Topor István: Szerzetesek és szerzetesrendek Magyarországon 4./II.

Topor István: Szerzetesek és szerzetesrendek Magyarországon 4./II.

B) A dominikánusok (Latinul: Ordo Fratrum Praedicatorum)

 

A prédikáló testvéreknek is nevezett rendet a spanyol származású szerzetes, Szent Domonkos (eredeti nevén Domingo de Guzman) alapította. Domonkost életeszményének középpontjában anyagi téren az egyszerűség és a szegénység, míg szellemiekben a tanulás és a tudás állt. Ezt személyes példájával is igazolta, hiszen szegényen, gyalogosan minél több helyre el akart jutni, hogy Krisztus igaz tanításait mind szélesebb rétegek ismerjék meg. Nagy szükségét érezte ennek, mert úgy vélte, hogy korának egyházi és társadalmi problémái az eretnek mozgalmak elburjánzásában keresendő. Le kell tehát győzni az eretnek mozgalmakat, de nem az erő, a kard által, hanem a tanítás, a prédikálás és a meggyőzés eszközével. Céljai megvalósítására és szerzetesközösség alapítására jó alkalma nyílott, amikor Dél-Franciaországban, Albi városából kiinduló eretnekmozgalom követőinek megtérítésére vállalkozott. Ide érkezve azt tapasztalta, hogy nem véletlenül népszerűek, hiszen vezetőik képzettek, és személyes példát mutatva valóban evangéliumi életmódot folytatnak. Azt is megtapasztalta, hogy a közéjük térítés szándékával, fényes kísérettel, pompás ruhában érkező egyházi emberekkel szemben milyen mély ellenszenvvel viseltetnek. Ezért ő maga is gyalogosan, foszlott, kopott ruhában járt faluról falura, így próbálva ellensúlyozni az eretnekprédikátorok működését. Miután azt tapasztalta, hogy az egyszerű emberek körében meghallgatást találnak prédikációi, elhatározta egy olyan rend felállítását, amelynek feladata az igaz kereszténység tanainak megvédése az eretnektanokkal szemben. Ebben pedig a legfontosabb eszköznek a tanítást, a prédikációt tartotta. III. Honorius pápa 1216-ban jóváhagyta Domonkos alapítását és ezzel megkezdte működését az új rend. De miben tért el a Domonkos alapította rend a többitől? Abban, hogy közvetlen céljukat a keresztény hit megvédésében és terjesztésében jelölték meg. Hivatásának gyakorlásában pedig mindenek fölé emelkedik a hivatásra való alapos felkészülés, azaz a tanulás. Náluk minden alárendelődik a fő feladatnak, a tanításnak. Náluk tehát a tudományok művelése „nem dicséretes feladat”, hanem kötelezettség, a tökéletesség elérésnek feltétele. Ezért, már a kezdetek kezdetén minden kolostorukban kellett, hogy legyen egy magasan képzett „doktor”, aki felügyelte a rendtagok szellemi fejlődését, tudományokban való előre haladását. Amikor a rendbe jelentkező szerzetesről döntöttek, a legfőbb kitétel nem a jámborság volt (szemben a többi renddel), hanem a magasabb szintű tanulmányokra való alkalmasság.

A pápai engedély kézhezvételét követően Domonkos fogadalmat tett társait elküldte Párizsba, Lyonba, valamint két spanyol városba: Segoviába és Madridba azzal a céllal, hogy tanuljanak, prédikáljanak és konventeket alapítsanak.

A rend tagjai a birtoklás minden formájáról lemondtak, megélhetésüket a hívek alamizsnája biztosította.

Első két káptalanjukat Bolognában tartották (1220, 1221), majd ezt követően előbb évenként, majd két-négyéves időközönként ugyanitt és Párizsban. Ám 1244-től más nagyobb városokban is üléseztek.

Az alapvetően Szent Ágoston regulája szerint működő rend a sajátos kiegészítések révén olyan újszerű intézményt teremtett, amely a tudományok műveléséhez rendkívül kedvező feltételeket biztosított. Tovább erősítette a rend tekintélyét és népszerűségének növekedését, amikor 1248-ban a rend legfőbb elöljárója, a magister generális négy városban: Párizsban, Bolognában, Oxfordban és Kölnben egy-egy studium generale (az egyetemek őse) felállítását rendelte el. Ennek sikeres elvégzését követően a rendtagok magister fokozatot érhettek el. Mindegyik rendtartomány évente két-két – a tudományok művelésére legalkalmasabbnak ítélt – tagját küldhette e főiskolák valamelyikére. A hallgatóknak itt is be kellett tartani a alvásra, böjtre és silentiumra vonatkozó rendszabályokat, de a tanulás érdekében ezek alól az elöljárók felmentéseket adhattak. A dominikánusok jellegzetes fekete-fehér színekből álló csuháját alig ötven évvel később már több mint 1500 egyetemi és főiskolai tanár viselte. A XIV. századdal bezárólag pedig 27 egyetem állt az irányításuk alatt. Soraikból kerültek ki a középkor leghíresebb tudósai, így Nagy Szent Albert, Aquinói Szent Tamás, Eckhart mester, , Pennaforti Szent Rajmund jogtudós vagy Ignazio Danti matematikus, csillagász és kozmográfus, de ehhez a rendhez tartozott a kor leghíresebb német alkimista szerzője: Albertus Magnus is.

Magyarországi megjelenésük szorosan összefügg a bolognai generális káptalan 1221-es döntésével, aki Kelet-Európa evangelizálása érdekében határozatot hozott egy magyarországi provincia felállításáról. A feladattal a bolognai egyetem magyar származású jogtanárát, Paulus Hungarust (Magyarországi vagy Magyar Pált) bízta meg. Magyar Pál életéről meglehetősen foghíjasak ismereteink, mivel kevés adat maradt fenn róla. Ami bizonyos, hogy az 1210-es években már kánonjogot tanított a bolognai egyetemen. Személyesen is ismerte a rendet alapító Domonkost, és az ő kérésére lépett 1219-ben a rend tagjai közé. 1221-ben a rend legfőbb vezetőjének megbízásából négy társával érkezett szülőföldjére, hogy felállítsa a rend magyarországi szervezetét és megkezdje a kunok megtérítését. A kunok megtérítése közben szenvedett vértanúhalált 1241-ben. Nem sokkal később már az Esztergomot Béccsel összekötő úton az ország kapujának tartott Győrben kolostort alapítottak. A fiatal trónörökös, IV. Béla rokonszenve mellett Róbert esztergomi érseket is sikerült megnyerniük maguknak. Ez utóbbi személy megnyerését fő célkitűzésüknek: a kunok megtérítésének köszönhették. Róbert is a kunok krisztianizálását tartotta fő feladatának. Ő volt az, aki 1227-ben az egyik kun fejedelmet megkeresztelte, és a pápa felhatalmazásával a Domonkos-rendiek magyarországi vezetőjét, a kunokat már öt esztendeje sikerrel térítő Teodorik barátot a kunok püspökévé szentelte, létrehozva számára a milkói püspökséget. A püspökség nevét Milkó városáról kapta, amely a Kárpátok és a Szeret folyó közti területen volt, de pontos helyét nem tudjuk. A térítés egy másik fontos iránya Bosznia volt, ahol a rend tagjainak a bogumil eretnekekkel szemben kellett felvennie a küzdelmet. Ennek érdekében 1233-ban a pápai követ (Pecorari Jakab) a magyar Domonkos provincia vezetőjét (perjelét, priorját) Joannes Teutonicust ki is nevezte Bosznia püspökévé. A kereszténység keleti irányú terjesztése szorosan összekapcsolódott a magyar őshaza felkutatását célzó kísérletekkel. Ez kapóra jött II. András király fiának, Béla hercegnek, akit apja 1226-ban Erdély élére állított. Az első domonkos expedíció Béla támogatásával indult útnak 1232 táján. A négyfős csoport három évig kereste a keleti magyarokat. Végül az egyikük, Ottó kereskedőnek adva ki magát egy pogány országban talált néhány magyarul beszélő személyt. Tőlük tudta meg, hogy hol élnek a keleten maradt magyarok. Akkorra azonban már csak ő volt életben, ezért úgy döntött, visszatér Magyarországra, és majd egy újabb csoporttal elindulva, tudván hol keresse őket, eljutva az ott maradt magyarok közé, megtéríti azokat. Ám alighogy hazaért hamarosan elhunyt. Szerencsére halála előtt a legfontosabb információkat át tudta adni. A domonkosokat a hallottak teljesen felcsigázták, és égve a térítés lázáról újabb négy szerzetest küldtek a keleti magyarok felkutatására. A Béla herceg költségén elinduló kis csoport 1235-ben vágott neki a nehézségektől egyáltalán nem mentes útnak. Hogy céljukat el tudják érni, világi ruhát öltöttek, hosszú hajat és szakállt növesztettek, hogy pogány külsőt kölcsönözzenek megjelenésüknek. A négy barát egyike Julianus volt.

Mivel útjuk nem csak a rend, hanem a magyar történelem szempontjából is kiemelkedő, ezért szeretném, részletesebben megismertetni olvasóinkat útjuk fontosabb eseményeivel.

Tehát a négy szerzetes előbb szárazföldön Bizáncba érkezett. Itt hajóra szálltak, és 33 napi hajóutat követően a Krímbe érkeztek. Innen a Kaukázus északi lejtőin található országba, Alániába érkeztek. Továbbjutniuk szinte lehetetlenség volt, mert az alánokkal szomszédos tatároktól annyira féltek az alánok, hogy senki nem vállalkozott a vezetésükre. Hat hónapig vesztegeltek az alánok között. Hogy a létfenntartásukhoz szükséges anyagiakat megteremtsék, kanalakat készítette, ezeket próbálták meg értékesíteni. Aztán odáig is eljutottak, hogy két társukat rabszolgának adják el, de ez a terv is kudarcot vallott, mert a szántáshoz és őrléshez nem értő szerzetesek még rabszolgának sem kellettek. Ezért ők visszafordultak és hazatértek. Julianus és Gerhardus maradt az alánok között. Ekkor a szerencse rájuk mosolygott. Egy pogányokból álló karaván indult útnak a Kaukázustól északra elterülő sivatagon keresztül. Julianus és társa csatlakozott hozzájuk. Örömük azonban hamarosan csalódásba torkollott. A pogányok ugyanis pénzt sejtve náluk majdnem megölték őket. Gerhardus a csekély élelem miatt, az embert próbáló sivatagi út alatt megbetegedett. Harminchét napi gyaloglás után a mordvinoknak nevezett, szintén finnugor nyelvet beszélő, de mohamedánná lett nép földjére Bundaz városába (lehet, hogy azonos Burdas várossal) érkeztek.. Nem sokkal később Gerhardus meghalt. Az egyedül maradt Julianus elszegődött egy mohamedán paphoz szolgának, akivel eljutott Nagy-Bulgáriába (Magna Bulgaria), amely a Volga és Káma folyók találkozásától délre terült el. Itt az egyik nagyváros piacán találkozott össze egy magyar asszonnyal, aki a keleti magyarok földjéről erre a vidékre ment férjhez. Ő igazította útba a barátot. Tőle tudta meg, hogy kétnapi járóföldre találhatók az őshazában maradt magyarok. Julianus a Volga mellett meg is találta őket. Határtalan örömmel vette tudomásul, hogy kölcsönösen megértették egymást, mivel ugyanazt a nyelvet beszélték. Igyekezett minden részletre kiterjedő ismereteket gyűjteni életmódjukról, szokásaikról, szervezettségükről. Megtudta többek között azt is, hogy sok fegyverük és lovuk van, és bátor harcosok. A velük szomszédos tatárokat is legyőzték, majd szövetségre léptek velük, és együttesen sarcolták és pusztították a környező népeket. Itt értesült a magyarok udvarában tartózkodó, és magyar nyelven is beszélő tatár követektől az újabb hadjáratok tervéről. A félelmetes tatárság célpontja ezúttal a messzi nyugatra fekvő, de gazdag Németország. Julianus úgy érezte, vissza kell térnie a frissen szerzett hírekkel hazájába. A keleti magyarok egy rövidebb útra hívták fel figyelmét. Ez a mordvinok földjén, a vlagyimir-szuzdali orosz fejedelemségen és a lengyel királyságon át vezető út volt. Ennek köszönhetően 1236. december 27-én magyar földre lépett. Az útja során szerzett tapasztalatairól és a készülődő tatár veszélyről azonnal beszámolt rendfőnökének, Riccardusnak, aki mindezt írásba is foglalta. Ezt követően Julianust Rómába rendelték. 1237-ben pedig már ismét felkerekedett a keleti magyarokhoz. Azonban csak az oroszországi Szuzdalig jutott. A félelmetes mongol horda addigra már feldúlta a keleti magyarok szállásterületeit. A menekülők beszámoltak a barátnak a szörnyű pusztításról, és arról is, hogy a tatár seregek Oroszország lerohanására készülnek. Julianus kihasználta a lehetőséget, próbált mind több információt összegyűjteni a tatárokról. Így sikerült adatokat gyűjtenie eredetükről, korábbi hódításaikról, életmódjukról és harcmodorukról. A szuzdali fejedelem által elfogott tatár kémek birtokában volt egy levél, amelyet a magyar királynak, IV. Bélának címeztek. A fejedelem az elfogott írást átadta Julianusnak. Mivel azonban a levelet tatár nyelven, de pogány betűkkel írták, előbb találni kellett valakit, aki ezt lefordította. Végül egy Kerman nevű pogány városban találták meg a megfelelő személyt, aki elkészítette a fordítás. A levélben a következő állt:

„Én, a Kán, az égi király küldötte, akinek hatalom adatott a földön a nekem meghódolókat felemelni és az ellenállókat elnyomni, csodálkozom feletted, Magyarország királya, hogy midőn már harmincadik ízben küldöttem követeket hozzád, miért nem küldesz vissza közülük senkit, de még követeidet és válaszlevelet sem küldesz nekem. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van, és egyedül kormányzol egy nagy országot. Ezért nehéz önként alám vetned magadat; mégis jobb és üdvösebb volna neked, ha önként behódolnál nekem! Megtudtam ezenfelül, hogy kun szolgáimat oltalmad alatt tartod. Ezért utasítlak téged, hogy ezeket a jövőben ne tartsd magadnál, és miattuk ne kerülj velem szembe. Nekik könnyebb elmenekülni, mint neked, mivel nem lévén házaik, sátraikkal vándorolva talán el tudnak menekülni, de te, aki házakban lakol, váraid és városaid vannak, hogy fogsz menekülni kezeim közül?”

A levél tartalmának ismeretében Julianus azonnal visszaindult, hogy értesítse Bélát a veszedelemről. Arról, hogy ez így történt, magától a baráttól tudunk, aki erről a második útjáról Levél a tatárok életéről címmel készített jelentést. IV. Béla azonban a jelentések ellenére sem mérte fel a tatár veszély igazi súlyát. Ezt látszik igazolni a harmincas évek végének magyar külpolitikája, amelynek két meghatározó eleme a nyugati és déli irány határozta meg.

A dominikánusok hazai terjeszkedése már a tatárjárás előtt szembetűnő volt. 1241-ig tizenkét jelentős városban alapítottak konventet, közöttük például Székesfehérvárott, Esztergomban, Budán, Pesten, Sárospatakon, Pécsett és Zágrábban. A rend befolyása a királyi udvarban is emelkedett. Az országba a tatárok elől menekülő kunok megtérítését a király a rendre bízta. Új budai rendházat alapított számukra, itt tartották meg 1254-ben a rend nagy káptalanját, és itt, a dominikánusok templomában kötött házasságot Béla István nevű fia (a későbbi V. István) Erzsébet, kun hercegnővel. A rend befolyása az udvarra tetőfokon állt. Alig tíz évvel később viszont a király és a királyné környezetében is a ferencesek vették át a szerepet, ők lettek a gyóntatóik is. Vajon miért szorultak háttérbe a dominikánusok? A legvalószínűbb, hogy a mellőzés oka Margit királylány házassági tervének meghiúsulásában keresendő. Margitot még születése előtt felajánlották „Istennek és Szűz Máriának örökké való szolgálatára” az ország megszabadulásáért cserébe. A tatárdúlás közepette 1242-ben Klissza várában született gyermek így került három és fél évesen a domonkos apácák veszprémi Szent Katalin-kolostorába. Nevelése egyes források szerint Olympiades asszony, míg más adatok szerint Boldog Ilona kezébe került. Tíz évesen innen vitte a rend tartományfőnöke, Mihály a IV: Béla által alapított Szűz Mária-kolostorba, amely a Nyulak-szigetén állt. Az 1254-ben Budán tartott egyetemes káptalanon új generálist választott a rend Humbertus de Romanis személyében. A 12 éves királylány az ő kezébe tette le szerzetesi fogadalmát. Amikor Béla a Stíria birtoklásáért folytatott harcban vereséget szenvedett II. Ottokár cseh uralkodótól, a béketárgyalásokon felmerült, hogy Ottokár feleségül veszi a királyi család valamelyik leánygyermekét. Választása a dominikánus kolostorban élő Margitra esett, „…mert vala igen szép szűz testtel, jóllehet condrás hitvány öltözettel, de szebb vala hittel és ájtatossággal. Annyira ragadtaték el a cseh király Szent Margit asszonynak szépségében, hogy ő magát és országát és minden ő tehetségét országával együtt Béla királynak akaratja és szerzése alá hagyá, csakhogy Szent Margit asszonyt őneki feleségül adja”. A legrégibb Margit-legenda elbeszélése szerint Béla igyekezett lányát a házasságra rábeszélni. Hivatkozott a gyermeki engedelmesség kötelezettségére, szerzetesi fogadalmának pápai felmentésével is megfenyegette, de a lány nem volt hajlandó fogadalmát megszegni. Margit, hogy elejét vegye minden további kísérletnek, domonkos provinciálisát kérte meg, hogy az esztergomi érsek és más püspökök jelenlétében mielőbb történjen meg „beszentelése” (consecratio). Ez „a kánonjog szerint az ún. nagyobb papi rendekkel volt egyenértékű, mint ilyen olyan házassági akadályt jelentett, amely alól a pápa sem adhatott felmentést”. A szülők szerint a beszentelés gondolata nem Margittól származott, hanem a domonkosok akarták ezzel végérvényesen elzárni Margitot a férjhezmenetel jogától. Ezzel a lépésükkel pedig az uralkodóházat nehéz helyzetbe hozták, hiszen a dinasztikus politika egyik potenciális személyétől fosztották meg a királyt. Így történt, hogy kegyvesztetté váltak az udvarnál.

1277-ben a Magyar Királyság területén (Dalmáciával együtt) 30 férfi és 2 női kolostoruk volt. A XIV. század közepéig kis mértékben növekedett ezt követően az alapítás üteme rohamosan csökkent.

Ami viszont a fontos, hogy az 1304-es toulouse-i káptalan a magyarországi provinciában is elrendelte studium generale felállítását. A magyar főiskolát a tartomány központjában, a budai Szent Miklós-kolostorban rendezték be. Érdekessége, hogy itt más országbeliek nem tanulhattak.

A 150 éves török uralom és a reformáció terjedése azonban a XVI. század második felére kiszorította a rendet hazánkból. A következő évszázadban a rendnek sikerült ismét megvetnie a lábát, és hét kolostorban megkezdte tevékenységét, de II. József rendelete hármat felszámolt közülük.

1945-ig öt dominikánus kolostor működött Magyarországon, hatodikként 1948-ban a gyulai kolostor jött létre. Az 1950-es rendelet ezt a rendet is megszüntette és megfosztotta tulajdonától.

A rendszerváltást követően a rend Budapest központtal ismét megkezdte működését.

 

C) A karmeliták (Karmel-hegyi Boldogságos Szűz Mária Rendje; latinul: Ordo Beatae Mariae Virginis de Monte Carmalo)

 

A rend valójában csak IV. Ince pápa alatt vált kolduló rendé. Azt megelőzően remeterendként működött. Alapítója a legenda szerint Illés próféta volt, a történeti valóság azonban Berthold kalábriai keresztes lovag és tíz társa létre a rendet 1156-ban a palesztinai Karmel-hegyen. A közösség szigorú remeteségben élt, ennek ellenére számuk hamarosan gyarapodni kezdett. Első regulájuk, amit előbb a jeruzsálemi pártiárka, Szent Albert (1208), majd 1226-ban III. Honorius pápa erősített meg, hihetetlen szigorú volt, az ősi keleti szerzetesség jegyeit viselte magán. Szótöbbséggel választottak priort a közösség vezetésére, engedelmességben, szegénységben és tisztaságban, hallgatásban és böjtben, külön cellákban éltek, s csak a napi szentmisére és a heti káptalanra jöttek össze. A XIII. század gyökeres változást hozott életükben. A szeldzsuk törökök szentföldi terjeszkedése veszélyeztette létüket, ezért Európa több helyén alapítottak kolostorokat, így Cipruson, Szicíliában, Franciaországban és Angliában. Az 1247-es angliai Aylesfordban tartott káptalanjukon Szent Simon kezdeményezésére a regulájukat az európai viszonyokhoz igazították, amelyhez a mintát a koldulórendek szolgáltatták. Miután IV. Ince pápa jóváhagyta a változtatásokat a karmeliták megtelepedhettek a városokban. Ezzel együtt járt a lelkipásztorkodás, közös ebédlőjük lett, enyhült a hústilalom és a hallgatás szigora. E regulával a karmelitákat besorolták a koldulórendek közé. Szent Simon volt az, aki a rendet a Mária-kultusz szolgálatába állította, és neki köszönhető, hogy világszerte elterjedt a mindenki által (a fehérnemű alatt) hordható vállruha, a skapuláré viselete. Az egyszerű nép körében éppen e két dologgal hatottak leginkább.

A XIII. század közepétől Európában 10 provinciával bírtak. Bekapcsolódtak az egyetemi oktatásba, így a párizsi és oxfordi egyetem is több karmelita oktató tanított, de kivették részüket az egyetemek alapításából is (Bologna, Bécs, Köln, Mainz és Trier).

A könnyítésekkel nem minden szerzetes értett egyet, ezért XV. század közepe tájékán a rend kettészakadt, sarus és sarutlan ágra. A sarusok a könnyítés mellett tették le voksukat, míg a sarutlanok Avilai Nagy Szent Teréz hatására az eredeti regulákat megtartó szerzetesi élet mellett döntöttek. Szent Terézről és a karmelita apácákról, csak úgy, mint a többi női szerzetesrendről, egy külön fejezetben foglalkozom majd! Teréznek sikerült a reformoknak megnyerni Keresztes Szent Jánost, aki Medinában lépett a karmelita rendbe. Tanulmányai befejeztével azonban nem rendje szolgálatába állt, – miután nem találta elég szigorúnak a karmelita kolostorok fegyelmét – hanem elhatározta, hogy a karthauziak közé áll. Ekkor azonban találkozott Terézzel, és az általa képviselt karmelita reformokkal. Ennek hatására támogatta annak kezdeményezését, sőt ő maga is 15 férfi karmelita kolostort vett rá a szigorúbb, sarutlan regula elfogadására.

A sarutlan karmeliták népszerűsége rohamosan terjedt, de nem csak Nyugat-Európában, hanem Dél-Amerikában is. Sőt, 1631-ben az anyaház, a Karmel-hegyi kolostor is az ő regulájukat vette át. Egyházjogi szempontból is rendezni kellett a sarus és sarutlan rend viszonyát. Ezért XIII. Gergely pápa engedélyezte a sarutlanoknak önálló provincia létrehozását, majd VIII. Kelemen pápai rendelete már önállósította is a rendet, és engedélyezte számukra, hogy maguk válasszák meg főnöküket.

A sarutlan karmeliták számára életük középpontjába az ima és szemlélődés került. Mindent ennek rendeltek alá. Ehhez azonban magányra volt szükségük, így a szerzetesek életének legfontosabb színtere a cella lett, a maga végtelenül puritán egyszerűségével, amely bútorzatot alig tartalmaz. Ellenben dominál benne a falra függesztett hatalmas kereszt, de a korpus nélkül. Jézus testének hiánya arra figyelmeztette a szemlélődő és imádkozó szerzetest, hogy neki kell magát keresztre feszítenie. A rend tagjai adományokból tartották el magukat, ezért tartoztak a kolduló rendek közé. A jótevőktől és hívektől kapott alamizsnát azonban elsősorban nem magukra fordították. Kolostoraik is végtelenül egyszerűek, dísztelenek voltak. Virág is csak a templomi oltárt díszíthette. Miközben a hozzájuk betérő szegényeket bőségesen megvendégelték, maguk csak egyszerű ételeket vettek magukhoz, amelyeket cserépedényekből, fakanállal fogyasztottak. Papjaik bekapcsolódtak a lelkipásztorkodásba is.

A karmeliták sorsát a felvilágosodás, a francia forradalom győzelme és az azt követő szekularizáció döntően megváltoztatta. Kolostoraikat vagy lefoglalták, vagy lerombolták, így a rendtagok szétszéledtek. A XIX. században azonban ismét erőre kapott. Lényeges változás azonban a XX. század elején következett be, amely a rend újjászületését eredményezte. A megmaradt rendtartományok újraalapították a megszűnteket, erősítették a rend teológiai felkészültséglét, különösen a párizsi Szent Albert Főiskola megalapításával. 2001-re a karmeliták ismét 25 tartományban tevékenykedtek, létszámuk meghaladta a 2000 főt.

Magyarországra Nagy Lajos uralkodása idején érkeztek karmelita szerzetesek. Mivel a király édesanyjának, Erzsébetnek (I. Ulászló lengyel király lányának) a gyóntatói karmeliták voltak, ezért a király a rendet Budára telepítette. A rendházuk alapítását elrendelő IX. Gergely pápa levele 1372. július 28-án kelt. Kolostoruk valószínűleg a mai Fazekas utcában volt, a ferencesek szőlőskertje mellett (Margit körút). Templomukat az „Irgalmas Anya" tiszteletére szentelték.  Még ugyan abban az évben Vilmos pécsi püspök Pécsett alapított karmelita konventet.

A XIV. században nem csak Európában, de hazánkban is virágkorát élte a rend. Nagy Lajos király halálának évében (1382) kérésére VI. Orbán pápa a Havasföldi Fejedelemség központjában az Argyason püspökséget alapított, amelynek élére Lajos egyes források szerint a karmeliták budai priorját, a Szent Lénárdról nevezte ki, míg más források szerint Miklós dominikánus szerzetes lett. Ugyancsak a budai rendházból ment a törökök megtérítésére a vértanú Boldog Magyar Antal, akit a mai Ukrajna területén végeztek ki 1399-ben.

1426-ban a koronázó városban, Székesfehérvárott és Privigyén létesült két kolostoruk. Az Eperjesen épült rendházat 1431-ben vették birtokukba a szerzetesek. A török terjeszkedése és a reformáció térnyerése következtében kolostoraik elnéptelenedtek. Leghosszabb ideig Eperjes maradt meg, de 1529-ben ez a kolostor is megszűnt. elpusztultak, csak Eperjes maradt meg hosszabb ideig. 1529-ben ez a kolostor is megszűnt, de az ott maradt atyák részt vettek a lelkipásztori munkában (plébánia). A török kiverése után a sarus karmeliták Budára tértek vissza (1692). A sarutlanok győri kolostora 1697-ben, a szakolcai pedig 1699 létesült. II. József uralkodása idején, a magyar területeken lévő rendházak az osztrák tartományhoz tartoztak, a kolostorok feloszlatására vonatkozó rendelet ezeket is megszüntette. 1701-ben megalakult az rend osztrák tartománya, a magyar területen levő rendházak is elszakadtak a kölni rendtartománytól.

1896-ban Soós István atya megalapította a budapesti rendházat. A hozzátartozó templom 1898-ban készült el. Az ő kezdeményezésére Róma megalapította a nem teljes jogú Magyar Rendtartományt. Győri rendházunk lett a noviciátus egészen a tartomány feloszlatásáig. 1926-ban a tartomány megalapította Győrben a gimnazista növendékek részére a Juvenátust. 1927. június 26-án a tartomány megalapította a keszthelyi rendházat a rendi növendékek részére, Lisieux-i Szent Teréz pártfogása alatt. 1940-ben jött létre a kunszentmártoni rendház. Templomuk azonban a háború, majd a szovjet megszállás miatt nem épült fel. 1942. november 8-án a tartomány megalapította a miskolci rendházat. Az ideiglenes templomot és rendházat Kriston Endre egri segédpüspök áldotta meg. 1946. augusztus 11-én, Dr. Sárközy Pál bakonybéli apát Attyapusztán szentelte fel az a remeteséget, ahová a rendtagok hosszabb-rövidebb időre visszavonulhattak. Az 1947. július 24-26-án tartott káptalan teljes jogú tartománnyá nyilvánított a Magyar Sarutlan Karmelita Rendtartományt. 1950. szeptember 7-i minisztertanácsi törvényerejű rendelet a Magyar Sarutlan Karmelita Rendtől is megvonta a működési engedélyt. A rendtagoknak el kellett hagyni a rendházakat.

1989. augusztus 28-án a sarutlan rend visszakapta a budapesti rendházát, majd a keszthelyi, attyapusztai, kunszentmártoni, és győri rendházakat is.

 

 

Felhasznált irodalom

 

  • A Julianus első útjáról készült jelentés 1237-ből. Nagy-Magyarország dolgáról, amelyet Riccardus fráter szerzett XII. Gergely pápa idején.

http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0011.html

  • A Kármelita Rend története hazánkban

http://www.karmelitarend.hu/cikkek/karmelita-rend-tortenete-hazankban-0

  • Chedwick , H. – Evans, G. R. : A keresztény világatlasza. Helikon Kiadó, Budapest, 1993. 186 – 200.
  • Fügedi Erik: Kolduló rendek és városfejlődés Magyarországon. In.: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1981. 57 – 88.
  • Gecse Gusztáv: A szerzetesség története. Seneca Kiadó, 1995.
  • Julianus második útjáról készült jelentés 1237-38-ból. Levél a tatárok életéről.

http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0012.html

  • Korai magyar történeti lexikon (9 – 14. század). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994.
  • Magyar katolikus lexikon