Topor István: Szerzetesek és szerzetesrendek Magyarországon 3. rész

Topor István: Szerzetesek és szerzetesrendek Magyarországon 3. rész

III. A lovagrendek

 

A XI. század végén – a mohamedánok birtokába jutott Szentföld – meginduló keresztes hadjáratokba rengeteg lovag kapcsolódott be. Az első hadjárat sikerei azonban világossá tették, hogy nem a területek visszaszerzése a legnehezebb feladat, hanem a térség megtartása. Az igazi nehézségek akkor kezdődtek, amikor az egyes hadjáratok véget értével a lovagok visszatértek Európába, a török támadások azonban folytatódtak. Ugyanakkor a Közel-Keleten szükség volt jelentős lovagi haderőre, amelynek tagjai megfelelő fegyverzettel, harcban való jártassággal és kellő engedelmességgel képesek voltak a katonai és missziós szerepet ellátni. Így született meg az egyházon belül működő szerzetesek mintájára lovagokból álló rend gondolata. A lovagok egy része a lovagi eskü helyett olyan szerzetesi fogadalmat tett, amely a szegénység, tisztaság, engedelmesség erkölcsi parancsaira épült. Ehhez negyedik fogadalomként hozzá vették a zarándokok védelmének és a hitetlenek elleni harcnak az ígéretét. Ezzel a szerzetességnek egy sajátos típusa jött létre, amely a szerzetesi és lovagi életeszményt szervesen egybekapcsolta.

Mintegy harminc egyházi lovagrend keletkezett így, amelyek vagy a bencés vagy az ágostonos regulát tették meg működésük alapjának. Ezek a lovagrendek célkitűzéseikben is eltértek egymástól. Míg egyesek a hit fegyveres védelmére, mások a betegek és sebesültek ápolására, vagy mindkét feladatra, megint mások a hitetlenek fogságába került keresztény foglyok kiszabadítására vállalkozott.

A lovagrendekben történetük kezdeti időszakában szigorú szerzetesi és katonai fegyelem uralkodott. A harcok szünetében, amikor kolostoraikban tartózkodtak, A rend tagjai már napfelkelte előtt közös zsolozsmán vettek részt. Virradatkor fegyverzetüket és lószerszámaikat tisztítgatták, a szükséges javításokat végezték eszközeiken. Ezt követően együtt vettek részt szentmisén. A meglehetősen szerény reggeli elfogyasztását követően katonai és lelki gyakorlatok következtek. Késő délután ismét közös imádságon vettek részt, majd a nap második étkezésére, a vacsora elfogyasztására került sor. A fegyelmezetlenséget nem tűrték. Már a legkisebb kihágást is büntették, rendszerint korbáccsal, súlyosabb esetben börtönnel.

 

A. Fegyveres lovagrendek

 

A johanniták vagy János-lovagok rendje (Latinul: Ordo Equitum Hospitaliensium Sancti Joannis de Jerusalem)

 

1070 tájékán egy Gerard nevű bencés szerzetes és hét, gazdag dél-itáliai kereskedő – szentföldi zarándokok részére – vendégházat alapított. Miután 1099-ben a kereszteseknek sikerült Jeruzsálemet visszafoglalni a mohamedánoktól, Alamizsnás Szent János tiszteletére kórházat alapítottak, ezért lett a nevük János-lovagok. II. Paszkál pápa elismerte a rendet, amely ekkor még csak betegápoló közösség volt. A változás akkor következett be, amikor Raymund de Puy személyében új vezetőt kaptak. Puy a betegek és zarándokok ellátása mellett a rend tagjainak kötelességévé tette a pogányok elleni harcot. Az ő irányítása alatt vált a betegápoló rend lovagrenddé. Azok a szerzetesek, akik nem értettek egyet az új törekvésekkel, kiváltak, és megalapították a csak betegápolással foglalkozó Szent Lázát-rendet.

1120-ban II. Callixtus pápa oklevele lovagrendnek ismerte el a Szent János nevet viselő közösséget. Ezt követően a johanniták jelentős adományokat kaptak Európa szerte.

A Jeruzsálemi Királyság megszűnését, majd Akkon elvesztését követően a rend Rhodosz szigetére tette át székhelyét. Innen űzte el őket aztán 1522-ben a frissen szultáni trónra kerülő I. Szulejmám török szultán hat hónapi ostrom után elfoglalta a szigetet. A hősiesen védekező johanniták végül a sziget feladása mellett döntöttek, mivel sem V. Károly császár, sem a pápa nem küldött felmentő sereget Rhodosz védőinek. A rend maradványai Szicília szigetére és a Nápolyi Királyság területére vonultak vissza. V. Károly talán lelkiismeret-furdalástól is vezetve nekik adományozta Málta szigetét. A rhodoszi tapasztalatokat felhasználva a szigetet egyetlen hatalmas összefüggő erődrendszerré alakították át, a rhodoszi védekezést hősiesen irányító nagymester Philippe Villiers de l’Isle Adam vezetésével. 1566-ban Szulejmán serege innen is megpróbálta kiűzni őket, de miután 30.000 katonáját veszítette el az ostromban, végül felhagyott tervével.

A török veszedelem elmúltával a rend jelentősége minimálisra csökkent. A végső csapást Napóleon mérte rájuk, amikor 1798-ban elfoglalta Máltát. A johannitáknak menekülniük kellett. A rend, gyakorlatilag megszűnt.

A későbbi időszakban többször is kísérletet tettek a rend újjáélesztésére, amelynek eredményeként Rhodosz és Málta szigetén is sikerült egy-egy palotát visszaszerezniük, amely Máltai Lovagrendként területi felségjoggal rendelkezik, és több mint 50 állammal tart fenn diplomáciai kapcsolatot.

A johanniták megtelepedése Magyarországon II. Géza király uralkodása alatt történt. 1147-ben. A magyarországi rend létre hozásának kezdeményezői valószínű VII. Lajos francia király seregében lévő lovagok voltak. A legfontosabb központtá kiépülő konventjeik Esztergomban, Budán és Székesfehérvárott keletkeztek. Székesfehérvárott, Esztergomban és Győrött kórházat, aggok házát és gyógyszertárat létesítettek. Működésüket II. Géza és felesége, Eufrozina királyné is támogatta. De megkapták a segítséget III. Bélától és Imre királytól is. Különösen sok adományt kaptak II. András királytól. IV. Bélát a muhi csatában és az azt követő menekülésében a templomos lovagok mellett johannita lovagok is segítették. 1247-ben a rend megkapta az uralkodótól hűbérül a Szörényi Bánságot és Kunországot, igaz alig két évtized múlva vissza is vette ezeket tőlük. A XIII. század második felétől egyre több magyar származású rendtaggal gyarapodott a rend. Az Árpád-ház kihalását követő zűrzavaros években a johanniták pápai utasításra I. Károly oldalára álltak, és hathatósan segítették a királyt a tartományurak leverésében. 1312-ben a rozgonyi csatában is segítették I. Károlyt. Miután 1312-ben a pápa lefoglalta a templomos lovagrend birtokainak java részét, azt a johannitáknak adományozta. A rend legnagyobb uradalmai hazánkban a Dunántúlon voltak (Somogy és Baranya megyékben), de jelentős birtokokkal rendelkeztek Szlavóniában és a dalmát tengerparton.

A magyarországi johannita rendtartomány vezetője 1336-tól a vranai (Horvátország) perjel volt. A rend konventjei közül több hiteleshelyként működött.

A rend magyarországi működését Zsigmond király szüntette meg, miután többször is súlyos ellentétbe került a renddel. Ezzel a johanniták magyarországi működése évszázadokra megszűnt.

1928-ban azonban megalakult a Magyarországi Máltai Lovagok Szövetsége. A magyar lovagok ebben az időben vásárolták székházukat a Budai Várban. 1945 után Magyarországon a rend működése lehetetlenné vált, így a magyar máltai lovagok emigrációba kényszerültek. A lovagrend magyar tagozata az emigrációban is tovább működött.

1989-ben a renddel szoros kapcsolatban lévő Máltai Szeretetszolgálat megkezdte működését hazánkban. Tevékenységi körükbe elsősorban az ide érkezett menekültek gondozása tartozik, de rendszeresen szerveznek természetbeni és pénzbeni gyűjtő akciókat, hogy azokat közcélokra fordítsák: „közvetlenül segélyezik a rászorulókat, illetve segítik az őket ellátó intézményeket, egészségügyi, szociális, gyermekjóléti intézményeket és szolgáltatásokat alapítanak és működtetnek, lelki, szellemi programokat szerveznek a testi és mentális egészség, a szociális biztonságra törekvés, a társadalom különböző rétegeinek együttműködése elősegítésére. Intézményei a családokat, gyermekeket, időseket, hajléktalanokat látják el és segítik tanácsadással is”.

1990-ben miután a Magyar Köztársaság helyre állította a II. világháború után megszakadt diplomáciai kapcsolatait a Szuverén Máltai Lovagrenddel, megalakult magyarországi tagozata is.

A rend életében kulcsfontosságú eseményt jelentett, amikor 1996. január 27-én az újonnan választott, és a Nagymester által kinevezett Elnökség székhelyét Rómából ismét Budára helyezte át. Ennek az eseménynek fontos előzménye volt az a tény, hogy a rend két intézménye már évekkel azelőtt kitűzte hazai földön a nyolcágú máltai kereszt lobogóját.

 

A templomosok (Salamon-templom lovagjai vagy Krisztus szegény lovagjai. Latinul:  Militia Templi)

 

1118-ban egy Champagne vidékéről származó lovag Hugo de Payns és barátja Godefroy de St. Omer valamint még hét társuk Jeruzsálemben hozzálátott egy zarándokokat segítő és a Szentföld védelmét ellátó rend felállításához. II. Balduin jeruzsálemi király felkarolta a kezdeményezést, sőt palotájának egy részét, az egykori Salamon-templom területét bocsátotta rendelkezésükre, abban a reményben, hogy számított rájuk a meg-megújuló szaracén támadások megállításában. Ezért Payns lovagot Franciaországba küldte azzal a céllal, hogy lovagokat toborozzon és szerezze meg az egyházi hatóságok jóváhagyását a rend felállításához. Clairvaux-i Szent Bernátnak köszönhetően az 1128-ban ülésező troyes-i zsinat megerősítette a rendet. Ettől kezdve tömegesen léptek be a rendbe francia, spanyol és angol lovagok.

A templomosok Szent Benedek regulája alapján szervezték életüket, de azt kiegészítették egy kódexszel, amely a rendtagok kötelességeit foglalta össze. A kódex alapján egy szigorú rend képe bontakozik ki. A szabálysértőkkel szemben a rend szigorú büntetéseket helyezett kilátásba, úgymint korbácsolás, börtön, kizárás.

A rendbe jelentkezők előbb alaposan megfigyelték, majd próbatétel elé állították. Ha a jelölt ezt kiállta, letehette a szerzetesi fogadalmat, amely kiegészült azzal, hogy meg kellett fogadnia a rend titkainak szigorú megőrzését, és lovagi kötelezettségeinek mindenáron való teljesítését.

A rend három osztályra tagolódott. Az első osztályba tartoztak az előkelő lovagok, ők három lóval és egy fegyverhordozóval rendelkeztek. A második osztályt alkották a papok vagy káplánok, akik nem katonáskodtak, hanem a liturgikus szolgálatokat végezték. A harmadik osztályba a szolgáló testvérek tartoztak. Közéjük bárki beléphetett. Közülük kerültek ki a fegyverhordozók, a különféle kézművesek, de lehettek lovagok is. Ők azonban csak egy lóval rendelkezhettek, amelynek tartásáról és gondozásáról maguknak kellett gondoskodniuk.

1136-ban új nagymester került a rend élére, Robert de Craon személyében. A kiváló lovag hírében álló Craon vezetése alatt vált a rend Európában és a Szentföldön nagyhatalommá. A templomos lovagok fehér köpenyt viseltek, vörös kereszttel. A legkitűnőbb katonák közé tartoztak, akiknek hadászati jelentőségét növelte képzettségük, fegyelmezettségük és az ellenféllel kapcsolatos széles körű ismereteik. Ezt igazolták többek között VII. Lajos francia király keresztes hadjárata idején, amikor többször is ők mentették meg az uralkodót a katasztrofális vereségtől. Elszántságukról és bátorságukról a legnagyobb tanúságot Akkon ostromakor adták. Az 1291. április 5-én kezdődő és május 28-ig tartó öldöklő küzdelemről „A Tyrusy Templárius”-ként említett névtelen krónikás hátborzongató részletességgel számolt be. Tőle tudjuk, hogy a küzdelemben a legnagyobb elszántsággal a templomos rend lovagjai harcoltak, szó szerint az utolsó emberig. Pedig Al Asraf szultán május 18-án amikor  már csak a templomosok által védett torony állt már csak, szabad elvonulást ajánlott a lovagoknak. A megállapodás is megszületett, a város elfoglalt részeire a szultán zászlaját már ki is tűzték, ám ekkor olyan dolog történt, ami az eseményeket megváltoztatta. A templomosok tornya melletti városrészben a nekivadult mamelukok az ott rekedt nőkre vetették magukat. A templomosok a toronyból kitörve lekaszabolták a mamelukokat, majd bezárkóztak a toronyba. Ezt követte a végső harc. Az utolsó napokban, amikor a vár már füstölgő romhalmaz volt, egy maroknyi templomos lovag még mindig harcolt a mohamedánok ellen, egészen addig, amíg a leomló falak maguk alá nem temették őket.

1240 körül a templomos rend mind katonai, mind politikai, mind pedig gazdasági (pénzügyi) téren elérte hatalma csúcspontját. Hatalmas birtokokkal rendelkeztek Európában és a Szentföldön is.

Miután 1291-ben Akkon a muszlimok kezére került, egyre többen szerették volna a rendet megfosztani hatalmától. IV. (Szép) Fülöp francia uralkodó, aki állandó anyagi nehézségekkel küszködött, szerette volna a templomosok vagyonát megszerezni. Ehhez előbb bevádolta a rendet V. Kelemen pápánál és követelte a rend feloszlatását. Azt állította, hogy a rend tagjai hitetlenek és erkölcstelenekés hogy a rendbe való belépéskor meg kell tagadniuk Krisztust, sőt a fajtalankodásra is késznek kell mutatkozniuk. 1307. október 13-án Franciaország-szerte egyszerre tartóztatták le a rend tagjait. A szerzeteseket kínzásnak vetették alá, amelynek hatására sokan elismerték a vádakat. Harminchatan azonban úgy haltak meg a kínpadon, hogy az ellenük felhozott vádakat elutasították. 1311-ben a Dauphiné tartományban lévő Vienne helységben tartott zsinaton V. Kelemen pápa – a zsinat tagjainak szavazása nélkül – feloszlatta a rendet, a rend javait, kivéve a spanyol földön lévőket, a johannitáknak adományozta. Szép Fülöp elérte tehát célját: a rend franciaországi ingóságainak elkobzása mellett – a templomosoknál lévő – mintegy kétszázezer aranynyi adósságainak eltörlését nyerte. 1314. március 18-án a rend nagymesterét Jacques de Molay-t és helyettesét Geoffroy de Charnay-t máglyán megégették. A rend francia tagjainak többsége börtönökben halt meg. Sokan léptek át a johannita rendbe is, míg mások a világi életben próbáltak szerencsét.

A legendák túlélték a rendet: máig tartja magát az elrejtett templomos kincstár mítosza.

A templomos rend a johannitákhoz hasonlóan a XII. század közepén jelent meg Magyarországon. Letelepedésüket – csakúgy, mint a johannitákét – II. Géza szorgalmazta, de Imre és II. András bizalmát is. A királyi hatalom bizalmát élvezték, számos adománylevél szólt javukra.

1169-ben a dalmáciai Vránában, a Szent Gergely monostorban telepedtek le. A magyarországi terjeszkedésben egyfajta tendencia figyelhető meg: először az Adriai-tenger partján hoztak létre rendházakat (Vrána, Zengg, Boisce), ezt követően pedig Szlavóniában terjeszkedtek (Gora, Szentmárton, Béla). A harmadik fázisban vetették meg lábukat az ország belsejében. Első magyarországi rendházuk a Somogy megyei Csurgón jött létre, majd később újabbakkal gyarapodtak Esztergomban, Budán, Székesfehérvárott, Pozsonyban, Győrben. A templomosok igazi magyarországi központja a vránai volt, közrejátszott ebben kiváló fekvése, tengerparti erődjéből figyelemmel lehetett kísérni az Adriai-tengeren zajló eseményeket. Hogy igen hamar önálló rendtartománnyá szerveződtek hazánkban, arra bizonyíték az 1156 és 1169 közötti időből származik. Ekkor, a Bertrand de Blanquefort nagymester kormányzása alatti időszakban keletkezett a templomos regulának, a Statuts Hiérarchiques (Szervezeti rendelkezések) címet viselő része, 87. cikkelye felsorolja az akkor létező európai provinciákat: a franciát, az angolt, a poitou-it, az aragónt, a portugált, a szicíliait és utolsóként a magyart. Sőt, 1194-ből már az első magyarországi tartományi elöljáró nevét is ismerjük.

A templomosok – a johannitákkal ellentétben – szigorú, zárt közösségben éltek. A helyiekkel nem keveredtek, így az utánpótlás is csak kívülről volt lehetséges. A rend tagjai a katonáskodás mellett hiteleshelyi tevékenységet is folytattak az országban, de sajnos csak néhány általuk kibocsátott irat maradt fenn.

A tatárjárás idején ők is kivették részüket a király és az ország védelméből. Tamás, spalatói főesperes leírásából tudjuk ugyanis, hogy a templomos lovagok vitézül harcoltak a mongolok ellen. Azt is tudjuk, hogy a muhi csatában a magyar seregek egyik vezére Ugrin kalocsai érsek illetve Kálmán herceg mellett a templomosok mestere volt a magyar sereg egyik vezére. Az ütközetben azonban nem bírtak a túlerőben lévő mongolokkal, és mesterükkel együtt mind egy szálig odavesztek. A Spalatói Tamás által meg nem nevezett templomos mestere minden bizonnyal az a Rembaldus de Carono vagy Carumb volt, aki 1235-től állt a magyar templomosok élén. A tatárjárást követő néhány évben forrásaink nem is nagyon tesznek említést a lovagokról, vélhetően azért, mert a nagy vérveszteség után rendezniük kellett soraikat, fel kellett tölteni az elesettek megüresedett helyeit.

Az Árpád-ház kihalását követő interregnum idején a pápa utasítására ők is I. Károly oldalára álltak, és őt támogatták a királyi hatalom megszerzésében.

A rend 1312-es feloszlatását követően a magyarországi rendtartomány sorsa is megpecsételődött. Noha kevés erről a forrásunk, mégis úgy tűnik, hogy a rend feloszlatása Magyarországon békésen zajlott, a tagok nem kerültek börtönbe, többségük a rivális lovagrend, a johannita rend tagja lett. Az egykori templomos birtokok zömét is ez a rend szerezte meg.

Az 1990-es évek közepe óta az újjáalakult rend ismét jelen van Magyarországon. A hivatalos egyházi elfogadtatásban Dr. Dékány Vilmos (azóta elhunyt) esztergom-budapesti segédpüspöknek vannak múlhatatlan érdemei, aki személyes segédkezett a Magyar Katolikus Püspöki Karnál az elfogadtatásban. Dr. Seregély István egri érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, néhai Dr. Dankó László kalocsa-kecskeméti érsek, valamint Gyulay Endre szeged-csanádi megyés püspök 1998 és 1999 között engedélyezték, illetve "áldásosnak és kívánatosnak" nyilvánították a lovagrend itthoni tevékenységét. Ennek eredményeképpen jelenleg is három commenda működik itthon, valamint a Magyarok Praeceptoriájához tartoznak az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában és Szlovákiában élő magyarok is. A lovagrend itthoni lelki vezetői és pártfogói között találjuk Dr. Beer Miklós váci megyéspüspököt, Gyulay Endre szeged-csanádi megyéspüspököt és Dr. Ladocsi Gáspár esztergom-budapesti segédpüspököt.

Hazánkban a rend leginkább ifjúságvédelmi, karitatív valamint a lovagrend magyarországi történetet vizsgáló tevékenységet fejt ki”. A kanadai II. Rákóczi Ferenc Alapítvánnyal közösen "Történelmi és Honismereti Tábor"-t működtet, valamint több cserkésztisztnek és néhány cserkészcsapatnak is fenntartó testülete a magyar Praeceptoria.

 

A német lovagrend vagy teuton lovagrend (Latinul: Ordo Teutonicus, vagy Ordo Teutonicus Sanctae Mariae in Jerusalem)

 

A három fegyveres lovagrend közül legkésőbb a német lovagrend jött létre. A rend egy betegápoló társulatból alakult át. Már 1118-ban Jeruzsálemben német zarándokok ellátására vendégfogadót nyitottak. Egy jómódú német zarándok 1128-ban a szálláshely mellé a Szent Szűz tiszteletére kápolnát állítottak, felesége pedig nők számára menedéket biztosító házat emeltetett. Az épületegyüttes mellé hamarosan egy ispotályt is tető alá hoztak.

Jeruzsálem elestét követően a németek is Akkonba költöztek, ahol hamarosan új ispotályt nyitottak brémai és lübecki polgárok anyagi támogatásával. A z Akkon mellett harcoló német seregek sebesültjei számára 1189-ben rögtönzött segélyhelyet nyitottak. 1191-re a szervezet egyházi renddé alakult. A betegápoló és szegénygondozó rend a johanniták felügyelete alatt, de tevékenységét önállóan végezte. Még ugyanabban az évben III. Celesztin pápa  megerősítette a rendet, amely a hajdani jeruzsálemi kápolnára utalva „A németek Szűz Máriáról elnevezett jeruzsálemi ispotályos rendje” nevet vette fel. Nálunk mariánusoknak hívták őket.

A betegápoló rend 1198-ban IV. Henrik császár támogatásával alakult át lovagrenddé. Öccse, Frigyes herceg a császár jóváhagyásával negyven rendtagot lovaggá üttetett. Az új egyházi lovagrend szabályzatát a johannitáktól vette. A katonai tevékenység mellett megtartották betegápolói és szegénygondozó tevékenységüket is. Külön érdekessége a rendnek, hogy tagjai egészen a XIII. századig csak német lovagok lehettek, így szakított a másik két rendre jellemző nemzetköziség elvével. Ennek oka talán a kései alapítása, valamint hogy létrejöttét a német császári politikának köszönheti, amelynek nem titkolt célja: a rend megalapításával a a császári hatalom érvényesítése pápasággal szemben.

A teuton rend megkülönböztető viselete a fekete kereszttel ellátott fehér köpeny. A tagoknak hármas fogadalmat kellett tenniük, úgymint nőtlenségi, szegénységi és engedelmességi. A tagokat három osztályba sorolták: lovagok, papok és szolgálótestvérek.

A XIII. századtól az addig szigorúan csak német lovagot befogadó rend lazított a feltételeken, így más nemzetiségű lovagok is beléphettek a rendbe. A Szentföldön kívül rendházakat hoztak létre Görögországban, Itáliában, az Ibériai-félszigeten és természetesen német földön is, ám A Szentföldről viszonylag gyorsan kiszorultak. Ennek oka pedig az volt, hogy pápaellenességükkel kisebbségben maradtak a pápát támogató johannita és templomos lovagokkal szemben.

Formálisan ugyan 1291-ig Akkon volt a rend központja, tevékenységüknek jelentős részét azonban Európába tették át. Akkon eleste után székhelyüket előbb Velencébe, majd az 1300-as évektől kezdve Gottfried Hohenlohe nagymester vezetése alatt a Hessenben található Marburgba helyezték át. Előbb Magyarországon, majd a német birodalom keleti területein hódítottak és térítettek. Magyarországi történetükről később részletese lesz szó,

Miután II. András kiűzte őket a Magyar Királyságból Konrád, mazoviai herceg hívására a pogány poroszok megtérítésére érkeztek a Baltikumba. Tevékenységüket erőszak és kegyetlenkedés kísérte. A meghódított területeken megkezdődött az erőszakos németesítés. A lovagok a novgorodi nagyfejedelemmel, Jaroszlavval is háborúba keveredtek, de 1242-ben a Csúd-tavi csatában súlyos vereséget szenvedtek.

Erőszakos terjeszkedő politikájuknak az lett a következménye, hogy Lengyelország és Litvánia szövetségre lépve 1410-ben együttesen támadta meg a lovagrendet. A sikeres hadjáratot követően a lovagrend által meghódított területek visszakerültek Lengyelországhoz. Alig egy félévszázad múlva lengyel támogatással a nyugat-poroszországi városok is fellázadtak a lovagrend ellen. Ennek eredményeként 1466-ban kénytelenek voltak feladni itteni hatalmukat és kelet-poroszországi területeiket is csak úgy tudták megtartani, hogy a Königsbergbe menekült nagymesterük hűbéresküt tett a lengyel király előtt.

A rend bomlásában a következő stáció a reformáció volt. Nagymesterük, Brandenburgi Albert 1525-ben protestánssá lett, ezt követően Poroszország világi hercegséggé alakult, a balti tartományok lovagjai is világi főurakká váltak. A rend itáliai, dél-németországi és ausztriai birtokait 1809-ben Napóleon szekularizálta, ezzel véglegesen megpecsételődött a lovagrend sorsa.

A XIX. századba Ausztriában újra életre hívták a rendet. 1834-ben a Bécsben megtartott nagykáptalanon egyszerű fogadalmas renddé alakultak, amelynek tagjai mind a mai napig lelkipásztori, betegápolói tevékenységet folytatnak, illetve a hadseregben végeznek tábori lelkészi szolgálatot.

Magyarországra 1211-ben II. András hívta be az akkor Salzai Hermann nagymester által vezetett rendet. Erről tanúskodik az 1211. május 7-én kelt adománylevele. Elképzelése az volt, hogy a kunoktól gyakran veszélyeztetett, Brassótól délre és keletre eső területeket, a Barcaság vidékét védelmezzék. Ugyanakkor abban is bízott, hogy a kereszténységet is terjeszteni fogjál valamint Németországból hozott telepesekkel népesítik be a meglehetősen gyéren lakott területet. Pósán László szerint „a betelepítésben részben András sógorának, Bertholdnak (Gertrudis királyné testvérének) a műve, aki korábban kalocsai érsek, majd 1209 és 1212 között horvát-dalmát bán volt. Alátámasztja ezt a feltevést, hogy a következő évben erdélyi vajdaként az ő kezében összpontosul Erdély egyházi és világi vezetése. Miután a kunok felett több ütközetben is győzelmet arattak, a király újabb területekkel ajándékozta meg őket, aminek következtében birtokaik egészen az Al-Dunáig terjedtek. Az uralkodó arra is engedélyt adott a rendnek, hogy a kunok ellen várakat és városokat építsenek. Így épültek meg 1212 és 1222 között kőváraik Törcsváron (Törzburg), Feketehalomon (Zeiden), Földváron (Marienburg), Höltövényben (Heldsdorf), és Rosznyón (Rosenau). András különböző kiváltságokkal is elhalmozta őket: szabad vásártartást kaptak, elnyerték földjük vásárvámját, mentesültek a vajdai megszállás, valamint minden adó fizetése alól. A királyon kívül csak maguk által választott bíró ítélhetett felettük. Megtarthatták a Barcaságban talált arany és ezüst felét. 1212-ben a király újabb kiváltságokban részesítette őket. A királyi pénzváltók nem léphettek a lovagok földjére, a következő esztendőben pedig a lovagrend kapta meg az erdélyi püspöktől a Barcaságban beszedendő tizedet.

1223-ban III. Honorius pápától olyan kiváltságlevelet kaptak, amely kivette a lovagrend egyházi szervezetét az erdélyi püspök és az esztergomi érsek fennhatósága alól, és közvetlenül a Szentszékhez kapcsolta. A király nem nézhette tétlenül, hogy – a sérelmére már korábban is birtokokat foglaló lovagrend – ennek köszönhetően vele szemben ilyen függetlenségre és önállóságra tesznek szert. Tovább növelte a feszültséget, hogy az önkényes foglalásokról sem voltak hajlandók lemondani, sőt a rend nagymestere 1224-ben a hozzájuk tartozó területet, mint valami önálló államot a pápának felajánlotta, amit Honorius el is fogadott. Győrffy György szerint fennállhatott a veszélye annak, hogy a lovagok által ellenőrzött terület - képletesen szólva - kicsúszik a magyar király fennhatósága alól, egészen a Kárpátok túlsó oldalára, s egy erős szomszéd állam alakulhat meg, amely sérthette volna II. András egyre aktívabbá váló balkáni politikáját. Ezért a következő év első hónapjaiban András katonai akciót indított a lovagrend ellen, amelyben a lovagok alulmaradtak. Kiűzte őket a Barcaságból és Kunországból. A pápa emiatt neheztelt is a királyra. Ezt igazolják azok a pápai bullák (hármat is küldött 1225 tavaszán), amelyekben Honorius a zsarolástól sem visszariadva a Német Lovagrend visszavételét szorgalmazta.

Ezzel azonban nem ért véget hazánk és a lovagrend kapcsolata. A Magyarországról kiűzött lovagrend a Baltikumba telepedett át, meghódították az itt élő népeket. Többször támadtak a Lengyel Királyságra is. A hagyományosan jó lengyel-magyar dinasztikus kapcsolatok révén I. Károly seregével többször sietett a lengyelek segítségére. Emellett diplomáciai úton is igyekezett közvetíteni a két szembenálló fél között. Az 1335. évi visegrádi királytalálkozó egyik fő feladata ez volt.

Változott a helyzet Zsigmond trónra kerülésével, aki származásánál és neveltetésénél fogva is a lovagrendet pártolta. Császárrá koronázását követően úgy hitte, birodalmának szüksége van a német lovagokra, de anyagilag is rájuk volt utalva, mert gyakori pénzzavaraiból a jól gazdálkodó lovagok sokszor kisegítették. Zsigmond számára két kellemetlen emlék is kapcsolódott a lovagrendhez. Az egyik, feleségének, Cillei Borbálának a hűtlensége. Zsigmond hosszabb külföldi távollétét kihasználva felesége intim kapcsolatba került egy Walmerod nevű teuton lovaggal. A másik, hogy a mind gyakoribbá váló török támadások megfékezésére szerette volna letelepíteni őket a Szörényi bánság területére. A lovagcsapat vezetője Redwitz Miklós lett, akit Zsigmond Szörényi kapitánnyá nevezett ki. A tekintélyes pénzügyi támogatás ellenére – Zsigmond 150.000 forintot, 1500 márka ezüstöt, a közeli sókamarák hasznából tekintélyes mennyiségű sót, valamint más, tekintélyes természetbeni járandóságot is biztosított nekik – a lovagok egyre elégedetlenebbek lettek, és 1436-ban el is hagyták a területet, Zsigmond nagy csalódására.

A török kiűzését követően – egykori birtokaikra hivatkozva – területeket kezdtek követelni, ám nem jártak sikerrel. Ezért tárgyalásokba bocsátkoztak I. Lipóttal a Jászkunság megvételéről. Ennek következtében Lipót 1702-ben a Jászkunságot – mint török alól felszabadított, újszerzeményi területet – a Német Lovagrendnek adta zálogba, ötszázezer rajnai forintért. Mivel a rend nem tudta érvényesíteni vásárolt jogait, 1731-ben (más források szerint 1730-ban illetve 1735-ben) eladta jogát a Pesti Invalidus Rendháznak.

 

B. Fogolykiváltó rendek

 

A Szentföldre érkező zarándokok közül – a lovagrendek minden hősies védelme ellenére – nagyon sokan estek a mohamedánok fogságába. A keresztes hadjáratok idején pedig lovagok ezrei jutottak ugyanerre a sorsra. A nagyszámú hadifogoly ejtése jelentős sikernek számított. Egyfelől, mert fogolycserék alapjául szolgáltak, másfelől, mert az elfogott keresztes vitézek a közel-kelet virágzó rabszolgapiacain komoly anyagi értéket jelentettek. A foglyok kiszabadítása ösztönözte a trinitárius és mercedárius rendeknek a létrejöttét, amelyek ezek kiváltását tűzték zászlajukra. Mivel a mercedáriusok tevékenysége nem kapcsolódik Magyarországhoz, ezért róluk nem lesz szó.

 

A trinitáriusok (latinul: Ordo SanctissimaeTrinitatis de Redemptione Captivorum)

Különösen sok keresztes esett fogságba a sikertelen III. keresztes hadjárat idején. A nagyszámú fogságba esett keresztes lovag híre nyugaton is egyre terjedt. Ez segítette a rabkiváltásra szakosodott trinitárius szerzetesrendnek a megszületését.

A rendet Mathai Szent János és Valois Szent Félix alapította 1198-ban, amely a Szentháromságról (Trinitas) kapta a trinitárius nevet. Még abban az évben a pápa, III. Ince jóváhagyta működésüket. Rendi ruhájuk a kék és vörös kereszttel ellátott fehér köntös lett, amelynek színei szimbolikusak. A fehér az Atyát, a kék a szenvedő Fiút, míg a vörös a Szentlelket szimbolizálta. Hamarosan számos taggal bővült a rend, amelynek tagjai a hagyományos hármas fogadalom mellett egy negyedikre is felesküdtek, nevezetesen: ha a szükség úgy kívánja, akkor akár saját magukat ajánlják fel felebarátukért cserébe. Nem sokkal az alapítást követően, mintegy kétszáz foglyot szabadítottak ki a mohamedánok fogságából. Ez e tett hihetetlen mértékben növelte a rend tekintélyét. Tömegesen jelentkeztek soraikba, és egyre többen vállalták a rend anyagi támogatását is. A rendbe mindenféle nemzetiségű jelentkezőt felvettek. Egy-egy fogolykiváltó utat többévi felkészülés előzött meg. A szerzetesek behatóan tanulmányozták az iszlám uralom alatt élő népek kultúráját, szokásait, és elengedhetetlen volt valamelyik arab dialektus ismerete is. Mindezek mellé hihetetlen bátorságra, önfeláldozásra, felebaráti szeretetre és kiváló diplomáciai érzékre volt szükség.

A rend és a házak bevételeinek 1/3-át rabváltásra, 2/3-át önfenntartásra és helybeli  karitatív célokra kellett fordítaniuk. 14. században elsősorban Franciaországban (első házukat is itt alapították, Cerfroy-ban, és ez lett a rend főnökének székhelye is), Itáliában és Spanyolországban terjedt el. Franciaországban szamaras testvéreknek is nevezték őket, mert a regula szerint csak szamáron közlekedhettek, lovon nem.

A gyorsan terjedő rend (a XIII. század végére mintegy 200 kolostoruk volt) kolostorai mellé menhelyeket és kórházakat is épített a beteg és munkaképtelenné vált kiszabadított foglyok ápolására.

Megbízható becslések alapján több mint hétezer trinitárius szerzetes áldozta életét a foglyok kiszabadításáért, a kiszabadítottak száma pedig meghaladta az egymilliót. A kiváltott foglyokról sokáig nem vezettek nyilvántartást. A legtöbb akcióban 100–200 rabot hoztak vissza, a legnépesebb csoport 1400 fő volt, akiket 1769-ben Tuniszban váltottak meg. Kiváltottjaik között volt például Miguel de Cervantes spanyol költő és regényíró (a Don Quijote szerzője), akit 1580-ban mai pénzben ki sem fejezhető összegért váltottak ki az algíri pasa fogságából, valamint több száz, török fogságból kiszabadított magyar is.

A rend a reformáció terjedésének következtében hanyatlásnak indult. Elveszítették kolostoraik nagy részét, de belső ellentétek is megosztották a rendet. Ennek eredményeként két ágra szakadtak. Egy szigorúbb, a keresztény rabok kiszabadítását ismét előtérbe helyező, 1599-ben VIII. Kelemen pápa által Spanyolországban jóváhagyott a sarutlan ágra, mely aztán Magyarországon és Lengyelországban is elterjedt, és egy enyhébb regula szerint szerveződött sarus ágra. A francia forradalom, majd az azt követő szekularizáció a sarus trinitáriusokat megszüntette, de a sarutlanukat is megtépázta.

A XIX. században a sarutlan ág ismét fejlődésnek indult. Új célkitűzésekkel léptek fel, így előbb néger rabszolgák kiváltásával foglalkoztak, majd a társadalom perifériájára szorult elesettek felé fordultak és a missziós tevékenységbe is bekapcsolódtak.

A trinitáriusok Magyarországon 1694-ben telepedtek le. Ezt megelőzően I. Lipót 1688-ban jóváhagyta bécsi rendházuk felállítását. Volt azonban a császárnak egy megkötése: a rend tagjai sorába csak spanyolokat vehetnek fel. Alig néhány évvel a bécsi megtelepedést követően, 1691-ben már a tatárok közé szerveztek rabkiváltó utat, a következő évben pedig Nándorfehérvárra indultak ugyanezzel a céllal. A magyar nép és főurak körében ez az útjuk váltott ki nagy visszhangot, hiszen több száz magyar foglyot sikerült kiszabadítaniuk. A magyar főúri családok közül többen szorgalmazták magyarországi letelepedésüket. Így például Széchenyi György esztergomi érsek, aki 1693-ban Illaván megalapította első kolostorukat vagy Rákóczi Júlia Borbála – II. Rákóczi Frenc nővére – , aki Sárospatakra telepített két trinitárius szerzetest. Kollonich Lipót esztergomi érsek előbb Pozsonyban, majd Nagyszombaton telepítette le őket. Hamarosan rendházuk lett Komáromban, Gyulafehérvárott és Egerben. Etután majd húsz évig nem történt új alapítás, mígnem a Zichy-család jóvoltából előbb Óbuda-Kiscellen, majd a Budai-hegyekben, Makkosmárián telepedtek le.

A kezdeti időszakban a rend tagjai spanyol szerzetesek voltak, majd folyamatosan csatlakoztak hozzájuk más nemzetek fiai is, így lengyelek, morvák, és németek. 1695-től fiatal magyar szerzetesek is csatlakoztak hozzájuk. A rend tagjai szigorú aszkéta életmódot éltek. Húst csak vasárnap és az évi hat ünnep alatt fogyasztottak. A rendi szabályzat szerint jövedelmük egyharmadát a rabok kiváltására kellett fordítaniuk. Az első, 1691-es utat számos redemptio (a rabkiváltó ót latin neve) követte.

A trinitáriusok első, 1691-es tatárokhoz vezető útja során 16 keresztény rabot sikerült kiváltani, akik közül egy magyar volt. A második, 1692-es út során Kollonich bíboros négy török rabbal indította útnak a szerzeteseket. A megbízást sikerrel teljesítették és 19 foglyot tudtak kiváltani. Mivel az út támogatója a bíboros volt, ez növelte Kollonich érdemit,, de példát is szolgáltatott a keresztényi irgalmasság gyakorlására. A legsikeresebbnek a hatodik útjuk tekinthető. 1700-ban Konstantinápolyból 442 foglyot szabadítottak ki. Tizenegyedik útjuk alkalmával az egyik csoportjuk 94 magyar gyermeket váltottak ki a fogságból. Mártonffy György erdélyi püspök harangzúgással köszöntötte a foglyokat és szabadítóikat, majd a püspöki palotában lakomával ünnepelték meg őket. Egy másik csoport ugyanekkor 555 kiváltott felnőttel tért vissza. A rabkiváltások azt azt követő évtizedekben is folytatódtak. Az oszták-magyar rendtartomány fennállása alatt majdnem 4000 keresztény rabot váltott ki, akinek kiszabadításában tevékenyen vett részt közel 150 magyar trinitárius is.

II. József 1781-es rendelete azonban e nemes célokat szolgáló rendet sem kímélte. Előbb az újoncok felvételét tiltotta meg nekik, hamarosan azonban káros tevékenységű rendként feloszlatta őket, minden vagyonuk az államkincstár tulajdonára szállt. Ezzel a fogolykiváltó trinitárius rend Magyarországon megszűnt.

 

 

Felhasznált irodalom:

Gecse Gusztáv: A szerzetesség története. Seneca Kiadó, 1995.

Erdődy János: Keresztes lobogók alatt. Móra Könyvkiadó, 1986.

http://magyarokforrasa.hu/magyarorszagi-lovagrendek-templomos-lovagrend.html

http://www.ferences-sze.sulinet.hu/tartalom/t_hittan/Hitemak/1BNemetlovagrend.html

http://www.eletestudomany.hu/content/aktualis_20090821_barokk_kori_magyar_fogolyszabaditok___rabkivalto_szerzetesek

Korai magyar történeti lexikon (9 – 14. század). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994.

Magyar katolikus lexikon

Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. II. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984.

Zombori István: Lovagok és lovagrendek. Kozmosz könyvek, Budapest, 1988.

 

 

Írta: Topor István