1637-ben csillant fel először a háború lezárásának lehetősége. Meghalt ugyanis II. Ferdinánd, és helyére a kevésbé fanatikus III. Ferdinánd került. A tárgyalások 1638-ban Hamburg városában indultak meg, azonban gyorsan zátonyra futottak. A helyzet még nem érett meg a békekötésre. Mindkét fél elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy folytassa a háborút a döntő győzelemig, amikor már nem lesz szükség tárgyalásokra és a győztes fél diktálhatja a békefeltételeket a megalázott vesztesnek. Nagyot tévedtek. Még tíz év öldöklésre volt szükség ahhoz, hogy mindkét fél hajlandó legyen engedmények tételére, amelyek nélkül lehetetlen volt lezárni egy ennyire összetett konfliktust, amelyben Európa szinte összes állama részt vett. 1641-ben történt egy kisebb előrehaladás, sikerült ugyanis kijelölni a tárgyalások helyszíneit. Münster katolikus városként a császár és a franciák tárgyalásainak adott helyt (de itt tárgyaltak egymással a spanyolok és a hollandok is), eközben a protestáns Osnabrückben Svédország, a bir. fejedelmek és a császár kellett hogy egyezségre jussanak. Mindkét város Vesztfáliában található, körüblelül 50 km-re egymástól. Innen a harmincéves háborút lezáró békeszerződések megnevezése is.
A vesztfáliai béke (vagy helyesebben mondva békék) tárgyalásai 1644 végén indultak újra, azonban 1645-ben újfent megszakadtak, mivel mindkét fél a hadihelyzet javulását és döntő győzelmet remélt. Érdekes, hogy míg hadműveletek igen, addig a béketárgyalások egyáltalán nem voltak hatással a harcok menetére, amelyek ezáltal a legintenzívebb tárgyalások alatt is lankadatlanul folytatódtak tovább. Ékes példa erre, hogy a svédeket Prága elfoglalásának küszöbén érte a vesztfáliai béke megkötésének híre.
A tanácskozásokon Anglián, Lengyelországon, Dánián és a Moszkvai Nagyfejedelemségen kívül minden európai hatalom képviseltette magát, többek között I. Rákóczi György erdélyi fejedelem is. Először a hollandoknak és a spanyoloknak sikerült megegyezniük 1648 januárjában. A béke megkötésével egy már 80 éve húzódó háború zárult le véglegesen, amelynek köszönhetően az Egyesült Tartományok (Hollandia) elnyerték függetlenségüket, amelyet elismert a legfőbb ellenség, Spanyolország is. Hollandia nagyhatalomként került ki a harmincéves háborúból, Spanyolország pedig végleg lejtőre került
A további tárgyalások menetét a csehek Prága elleni támadása gyorsította fel, amelynek köszönhetően 1648. október 24-én Münsterben aláírták a végleges békeszerződéseket is.
A vesztfáliai béke megpróbált megoldást találni a birodalmat sújtó évtizedes problémákra. Ezek között olyan égető kérdések voltak (amelyek a háború kitörését is előidézték), mint amilyen a vallás és a birodalmi fejedelmek császárral való viszonya. Ennek megfelelően a békeszerződés részletekbe menően szabályozta a birodalmat érintő belpolitikai változásokat.
A protestáns egyházak teljes vallásszabadságra tettek szert, amelynek köszönhetően a protestáns hívőket egyenragúnak minősítették a katolikus társaikkal (fejedelmi szinten is). A kérdéses területeken, pl. a vallásilag megosztott birodalmi városokban paritásos alapon kellett a hatalmat megosztani a két felekezet képviselői között. Visszavonásra került az oly’ sok bonyodalmat okozó Restitúciós Ediktum is. A béke aprólékosan rögzített szinte minden, a katolikusok és a protestánsok békés együttélését szolgáló határozatot. Pl. előírta a koporsókészítők számára, hogy más felekezetű megrendelők számára nem számolhatnak fel felárat. A vesztfáliai béke határozatai bebetonozták a birodalom vallási térképét, amelyet követően nagyobb változásokra évszázadokon keresztül nem került sor. A béketárgyalásokra jellemző, hogy a császár nem hagyott lehetőséget ellenségeinek arra, hogy az örökös tartományok helyzetének kérdése felmerülhessen. A császár kizárta, hogy bárki beavatkozhasson az örökös tartományok ügyeibe, amelyet gyakorlatilag magánügyének tekintett. Ezáltal az összes vallási - és egyéb természetű – határozat az osztrák örökös tartományokra (és Csehországra) nem vonatkozott.
A béke lefektette a császár és a német fejedelmek birodalomban élvezett jogait is. Az eddigi belpolitikai szabadság mellé a birodalmi fejedelmek de iure elnyerték a független külpolitika vezetésére való jogot. Ezáltal a császár személye és hatalma pusztán jelképessé vált, és törvény biztosította a több száz birodalmi német fejedelemség önállóságát. A fejedelmek teljes győzelmet arattak a császár központosító politikájával szemben. A birodalomban többek között általános amnesztiát hírdettek, ezáltal a német fejedelmeknek nem kellett tartaniuk további hátrányos megkülönböztetéstől, amely a háború folyamán tanúsított pártállásukból származhatott. A vesztfáliai békék mindent egybevetve „... véglegesítették a német széttagolódás több évszázados folyamatának eredményeit...”[1]
A béke kimondta a svájci kantonok teljes függetlenségét a birodalom intézményeitől. Ennek köszönhetően Svájc elindult az önálló államiság útján.
A béketárgyalások menete alatt a császári politikára jellemző volt továbbá, hogy az előnyben részesítette az örökös tartományok egységét. Ezáltal az összes területi változás a birodalom kárára ment végbe. Rögzítésre került V. Frigyes örökségének sorsa is. Felső-Pfalz végleg bajor tulajdonná vált, Alsó-Pfalz megmaradt V. Frigyes (1632-ben meghalt) leszármazottainak kezén és visszakapták választófejedelmi méltóságukat. Ezáltal a császárválasztásban ezentúl nem hét (ahogyan az 1356 óta megszokott volt), hanem 8 választófejedelem vett részt. A háború nagy nyertese, Svédország megkapta Elő-Pomerániát, Stettint, Wismart és fennhatósága alá kerültek a Brémai és a Verdeni püspökségek is. A területi gyarapodás következményeként svéd ellenőrzés alá kerültek a legnagyobb német folyók (Elba, Odera, Weser). A svéd uralkodó ezáltal birodalmi tényezővé vált, és ezentúl részt vehetett a bir. gyűlés munkájában is. Ráadásul 5 millió talléros kártérítés is megillete a 22 éves Krisztina svéd királynőt (II. Gusztáv Adolf lánya). Svédország háborús erőfeszítései meghozták gyümölcsüket: az összes fontosabb háborús cél megvalósításra került, amely által Európa északi részén Svédország nagyhatalommá vált.
A háború másik nagy nyertese Brandenburg volt. Habár sohasem vett részt aktívan a hadműveletekben, ügyes külpolitikájának köszönhetően gyakorlatilag győztesként került ki a háborúból. Ezt nagy mértékben elősegítette a franciák abbéli törekvése, hogy északon ellensúlyt találjanak a megerősödött Svédországgal szemben. Hátsó-Pomeránia, továbbá Halberstadt, Minden, Kamnin és Magdeburg megszerzésével Brandenburg-Poroszország területe és lakossága rendkívüli mértékben megnövekedett, amely elvetette a nagyhatalommá válás csíráit.
Franciaország is jelentős területi gyarapodással került ki a háborúból. Véglegesen hozzá csatolták Metz, Toul és Verden püspökségeket, amelyek már 1552 óta francia megszállás alatt álltak. Elzász tartomány bonyolult kérdésére nem sikerült megnyugtató megoldást találni, amelyet majd XIV. Lajos (1643-1715) fog kihasználni hódításai alkalmával. Lotaringia hercegét hűbéreskü tételére kötelezték XIV. Lajos előtt, továbbá a franciák a Rajnavidéken megtarthatták Breisach és Philippsburg stratégiai fontosságú erődjeit (az ún. „spanyol úton” helyezkedtek el, amely összekötve Németalföldet és Itáliát a spanyol hadsereg felvonulási területének számított). Francia zsákmány volt továbbá a piemonti Pinerolo erődje, amely fontos kiindulópont lehetett egy későbbi itáliai hadjárathoz.
A vesztfáliai béke megkötésével nem sikerült mindenhol elhallgattatni a fegyvereket. Franciaország és Spanyolorzság háborúja tovább folytatódott, amelyet csak 1659-ben, a pireneusi béke keretében sikerült lezárni.
A Pápai Állam viszonyulása a békéhez sokat mondó tényre mutat rá. A pápa a békekötést követően kiadott bullájában, azt „jogilag nulla értékűnek, semmisnek, erőtlennek és érvénytelennek”[2] nevezte. A katolikus egyház feje, mint ahogyan az az üres térbe csapó bullából is kiviláglik, végleg elveszítette minden világi befolyását.
A harmincéves háború ugyan 1648-ban lezárult, szörnyű örökséget hagyott maga után. A németországi pusztítás mértéke minden eddigi háborús rombolást felülmúlt. A legóvatosabb becslések szerint is legalább 10 millióan vesztették életüket. Természetesen az ártatlan emberek szenvedték meg leginkább a háborút, akiket a fosztogató katonák és a különböző betegségek ezerszámra ejtettek áldozatul. A német emberek emlékezetében egészen a második világháború koráig megmaradt a harmincéves háború keserű emléke, mint a legpusztítóbb és leggyilkosabb háború, amely valaha német emberek ajtaján kopogtatott.
Írta: Márk Éva
4. Felhasznált irodalom:
- Bešlin, Branko: Tridesetogodišnji rat, (egyetemi tanári jegyzet), Novi Sad, é.n.
- Poór János: A kora újkor története, Osiris Kiadó, Budapest, 2009.
- Живојиновић, Драгољуб Р.: Успон Европе (1450-1789), Завод за уџбенике, Београд, 2010.
- Huch, Ricarda: A harmincéves háború története I-II, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1979.
- Hermann Kinder – Werner Hilgemann – Manfred Hergt: Atlasz Világtörténelem, Athenaeum 2000 Kiadó, Budapest, 2006.
- Hahner Péter, A régi rend alkonya, Panem Könyvkiadó, Budapest, 2006.
- Erlanger, Philippe, Richelieu a diktátor, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975.
A harmincéves háború sorozat részei:
- Előzmények és a cseh-pfalzi szakasz (1618-1623)
- A dán-szakasz (1625-1629)
- A svéd-szakasz (1630-1635)
- A svéd-francia szakasz (1635-1648)
- Vesztfáliai békerendszer
[1] Hahner Péter, A régi rend alkonya, Panem Könyvkiadó, Budapest, 2006, 93.
[2] Poór János: A kora újkor története, Osiris Kiadó, Budapest, 2009, 44.