II. Szent Ágoston követői
A szerzetesség egy másik ága jött létre azokból a szerzetesi közösségekből, akik nem Szent Benedek reguláját tették magukévá, hanem Szent Ágostonnak, az algériai Hippó püspökének – egy női szerzetesi közösség számára – írt szabályzatát követték. Ágoston pappá szentelését követően Hippóban olyan papi közösséget állított föl, amelynek tagjai lemondtak saját tulajdonukról és életüket közösen élték. Ennek a közösségi életnek a középpontjába az evangéliumi eszme megvalósítása és terjesztése állt. Vagyis a közösségi életet összekapcsolták a lelkipásztori tevékenységgel.
Szent Ágoston kezdeményezése követőkre talált, ám a bencés szerzetesség egyeduralkodóvá válása miatt lassan bontakozott ki. Az első püspök, aki Szent Ágoston szellemében szabályozta papjai életét a VIII. században élt Szent Chrodegang metzi püspök volt. De az ő papjai nem szerzetesek, hanem világi papok voltak és működésük a kanonoki intézmény meghonosodásához vezettek. Megteremtette papjai számára az ima-, asztal- és házközösséget. E világi káptalanok egy része a XI. században szerzetességbe hajlott át. A már korábban említett női rend számára készült ágostoni szabályzat szerint szervezték életüket, szerzetesi fogadalmat is tettek. Így jött létre az Ágoston-rendű vagy karinges kanonokok, a szabályozott kánoni életet élő papok rendje. A tagok különböző kongregációkba tömörültek. A középkorban több mint 16 különböző rend keletkezett belőlük.
A. Ágoston-rendű kanonokok
1. Kisebb kongregációk
Magyarországon az ágostonos kanonokoknak négy rendje vert gyökeret: a karinges kanonokok (superpelliciati), a stefaniták, a Szent Sír-kanonokrend és az antoniták rendje.
a) A karinges kanonokok (superpelliciati) rendje
Magyarországon ez volt a legelterjedtebb ágostonos rend. 1275 és 1342 között a következő kolostoraikról vannak írásos forrásaink: a Dunántúlon Baranyában Keresztúr, Ürög, Munkád, Siklós és Szentgyörgy, Tolnában Től és Apar, Somogyban Lulla és Bőn, Zaránd megyében Dénesmonostora, Vas megyében Pápóc, a Bács megyei Derzs, a Kőrös vármegyei Vaska (ma Horvátország), és az Arad vármegyei Solymos.
b) A stefaniták rendje
II. Géza királyunk 1150 körül, a második keresztes hadjárat csapatainak Magyarországon történt átvonulása után alapított rendet a johannita és templomos lovagrendek mintájára. A rend döntően magyarokból állt, de külföldi tagjai is voltak. A Szent István keresztesei nevet viselő önálló magyar ispotályos rend Szent Ágoston reguláját követte, és az Esztergom melletti Szentkirály falu mellett, valószínű, hogy István palotájának és halálának helyén zarándokok számára ispotályt építtetett a Boldogságos Szűz és Szent István király tiszteletére. Az ágostonos kanonokok szervezetét 1171-ben Manfréd bíboros, pápai követ adta az ispotályos rend tagjainak, amelyet III. Sándor pápa megerősített és az ispotály ellátását adta nekik feladatul. 1181-ben III. Béla király megerősítette az alapítást, és ellátta őket birtokokkal és jövedelmekkel. 1187-ben III. Orbán pápa jóváhagyta a stefanita rendet és kiváltságokkal látta el. A szentkirályi monostor 1223-tól rendszeres hiteleshelyként is működött. Közvetlenül a Szentszék irányítása alá tartozott. Rendházat működtettek 1187-ig Jeruzsálemben, majd 1291-ig Akkonban. Magyarországon a szentkirályi monostor mellett 1300 körül létrejött a budafelhévízi perjelség, amely szintén hiteleshely is volt, és vélhetően a XIV. században a visegrádi rendház.
A stefaniták aktív szerepet játszottak II. András 1217. évi keresztes hadjáratában. Politikai súlyukat mutatja az a tény is, hogy a beregi egyezmény (1233) megerősítésére a stefaniták esztergomi rendházában került sor.
A XV. század közepén kezdődött a rend hanyatlása. Az 1350-es évek tájékán elveszítették a hiteleshelyi oklevelek kiállításának jogát. Működésük a XV. század első feléig mutatható ki, az utolsó oklevél, amely említést tesz róluk 1439-ből való.
c) A Szent Sír-kanonokrend
A rendet a jeruzsálemi pátriárka, Arnulf hozta létre 1114-ben. Szoros kapcsolatuk volt a templomos lovagrenddel. Miután Jeruzsálem elesett, a rend Nyugat-Európába telepedett meg. Feladataik között szerepelt a keresztes hadjáratok propagálása, a szentföldi zarándoklatok támogatása és a betegek ápolása.
A rend a XII – XIII. század fordulóján telepedett meg hazánkban, valószínűleg a templomosok támogatásával. Elsősorban a Dráván túl, pl. Golgoncán (ma Glogovnica, Horvátország) és Thenő ( Tenje, Horvátország) és a felvidéki részen Landek (Lendak, Szlovákia) és Hunfalva (Huncovce, Szlovákia) létesítettek rendházakat.
Legnagyobb támogatójuk II. András volt, aki a johannita és templomos lovagrenddel megegyező kiváltságokban részesítette őket.
Magyar prépostságaik azonban nagyon hamar, már a XIII. század második felére elenyésztek, illetve nagy valószínűséggel a johanniták kezébe kerültek. VIII. Ince pápa 1489-ben egyesítette őket a johannitákkal, így önállóságuk megszűnt.
d) Az antoniták rendje
Az antoniták rendjét 1095-ben egy francia nemes, bizonyos Gaston nevű alapította, mert a fia meggyógyult a népnyelvben Szent Antal-tüzének nevezett betegségből, az orbáncból. A társaság tagjai 1218-ban szerzetesi fogadalmat tettek, és fő feladatuknak a betegek gyógyítását, különösképpen az orbánc gyógyítását tartották. Európa szerte 369 ispotályuk szolgálta ezt a nemes feladatot. Magyarországon először 1309-ben említik oklevelek pozsonyi kolostorukat. 1313-ban a Szepességben, Darócon Szent Erzsébet-kolostort birtokolja a rend. A kolostor alapítása azonban vélhetően korábbi, talán 1288 tájékára tehető.
2. A premontrei kanonokrend (Canonicus Ordo Praemonstratensis)
A premontrei rendet Szent Norbert magdeburgi érsek alapította. A császári rokonsággal is rendelkező – IV. Henrik német császárral állt rokonságban –, ám léha életet élő Norbertnek gazdag szülei vásároltak jól jövedelmező kanonoki állást. Nem sok gondot fordított azonban egyházi kötelességeire, mindaddig, amíg egy megrendítő élményben nem részesült. Történt egyszer, hogy a közelében villám csapott le. A halál közelsége annyira megrendítette, hogy szakított addigi életszemléletével. Pappá szenteltette magát, vagyonát szétosztotta a szegények között, majd mezítláb, vándorapostolként járta Franciaország falvait és városait. A legenda szerint Isten egy árnyas völgybe irányította, amelyet Norbert Isten közbe avatkozó tette miatt Pratum Monstratumnak, azaz „megmutatott rétnek”, franciául Prémontrénak nevezett el. Itt alapított 1221-ben tizenhárom társával Szent Ágoston regulája szerint élő szerzetesi közösséget. Ez volt az első rend, amely a szerzetesi élet mellett lelkipásztori feladatokat is vállalt. A premontrei szerzetesek ruhája fehér színű lett, miként a skapuláré és az öv is. A lelkipásztorkodás mellett ugyancsak fontosnak tartották a házi és a mezőgazdasági munkák végzését. Ezért megszervezték a laikus testvérek intézményét, amelyben a laikus testvérek a tanult papok irányításával végezték intenzív és eredménye mezőgazdasági munkájukat. A papok és laikus testvérek alkotta első rend mellett létrejött egy női ág is, a „másodrend”-nek nevezett női kanonokrend, de a premontreiek működésének hatékonyságát igazából a „harmadrend” biztosította, azaz az otthonukban, családjuk körében élők, akik a kolostorokkal bensőséges kapcsolatot ápoltak, részt vettek a templomi ájtatosságokon, és állapotukhoz képest a keresztény tökéletességre törekedtek.
A rend Magyarországra II. István uralkodásának végén érkezett. Ő alapította számukra a Szent István első vértanúról elnevezett apátságot Váradelőhegyen (Nagyváradon a vártól észak-keletre a Sebes-Körös jobb partján). Egy 1235-ben kelt jegyzék szerint ekkor hazánkban 20 férsi és 2 női premontrei monostor állt. II. Istvánt követően hat király alapított még premontréi monostort, amelyek közül a legfontosabbak a jászói, a túróci, amelynek prépostságát IV. Béla alapította 1251-ben és a leleszi. A jegyzék nem tartalmazza a Nyulak-szigete (Margit-sziget) és Bény monostorát, holott ezek már akkor biztosan fennálltak. A főúri alapítású prépostságok közül kiemelkedik Pok nembeli Móric alapítása, a mórichidai prépostság, amelyet azt követően alapított Móric, hogy a Sajó menti csatában megvédte a királyt, IV. Bélát. A csornai, a türjei és a zsámbéki prépostság, valamint a Gutkeled nemzettség által a mai Nyíradony és a szomszédos középkori Guth település között alapított monostor, amely a tatárjárás alatt elpusztult. Csorna, Jászó, Lelesz, Ság, Túróc és Türje még 1351 tán is kiterjedt hiteleshelyi munkát végeztek. Négy monostor esetében (Hatvan, Nyulak-szigete, Lelesz és Adony) kétségtelen adatok igazolják, hogy a prépostsági templomban plébániai, lelkipásztori munkát is végeztek.
A rend hanyatlása a XV. században indult meg, hogy aztán a török hódítás és a reformáció térnyerésének eredményeként a XVI. Századra meg is szűnt Magyarországon. A csornai és jászói prépostságot ugyan 1710-ben morvaországi premontreiek újjáélesztették, azonban II.
József mindkettőt feloszlatta. 1802-ben I. Ferenc ismét visszaállította őket, és birtokaikat is megerősítette, de feltételül szabta, hogy a lelkipásztorkodás mellett a gimnáziumi oktatásba is bekapcsolódnak. A csornai prépostság szerzetesei a szombathelyi és keszthelyi gimnáziumban tanítottak, a jászói tagjai pedig a kassai, rozsnyói és nagyváradi gimnáziumot tartották fenn. Trianont követően a jászói prépostság elveszítette gimnáziumait, ezért 1923 és 28 között Gödöllőre telepedtek.
1948-ban mindkét premontrei prépostság iskoláit államosították, és 1950-ben magát a rendet is felszámolták.
A rendszerváltást követően 1990-ben a csornai premontrei prépostság újra megkezdte működését, ezzel egyidejűleg pedig megkezdődött a gödöllői premontrei perjelség megszervezése is, amely Gödöllőn nyolcosztályos gimnáziumot nyitott.
B. Ágoston-rendi remeték
1. Szent Ágoston remetéi
1256-ban IV. Sándor pápa a nem Szent Benedek reguláját követő szerzetesi közösségeket „megregulázta” azzal, hogy Szent Ágoston szabályzatát fogadtatta el velük és szigorúan központosított rendbe tömörítette őket. Ezzel az intézkedésével egy új típusú rend született, amely tagjaitól szigorú életmódot és szegénységet követelt, ugyanakkor le kellett mondaniuk a pusztai életről és be kellett kapcsolódniuk a lelkipásztori munkába is. Ugyanakkor abban őrizték meg remete jellegüket, hogy bár tagjai kolostorban és közösségben éltek egymással csak a közös üdülés alkalmával és csak a társalgás számára kijelölt helyen beszélgethettek. A napi kétszeri étkezés alatt is szigorú csendnek kellett lennie. Az egyszerű cellákban élő szerzetesek egymás szobájába sem léphettek be. A heti bűnkáptalan alkalmával vallották meg szabályok ellen elkövetett vétségeiket, amiért a prior, a kolostor elöljárója büntetéseket szabott ki. A rend tagjai voltak a házkörüli munkát végző laikus testvérek is. A rendhez tartozó papok a lelkipásztorkodás mellett tudományos tevékenységet is végeztek, sokan tanítottak közülük egyetemeken.
Hazánkban a XIII. század végén jelentek meg az Ágoston-rendi remeték. Tudjuk azonban róluk, hogy eredetileg vilhelmiták voltak, azaz a XII. század közepén malavelle-i Szent Vilmos által alapított, Szent Benedek szigorúbb reguláját követő bencés szerzetesek voltak. Vancsa István esztergomi érsek rendeletére azonban Szent Ágoston regulájára tértek át. Az ágostonos remete-rend első magyarországi kolostorai a vilhelmita remeték rendházaiból alakultak ki, amelyek közül a legjelesebbek Nagysáron, Esztergomban, Pozsonyszentgyörgyön és Pápócon állt. A török hódítás következtében összes kolostoruk megsemmisült. Később három kolostort sikerült felállítaniuk, de II. József rendelete 1785-ben mindhármat felszámolta.
2. A szerviták (Ordo Servorum Beatae Mariae Virginis)
A rend alapítói gazdag firenzei kereskedők voltak, szám szerint heten: Bonfilius Monaldi, Giovanni di Bonagiunta, Benedetto dell’Antella, Bartolomeo degli Amidei, Ricovero di Ugoccione, Gherardius di Sostegno és Alessio Falconieri. Miután azt tapasztalták, hogy korukat az anyagiasság, pénzhajhászás, a szegénység iránti érzéketlenség jellemzi, egy városon kívüli házba vonulva magukra öltötték a bűnbánók durva ruháját. Hamarosan azonban a Monte Senarió nevű hegyre költöztek, ahol napjaik nagy részét elmélkedéssel és imádsággal töltötték. Az elmélyülés hozadékaként megérlelődött bennük a gondolat, hogy szerzetesrendet hoznak létre. Így született meg 1233-ban a Szűz Mária Szolgáinak Rendje, latinul Ordo Servorum Beatae Mariae Virginis. A nevük a servorum szó után lett szerviták. Miután 1304-ben a rendet megerősítették viharos gyorsasággal terjedt Európában, különösen Franciaországban. A hét alapítót a katolikus egyház 1888-ban szentté avatta.
Magyarországon csak jóval később, 1649-ben telepedtek le Lorettomban, a mai burgerlandi Lorettóban. Negyven évvel később Pesten és Egerben építettek kolostort. II. József 1787-ben a lorettomi kolostort megszüntette. Megmaradt viszont a pesti és egri kolostor, de ezt követően csak másfél száz esztendővel később tudtak újabb kolostort alapítani. 1928.ban Máriaremetén, a kegytemplom szolgálatára létesítettek kolostort, majd 1938-ban átvették az egykori trinitárius templomot a budai-hegyekben, Makkosmárián. Makón fiúinternátust létesítettek, és több plébánia vezetését is ellátták. 1950-ben ezt a rendet is feloszlatták.
A szervita rendi apácák magyarországi kongregációját 1922-ben Marchi Cyrill szervita szerzetes alapította. A Szűz Mária Szolgálóleányainak is nevezett kongregáció fő feladatának a Mária-kultusz ápolását és terjesztését jelölte meg, emellett főleg óvodai és elemi iskolai nevelőunkát végeztek.
A rendszerváltást követően a rend megkezdte sorainak rendezését, és tevékenységük újjáélesztését.
3. A pálosok ( Ordo Fratrum S. Pauli Primi Eremitae)
Az egyetlen magyar földön keletkezett szerzetesrend a Szent Pál Első Remete Testvéreinek Rendje 1225 körül keletkezett. A század elején a Mecsekben és a Pilis rengetegében számos remete élt. A mecseki remeték számára 1225 körül Bertalan pécsi püspök Patacs felett a Szent Jakab-hegyen klastromot emelt, birtokokat és szabályokat adott nekik. 1250 körül a Pilisben élő hat remetét Özséb esztergomi kanonok fogta össze. A hegy nyugati oldalában a Szent Kereszt tiszteletére emelték a keresztúri monostort. 1297-ben András egri püspök adott szabályokat az egyházmegyéjéhez tartozó remetéknek. 1308-ban a pápai követ, Gentilis bíboros közbenjárására sikerült a pápától megszerezni a rend jóváhagyását. A rend ekkor tette magáévá Szent Ágoston reguláját és ettől kezdve kezdték magukat Szent Pál első remetéről elnevezni.
1327-ben már mintegy 30 monostor volt a birtokukban. 1341-től az addigi szürke színű ruhát fehérre cserélték. A kezdetben lakott helyektől távol lévő kolostoraikban, valóságos remete életet élő szerzetesek a XIV. század közepétől a vegyes életmódra tértek át, azaz felhagytak a remete élettel és a szemlélődés és zsolozsmázás mellett a lelkipásztori és tudományos munkába is bekapcsolódtak. A kolostoralapítók között megtaláljuk Árpád-házi és Anjou királyainkat. Jó szívvel volt irántuk I. (Nagy) Lajos király, aki 1352 körül Márianosztrán alapított számukra kolostort. Az ő kérésére rendelte közvetlenül a Szentszék alá XI. Gergely pápa a rendet, és ő volt az is, aki 1381-ben Velencétől megszerezte Remete Szent Pál földi maradványait, és azt a szentlőrinci pálosoknak adományozta. A kor arisztokrata családjai (Druget, Lackfi, Bebek, Kanizsai, Kont stb.) is kivették részüket az alapításból, de támogatóik közé elsősorban kis- és közép nemesek tartoztak. Feltűnő, hogy a XIII. és XIV. században alapított kolostorok védőszentjei között – eltekintve a legnépszerűbb védőszenttől, Szűz Máriától – igen erős a lovagszentek kultusza. Hat kolostor Szent László király, három Szent Mihály arkangyal tiszteletére volt szentelve. Érdekes ugyanakkor, hogy egyetlen Szent István király tiszteletére szentelt pálos kolostorral sem találkozunk.
A rend külföldön is terjeszkedett. 1382-ben a lengyel származású korábbi nádor Opuliai László alapított Lengyelországban, Częstochowa felett a Jasna Górán monostort alapított a pálosoknak, de Szlavóniában, a tengerparti Horvátországban és Isztriában is létesültek monostoraik. 1493-ban pedig a kolostorokba tömörült portugáliai remeték kérték felvételüket a rendbe.
A rend hanyatlásának kezdetét a vegyes életmódra való átállás következtében elterjedő fegyelemlazulás jelentette. A sok kiváltság és adomány a korábbi egyszerű életmódott megváltoztatta, a fényűzés soraikban is megjelent. A legnagyobb csapást azonban a török hódítás okozta. A török kolostoraik zömét elpusztította, a szerzeteseket földönfutókká tették. Ugyanakkor a reformáció térhódításának következtében a protestánsok is kivették részüket a kolostorpusztításból: a sátoraljaújhelyi és terebesi pálos kolostort Perényi Gábor országbíró, a reformáció elkötelezett híve romboltatta le.
Pázmány Péter a fegyelem lazulása és az utánpótlás hiánya miatt 1632-ben a rend eltörlését javasolta a Szentszéknek. A belső reformok révén sikerült a rendnek megújulnia és a szigorú vizsgálat ellenére a feloszlatást elkerülnie. Újabb fellendülés következett a rend életében. Ezt bizonyítja számos régi kolostoruk helyreállítása, illetve újak alapítása. A jelentősebb újalapítású kolostoraik pl. a pápai (1628), a nagyszombati (1635), a késmárki (1670), a szakolcai (1672), a pesti (1688) és a pécsi (1698). A megújult rend szerzetesei ismét bekapcsolódtak a lelkipásztorkodásba, magas szinten művelték a teológiai tudományokat és híres iskolákat tartottak fenn, pl. az 1638-ban alapított pápai iskolát (a mai Türr István Gimnázium). A magyar irodalomnak is számos kiemelkedő alkotót adott a rend. Így pálos rendi szerzetes volt a Zala megyei jobbágyszármazék, Virág Benedek, „a magyar irodalom szent embere”. A mindössze huszonnyolc évet megélt költő, Ányos Pál, aki Kalapos király című verses röpiratával II. József gúnynevét megalkotja. Verseghy Ferenc költő a rokokó első magyar követője, Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszának és a Marseillaise-nek első magyar fordítója. A Martinovics-perben ő is a vádlottak padjára került. Első fokon halálra ítélték, majd bizonytalan idejű börtönbüntetésre változtatták az ítéletet. Csaknem tíz évet töltött Kufstein, Graz és Brünn börtöncelláiban. Úttörő szerepe volt a rendnek az iskolai színjátszás megteremtésében. A XVIII. század második felében sátoraljaújhelyi és pápai pálos gimnáziumokban komoly hagyománya volt a diákszínjátszásnak. A pápai és a sátoraljaújhelyi darabokat egy kötetbe Táncz Menyhért másolta le (Actiones Scholasticae Gymnasiorum Papensis et Ujheliensis), amelynek szerzői Billisics Márton és Szabadhegyi Mihály retorika tanárok voltak. 1765-ben Sátoraljaújhelyen Borss Dániel professzorsága alatt adták elő a Kocsonya Mihály házassága című iskolai bohózatot. A Kocsonya Mihály házassága a kisnemesi műveletlenséget állította pellengérre, örökölve a kor jellegzetes vénlánycsúfolóinak tárgyát és hangvételét.
A rend helyzete Mária Terézia uralkodása alatt kezdett romlani, ugyanis az uralkodó többször is beavatkozott a rend belső életébe. Sorsuk akkor pecsételődött meg, amikor 1786-ban II. József a pálosok minden magyarországi és ausztriai kolostorát felszámolta. Csak a lengyel rendtartomány maradt meg.
A pálos szerzetességet lengyel segítséggel sikerült újjáéleszteni. Zichy Gyula kalocsai érsek segítségével megépítették számukra a Gellért-hegyi Sziklakápolnát. 1934-ben vették birtokukba a pálosok, akiknek első elöljárója Zembruski Mihály magyarul is tudó lengyel tudós szerzetes lett. 1944-ig több létesítményt alapítottak, így Pécsett kolostort, Pálosszentkúton (ma Petőfiszállás) kegyhelyet. 1944-ben Soltvadkerten, majd a mecseki Szent Jakab-hegyen kezdték meg működésüket.
A rendet 1950-ben feloszlatták, majd a következő évben minden papját letartóztatták. Vezér Ferenc perjelt koholt vádak alapján 1951. június 28-án halálra ítélték. A pálos szerzetest szovjet katonák megölésével vádolták. 1944 decemberében Soltvadkerten az óvóhelyre menekülő nők védelmében egy fegyverrel hadonászó katonával kelt birokra, miközben a szovjet katona fegyvere véletlenül elsült, és annak halálát okozta. A kötél általi kivégzést augusztus 3-án hajtották végre. A többieket négytől tíz évig terjedő szabadságvesztésre ítélték.
A rendszerváltás évében, 1989-ben a még életben lévő rendtagok – ismét lengyel segítséggel – Pécsett megkezdték rendi életük újjászervezését. Ugyanebben az évben. Augusztus 27-én a Szent Gellért-sziklatemplomot és kolostort újra megnyitották. A Sikota Győző tervei szerint készült új gránitoltárt a pápai nuncius áldotta meg az. A bejáratot elzáró vastag betonfalat 1992-ben lebontották, ám egy darabját a templom bejáratának jobb oldalán helyezték el emlékeztetőül a kommunista diktatúra alatti interregnumra. A templom külső termét 1992. június 6-án Gyulay Endre püspök szentelte fel újra.
1994-ben P. Jan Nalaskowski rendfőnök vezetése alatt 38 kolostorban 403 rendtag élt, akik között 226 pap volt. Pálos kolostorok találhatók jelenleg Lengyelország, Olaszország, USA, Horvátország, Németország, Svájc, Szlovákia, Litvánia, Ukrajna, Ausztrália és Dél-Afrika területén, valamint Magyarországon. 1996-ban Pécsett 4 felszentelt pap, 7 novícius, Budapest-Sziklakolostorban 3 felszentelt pap, Márianosztrán 3 felszentelt pap, Petőfiszállás-
Szentkúton 2 felszentelt pap és 1 segítőtestvér, valamint egyházmegyei plébánián 2 felszentelt pap működött.
Felhasznált irodalom:
Fügedi Erik: Kolduló rendek és városfejlődés Magyarországon. In.: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1981. 57 – 88.
Gecse Gusztáv: A szerzetesség története. Seneca Kiadó, 1995.
Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka. Trezor Kiadó, Budapest, 1992. 115 – 125.
Korai magyar történeti lexikon (9 – 14. század). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994.
Magyar katolikus lexikon
Török József – Legeza László – Szacsvay Péter: Pálosok. https://www.palosrend.hu/
Udvarhelyi Olivér: A pálosok és a magyar iskolaügy. https://www.palosrend.eoldal.hu/cikkek/nyitooldal/palos-es-iskolak.html
Írta: Topor István