Topor István: A Kállay-féle kiugrási kísérlet

Topor István: A Kállay-féle kiugrási kísérlet

1942 tavaszára a konzervatív és nyugatbarát politikai körök egyre elégedetlenebbek voltak Bárdossy politikájával. A kritikának legmarkánsabban az egykori miniszterelnök, Bethlen István adott hangot, aki több alkalommal is javasolta a kormányzónak Bárdossy leváltását. Horthy végül 1942. március 7-én menesztette a miniszterelnököt, és két nappal később kinevezte a posztra Bethlen hívét, nagykállói és szuhakállói Kállay Miklóst, aki kipróbált és tapasztalt politikus volt. A Bethlen-kormányban kereskedelemügyi államtitkárként tevékenykedett. Gömbös Gyula kormányában földművelésügyi miniszter volt. Miután nem értett egyet Gömbös politikájával, hivataláról lemondott. Horthy 1937-ben az Országos Öntözésügyi Hivatal elnökévé nevezte ki, ezzel egy időben pedig tagja lett a felsőháznak. Kállay március 9-i kinevezésekor öt pontban fogalmazta meg programját:

  1. A még meglévő függetlenséget megőrizni, ill. amennyire lehet helyreállítani.
  2. Ellenállni a német követeléseknek, de elkerülni a megszállást.
  3. A hadsereget épségben megőrizni.
  4. Az angolszász hatalmakkal érintkezést keresni és leplezésül az antikommunizmust hangoztatni.
  5. Eleinte németbarát gesztusokat tenni, a gyanú eloszlatására.

Horthy mindezt jóváhagyta és szabad kezet biztosított a miniszterelnöknek.

Történészi körökben mindmáig vitatott kérdés, hogy vajon kinevezése után azonnal megkezdte-e az óvatos eltávolodást a náci Németországtól, vagy csak később, a háború menetében beállt fordulat következtében lépett erre az útra. Ő visszaemlékezéseiben egyenes vonalú, töretlen folyamatként írja le külpolitikáját. Ám, mint arra Dévényi Anna rámutat, külpolitikájában három eltérő szakasz figyelhető meg. Az első: a kezdeti, óvatos helyzetfelmérés, a második: a titkos tárgyalások intenzív, végül a harmadik: a tanácstalannak tűnő kivárás szakasza.

Kállay súlyos helyzetet örökölt. Instabil belpolitikai helyzetben kezdte meg működését. Hogy kormánya stabilitását megtartsa, bizonyos antiszemita intézkedések megtételére kényszerült, „ebből és a kifelé szánt németbarát nyilatkozataiból keletkezett a «hintapolitika» kifejezés”, amelyet a történetírás újabban már nem használ. A kormányzati munkát akadályozták a szélsőjobboldali erők, noha a nyilas párt létszáma a korábbi 300 ezer főről jelentősen megcsappant. Tőlük jóval nagyobb gondot jelentettek a miniszterelnöknek a parlamenti képviselők, akik erőteljesebb háborús szerepvállalást és zsidópolitikát követeltek. Velük szemben két alkalommal is (1942 decembere és 1943 márciusa, illetve 1943 májusa és októbere között) élt a parlamenti munka szüneteltetésének eszközével. De a háborúellenes erők szervezkedésével is kellett számolnia. Külpolitikai téren is egyre nehezebb problémákkal kellett szembenéznie. A német hadseregnek a keleti fronton bekövetkezett kudarcai arra indították Hitlert, hogy maximális támogatást követeljen Magyarországtól. Kállay nem szándékozott szembefordulni a Führerrel, ezért teljesítette elődje, Bárdossy kötelezettségvállalásait. Ennek legfontosabb elemeként 1942. április 11. és június 27. között három lépcsőben megkezdődött a Jány Gusztáv tábornok vezette 2. magyar hadsereg frontra szállítása. Ez a több mint 200 ezres fős, 9 gyalogos és egy páncélos hadosztályból álló hadsereg az akkori magyar haderőnek mintegy harmadát foglalta magába. Egyes korábbi vélekedések szerint ezt a haderőt tudatosan áldozták fel Donnál. Nos, a tények ennek az ellenkezőjét igazolják. Mint arra Ungváry Krisztián rámutatott: „A honvédség vezetése mindent megtett annak érdekében, hogy a bevonultatások egyenlően terheljék meg az ország lakosságát. Sőt, ez a haderő megkapta a rendelkezésre álló fegyverzet felét, és a szállítókapacitás háromnegyedét. Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy felszereltségben még így is messze elmaradt a hasonló német és szovjet csapatokétól. Kállay a 2. hadsereg kiküldését követően igyekezett távol maradni újabb kötelezettségvállalástól. Súlyosbította a helyzetet, hogy 1942. június 5-én az Amerikai Egyesült Államok hadat üzent hazánknak.

 

1942 a fordulat éve volt a háború menetében. Novemberben Afrikában partra szálltak a szövetségesek. Az el-alameni csatában Montgomery parancsnoksága alatt a szövetséges erők győzelmet arattak Rommel Africa Korpsa felett. A következő év tavaszára pedig már világosan látszott, hogy a tengely nem tudja tartani itteni állásait. Ennek stratégiai szempontból óriási jelentősége volt, hiszen – miután a Földközi-tenger délnyugati partjainak ellenőrzése a szövetségesek ellenőrzése alá került – megnőttek egy itáliai vagy balkáni partraszállás esélyei. Ez pedig hazánk számára különösen fontos volt, mert az angol-amerikai erők balkáni partraszállásától remélni lehetett az ország megmenekülését a németek és az oroszok karjaiból egyaránt. Ez ugyanis azt jelenthette volna, hogy a szovjeteknek Dél- és Közép-Európában nem lesz döntő befolyása a háború utáni rendezésben.

A keleti fronton is nagyszabású szovjet offenzíva bontakozott ki. 1942-43 telén bekövetkezett a voronyezsi katasztrófa. E hadművelet részeként a szovjet erők a Don térségében is támadásba mentek át. A 2. magyar hadseregnek 200 kilométer széles védőállást kellett volna tartania. Az emberben és fegyverzetben jelentős fölényben lévő szovjet csapatokkal szemben a hősies küzdelem nem volt elegendő. A magyar erők ellenálló erejét tovább gyengítette a nagy téli hideg és az ellátási nehézségek. A szovjet csapatok viszonylag hamar áttörték a magyar arcvonalat és gyakorlatilag felmorzsolták a 2. hadsereget. A hadsereg anyagi vesztesége 70 %, halottakban, foglyokban és sebesültekben pedig 96 ezer fő, azaz közel 50% volt. A Vörös Hadsereg 1943. február elejére Sztálingrádnál hatalmas győzelmet aratott a német csapatok felett.

A 2. magyar hadsereg doni katasztrófája sokkolta a hazai politikusokat. Kállay és hívei tisztában voltak azzal, a németek elvesztették a háborút. Ugyanakkor az is világossá vált, nem tartható az a politika, hogy a németek oldalán maradva, de a szövetségesek felé semleges politikát folytatva ki lehet várni a megegyezéses békét. Ezért 1942 őszétől megkezdődött a szövetségesek felé a kommunikációs csatornák kiépítése, a fegyverszüneti tárgyalások előkészítésére. Kállay az eddiginél aktívabb külpolitikába kezdett, amelynek legfőbb terepe a semleges országok magyar követsége lett. A közvetítői szerepet többnyire diplomaták, tisztviselők és tudósok látták el, helyszínként pedig a semleges államok jöhettek szóba. Gellért Andor és Szegedy-Maszák Aladár Svédországban, Barcza György Svájcban, Szent-Györgyi Albert Törökországban próbálkozott. Téves az a nézet, amely szerint Szent-Györgyi Kállay megbízásából kezdett volna tárgyalásokba. Bár tevékenységéről tájékoztatta a miniszterelnököt, valójában a baloldali és demokrata ellenzéki körök megbízásából utazott Törökországba 1943 februárjában. Dévényi Anna szerint „Szent-Györgyi kísérlete abban különbözik a többitől, hogy ő nem egyszerűen békefeltételek után tudakozódott, hanem egy, az ő vezetésével végrehajtandó belpolitikai fordulatot vázolt fel brit tárgyalópartnereinek, ami biztosítékul szolgált volna a külpolitikai irányváltáshoz is. Szent-Györgyi akciójának azért szentelt a többinél jóval nagyobb figyelmet a Foreign Office, mert alternatív lehetőséget látottbenne a Kállay-kormánnyal szemben, amellyel – belpolitikai nézetei és antidemokratikus magatartása miatt – nemigen volt hajlandó tárgyalni”.

A kiugrás megvalósítására a legreálisabb esély 1943 nyarán kínálkozott. A szövetségesek júliusi szicíliai partraszállása, majd Mussolini bukása nagyot lendített a magyar béketapogatózásokon. A nyár folyamán megélénkült tárgyalásokba bekapcsolódott Baranyai Lipót, a Nemzeti Bank volt elnöke és Bakách-Bessenyei György svájci követ is. Legsikeresebbnek azonban Veress László külügyminisztériumi tisztviselő isztambuli tárgyalásai tekinthetők. 1943. szeptember 9-én az angolok Ankarában közölték Veress László diplomatával, hogy milyen feltételek mellett hajlandóak fegyverszünetet kötni.  Veress a kormány és Kállay tudta nélkül, de az ő nevükben elfogadta a feltételnélküli megadást. Kállay és az időközben újonnan kinevezett külügyminiszter, Ghyczy Jenő viszont elfogadhatatlannak tartották az egyezményt. Ennek több oka is volt. Az egyik, hogy Veres túllépve hatáskörét teljesíthetetlen feltételeket vállalt. Másrészt, mert a feltétel nélküli megadás az ország szuverenitásáról való formális lemondást jelentette volna. Márpedig Kállay külpolitikájának legfontosabb elemeként éppen a függetlenség helyreállítását tűzte ki célul. Éppen ezért nem került sor a későbbiekben az előzetes egyezmény formális megerősítésére, ami azonban így is életbe lépett és valóban sok feszültséget okozott a magyar-brit viszonyban (mivel nem tudtuk teljesíteni az abban vállaltakat). E döntésben fontos szerepet játszott az is, hogy a fegyverszüneti feltételek átadására éppen az olasz kapituláció napján került sor. Néhány nappal később a német csapatok megszállták Olaszországot. Ez elrettentő példa lehetett Kállay számára, ezért is nem sürgette a megállapodás megerősítését.

A németek a megbízható hírszerzés révén pontos értesülésekkel rendelkeztek a kiugrási tárgyalásokat illetően. Nem volt különösebben nehéz dolguk, hiszen a magyar kormány tapogatózási kísérleteiről több brit lap is beszámolt, a Times napilap pedig  a fegyverszüneti megállapodás feltételeit tasrtalmazó titkos távirat szövegét is nyilvánosságra hozta.  Hitler egyre inkább elégedetlen volt a magyar segítség mértékével. Pedig a magyar gazdaság komolyan hozzájárult a német háborús tervekhez. A bauxit mellett a kőolaj-kitermelés több mint 70%-a Németországba került. 1942-ben a hadiipar egyes ágazatai már többet termeltek a német hadsereg számára, mint a magyar honvédségnek. Németország jelentős, nagy volumenű megrendelésekkel, bérmunka formájában látta el a magyar vállalatokat. A megrendelések különösen hadianyag gyártására valamint közös magyar-német repülőgépgyártásra koncentrálódtak. Lőszert, repülőgépmotorokat, teljes repülőgépeket, légvédelmi lövegeket szállítottak, amiért a német hadvezetés nem fizetett. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy a német államadóság hazánkkal szemben 1943-ban több mint 570 millió birodalmi márkát tett ki, 1944 januárjában ez az összeg már több mint 1 milliárd márkára rúgott. A magyar mezőgazdaság is teljesen a német igények kielégítésére állt át. A takarmány- és hústermelés háttérbe szorításával elsősorban az olajos magvak termesztésére koncentrált, ezt szállította a hitleri Németországnak. A Magyar Nemzeti Bank pedig hatalmas hiteleket folyósított Hitler számára. Már 1942-ben 60 %-kal többet hitelezet Németországnak, mint a magyar kincstárnak. Mindezek ellenére a Führer elégedetlen volt szövetségesével. Elsősorban Magyarország zsidópolitikájával szemben fogalmazta meg Hitler a kifogásait. A Führer meghívta Horthyt, hogy tisztázzák a nézeteltéréseket. 1943. áprilisi 16 – 17-én Klessheimben tárgyaltak. Hitler és külügyminisztere, Ribbnetropp is meglehetősen agresszíven viselkedtek a kormányzóval szemben. Három dologban emeltek kifogást. Az egyik Kállaynak a szövetségesekkel való titkos tárgyalása, a másik a miniszterelnök zsidópolitikája, a harmadik pedig a magyar hadsereg keleti fronton nyújtott teljesítménye. Horthy védelmébe vette miniszterelnökét. A tárgyalásról készült jegyzőkönyvek tanúsága szerint a 2. magyar hadsereg tevékenységéről a következőket mondta: „Hogy a magyar honvédség hogyan verekedett, azt majd a hadi-történet fogja megállapítani, és meg kell várni majdani történelmi vizsgálódások eredményét, azután lehet végleges ítéletet alkotni. Egy hadsereg, amelynek száznegyvenhatezer halottja és harmincezer sebesültje volt, semmi esetre sem viselkedett gyalázatosan. Ráadásul két magyar ezred fedezte német csapatok visszavonulását”. Kállay zsidópolitikáját és védelmébe vette, kifejtette, hogy a miniszterelnök mindent megtett, „amit a zsidók ellen tisztességes úton-módon tenni lehetett, de meggyilkolni, vagy más módon elpusztítani aligha lehet őket.” Ribbentropp erre azt javasolta Horthynak, hogy Magyarországon is sürgősen állítsanak fel koncentrációs táborokat a zsidók számára. A kormányzó ezt a javaslatot visszautasította. Hitler is bekapcsolódott a zsidókkal kapcsolatos témába. Horthy emlékiratai szerit ez a következőképpen történt: „[Hitler] áttért a zsidókérdés fejtegetésére, majd felkiáltott: „A zsidókat vagy meg kell semmisíteni, vagy koncentrációs táborba kell dugni!” Jobbnak láttam, hogy ebben a kérdésben elfoglalt álláspontunkat terhelő vagyonadót és ugyanakkor a zsidó földbirtokok terjedelmét is korlátoztuk. Bár ezek a rendszabályok a Kállay-kormány elhatározásából keletkeztek, Hitler tovább folytatta támadását Kállay ellen, és azt állította róla, hogy Magyarország „kiugrását” készíti elő. Ennélfogva felmentését kívánja. Erélyesen visszautasítottam, hogy megváljak Kállaytól és kikértem magamnak hivatalos politikai hatáskörömbe való beavatkozását”.Elfogadhatatlan, az a meglehetősen széles körben hangoztatott vélemény, hogy a zsidók megsemmisítését szolgáló koncentrációs táborokról a kormányzó csak 1944 júniusában szerzett tudomást. Klessheimből visszatérve egy hosszabb levelet küldött Hitlernek. Ennek eredeti szövegében a következő sorokat írta: „Excellenciád további szemrehányása volt, hogy a kormány a zsidók kiirtásának keresztülvitelében nem járt el ugyanolyan mélyrehatóan, mint az Németországban történt, és ahogyan az a többi országban is kívánatosnak látszik”. A végső, Führernek elküldött változatból ez a szövegrész kimaradt.

A tárgyalások feszült légkörét jelzi az is, hogy hivatalos közleményt nem is adtak ki a megbeszélésekről. Horthy mindössze annyi kompromisszumra volt hajlandó, hogy engedélyezte a magyarországi németek között az SS toborzását.  A németeknek katonai vonalon sem sikerült engedékenységre bírniuk a kormányt, mindössze annyit értek el, hogy júniusban Nagy Vilmost Csatay Lajos váltotta fel a hadügyminiszteri poszton. A szerbiai megszállás tervét azonban ő sem tudta elfogadtatni a minisztertanáccsal.

1943-44 telétől Kállay külpolitikájában a teljesen tanácstalanság jelei látszódtak. További fegyverszüneti tapogatózásokat nemigen mert megkockáztatni, nehogy ezzel kiprovokálja a német támadást. A miniszterelnök megtorpant és igyekezett kivárni, míg kedvezőbbre fordul a helyzet.

Kállay politikája egyre gyanúsabbá vált a náci vezetők szemében. A német elhárítás által a magyar – angol – amerikai titkostárgyalásokról szerzett információi szolgáltatták az okot Magyarország megszállásának előkészítésére. A németek 1944. március 19-ei bevonulására – úgy tűnik – egyáltalán nem volt felkészülve sem a kormány, sem a kormányzó, sem a hadsereg.

 

Írta: Topor István

 

Felhasznált irodalom:

  • Czipár Zsuzsa: A német – magyar gazdasági kapcsolatok elemzése a német – magyar ipari és kereskedelmi kamara konjuktúra jelentésein keresztül. http://elib.kkf.hu/edip/D_15499.pdf
  • Dévényi Anna: A magyar külpolitika a második világháború kitörésétől az ország német megszállásáig. http://arkadia.pte.hu/tortenelem/cikkek/dev_kul_2vh
  • Gosztonyi Péter: A magyar honvédség a második világháborúban. http://www.mbk.org/Article707.html
  • Horthy Miklós: Emlékirataim. Buenos Aires, 1953. 258
  • Karsai László: Horthy Miklós. http://beszelo.c3.hu/cikkek/horthy-miklos-1868%E2%80%931957
  • Magyarország a XX. században. http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/31.html
  • Ungváry Krisztián: Magyarország a második világháborúban. Kossuth Kiadó, 2010. 44 – 53. 
 

 

1942 tavaszára a konzervatív és nyugatbarát politikai körök egyre elégedetlenebbek voltak Bárdossy politikájával. A kritikának legmarkánsabban az egykori miniszterelnök, Bethlen István adott hangot, aki több alkalommal is javasolta a kormányzónak Bárdossy leváltását. Horthy végül 1942. március 7-én menesztette a miniszterelnököt, és két nappal később kinevezte a posztra Bethlen hívét, nagykállói és szuhakállói Kállay Miklóst, aki kipróbált és tapasztalt politikus volt. A Bethlen-kormányban kereskedelemügyi államtitkárként tevékenykedett. Gömbös Gyula kormányában földművelésügyi miniszter volt. Miután nem értett egyet Gömbös politikájával, hivataláról lemondott. Horthy 1937-ben az Országos Öntözésügyi Hivatal elnökévé nevezte ki, ezzel egy időben pedig tagja lett a felsőháznak. Kállay március 9-i kinevezésekor öt pontban fogalmazta meg programját:

  1. A még meglévő függetlenséget megőrizni, ill. amennyire lehet helyreállítani.
  2. Ellenállni a német követeléseknek, de elkerülni a megszállást.
  3. A hadsereget épségben megőrizni.
  4. Az angolszász hatalmakkal érintkezést keresni és leplezésül az antikommunizmust hangoztatni.
  5. Eleinte németbarát gesztusokat tenni, a gyanú eloszlatására.

Horthy mindezt jóváhagyta és szabad kezet biztosított a miniszterelnöknek.

Történészi körökben mindmáig vitatott kérdés, hogy vajon kinevezése után azonnal megkezdte-e az óvatos eltávolodást a náci Németországtól, vagy csak később, a háború menetében beállt fordulat következtében lépett erre az útra. Ő visszaemlékezéseiben egyenes vonalú, töretlen folyamatként írja le külpolitikáját. Ám, mint arra Dévényi Anna rámutat, külpolitikájában három eltérő szakasz figyelhető meg. Az első: a kezdeti, óvatos helyzetfelmérés, a második: a titkos tárgyalások intenzív, végül a harmadik: a tanácstalannak tűnő kivárás szakasza.

Kállay súlyos helyzetet örökölt. Instabil belpolitikai helyzetben kezdte meg működését. Hogy kormánya stabilitását megtartsa, bizonyos antiszemita intézkedések megtételére kényszerült, „ebből és a kifelé szánt németbarát nyilatkozataiból keletkezett a «hintapolitika» kifejezés”, amelyet a történetírás újabban már nem használ. A kormányzati munkát akadályozták a szélsőjobboldali erők, noha a nyilas párt létszáma a korábbi 300 ezer főről jelentősen megcsappant. Tőlük jóval nagyobb gondot jelentettek a miniszterelnöknek a parlamenti képviselők, akik erőteljesebb háborús szerepvállalást és zsidópolitikát követeltek. Velük szemben két alkalommal is (1942 decembere és 1943 márciusa, illetve 1943 májusa és októbere között) élt a parlamenti munka szüneteltetésének eszközével. De a háborúellenes erők szervezkedésével is kellett számolnia. Külpolitikai téren is egyre nehezebb problémákkal kellett szembenéznie. A német hadseregnek a keleti fronton bekövetkezett kudarcai arra indították Hitlert, hogy maximális támogatást követeljen Magyarországtól. Kállay nem szándékozott szembefordulni a Führerrel, ezért teljesítette elődje, Bárdossy kötelezettségvállalásait. Ennek legfontosabb elemeként 1942. április 11. és június 27. között három lépcsőben megkezdődött a Jány Gusztáv tábornok vezette 2. magyar hadsereg frontra szállítása. Ez a több mint 200 ezres fős, 9 gyalogos és egy páncélos hadosztályból álló hadsereg az akkori magyar haderőnek mintegy harmadát foglalta magába. Egyes korábbi vélekedések szerint ezt a haderőt tudatosan áldozták fel Donnál. Nos, a tények ennek az ellenkezőjét igazolják. Mint arra Ungváry Krisztián rámutatott: „A honvédség vezetése mindent megtett annak érdekében, hogy a bevonultatások egyenlően terheljék meg az ország lakosságát. Sőt, ez a haderő megkapta a rendelkezésre álló fegyverzet felét, és a szállítókapacitás háromnegyedét. Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy felszereltségben még így is messze elmaradt a hasonló német és szovjet csapatokétól. Kállay a 2. hadsereg kiküldését követően igyekezett távol maradni újabb kötelezettségvállalástól. Súlyosbította a helyzetet, hogy 1942. június 5-én az Amerikai Egyesült Államok hadat üzent hazánknak.

 

1942 a fordulat éve volt a háború menetében. Novemberben Afrikában partra szálltak a szövetségesek. Az el-alameni csatában Montgomery parancsnoksága alatt a szövetséges erők győzelmet arattak Rommel Africa Korpsa felett. A következő év tavaszára pedig már világosan látszott, hogy a tengely nem tudja tartani itteni állásait. Ennek stratégiai szempontból óriási jelentősége volt, hiszen – miután a Földközi-tenger délnyugati partjainak ellenőrzése a szövetségesek ellenőrzése alá került – megnőttek egy itáliai vagy balkáni partraszállás esélyei. Ez pedig hazánk számára különösen fontos volt, mert az angol-amerikai erők balkáni partraszállásától remélni lehetett az ország megmenekülését a németek és az oroszok karjaiból egyaránt. Ez ugyanis azt jelenthette volna, hogy a szovjeteknek Dél- és Közép-Európában nem lesz döntő befolyása a háború utáni rendezésben.

A keleti fronton is nagyszabású szovjet offenzíva bontakozott ki. 1942-43 telén bekövetkezett a voronyezsi katasztrófa. E hadművelet részeként a szovjet erők a Don térségében is támadásba mentek át. A 2. magyar hadseregnek 200 kilométer széles védőállást kellett volna tartania. Az emberben és fegyverzetben jelentős fölényben lévő szovjet csapatokkal szemben a hősies küzdelem nem volt elegendő. A magyar erők ellenálló erejét tovább gyengítette a nagy téli hideg és az ellátási nehézségek. A szovjet csapatok viszonylag hamar áttörték a magyar arcvonalat és gyakorlatilag felmorzsolták a 2. hadsereget. A hadsereg anyagi vesztesége 70 %, halottakban, foglyokban és sebesültekben pedig 96 ezer fő, azaz közel 50% volt. A Vörös Hadsereg 1943. február elejére Sztálingrádnál hatalmas győzelmet aratott a német csapatok felett.

A 2. magyar hadsereg doni katasztrófája sokkolta a hazai politikusokat. Kállay és hívei tisztában voltak azzal, a németek elvesztették a háborút. Ugyanakkor az is világossá vált, nem tartható az a politika, hogy a németek oldalán maradva, de a szövetségesek felé semleges politikát folytatva ki lehet várni a megegyezéses békét. Ezért 1942 őszétől megkezdődött a szövetségesek felé a kommunikációs csatornák kiépítése, a fegyverszüneti tárgyalások előkészítésére. Kállay az eddiginél aktívabb külpolitikába kezdett, amelynek legfőbb terepe a semleges országok magyar követsége lett. A közvetítői szerepet többnyire diplomaták, tisztviselők és tudósok látták el, helyszínként pedig a semleges államok jöhettek szóba. Gellért Andor és Szegedy-Maszák Aladár Svédországban, Barcza György Svájcban, Szent-Györgyi Albert Törökországban próbálkozott. Téves az a nézet, amely szerint Szent-Györgyi Kállay megbízásából kezdett volna tárgyalásokba. Bár tevékenységéről tájékoztatta a miniszterelnököt, valójában a baloldali és demokrata ellenzéki körök megbízásából utazott Törökországba 1943 februárjában. Dévényi Anna szerint „Szent-Györgyi kísérlete abban különbözik a többitől, hogy ő nem egyszerűen békefeltételek után tudakozódott, hanem egy, az ő vezetésével végrehajtandó belpolitikai fordulatot vázolt fel brit tárgyalópartnereinek, ami biztosítékul szolgált volna a külpolitikai irányváltáshoz is. Szent-Györgyi akciójának azért szentelt a többinél jóval nagyobb figyelmet a Foreign Office, mert alternatív lehetőséget látottbenne a Kállay-kormánnyal szemben, amellyel – belpolitikai nézetei és antidemokratikus magatartása miatt – nemigen volt hajlandó tárgyalni”.

A kiugrás megvalósítására a legreálisabb esély 1943 nyarán kínálkozott. A szövetségesek júliusi szicíliai partraszállása, majd Mussolini bukása nagyot lendített a magyar béketapogatózásokon. A nyár folyamán megélénkült tárgyalásokba bekapcsolódott Baranyai Lipót, a Nemzeti Bank volt elnöke és Bakách-Bessenyei György svájci követ is. Legsikeresebbnek azonban Veress László külügyminisztériumi tisztviselő isztambuli tárgyalásai tekinthetők. 1943. szeptember 9-én az angolok Ankarában közölték Veress László diplomatával, hogy milyen feltételek mellett hajlandóak fegyverszünetet kötni.  Veress a kormány és Kállay tudta nélkül, de az ő nevükben elfogadta a feltételnélküli megadást. Kállay és az időközben újonnan kinevezett külügyminiszter, Ghyczy Jenő viszont elfogadhatatlannak tartották az egyezményt. Ennek több oka is volt. Az egyik, hogy Veres túllépve hatáskörét teljesíthetetlen feltételeket vállalt. Másrészt, mert a feltétel nélküli megadás az ország szuverenitásáról való formális lemondást jelentette volna. Márpedig Kállay külpolitikájának legfontosabb elemeként éppen a függetlenség helyreállítását tűzte ki célul. Éppen ezért nem került sor a későbbiekben az előzetes egyezmény formális megerősítésére, ami azonban így is életbe lépett és valóban sok feszültséget okozott a magyar-brit viszonyban (mivel nem tudtuk teljesíteni az abban vállaltakat). E döntésben fontos szerepet játszott az is, hogy a fegyverszüneti feltételek átadására éppen az olasz kapituláció napján került sor. Néhány nappal később a német csapatok megszállták Olaszországot. Ez elrettentő példa lehetett Kállay számára, ezért is nem sürgette a megállapodás megerősítését.

A németek a megbízható hírszerzés révén pontos értesülésekkel rendelkeztek a kiugrási tárgyalásokat illetően. Nem volt különösebben nehéz dolguk, hiszen a magyar kormány tapogatózási kísérleteiről több brit lap is beszámolt, a Times napilap pedig  a fegyverszüneti megállapodás feltételeit tasrtalmazó titkos távirat szövegét is nyilvánosságra hozta.  Hitler egyre inkább elégedetlen volt a magyar segítség mértékével. Pedig a magyar gazdaság komolyan hozzájárult a német háborús tervekhez. A bauxit mellett a kőolaj-kitermelés több mint 70%-a Németországba került. 1942-ben a hadiipar egyes ágazatai már többet termeltek a német hadsereg számára, mint a magyar honvédségnek. Németország jelentős, nagy volumenű megrendelésekkel, bérmunka formájában látta el a magyar vállalatokat. A megrendelések különösen hadianyag gyártására valamint közös magyar-német repülőgépgyártásra koncentrálódtak. Lőszert, repülőgépmotorokat, teljes repülőgépeket, légvédelmi lövegeket szállítottak, amiért a német hadvezetés nem fizetett. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy a német államadóság hazánkkal szemben 1943-ban több mint 570 millió birodalmi márkát tett ki, 1944 januárjában ez az összeg már több mint 1 milliárd márkára rúgott. A magyar mezőgazdaság is teljesen a német igények kielégítésére állt át. A takarmány- és hústermelés háttérbe szorításával elsősorban az olajos magvak termesztésére koncentrált, ezt szállította a hitleri Németországnak. A Magyar Nemzeti Bank pedig hatalmas hiteleket folyósított Hitler számára. Már 1942-ben 60 %-kal többet hitelezet Németországnak, mint a magyar kincstárnak. Mindezek ellenére a Führer elégedetlen volt szövetségesével. Elsősorban Magyarország zsidópolitikájával szemben fogalmazta meg Hitler a kifogásait. A Führer meghívta Horthyt, hogy tisztázzák a nézeteltéréseket. 1943. áprilisi 16 – 17-én Klessheimben tárgyaltak. Hitler és külügyminisztere, Ribbnetropp is meglehetősen agresszíven viselkedtek a kormányzóval szemben. Három dologban emeltek kifogást. Az egyik Kállaynak a szövetségesekkel való titkos tárgyalása, a másik a miniszterelnök zsidópolitikája, a harmadik pedig a magyar hadsereg keleti fronton nyújtott teljesítménye. Horthy védelmébe vette miniszterelnökét. A tárgyalásról készült jegyzőkönyvek tanúsága szerint a 2. magyar hadsereg tevékenységéről a következőket mondta: „Hogy a magyar honvédség hogyan verekedett, azt majd a hadi-történet fogja megállapítani, és meg kell várni majdani történelmi vizsgálódások eredményét, azután lehet végleges ítéletet alkotni. Egy hadsereg, amelynek száznegyvenhatezer halottja és harmincezer sebesültje volt, semmi esetre sem viselkedett gyalázatosan. Ráadásul két magyar ezred fedezte német csapatok visszavonulását”. Kállay zsidópolitikáját és védelmébe vette, kifejtette, hogy a miniszterelnök mindent megtett, „amit a zsidók ellen tisztességes úton-módon tenni lehetett, de meggyilkolni, vagy más módon elpusztítani aligha lehet őket.” Ribbentropp erre azt javasolta Horthynak, hogy Magyarországon is sürgősen állítsanak fel koncentrációs táborokat a zsidók számára. A kormányzó ezt a javaslatot visszautasította. Hitler is bekapcsolódott a zsidókkal kapcsolatos témába. Horthy emlékiratai szerit ez a következőképpen történt: „[Hitler] áttért a zsidókérdés fejtegetésére, majd felkiáltott: „A zsidókat vagy meg kell semmisíteni, vagy koncentrációs táborba kell dugni!” Jobbnak láttam, hogy ebben a kérdésben elfoglalt álláspontunkat terhelő vagyonadót és ugyanakkor a zsidó földbirtokok terjedelmét is korlátoztuk. Bár ezek a rendszabályok a Kállay-kormány elhatározásából keletkeztek, Hitler tovább folytatta támadását Kállay ellen, és azt állította róla, hogy Magyarország „kiugrását” készíti elő. Ennélfogva felmentését kívánja. Erélyesen visszautasítottam, hogy megváljak Kállaytól és kikértem magamnak hivatalos politikai hatáskörömbe való beavatkozását”.Elfogadhatatlan, az a meglehetősen széles körben hangoztatott vélemény, hogy a zsidók megsemmisítését szolgáló koncentrációs táborokról a kormányzó csak 1944 júniusában szerzett tudomást. Klessheimből visszatérve egy hosszabb levelet küldött Hitlernek. Ennek eredeti szövegében a következő sorokat írta: „Excellenciád további szemrehányása volt, hogy a kormány a zsidók kiirtásának keresztülvitelében nem járt el ugyanolyan mélyrehatóan, mint az Németországban történt, és ahogyan az a többi országban is kívánatosnak látszik”. A végső, Führernek elküldött változatból ez a szövegrész kimaradt.

A tárgyalások feszült légkörét jelzi az is, hogy hivatalos közleményt nem is adtak ki a megbeszélésekről. Horthy mindössze annyi kompromisszumra volt hajlandó, hogy engedélyezte a magyarországi németek között az SS toborzását.  A németeknek katonai vonalon sem sikerült engedékenységre bírniuk a kormányt, mindössze annyit értek el, hogy júniusban Nagy Vilmost Csatay Lajos váltotta fel a hadügyminiszteri poszton. A szerbiai megszállás tervét azonban ő sem tudta elfogadtatni a minisztertanáccsal.

1943-44 telétől Kállay külpolitikájában a teljesen tanácstalanság jelei látszódtak. További fegyverszüneti tapogatózásokat nemigen mert megkockáztatni, nehogy ezzel kiprovokálja a német támadást. A miniszterelnök megtorpant és igyekezett kivárni, míg kedvezőbbre fordul a helyzet.

Kállay politikája egyre gyanúsabbá vált a náci vezetők szemében. A német elhárítás által a magyar – angol – amerikai titkostárgyalásokról szerzett információi szolgáltatták az okot Magyarország megszállásának előkészítésére. A németek 1944. március 19-ei bevonulására – úgy tűnik – egyáltalán nem volt felkészülve sem a kormány, sem a kormányzó, sem a hadsereg.

 

Írta: Topor István

 

Felhasznált irodalom:

  • Czipár Zsuzsa: A német – magyar gazdasági kapcsolatok elemzése a német – magyar ipari és kereskedelmi kamara konjuktúra jelentésein keresztül. http://elib.kkf.hu/edip/D_15499.pdf
  • Dévényi Anna: A magyar külpolitika a második világháború kitörésétől az ország német megszállásáig. http://arkadia.pte.hu/tortenelem/cikkek/dev_kul_2vh
  • Gosztonyi Péter: A magyar honvédség a második világháborúban. http://www.mbk.org/Article707.html
  • Horthy Miklós: Emlékirataim. Buenos Aires, 1953. 258
  • Karsai László: Horthy Miklós. http://beszelo.c3.hu/cikkek/horthy-miklos-1868%E2%80%931957
  • Magyarország a XX. században. http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/31.html
  • Ungváry Krisztián: Magyarország a második világháborúban. Kossuth Kiadó, 2010. 44 – 53.