Márk Éva: A harmincéves háború – II. rész: a dán szakasz (1625-1629)

A harmincéves háború szempontjából Hága városa 1625-ben fontos eseményeknek adott helyt. December 9-én Anglia, Hollandia és Dánia követei szövetségi szerződést írtak alá, amelyet titkon Richelieu Franciaországa is támogatott. Az újrainduló háború fő terhét Dánia vállalta magára, akit Anglia és Hollandia köteles volt anyagilag támogatni. A hágai szövetkezés célja a protestáns ügy katonai megsegítése volt, mivel cseh-pfalzi háborút követően teljesen szétszóródtak. Többek között 1625-ben elesett a nagyon fontos Breda is, amely hatalmas csapás volt a hollandok számára. Anglia élén ebben az időben I. Jakab király állt, akinek lánya Stuart Erzsébet V. Pfalzi Frigyeshez ment feleségül, továbbá I. Jakab felesége, Anna, IV. Keresztély dán király testvére volt. I. Jakab szívén viselte rokonai sorsát, azonban komoly eredményeket ő sem tudott elérni. Richelieu pedig mindenkit hajlandó volt támogatni, akik a Habsburgok ellenfeleinek számítottak.

Ami IV. Keresztély (1588-1648) dán királyt illeti, a háborúba becsvágya, hitének védelme és észak-németországi hatalmi érdekei vonták bele. Keresztély szomjúzott a dicsőségre és az új hódításokra (nem mellesleg az alkoholra is). Merész volt és a katonai tehetségnek sem volt éppenséggel híjján, azonban sokszor cserbenhagyta józan ítélőképessége. Fő céljai között szerepelt a jövedelmező balti-tengeri kereskedelem dán ellenőrzés alá helyezése és hatalmának kiterjesztése a birodalom északi részén. A holsteini hercegség birtokosaként birodalmi herceg volt, és tagja az alsó-szászországi birodalmi körzetnek (Reichskreis). Az alsó-szász birodalmi körzet 1625-ben pont a holsteini herceget (azaz IV. Keresztélyt) választotta ki vezetőjének a katolikus fenyegetés árnyékában. Ebből kifolyólag a háború folyamán IV. Keresztély dán katonái mellett ott harcoltak az alsó-szász körzet protestáns államainak csapatai is. A történetírás a harmincéves háború dán szakaszát nevezi még alsó-szász háborúnak is.

IV. Keresztély számára elsőrangú kérdés volt, hogy az intervenció alkalmával hogyan fog viselkedni a két protestáns nagyhatalom, Brandenburg és Szászország. IV. Keresztélynek azonban csalódnia kellett. Sem György Vilmos (Georg Wilhelm), sem pedig I. János György (Johann Georg) választófejedelmek nem voltak hajlandóak kockára tenni hatalmukat a bizonytalan kimenetelű dán vállalkozás kedvéért. Hamarosan kiderült, hogy a hágai szövetség sem ér sokat. 1625-ben meghalt I. Jakab angol király, helyére fia I. Károly került, aki országa belpolitikai ügyeivel volt elfoglalva, felesége nem mellesleg a Henrietta Mária francia hercegnő volt, XIII. Lajos húga. (LINK!) Mindeközben Richelieu a hugenottákkal, a hollandok pedig a spanyolokkal vívtak véres küzdelmet. IV. Keresztély egyedüli szövetségesei a pfalzi háború régi résztvevői voltak, Braunschweigi Keresztély (a braunschweigi fejedelemség tagja volt az alsó-szász körzetnek) és Ernst von Mansfeld, a legendás zsoldosvezér, akik újjászervezték csapataikat (Mansfeld többek között Angliában is toborzott, amelyre I. Jakab adott engedélyt), és hamarosan készen álltak a harcra.

Mindeközben a katolikusok sem maradtak tétlenek. A cseh-pfalzi szakasz idején II. Ferdinándra fenyegetőleg hatott az a tény, hogy valójában semmilyen katonai hatalom nincs a kezében. A Liga (vagy I. Miksa) haderejére több okból is veszélyes volt támaszkodni: kiszolgáltatta a császárt a fejedelmeknek, akik így könnyebben dacolhattak a császári hatalommal. Továbbá az sem mellékes, hogy I. Miksa a háború első szakaszában elérte összes háborús célját: II. Ferdinánd fogcsikorgatva bár, de választófejedelemmé nyílvánította. Ezt követően II. Ferdinánd sohasem lehetett biztos abban, hogy a bajorok nem kötnek-e különbékét az ellenségel. Ebben az esetben a császár saját haderő nélkül teljesen kiszolgáltatottá vált volna a protestánsok számára. Ebből kifolyólag döntött úgy Ferdinánd, hogy hozzálát egy a császár megbízatásában álló sereg felállításához. Mivel sem pénze, sem pedig megfelelő emberei nem voltak e célra (Busiko, Dampierre és Buquoy császári hadvezérek mind meghaltak), ezért kénytelen volt elfogadni egy rekatolizált cseh nemes, Albrecht von Waldstein (vagy közismert nevén: Wallenstein) ajánlatát. Wallenstein kötelezte magát, hogy saját költségén 50 000 fős hadsereget állít fel, cserébe „az uralkodó különleges jogokat ruházott rá, hadseregében teljhatalmat élvezett, és a kivetett hadisarcokból tekintélyes nyereségre is szert tett.”[1] 1625 áprilisában a császár hivatalosan is kinevezte Wallensteint a császári csapatok fővezérének. Wallenstein lázas sietséggel látott neki feladatának, amelynek köszönhetően hamarosan a harmincéves háború egyik legjobb hadserege állt rendelkezésére, amely gyakorlatilag egy tallérjába sem került a császárnak.

Érdemes bővebben is szót ejteni Wallensteinról, erről a kortársai szemében csupán felkapaszkodottnak tartott cseh nemesről, a harmincéves háború egyik legfontosabb résztvevőjéről. Kétszer nősült, mindkét alkalommal érdekből, amelynek köszönhetően nagy gazdagságra tett szert. A cseh felkelés megtorlását követően különböző spekulációk és felvásárlások következtében hamarosan Csehország leggazdagabb emberévé vált. Egyes számítások szerint a cseh földbirtokok ¼-e az ő kezében összpontosult. Wallenstein mindezek mellett kitűnő adminisztrátor volt. Seregét elsőrangúan szervezte meg. Az ellátmány és a zsold kifizetése rendszeres volt. A fegyelmet szigorú rendszabályokkal tartotta kordában. Mindezt részben Wallenstein csehországi birtokai tették lehetővé, ahol saját hadműhelyekkel is rendelkezett. A megszállt területeket is bevonta hadigazdálkodási rendszerébe: a területek pénzügyi vagy természetbeni „hozzájárulással” vettek részt Wallenstein katonáinak ellátásában. Wallensteint szerették a zsoldosai, mindenki alatta akart szolgálni. Tillytől és Mansfeldtől is gyakran szöktek át zsoldosok Wallensteinhoz, néha még a tisztek soraiból is. Wallenstein alatt mindenféle nemzet szolgált (köztük magyarok), akik vallása ugyancsak vegyes volt. Nem érdekelte katonáinak hite, egyetlen elvárása az volt, hogy tegyék a dolgukat a csatatéren. Ő maga jobban hitt a csillagjóslásban, mintsem a katolikus vagy a protestáns imákban.

A hadműveletek 1626-ban vették kezdetüket. Mindkét fél erejét - magától értetődően - a birodalom északi részén koncentrálta olytánképp, hogy Tillyvel szemben Vesztfáliában IV. Keresztély,  Dessau környékén az Elba folyónál Wallensteinnal szemben Mansfeld állt fel. A csatározásokat Mansfeld nyitotta meg: 1626. április 25-én megrohanta Wallenstein megerődített állásait Dessaunál. Mansfeld célja az Elbán átívelő dessaui híd elfoglalása volt, azonban támadásai teljes kudarcot vallottak. Alábecsülte tapasztalatlannak tartott ellenfelét és az ellenséges csapatok erejéről sem voltak pontos adatai (később derült ki, hogy a legnagyobb katolikus seregnek rohant neki). Az ütközet eredménye 4000 protestáns halott volt. Mansfeld a vereséget követően Szilézián keresztül pár ezer emberével Magyarország felé igyekezett, hogy egyesüljön Bethlen Gáborral, aki a hágai szövetség oldalán harmadszor is hadat üzent a császárnak. Wallenstein mindeközben szorosan a nyomában volt. Mansfeld azonban nem érte el célját: Bethlen békekötése miatt Wallenstein északnak indult a dánok ellen, Mansfeld pedig kis kísérettel Velence felé vette az irányt. Velencébe azonban sohasem jutott el. Útközben megbetegedett és meghalt, feltehetőleg a boszniai Rakovicánál, Ogulin környékén.

IV. Keresztély kellemetlen helyzetbe került Mansfeld seregének kiesésével. Az angol-holland támogatás is csak akadozva érkezett, ezért inkább támadásba lendült, hogy döntésre vigye a dolgot mielőtt Tilly egyesülhetne a Felvidékről visszatérő Wallensteinnal. 1626 júniusában meghalt a protestantizmus dicső harcosa, Braunschweigi Keresztély is[2], akinek jelentős birtokaira IV. Keresztély szerette volna rátenni a kezét, végső célja pedig a gazdag Thüringia elfoglalása volt. Tilly azonban résen volt és nem hagyta a dán-alsó-szász csapatokat kibontakozni. Tilly 1626. augusztus 27-én Lutter am Barenbergenél megállította és csatára kényszerítette a dánokat. A csata 3 napig tartott. A dánok háromszori alkalommal rohamzoták meg Tilly ágyúit, egyik rohamot maga a király vezette, azonban végül nem sikerült elhallgattatni őket. A dánok nagy veszteségeket szenvedtek, amellyel a csata gyakorlatilag eldőlt és IV. Keresztély visszavonulót fújt. A dán ágyúk egytől-egyig az ellenség kezébe kerültek. Tillyhez időközben csatlakozott Wallenstein is, és visszaűzték a dánokat egészen hazájukig. Keresztély ugyyan hadiflottája segítségével megakadályozta Dánia teljes elfoglalását, de a Jutland-félsziget így is az ellenség megszállása alá került.

A dánok ugyan a szárazföldön vereséget szenvedtek, és teljesen kiszorultak a birodalom északi részéből, azonban erős flottájuknak köszönhetően aktívan védekezhettek a császáriak ellen. A háború további részében több, kisebb deszantakcióra vállalkoztak a Balti-tenger partjainál, azonban nagyobb támadásra már nem futotta erejükből. A dán szárazföldi haderő a lutteri vereség okán gyakorlatilag kiesett a háborúból, és komolyabb hadműveletek megvalósítására alkalmatlanná vált. Wallenstein eközben Észak-Németországra vetette magát, többek között az alsó-szász körzet városaira, akik aktívan segítették Keresztély hadműveleteit. Stratégiai céljai között szerepelt: kitörni a Balti-tengerre, és lehetőség szerint akár egy hadiflottát is létrehozni. Személyes ambíciók is vezérlik. Saját maga számára egy észak-német fejedelemséget szándékozott létrehozni az elűzött prot. fejedelmek területeiből. Ez hamarosan sikerült is neki Mecklenburg fejedelmeként.

1627-ben a Wallenstein katonái bevették Wismart. 1628-ban Rostock következett, azonban Stralsund városával meggyűlt a császáriak baja. Stralsund protestáns lakosai a kilátástalan helyzet ellenére fegyvert fogtak és 4 hónapon keresztül (május-augusztus) sikerrel vertek vissza minden császári rohamot, amelyek közül némelyiket maga Wallenstein vezette. A város sikeres védelmében fontos szerepet játszott a szövetségesek segítsége is: a dán és a svéd (!) flotta. Az ostrom végére több ezer dán és svéd katona harcolt a város védművein (nem is beszélve a skót harcosokról, akik vitézségükkel külön kitüntették magukat a harcokban). Hogy miért siettek a város segítségére észak birodalmai? Sem a dánok, sem pedig a svédek nem engedhették meg, hogy a birodalom északi részén megjelenjen egy új hatalmi tényező (legyen az Wallenstein vagy a császár). Mindesetre Stralsund sikeres védelme hatalmas győzelme volt a protestáns világnak, amelyet a protestáns közösségek féktelen üdvrivalgása jelzett Európa minden részén. A helyi folklórban is nyoma maradt a győzelemnek, sőt, külön ünnepet hoztak létre a győzelem megörökítésére Wallenstein-napok néven. Stralsund ostroma még egy szempontból volt fontos: először került sor a történelemben arra, hogy svéd katona birodalmi területre tette a lábát, ezáltal Svédország amellett, hogy mint hatalmi tényező megjelent a birodalom északi részén, de facto beavatkozott a harmincéves háború menetébe!

A vereség folytán Wallenstein hírnevén nagy csorba esett, akit eddig senki sem tudott csatában megverni. A stralsundi siker ellenére IV. Keresztély már nem tudta átbillenteni a mérleg nyelvét a protestánsok javára és hamarosan tárgyalásokba bocsátkozott. A tárgyalások eredménye az 1629. május 22-én megkötött lübecki béke volt, amelyben a dán király kötelezettséget vállalt, hogy többet nem fog beavatkozni a birodalom belügyeibe, és nem nyújt segítséget a protestánsok számára.

1629. március 9-én (tehát még a háború befejezte előtt), II. Ferdinánd önbizalomtól telve és mindenki tudta nélkül kiadta a híres Restitúciós Ediktumot, „amelyben elrendelte az 1552-től szekularizált egyházi birtokok visszaadását, és visszavonta I. Ferdinánd (1556-1564) deklarációját is, hogy a tartományi rendek az egyházi fejedelemségekben gyakorolhatják az evangélikus vallást.”[3] Mindez nagy területek visszaadását jelentette volna, és gyakorlatilag a protestáns fejedelmek hatalmának megsemmisítésével fenyegetett. Ferdinánd nagy meglepetésére a katolikus fejedelmek is felháborodtak. A császár több nagy hibát vétett: senkivel sem vitatta meg, és a katolikus fejedelmek beleegyezése nélkül hozta meg az ediktumot, nem számolva a beláthatatlan következményekkel. Ennek ellenére nem vonta vissza, és még évekig érvényben maradt, habár végrehajtását senki sem erőltette túlzottan.

Wallenstein a dán háború előrehaladtával kezdett egyre önállóbban viselkedni és saját céjait követni. Felvette a „Baltikum és az Óceán generalisszimusza címet” is. A császártól megkapta Friedland és Sagan hercegségeket, majd Mecklenburgot zálogbirtokul. Wallenstein azzal, hogy saját birtokokra és magas rangú címekre tett szert, önálló birodalmi tényezővé vált, aki mint az nyílvánvaló volt, saját, császárfüggetlen politikát folytatott (ami  későbbiekben méginkább meg fog nyílvánulni). Ez a hatalomkoncentráció már a katolikusokat is kellemetlenül érintette, akik irigykedve és félve nézték Wallenstein hatalmának gyarapodását. Aggályaik kifejtésére az 1630. június-augusztusi regensburgi választófejedelmi gyűlés adott lehetőséget. A császár két okból döntött a gyűlés összehívása mellett: fiát, a későbbi III. Ferdinándot római királlyá szerette volna választatni, illetve pénzt kért a hollandok elleni háborúhoz. Regensburg városában ez idő tájt más „üzelmek” is folytak, mivel ugyanebben az időben zajlottak a mantovai örökösödési háború (1627-1631) diplomáciai tárgyalásai is, amelynek köszönhetően a francia küldöttek (Joseph kapucinus barát) is jelen voltak a városban, akik végül döntő szerepet játszottak a birodalmi gyűlés menetében. Richelieu küldöttei felbiztatták I. Miksát és a fejedelmeket, hogy azok követeljék Wallenstein elbocsátását. Emelett a gyűlésen éles kritikák érték a Restitúciós Ediktumot is. Ferdinánd végül kénytelen volt mindenben engedeni: engedélyezte, hogy az ediktumot felülvizsgálhatja a gyűlés és elbocsátotta Wallensteint is. A császár viszont egyik célját sem érte el. Sem fiát nem sikerült római királlyá választatni, sem pedig pénzt nem kapott a hollandok ellen. Mindez hűen tanuskodik a birodalomban uralkodó viszonyokról és II. Ferdinánd kiszolgáltatott helyzetéről a katolikus fejedelmek előtt. A gyűlés a császári hatalom kapitulációja volt a decentralizálódó fejedelmek előtt.

A regensburgi gyűlés során újfent megnyílvánult, hogy a háttérből a franciák mozgatják a szálakat. Valójában ekkorra tehető a tradicionális francia-bajor barátság kezdete is [4] 1630 nyara azonban más meglepetéseket is tartogatott. Nem sokkal a regensburgi gyűlés megnyitását követően a birodalom északi részén svéd katonák ugráltak le hajóikról a Balti-tenger hideg vizébe, hogy birtokukba vegyék Pomeránia fontos katonai támaszpontjait. Mint az később kiderült, csupán előörsei voltak egy későbbi svéd „inváziónak”.

Írta: Márk Éva

A harmincéves háború sorozat részei:

1. Előzmények és a cseh-pfalzi szakasz (1618-1623)
2. A dán-szakasz (1625-1629)
3. A svéd-szakasz (1630-1635)
4. A svéd-francia szakasz (1635-1648)
5. Vesztfáliai békerendszer