadseregébe rabláncra verték és Barbados szigetének ültetvényein halálra dolgoztatták őket. Az erőszakosan besorozottakat hazaengedték.

[20] Poór János, A kora újkor története, Osiris kiadó, Budapest, 2009, 59.