A művelődés általános helyzete a korszak folyamán
Az állami kultúrpolitika liberális elveken nyugodott, a hatalom beavatkozása közvetett úton érvényesült, de bizonyos eszmények és értékvilág (nacionalizmus, historizmus) a hatalom részéről érezhetően nagyobb támogatást élvezett. Bár a kormányzat valóban sokat tett a művelődés befolyásolásáért, feltételeinek alakításáért, de ennek során döntően a társadalmi változások által kikövetelt irányhoz igazodott, másrészt számos jelenség politikai hatalomtól függetlenül, annak szándékaival párhuzamosan jelentkezett. Ezek a tényezők a kultúra tartalmának gyökeres átalakulását eredményezték.
A magyar oktatáspolitikára nagy kihívás várt. A kiegyezés körül a férfiak kb. 40, a leányok 25%-a tudott csak írni-olvasni, hiányzott az alap-és középfokú szakképzés. Az ország egyetlen egyeteme nem tudott elégséges helyet adni a felsőfokú képzésnek és a tudományos műhelyeknek.
A korszakban kiépült és szépen fejlődött az oktatás intézményrendszere, növekedett az ágazat dolgozóinak száma és felkészültsége. A szórványtelepülések elzárt lakosait kivéve elérhetővé vált a gyermekek elemi iskoláztatása, amely a korszak végére ingyenes lett. A századelőre már a lakosság majdnem héttizede tudott olvasni. Szélesedett a középfokú oktatás bázisa. Lassan a kultúra majdnem minden nagyobb területe számára megszerveződött az akadémiai-egyetemi oktatás: az egyetemek száma négy lett, európai rangú intézménnyé vált a Műegyetem, a hetvenes években megalakult a Zeneakadémia, a századelőn pedig a képzőművészeti akadémia.
Természetesen voltak hiányosságok is. Az iskolák jelentős részében egy tanító oktatott több osztályt, sok helyen gyenge volt a felszereltség, s a gyerekek egy része télen az időjárás, dologidőben a munkaerő-szükséglet miatt szakaszosan járt iskolába. Az elemi iskolai tanulók jelentős része csak négyet végzett el a hat osztályból.
Az állami politika elsősorban az oktatási rendszer, a közlekedés és a posta kiépítésével segítette a művelődés korszerűsödését. A legfőbb eredmény a társadalom tömeges alfabetizációja, ami megváltoztatta a kommunikáció egész rendszerét. Az írás-olvasás a személyes érintkezés mellé lépett: az újságolvasás a parasztság széles rétegeiben is az információszerzés útja lett, a magánviszonyok ápolásában a levelezés lett a listavezető. A távíró meggyorsította az információk terjedését, a közlekedés forradalma a személyes tapasztalatok szerzésére adott minden korábbinál szélesebb lehetőséget. A kommunikáció felgyorsulása és térbeli terjedése új igényeket is kialakított, nagy szerepe volt a kivándorlás és az urbanizációs robbanásban.
Az állam nagyobb szerepvállalásával felzárkózott a kultúra hagyományos alakítói mellé. Az egyháznak nagy befolyása maradt ugyan az oktatásban, az iskolarendszer mégis egyre inkább világi jelleggel működött. Az iskolák felekezeti jellegének az elemi oktatásban korlátozott jelentősége volt, az egyetemeken pedig a befolyás a teológiára vagy az egyes tanáregyéniségek személyes szerepére redukálódott. A királyi udvar és az arisztokrata mecenatúra visszaszorult a művelődés támogatásában. A kultúra egésze viszont tágabb körben hatott a korábbinál. Anyagi alapjainak megteremtésében szerepet kaptak civil szerveződések, de egyes ágazatokban a mecenatúrát egyenesen a piaci formák váltották le: míg a reformkorban hazafiasságból vették a színházjegyet az amúgy kevés látogatót vonzó színházba, a századfordulón már a közönség tartja el a színházat, s a népszínmű és az operett tömegekkel tölti meg a teátrumok sokasodó épületeit. A kultúra finanszírozásának változásával előrehaladt a piacról élő művészek és értelmiség létrejötte. A kultúra jól fizető gazdasági ágazattá vált, amelybe a haszon reményében érdemes volt szakértelmet fektetni.
A kulturális életnek a korra jellemző sajátossága Budapest szerepének megnövekedése. A főváros már a reformkorban a művelődés központja volt, a század második felében ez tovább erősödött. A századfordulón ez már egyoldalúságot okozott, s a regionális centrumok elsorvadásával fenyegetett.
A kultúra tagoltsága
A nem magyar népek kultúrája a korszak folyamán szakadt ki végleg a hazai kultúrából, és kapcsolódott be határon túli testvéreik kultúrájának szövetébe.
A polgárosodás és a piaci viszonyok uralomra jutása átalakította az életmódot és az ízlést, ami a műveltség szerepének megváltozását is magával hozta. A művészet áruvá válása, fogyasztóinak kibővülése és tömegesedése következményeként a kulturális életben új törésvonalak keletkeztek.
A népi kultúra archaikus formája a nyelvi és kulturális peremvidékeken zárványszerűen élt tovább még néhány évtizedig, míg a modernizáció által érintett paraszti tömegek körében az új stílus kiteljesedésének időszaka következett. A századfordulóra ennek is vége lett, ezt mutatta a népszokások, népviselet elhagyása, kiüresedése vagy éppen azok egyes felületi elemeinek mértéktelen túlburjánzásával. Utóbbi folyamat összekapcsolódik a paraszti világ válságával (cifra nyomorúság), illetve a népi kultúra piaci áruvá válásával: Kalotaszeg, Kalocsa vagy a matyó díszítőművészet túlfejlődése összefügg a népi kultúra iránti új keletű érdeklődéssel. Az ízléstelen népieskedéssel szemben a népi kultúra értékeinek felhasználása a közkultúra gazdagítására valós értékeket is hozott, amelyet a képzőművészet, az építészet vagy a zene használt fel. Ez volt folklórizmus.
A modernizáció és az urbanizációs folyamatok nyomán a kultúrában létrejött a városi tömegkultúra. A modern városi társadalom szintjein is kialakult a kultúra különböző fogyasztói rétegződése, amely leginkább az irodalom, a zenei élet és a színház közönségénél szembetűnő. A századelőn az európai jellegű színházat, az operát, a hangversenyt, a kiállítást a művelt középosztály látogatta, ők olvasták a rangos szépirodalom alkotásait. A polgárság töltötte meg az operett-és népszínmű-előadások nézőterét, s tette gazdaggá a könnyű lektűrök íróit és kiadóit. Az alacsonyabb műveltségű városlakó zenés-műsoros mulatóba, kabaréba, orfeumba járt, kedvenc olvasmányai az élclapok voltak. A városi szegénység a cirkuszban, az Angolparkban és a krajcáros ponyvaregényekben találta meg az olcsó szórakozást.
Az oktatás
Az állami tanügyi igazgatást szabadelvűség jellemezte. Felekezetek, társadalmi szervezetek, magánszemélyek hozhattak létre iskolát, amelynek tanrendjét, nyelvét, tankönyvét maguk határozhatták meg, és a tanszemélyzet kiválasztását is ők végezték. Az oktatás tartalmával és a tanerők képzettségével szemben viszont az állam igyekezett egységes követelményeket szabni, s azok betartásán a liberális szellemű állami szakmai felügyelet őrködött.
Az elemi népoktatást az 1868/38. tc.-kel rendezték. A törvény az egyházak kezén hagyta a községi iskolákat, viszont gondoskodott arról, hogy a gyerekeknek ne kelljen messzire menniük iskolába. Ahol felekezeti iskola nem volt, s legalább 30 iskoláskorú gyermek élt, előírta községi iskola létesítését, s az állam maga is állított fel elemi iskolákat. A korszakban az állami és községi népiskolák száma növekedett, a kilencvenes években még az iskolák tizedét, 1913-ban már 30%-át tették ki. Lehetővé vált a felekezeti iskolák községi kézbevétele is, amelyre a századforduló után kertült sor néhány helyen, például Budapesten.
Az elemi iskolák célja az volt, hogy hatéves kortól négy-hat éven át kötelező jelleggel nevelje, elemi ismeretekre oktassa, és ezzel az analfabetizmust felszámolja. A következőket tanulták itt: írás-olvasás, számolás, hit-és erkölcstan, éneklés és testgyakorlás, természetrajz, történelem, földrajz és gyakorlati ismeretek.
Az oktatás anyanyelven folyt, az iskoláknak mintegy fele volt magyar, több mint harmada nemzetiségi, a többi vegyes tannyelvű. A magyar államnyelvet a nemzetiségi iskolákban még tantárgyként is csak 1879-ben írta elő a törvény. Az intézkedés sikere érdekében magyar nyelvű képesítő vizsgát írtak elő a tanítóképzőkben. Ennek köszönhetően nőtt a magyarul tudó nem magyar anyanyelvűek száma az összlakosságon belül. A századforduló után született meg a Lex Apponyi (1907, 1908), amely kötelezővé tette a magyar tannyelvet, ha a magyar tanulók aránya az 50%-ot meghaladta, a nem magyar iskolában a magyar tannyelvet is be kellett vezetni 20%-os tanulói arány esetén. A népoktatás teljesen ingyenes lett, emellett a tanítói fizetéseket megemelték.
Javult az iskolaellátottság is, 1868 után az iskolaalapításoknak köszönhetően sokak számára lehetővé tették a tanulást. Az 1870körüli mintegy 14 ezer iskola a tankötelesek 60%-át tudta befogadni, a századfordulóra az intézmények száma 16 ezer fölé emelkedett. 1881 óta csak a tanítóképzőkben szerzett oklevéllel lehetett oktatni, a képzetlen tanítók a század végére még a tanyasi iskolákból is kiszorultak. Az eredmény érzékelhető: 1870-ben még a kisgyermekek 48%-a járt iskolába, 1910-ben ez már 86%, erre az évre a népesség 68%-a tudott olvasni és írni. Az iskolák kétharmadában egyetlen tanító foglalkozott egyetlen teremben a különböző korú gyermekekkel.
Bár a törvény 6-12 éves korig írta elő az iskolába járást, a valóságban az elemi iskola csak 4 osztályossá fejlődött, amelyet így a 6-10 éves gyerekek látogattak. Ezután sokan szakmát tanultak. A korszak szakképzéséről már szóltunk előző tanulmányunkban, itt most az általános képzésekről lesz szó.
A középfokú általános oktatásban a diákok a hatosztályosra tervezett polgári iskolákban, a nyolcosztályos gimnáziumokban, a hat-, majd nyolcosztályos reáliskolákban tanulhattak tovább. Ezek lényegében sokban hasonló képzést nyújtottak.
A századfordulón a polgári iskolák örvendtek a legnagyobb népszerűségnek. A megélhetésüket utóbb polgári tevékenységekből szerzőknek adtak középfokú ismereteket, de az érettségivel jelzett teljes körű, az egyetemi tanulmányokat is lehetővé tevő középfokú végzettséget nem. Mivel alacsonyabb tisztviselői állásokra is képesítettek, módot adtak a kispolgárság és a parasztság gyermekeinek, hogy kilépjenek a kétkezi munkások közül és az állami alkalmazottak biztosított helyzetébe jussanak. A hatéves polgári első négy évének tananyaga csak a latin nyelv hiányában nyújtott kevesebbet mint a reálgimnáziumé, s különbözeti vizsgával át is lehetett lépni belőle a gimnáziumba. Az oktatás során, főleg az 5-6. évben inkább az ismeretek gyakorlati alkalmazhatóságára készítette fel a diákokat. Az első négy osztály elvégzése biztosította a továbblépést a gimnáziumokba és a felső kereskedelmi iskolába, valamint a tanítóképzőkbe.
A középfokú oktatás minta-és mértékadó intézményei a gimnáziumok voltak. Itt szerezték meg a középosztály tagjai a társadalmi helyzetüket biztosító érettségit, s akit otthon nem neveltek meg eléggé, itt kapta meg a polgári viselkedés magatartásmintáit is. Nagy szerepet játszottak a középosztály magyar nemzeti jellegének kialakításában, amit a nemzetismereti tárgyak oktatása is erősített.
1878-ban Trefort Ágoston kultuszminiszter kezdeményezésére az önkényuralomtól örökölt hatosztályos reáliskolából nyolcosztályos reálgimnáziumot alakítottak, amelyek immár érettségi bizonyítványt is adtak. 1883-ban a rangemelést a törvény is elismerte, kimondva, hogy a humán jellegű gimnáziummal együtt a felsőfokú képzés előkészítése a feladata. A humán végzettséggel minden egyetemre be lehetett jutni, a reál csak a Műegyetemre, a természettudományi szakokra, valamint a gazdasági és műszaki főiskolákra biztosította a bekerülést. Természetesen különbözeti vizsgával a reálos diák is tanulhatott tovább bölcsész vagy jogász szakokon.
A két iskolatípus tananyaga a századfordulón közeledett egymáshoz. Alsó négy osztályuk egységes volt, a felsőbb évfolyamokon a reálgimnáziumokban nagyobb súlyt fektettek a modern nyelvek, a természettudományos és praktikus ismeretek oktatására, míg a humán gimnáziumok tanulói a latin és a görög nyelv szépségeiben merültek el jobban. 1887-től a reáliskolában is tanulhattak latint, míg három évvel később a humán gimnáziumokban eltörölték a görögtanítás kötelező jellegét. A századfordulón a közeledés érdekében tovább oldották a humán tárgyak súlyát a tantervben.
Az ismeretek tantárgyakba rendezett oktatásával a gimnáziumok az általános műveltség elemeinek elsajátíttatása, a tanagyag átadása mellett segítettek segítettek a tanulóiknak a módszeres gondolkodás kialakulásában. A humán tárgyak oktatása kiemelt szerepet kapott. Kiemelt szerep jutott memoriter módszerének. A magolás ugyan terhelte az emlékezetet, viszont felkészítette azt a munka közben fontos ismeretek folyamatos elsajátítására, készségszintű használatára, kész nyelvi megoldásokat adott, másrészt munkafegyelemre, megbízhatóságra szoktatott. Az átadott esztétikai értékrend is humanista és klasszikus hagyományokra vezethető vissza: az antik, reneszánsz és klasszicista harmóniakultusz, a rend és az eszményi szépség a hazai polgári műveltségeszmény fontos elemei lettek. Ez a világkép alkalmas volt az ezen dolgozó értelmiség munkájának hatékony ösztönzésére.
Mivel már a pesti Tudományegyetem túlzsúfolt volt, az 1872/19-es tc. Kolozsvárt új tudományegyetemet alapított, bölcsészeti, jogi, orvosi és természettudományi fakultással. 1912-ben Debrecenben és Pozsonyban alapítottak újabb tudományegyetemeket.
Az egyetem egyre jobban levetkőzte középkorias szerkezetét. Jelentősen csökkent a teológia súlya, Kolozsvárott és Pozsonyban meg sem szervezték, Debrecenben pedig református teológiai kart alapítottak. A hittudomány művelésében nagy szerepe volt a pesti egyetemnek, de a lelkészképzés már az országos főiskolákon folytatódott.
Tudományegyetemek olyan képzést nyújtottak, amelyben a szűkebb szakismeretek az adott terület szélesebb tudományos ismereteivel, módszertanával együttesen kerültek bemutatásra. Olyan tudósok kerültek ki falaik közül, akik az ismeretek gyakorlati alkalmazása mellett azok továbbgondolására, elméleti kutatásokra is képesek. A bölcsészkarokon a tanszabadság elve érvényesült. A professzorok tetszésük szerint választották előadásaik tárgyát, azzal a kikötéssel, hogy azoknak átfogó jellegűeknek kellett lenniük, a diákság pedig érdeklődésének megfelelően választott tanárok és előadások között.
A pesti bölcsészkar a hetvenes években számos új tanszékkel, természettudományi intézettel, laboratóriummal gyarapodott. Differenciálódtak a régebben önállósult bölcsészettudományok is: ennek megfelelően több részre választották történettudományi, nyelvészet-irodalomtudományi és filozófiai tanszékeket. A kart 1911-ben teljes egészében a Múzeum körúti épületben helyezték el.
A tanárképzés a bölcsészkar feladata lett, ennek érdekében a színvonalas képzés biztosítására szervezték meg a Tanárképző Intézetet és 1895-ben az Eötvös József Collegiumot. Utóbbi feladata volt, hogy rendszeres képzéssel elsőrangú középiskolai tanárokat bocsásson ki a gimnáziumokban oktatott minden területen. Ugyanakkor az elitképzést is szolgálta: az itt végzettek jelentős része a tanári pálya helyett kiemelkedő tudósként építette karrierjét.
Az orvosi és a jogi karon is szaporodott a szakterületekhez igazodó tanszékek száma. Az orvosi karon a gyógyszerészet kivételével megszűnt az alacsonyabb szintű képzés, csak orvosdoktorok kaphattak oklevelet. Az orvosi kar új épületet kapott az Üllői úton, ahol az elméleti és gyakorlati képzésének egyaránt nagyobb helye nyílt. Az egyetem fő feladata a gyakorló orvosok kinevelése és az orvostudomány művelése volt. Az egyetemek jogi karain jöttek létre a jogtudomány új eredményei.
A gazdasági élet igényeit számos régi intézmény átalakítása, illetve újak alakítása szolgálta. A selmeci bányászati akadémián bevezették a magyar tannyelvet. A magyaróvári mezőgazdasági főiskolát állami kézbe vették, majd akadémiai rangra emelték. A gazdasági képzésből hiányzott a korszakban az egyetemi oktatás. A gazdasági szakemberigényt a századfordulón alapított kereskedelmi akadémiák pótolták. 1899-ben főiskolai rangra emelték a pesti állatorvosi tanintézetet. 1872-ben a Ludovika Akadémia megnyitásával megvalósult a katonai tisztképzés is. Megvalósult a művészeti képzés is. 1875-ben nyílt meg az Országos Zeneakadémia Liszt és Erkel vezetésével. 1888-ban összekapcsolták a színészeti tanodával, amely akadémiai rangra emelte a színművészet oktatását. A Mintarajziskola és a Rajztanárképző csak festészeti mesteriskola alapításával válhatott Benczúr Gyula vezetésével főiskolává.
Szépirodalom
A hivatalos irodalomtudományt Gyulai Pál és köre képviselte a korszakban. Ők a népnemzeti irodalmat részesítették legnagyobb elismerésben. Petőfit és Aranyt emelték példaképpé. Arany kései lírájában ismét jelentős értékeket hozott létre. Az 1877-es Őszikék-ciklusban olyan remekművek szerepeltek, mint a Mindvégig című önmegszólító vers és két többszólamú ballada, a Tengeri-hántás és a Vörös Rébék. Ennek ellenére Gyulaiék inkább a komoly, nyugodt epikust méltatták benne. Petőfit pedig népies vonásai miatt emelték ki leginkább. A népnemzeti hagyomány a századfordulóra inkább népies epigonok, Pósa Lajos és Szabolcska Mihály sekélyes költészetében élt csak tovább.
Személyében hidat képezett a forradalom előtt kialakult irányzatokhoz Vajda János. Ő a hetvenes években lett az Arany János utáni időszak legszámottevőbb magyar lírikusa. Szenvedélyes hangnemében ugyan mindvégig ott kísért a romantikus énkultusz, de már a pozitivzmus híveinek és tagadóinak kérdéseivel: determinizmussal, vitalizmussal, mechanikus materializmussal és az anyag örök körforgásának tételével is viaskodott. Egy budai cseh borbély lánya iránt érzett reménytelen szerelmét az évek során a kielégítetlenségnek, a lét beteljesületlenségének jelképévé emelte. E témakörben a legismertebb verse a Húsz év múlva (1876).
A nemzeti romantika leghatásosabban és nagy népszerűséggel Jókai Mór regényeiben jelent meg. Jókai zseniális mesélő volt és ügyesen szerkesztett cselekményeivel nagy olvasóközönséget szerzett magának Magyarország határain túl is. Hihetetlenül termékeny szerző volt, haláláig 202 könyve jelent meg. Írásainak minősége ugyan hanyatlott 1875 után, amikor Tisza uralmon levő Szabadelvű Pártjának képviselőjeként bekapcsolódott a politikai életbe. Akkor azonban már a nemzet kiemelkedő alakja és a magyar regényírás atyja volt. A korszakban legjelentősebb műve az Arany ember, amelyben a modern városi ember álmát mutatja be, aki vissza akar térni az egyszerű élethez.
A korszak társadalmi problémái is szerepet kaptak az irodalomban. Tömörkény István a paraszti világ felé fordult a modernizáció negatív hatásai elől, amivel a paraszti tárgyú szociográfia előfutára lett. Sokan ábrázolták a nemesi világ hanyatlását (Tolnai Lajos, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula), az egyház befolyását (Papp Dániel) és a külvárosok világát (Bródy Sándor).
A prózairodalom legnagyobb teljesítménye a századfordulón Mikszáth Kálmán nevéhez fűződik, aki egykorú sikerét jelentős részben kiadójának, újságírói teljesítményének és az aktuális problémákra érzékenyen és kritikusan reagáló politikai indíttatású írásainak köszönhette. Mikszáth a nyolcvanas években szerzett országos hírnevet. A szóbeliséget utánzó előadásmódja már a Tót atyafiak (1881) négy történetében megtalálható, de a tömörítés, a balladaszerű elhallgatás A jó palócok (1882) rövidebb történeteiben vált művészetének jellemző meghatározójává. Munkássága általában véve tükrözte a korszak kétarcúságát. Mulatságos anekdotákat mesélt az elszegényedett köznemes dzsentrikről, akik a látszat világában éltek. Sikeres műveket alkotott, ha az anekdota vége egybeesett a történet befejezésével, erre jó példa A gavallérok (1897) című kisregény. Széteső regény jött létre, ha egyik anekdotához másikat fűzött, mint A Noszty fiú esete Tóth Marival (1908) írásakor. Szemléletét a haladással szemben érzett bizalmatlanság határozta meg: a Beszterce ostroma (1895) hőse Don Quijotéhoz hasonlóan a lovagkorban él, de erkölcsileg magasabb rendű a körülötte zajló életre jellemző kicsinyes számításhoz képest, A fekete város (1908-1910) főszereplője pedig önkényessége ellenére érzelem gazdag, belső ellentmondásokkal telített személyiség, ellentétben a lőcsei polgárok színtelen puritanizmusával.
A századelő művészeti forradalmának előfutára az 1890-ben induló, Kiss József által szerkesztett A Hét című folyóirat. A lap írói az idejétmúlt népnemzeti irányzat leváltását, az európai példákhoz való felzárkózást akarták elérni, követendő mintának a realizmust és a naturalizmust tekintették, de a szimbolizmus és a szecesszió is hatott rájuk. A folyóirat fő feladatául a polgári ízlés nevelését, a polgári életforma megjelenítését, a szabadság kiterjesztését, a társadalmi igazságtalanságok ábrázolását tűzte ki. A központi téma az ország elmaradottsága lett. A téma újdonsága mellett a módszerekben is az újdonságra törekedtek (gyors ritmusú próza a szokásos folytatásos regényfolyam helyére, kísérletek a szabadverssel). A folyóirat körül csoportosult Ambrus Zoltán és Heltai Jenő.
A századfordulón a régi magyar irodalmi hagyomány követői közül történelmi regényeivel Gárdonyi Géza emelkedik ki, aki egyszerre képviseli a historizmus és a népiesség színvonalasabb változatát, de újabb irányokat is. Regényei tele vannak félig megértett bölcseleti eszmékkel, amelyek szervetlenül kapcsolódnak a történethez. Legismertebb műve, az Egri csillagok (1901) kivétel, mert nincsenek benne moralizáló fejtegetések.
Az irodalmi reakciót Herczeg Ferenc és az általa szerkesztett Új idők képviselte. Korai gyűjteményeivel a nemesi gondolkozásmód fanyar bírálójának, a maga korlátait jól ismerő, kitűnő formaérzékű, kevéssel atmoszférát teremtő kismesternek mutatkozott. Nagyszabású történelmi regény írására is vállalkozott, s jellemalkotásának felszínessége együtt járt azzal, hogy egyre nagyobb megértést tanúsított a dzsentri életszemlélete iránt.
A századelő irodalmi forradalma több helyről indult ki. Négyesy László stilisztikai szemináriumainak résztvevő közül egy csoport tudatosan készült a magyar költészet megújítására. Valóságos irodalmi forradalmat eredményezett a Nyugat megjelenése 1908-ban. Az Ignotus (Veigelsberg Hugó) és Osvát Ernő szerkesztette folyóirat adott otthont az új irodalmi irányzatoknak, s járult hozzá a magyar irodalmi élet korszerűsödéséhez. A Nyugat alkotói között találjuk a korszak legnevesebb íróit, költőit, esztétáit. Rendkívül erős volt a folyóirat filozófusi gárdája Lukács György és Fülep Lajos kritikáival, s Fenyő Miksa és Osvát Ernő révén a kritikai rovat vált nagyon fontossá.
A Nyugat első nemzedékének legkiemelkedőbb tagja Ady Endre. Viszonylag rövid élete folyamán (1877-1919) költészetével és prózájával Magyarország egyik legnagyobbja lett. Eredeti nyelvhasználata, új stílusú képzelőereje szinte nehezen érthető íróvá tette, de érzelmeinek nyers ereje áttört kifejezésmódja összetettségén. Az Új versek (1906) és a Vér és arany (1907 című köteteiben a francia szimbolistákéhoz hasonló versbeszédet teremtett, ezzel „új időknek új dalaival” jelentkezett. A líra megújítása mellett közvetlenül kiállt a társadalom polgárosodása és demokratizálódása mellett, személyében kapcsolódott össze leglátványosabban a társadalmi és irodalmi progresszió. Költészetének témái a dekadencia, a prűd úri – polgári világ álszent erkölcsével szemben provokatív módon vállalt szenvedélyes Léda-szerelem, őszinte istenkeresés, az elmaradott hazai társadalmi viszonyok és a konzervatív nacionalizmus heves bírálata, a személyes küldetéstudat, vátesszerep. Önkényeztető egoizmusa és feltételezett hazaárulása nagyon sok ellenséget szerzett neki a kortársak körében. De legnagyobb kritikusai sem vitatták nyelve eredetiségét és szimbolizmusát. Művészete szolgálatába állította a teljes magyar nyelvet, annak legkorábbi, egyházi felhasználásától a 16-17. századi nyelvezetig és a nyelvújításig.
A Nyugat kiemelkedő tagjai voltak még Babits Mihály, aki szintén vonzódott a francia költészethez, de első gyűjteményei, a Levelek Iris koszorújából (1909) és a Herceg, hátha megjön a tél is (1911) mégis a 19. századi angol költők ösztönzését mutatják. Bölcseleti jellegű lírája a magányt, a lélek és a kultúra világába való menekülést fejezi ki. Az értekező prózában is maradandót alkotott, ezekben a világháború hatására a nemesi-nemzeti értékek helyett kezdi hangsúlyozni az antik, európai és keresztény humanizmust. Kosztolányi Dezső a gyerek álarcát felöltő szerepjátszó költészetet teremtett. Ezek mellett prózai elbeszélőként is eredeti műveket hozott létre. Mellettük Juhász Gyula, Tóth Árpád és Füst Milán tartozott a kiemelkedőbb lírikusok közé.
A Nyugathoz is kapcsolható prózairodalomban az egyik legjelentősebb teljesítmény Móricz Zsigmond naturalista novella-és regénytermése. A paraszti és kisvárosi világ romantikus illúzióktól mentes képe, a paraszti társadalom belső tagoltságának, feszültségeinek, az egyéni törekvések és a kisszerű környezet konfliktusainak, az ösztönélet jelenségeinek expresszionista ábrázolása a hivatalos vidék képét kérdőjelezte meg.
A Nyugat körének prózaírói közül Csáth Géza a mélylélektan irodalmi alkalmazásával kísérletezett. Anyagyilkosság (1908) című elbeszélésében a rejtett nemiség megnyilvánulása nyilvánvalóan összefüggésbe hozható azzal, hogy a szerző orvosként a komplexusokkal foglalkozott, elméleti könyvet is írt róluk Az elmebetegségek pszichikus mechanizmusa (1911) címmel. Sokoldalú tevékenysége ékesen bizonyítja, hogy a Nyugat kisugárzása a magyar szellemi életnek igen széles körére kiterjedt.
Nem tartozott a Nyugat köréhez, de a korszak szellemi forradalmának részese Krúdy Gyula, a novella és a regény megújítója, az egyéni és a történeti emlékvilág, az emlékezés megjelenítője. Ady szűk baráti köréhez tartozott, azonban ő távol tartotta magától a Nyugat kifinomult levegőjét, nem érdekelt se a külföld, se a politika. Ő a magyar, különösen a fővárosi élet alapos megfigyelője volt. Híres Szinbád-történeteiben álomvilágon át vezeti olvasóit, túllép Magyarország határain egészen Keletig, a jelent elhagyva, visszafordul a múltba, és minden jelenetet a legfinomabb színekkel fest meg.
Rokonítható a Nyugat törekvéseivel Molnár Ferenc, aki jeles prózai munkák mellett a népszínműhagyományt felhasználva alkotott városi tematikájú színdarabot, a freudizmus hatását viselő Az ördög című darabja pedig az üres konvenciókon áthágó vágyteljesítés bemutatásával párhuzamba állítható Ady törekvéseivel.
A korszak utolsó évtizedében Kassák Lajos munkásságával az avantgárd is jelentkezett a magyar irodalomban. Számos nyugati alkotótól idehaza először közlő folyóiratai (A Tett, MA) a modernizmus irányzatainak adott helyet.
A képzőművészetek
A historizmus uralkodó ízlésének a festészetben az akadémizmus felelt meg. Magyar történeti témák kidolgozásával szerzett elismerést Székely Bertalan és Benczúr Gyula. A barokk festészet hagyományait alkalmazta az épületfestészetben Lotz Károly. Zichy Mihály a romantikus kompozíciók európai rangú, de megkésett festője. A monumentalitásra törekvés példája Feszty Árpád honfoglalás-körképe.
Munkácsy Mihály tájképeinek színkezelésével, zsánerképeinek realizmusával és kifejezőerejével (Siralomház) közelíti az európai élvonalat, de felfogásában egyre erőteljesebben érvényesült az akadémizmus. Szalonfestészete, valamint konvencionális ábrázolásmódú, bibliai és történeti témájú, óriási méretű kései festményei már nem teszik egyidejű egyetemes törekvések kortársává.
A korszak szobrászatának témái a közelmúlt nagy alakjainak valamint történeti témának a megjelenítése. Eleinte mértéktartóbb az ábrázolásmód (Stróbl Alajos, Huszár Adolf): romantikus pátosz jegyében formált főalak, esetleg egy-két allegorikus mellékalak. A századfordulóra utóbbiak megsokasodnak és életképszerűen veszik körül a hőst (Fadrusz János kolozsvári Mátyás-szobra). A portré-és életképszobrászatban Telcs Ede és Ligeti Miklós neve emelhető ki.
Első magyarként a Münchenben tanuló Szinyei Merse Pál csatlakozott a historizmust elutasító impresszionista irányzathoz. Ő egyszemélyben bemutatja az európai 19. századi festészet fejlődését: családi idilleket festő biedermeier művészettől eljutott a realizmuson keresztül az impresszionizmusig. Szinyei festette a magyar impresszionizmus talán legismertebb képét, a Majálist (1872). A közönség elutasító fogadtatása miatt Szinyei visszariadt a további festészeti tevékenységtől.
A historizmus egyeduralma csak a 90-es években ingott meg, ekkor vált a naturalizmus elfogadott irányzattá, s már az impresszionizmus is elfogadottabb lett. 1896-ban fiatal festők egy csoportja (Ferenczy Károly, Réti István, Iványi-Grünwald Béla, Thorma János) mesterük Hollósy Simon vezetésével Nagybányán hozta létre saját művésztelepét és iskoláját, amely szakított az akadémizmussal.
Őket követte a gödöllői művésztelep megalakulása Körösfői-Kriesch Aladár vezetésével. A gödöllőiek iparművészetet, szobrászatot is felölelő tevékenysége a szecesszióhoz kapcsolódik. A szecesszió egyedül dolgozó hazai kiválósága a Munkácsy-tanítvány Rippl-Rónai József. Rippl-Rónai hamar eltávolodott mesterétől és a Les nabis francia posztimpresszionista csoporthoz csatlakozott. A plen air és a szecesszió ötvözését kezdeményezte a nagybányai iskolából Iványi-Grünwald vezetésével kivált kecskeméti csoport és a vegyes összetételű Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) is. A szürrealizmus előfutárának tekinthető az autodidakta Gulácsy Lajos. Jórészt Olaszországban festette látomásait az általa Naconxypannak nevezett országról.
A hazai festészet egyetemes rangú teljesítménye Csontváry-Kosztka Tivadaré. Az eleinte gyógyszerészként dolgozott, majd belső sugallatra kezdett eleinte plen air felfogású tájképeket alkotni, utóbb történeti és bibliai tárgyakat dolgozott fel. A kortárs irányzatok egyedülálló szintézisét hozta létre: A Magányos cédrusban (1907) felismerhetőek a szecesszió elemei, A Panaszfal bejárata Jeruzsálemben (1904) az expresszionizmus felé mutat, míg a Magyarok bejövetele a szürrealizmust előlegezi.
Az 1909 körül Kernstock Károly vezérletével szerveződő Nyolcak festőcsoportja (Pór Bertalan, Czóbel Béla, Márffy Ödön, Tihanyi Lajos) valamint a Kassák vezette aktivisták (Uitz Béla, Mattis-Teutsch János, Beck Vilmos) már az avantgárd különböző izmusait (kubizmus, futurizmus) honosította meg a képzőművészetben. Az expresszionizmus e körhöz nem kötődő alkotója Mednyánszky László, a háborús témák ábrázolója.
A szobrászat szecessziós irányú megújítója Ligeti Miklós és Beck Ö. Fülöp. A legkorszerűbb irányzatokat e területen Medgyessy Ferenc, Fényes-Beck Vilmos és Vedres Márk képviselte.
Színjátszás és zene
A magyar zenei élet sokáig küzdött a kialakulatlan infrastruktúra és a zenei műveltség hiányosságai okozta nehézségekkel. A legműveltebb közönséghez szóló muzsika így elsősorban a fővárosra korlátozódott. Évekig tartó kísérletezés után csak 1875-ben jött létre a Zeneakadémia, mindössze két tanszakkal, s csak a századfordulóra alakult ki Thomán István, Hubay Jenő és Hans Koessler vezetésével a felsőfokú zeneoktatás teljes tervezett tanszakrendszere. Az operajátszás s Nemzeti Színház operatagozatának kiválásával önállósodott, majd Gustav Mahler vezetésével európai színvonalra emelkedett 1888 és 1892 között.
A századfordulóig nem született egyetemes jelentőségű remekmű a zene világában, bár Liszt és Erkel kitett magáért ekkoriban. A várt nemzeti zene a népzene égisze alatt született meg. A századforduló után indult fiatal magyar zeneszerzők, Kodály Zoltán és Bartók Béla e forrásra támaszkodva alkották meg az európai színvonalú 20. századi magyar zenét. Az eredmény hozzájárulás az egyetemes zenei nyelv megújításához. 1906-ban közösen kiadták a Magyar népdalok című gyűjteményt. A következő másfél évtizedben Bartók különösen ritmikai vonatkozásban a parasztság zenéjének elmélyült tanulmányozásából merített ösztönzést. Olyan művekkel jelentkezett, mint az I. és II. vonósnégyes (1908, 1916), az Allegro barbaro (1911), A kékszakállú herceg vára (1911), A fából faragott királyfi (1917) és A csodálatos mandarin (1919).
Ennek ellenére az átlagos zenekedvelők inkább a magyar nóta felé fordultak. A népies műdalból kinövő magyar nóta a századfordulóra már az úri és vidékies Magyarország saját zenéje lett. A dalokat cigányzenészek (Dankó Pista) komponálták, gyakran népies költők (Pósa Lajos) szövegeire, hangzásviláguknak több köze volt a korszerűtlen európai áramlatokhoz, mint a magyar paraszti zenéhez. Előadói hivatásos cigányzenészek voltak.
A színjátszás is a századfordulón indult fejlődésnek. A Nemzeti Színház ekkor még játszott drámát, operát, balettet és szórakoztató darabokat. 1875-ben nyílt meg a Népszínház, amely első olyan színház volt, amely kifejezetten szórakoztatni akart, vígjátékot, népszínművet és operettet játszottak. 1884-ben nyílt meg az Operaház, amely a zenei magas műveltség műfajainak adott otthont.
A kilencvenes évek közepén nagy színházi konjunktúra bontakozott ki. A színházba járás a városi társadalom széles rétegeinek életében vált szokássá, s a színház a társasági élet fontos színterévé lett. 1896-ban nyílt meg az elsősorban könnyű vígjátékokat játszó Vígszínház, majd a következő évben a Magyar Színház. 1903-ban önálló budapesti operettszínházként jött létre a Király Színház. A konzervatív középosztály főként a Nemzeti Színházat látogatta, a polgárság középrétegei adták a Vígszínház és a Magyar Színház törzsközönségét. A kispolgárság a Népszínház és a Király Színház mellett a Budai és a Városligeti Színkör előadásait látogatta. A gazdag színházi kínálatot a 20. század elején a kabarék sora egészítette ki. Természetesen vidéken is virágzott a színházi élet, a háború előtt már 38 város rendelkezett saját színtársulattal és egymás után emelkedtek az új színházépületek.
A századfordulón főként a szórakoztató darabok domináltak. A közönség általában a happy enddel végződő társalgási-társasági színművekre váltott jegyet. A darabok tematikája a közönséget kitevő polgárság gondjait,m vágyait, reményeit és ábrándjait jelenítette meg, városi társadalmi környezetbe helyezve, vidám, szórakoztató megvilágításban.
A korszakban a kispolgári ízlésvilághoz igazodó sajátságos szórakoztató műfajjá vált az operett. A legnépszerűbb operett-szerzők Lehár Ferenc, Kálmán Imre és Jacobi Viktor voltak.
A hetvenes-nyolcvanas évek sztárszínészei Jászai Mari, Márkus Emília, Blaha Lujza, Újházy Ede és Szentgyörgyi István voltak. A századfordulón Csortos Gyula, Fedák Sári és Pálmay Ilka voltak a legnépszerűbbek.
A századfordulón kezdte meg hazánkban hódító útját a mozgókép. Az első vetítés 1896-ban zajlott le a Royal Szállóban. A Heltai Jenő által mozinak nevezett intézményből 1913-ban már 114 működött Budapesten. Az első mozgóképeket 1901-ben rögzítették Magyarországon, 1914-re már 18 játékfilmet forgattak.
A sajtó
Az újság a korszak folyamán jutott monopolszerepbe az információáramlásban és a közvélemény alakításában. A sajtó nagyhatalommá válásának feltételeit a társadalom és a technika fejlődése teremtette meg. A kiegyezés idején hazánkban 200, 1913-ban már kétezer újság és folyóirat jelent meg, háromnegyedük magyarul. Széles néprétegek olvastak lapokat, a nagyvilág betört a falvakba és a szegény emberek otthonába is. A közvélemény határai földrajzi és társadalmi értelemben is kitágultak. A kisembernek szánt lapok ugyan főleg szenzációkkal akarták megfogni közönségüket, de közben azért az olvasó hasznos ismereteket is szerzett. A sajtó az egész társadalom gondolkodás-és életmódját átalakította.
1867 után helyreállították a sajtószabadságot és gyors fejlődésnek indult a hírlapirodalom. Szinte minden politikai csoportosulásnak lett saját napilapja. Az első években a Deák-párt szócsöve a Pesti Napló volt, majd ezt a szerepet örökölte 1875 után a Jókai szerkesztette A Hon című napilap. A függetlenségi ellenzék nézeteit az Egyetértés közvetítette, a mérsékeltét a Magyarország. Ezek az újságok csak politikai cikkeikben kötődtek az adott pártokhoz, többi részükben nem lehetett kimutatni az elkötelezettséget. A kiadók egyre inkább üzleti vállalkozásnak tekintették a lapcsinálást, s igyekeztek megnyerni minden népszerű szerzőt, közölni minden érdeklődésre számító cikket.
A hetvenes években jelentek meg a teljesen pártfüggetlen, olcsó, nagy példányszámú, üzleti céllal kiadott újságok. Az első a Légrády testvérek Pesti Hírlapja volt 1878-ban. Készítőik elhatárolták magukat a nyugati bulváráradattól, inkább a gyors információszolgáltatást tekintették fő céljuknak. Nyugatról csak a nagyüzemi szervezési módszereket vették át. A sajtó növekvő hírigényének kielégítésére jött létre 1880-ban magánvállalkozásként a Magyar Távirati Iroda.
A millennium táján jelentek meg a kifejezetten tömegigényeket kielégítő krajcáros bulvárlapok (Friss Újság, Kis Újság, Nap, Az Est), amelyek már a negyedmilliós példányszámot is elérték. Ezek szenzációkat ígérő címlapjaikkal, botrányokat tálaló és leleplező írásokkal keresték az olvasók kegyeit. Ez a fajta újság hozta magával az új terjesztőt is: a kilencvenes években a városi utcakép jellemző tartozékává vált a rikkancs, aki a lapokat hangosan kínálta az utcán sétálóknak.
Az 1860-as években alakult ki és vált népszerűvé a politizáló élclap (Borsszem Jankó, Üstökös, Bolond Miksa, Ludas Matyi). Ezek a pártokhoz kötődő olcsó néplapok főképpen a parasztságot célozták meg. Arra törekedtek, hogy a nép saját nyelvén tájékoztassanak. Többségük mesterkélt népieskedéssel, átlátszó demagógiával érte ezt el.
A mentalitás és a kultúra polgárosulásában hatalmas szerepet játszott a közművelődési sajtó. Hazai előzményük a reformkori divatlapok voltak, rájuk támaszkodva fejlődött ki a magazinok műfaja. Ezek hatalmas érdemeket szereztek a magasabb műveltség, a kulturáltabb életforma, a tudományos világkép elemeinek közvetítésében, sok vonatkozásban még az iskolai oktatás hiányosságait is pótolták. Az eleinte kissé száraz lapok a század vége felé színesebbé váltak, a tanítás helyébe a könnyed modorú információközlés és szórakoztatás lépett. A mai magazinok közvetlen elődeinek tekinthető, gazdagon illusztrált családi lapok elsősorban a középosztály és a kispolgárság számára készültek, s a család minden tagjának akartak nyújtani valamit.
A családi képeslapok közül a korszak folyamán továbbra is a legnépszerűbb volt az ötvenes években induló Vasárnapi Újság. A századforduló után kapott egy vetélytársat a Tolnai Világlapja személyében, amely olcsósága révén olyan olvasóközönséget is meghódított, amely korábban alig vásárolt újságot. A művelt középosztály legolvasottabb szórakoztató irodalmi lapjává a század végétől a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők vált.
Könyvkultúra
A kiegyezés után a kialakuló kapitalista viszonyok lehetővé tették a banktőke és az ipari tőke beáramlását a nyomdászatba. 1867 és 1872 között megnőtt a magyarországi nyomdák száma. 1872-ben egy rendelkezés a nyomdászatot szabad iparrá nyilvánította, ami sok hozzá nem értő munkást hozott a szakmába. A kontárok miatt hozták meg az 1884/17-es tc.-t, amely képesítéshez kötött iparágak közé sorolta a nyomdászatot. Ennek ellenére tovább nőtt a nyomdák száma, 1914-re már 1261 nyomda működött Magyarországon. A korszak két legjelentősebb nagyüzemű nyomdája a Landerer-Heckenast Nyomdát felvásárló Franklin Nyomda és az Athenaeum Részvénytársaság volt. Az Európában tapasztalható könyvművészeti megújulás hazai képviselője volt Kner Izidor, aki gyomai kis üzeméből varázsolt művészi igényű műhelyt.
A könyvkereskedelemben is érvényesültek a kapitalista viszonyok. A jogszabályok semmilyen előfeltételt nem szabtak a kereskedő személyével szemben, a tanulóidő sem volt kötelező. A könyvek előállítására megalakultak a nagy részvénytársaságok, amelyek egy újfajta terjesztési módszert honosítottak meg, a részletüzletágat. Sokaknak elég drága volt egy nagyobb sorozat megvásárlása. Ezzel a módszerrel havi részletfizetéssel vásárolhatták meg az adott sorozatot. A módszer magyarországi meghonosítója az Aufrecht és Goldschmied cég és a Révai Testvérek voltak. Erre a munkára külön ügynököket alkalmaztak, akik mintakötetekkel járták az országot és megrendelőket gyűjtöttek. Révay Mór János visszaemlékezéseiben kiemelte miért volt fontos a részletüzlet: „a könyvkereskedelmi részletüzlet szorította ki a ponyvairodalmat és részben a német irodalmat az országból”. Az első jelentős részletüzletet a Pallas Lexikon terjesztése jelentette, a 16 kötetes ismerettárból kb. 20 ezer példányt ezzel a módszerrel értékesítettek. A korszakban létezett a kolportázs is. Elsősorban a füzetes formában megjelenő művek terjesztését jelentette, amelyek messze voltak az értékes irodalom fogalmától. Az első füzeteket ingyen osztogatták, majd a folytatásra kíváncsi olvasó a házról házra járó kolportőrtől készpénzért megvette a füzet következő számát. Azért akadtak ezek között igényes munkák is. Ide tartozik az egyik legfontosabb könyvészeti segédkönyv, Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című bibliográfiája és annak folytatása, a Gulyás Pál szerezte Magyar életrajzi lexikon első kötete is. A kolportázs meghonosítója Méhner Vilmos volt, aki 1872-ben indította meg füzetes vállalkozását, kezdetben Petőfi, Vörösmarty és Tompa műveivel.
A korszak legkiemelkedőbb könyvkerekedő cége a Révay Testvérek voltak. A céget Révay Sámuel és Révay Leó alapították, majd Sámuel fia, Mór János is bekapcsolódott a kereskedelembe. A cég legnagyobb sikere a korszak írófejedelmének, Jókai Mórnak a megnyerése volt, amelyről Révay Mór János a következőképpen számol be emlékirataiban: „20 éves tacskó létemre, egyszerűen beállítottam Jókai Mór portájára (...). Beállítottam és avval az elfogódottsággal (…), elmondtam mi a célom, mi a szándékom, mi a reményem, hogy egyedül tőle függ, vajjon ezt a kísérletet a magyar szépirodalom fejlesztése érdekében meg lehet-e tenni és kértem, írjon egy regényt, amellyel a folyóirat megindulna. Jókai Mór rámnézett az ő jóságos szemeivel, megveregette a vállamat, bizonyára elcsodálkozott azon a kis legényen, aki ilyen nagy fába akarja vágni a fejszéjét és megígérte, hogy gondolkozni fog a dolgon…” Jókai igent mondott és nemsokára megjelent a sorozat első számaként a Páter Péter című munka. Révay Mór János nem szerette a kolportázs által reklámozott ponyvatermékeket, a következőket mondta róla: „Akkor burjánzott teljes erejében az a 10 krajcáros füzetes irodalom (?), melyre ma már senki sem emlékszik. A legszenzációsabb címek alatt, a legkalandosabb tartalommal jelentek meg végnélküli folytatásokban ezek az alsóbbrendű néposztály szenzációhajhászatát, botrányéhségét és érzékiségét fölkeltő és kielégítő regénycsinálmányok”. Jókai írói működésének 50. évfordulójára 100 kötetes sorozattal készültek. Révay Jókai minden kiadójától megszerezte a jogokat a kiadáshoz. Jókainak óriási honoráriumot fizettek. A terjesztést és a propagandát is nagyon jól megszervezték. A kiadásnak így 1800 előfizetője lett. A 100. kötet 1898 karácsonyára készült el. Maga Révay Mór János így értékelte a kiadást: „Jókai nemzeti kiadása az első nagyszabású irodalmi siker Magyarországon, a legnagyobb nemzetek irodalmához méltó és azokhoz is mérhető. Élő tanubizonysága annak, hogy a Jókai esetében író és olvasó egy félszázadon át lángoló hűséggel maradt meg egymás mellett és összeforrott Jókai tiszteletében az egész magyar olvasó-közönség”.
A korszakban megszerveződtek a könyvkereskedelem első szakmai szervezetei is. A könyvkereskedő-segédek 1873-ban alakították meg szervezetüket, „Csak Szorosan” elnevezéssel. A névválasztás az egyik legjellemzőbb könyves elszámolási formára utalt, de kifejezte az alapítók szándékát, hogy csak szoros egységben érhetik el céljaikat: a könyvkereskedelem fejlesztését és saját érdekeik hatékony képviseletét. Egyik legnagyobb törekvésük a könyvkereskedelmi szakképzés megindítása volt. A másik szervezet az 1878-ban megalakult Magyar Könyvkereskedők Egylete volt. Ők is egyik legfontosabb céljuknak a szakképzés megindítását tekintették. Először 1878-ban indult meg a szakképzés a Reáltanoda utcában. Az iskolában a korszak kiváló tudósai, Beöthy Zsolt, Heinrich Gusztáv és Kármán Mór tanítottak. 1879 februárjáig tartott az oktatás, amikor az oktatók a tanoncok elégtelen műveltségére hivatkozva lemondtak a szakképzésben való részvételükről. Ebben valószínűleg nagy szerepet játszott az, hogy a tanoncokat nem érdekelte az iskola. A későbbiekben az Egylet lapjában, a Corvinában indultak meg a törekvések a szakképzés megvalósulására. Valóságos panaszáradatot olvashat az ember a könyvkereskedő-segédek elégtelen műveltségéről. 1903-ban újra megindult a szakképzés, de ez is rövid úton megszűnt, önképző körök viszont működtek.
Felhasznált irodalom:
- Bryan Cartledge: Megmaradni… A magyar történelem egy angol szemével. Officina ’96 Kiadó, 2011.
- Fülöp Géza: A könyv-és könyvtári kultúra a kapitalizmus időszakában (1789-1917). I. kötet. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994.
- Galli Katalin: A könyv története II. 1500-tól a 20. század közepéig. Hatágú Síp Alapítvány, Bp., 2005.
- Gradvohl Edina – Jászberényi József: Európai művelődéstörténet. L’Harmattan – Zsigmond Király Főiskola, Bp., 2007.
- Magyar művelődéstörténet (szerk.: Kósa László). Osiris Kiadó, Bp., 2006.
- Magyarország története a 19. században (szerk.: Gergely András), Osiris Kiadó, 2003.
- Pogány György: A magyar könyvkereskedelem rövid története. Hatágú Síp Alapítvány, Bp., 2005.
- Révay Mór János: Írók, könyvek, kiadók. Egy magyar könyvkiadó emlékiratai. (Reprint Kiadás). Kiss József Könyvkiadó, Bp., 2006.