- A Párizs környéki békék megkötése
Az 1919. január 18-án megkezdődött párizsi békekonferencián 32 állam képviseltette magát, hiányoztak a központi hatalmak és Szovjet-Oroszország. A békekonferenciát megterhelte a nagy-és kisebb hatalmak ellentéte és a nagyhatalmak eltérő politikai érdekei és békecéljai.
A békeszerződések a konferencia résztvevőinek kompromisszumaként születtek. Wilson 1918. januári 14 pontos kongresszusi üzenete és kiegészítő nyilatkozatai Amerika igényét jelezték a világ és Európa sorsának befolyásolására, mintegy az októberi orosz forradalom új világpolitikai elveire válaszolva. Wilson béketerve Párizsban állandóan ütközött az európai hatalmak békeelképzeléseivel, mert főbb pontjaikban keresztezte a háború alatti titkos szerződéseket. Georges Clemenceau csak a Németországgal szembeni biztonságot tartotta szem előtt, s ennek a szolgálatába állította rajnai politikáját, kelet-európai politikájával együtt. Lloyd George Franciaországot csak addig támogatta, amíg a francia biztonságpolitika nem fenyegetett kontinentális hegemóniával. Ő erősebbnek ítélte a kontinens ellenálló erejét Szovjet-Oroszországgal és az orosz forradalommal szemben, s óvott a Németország számára elfogadhatatlan békétől, amely a németeket az orosz forradalom karjaiba taszíthatná. Mivel a konferencián egyedül neki sikerült vita nélkül elérnie hatalompolitikai célját, a német gyarmati és tengeri hatalom felszámolását, már könnyedén emelhetett szót a kontinentális béke enyhítéséért és Németország európai középhatalmi pozíciójának megőrzéséért.
A világháború után megszűnt az 5 hatalomra támaszkodó európai rendszer. A háború kimenetelét az USA döntötte el, a Monarchia felbomlott, a győztes Franciaországgal szemben nem állt ütőképes kontinentális nagyhatalom, a közép-és kelet-közép-európai nagyhatalmak helyén megalakult közepes és kisebb államok csak szaporították a konfliktusok számát, mert egymás közötti feszültségeik veszélyeztették az egyensúlyt.
Elvileg a versailles-i rendszer fontos részét alkotta a wilsoni nemzeti önrendelkezési jog és a kollektív biztonság népszövetségi biztosítása. Ez az új államok elismerésében, egyes területek hovatartozásának népszavazásos eldöntésében is megtestesült, elsősorban ott, ahol a nagyhatalmak ki akartak térni az egyoldalú döntés elől. Megszűntek a korábbi többnemzetiségű birodalmak, ám kialakult a megcsonkított nemzetállam típusa is, amelytől nemzetileg homogén területeket szakítottak el. Ez történt Magyarország, az új Törökország és Németország egyes területeivel. Az új államok keletkezésének politikailag és jogilag bonyolult folyamata nagyrészt a békekonferencián kívül zajlott le.
1919-ben a nemzeti önrendelkezés jogának következetes megvalósulása akadályokba ütközött, mert a határokat legtöbb esetben politikai megfontolások alapján húzták meg, amely az önrendelkezési elv megsértésével járt. Az új államok a területükön élő népcsoportok egész történelmének terhét magukkal cipelték. Évszázadok alatt szervesen kialakult gazdasági kapcsolatrendszerek bomlottak fel, az újak kialakítása időbe telt. Számos, az új határokat érintő konfliktusgóc keletkezett Danzig (Gdansk) körül a lengyelek és a németek, Vilnius kérdésében a lengyelek és a litvánok, illetve a tesini területnél lengyelek és a csehszlovákok között.
Wilson néhány esetben fellépett a nemzetiségi elv nyilvánvaló megsértésével szemben, többnyire eredmény nélkül. Az egyensúly-politika és a hatalmi gondolkodás vitás helyzetekben mindig erősebbnek bizonyult a nemzeti elv érvényesítésénél, pl. Ausztria esetében, amelynek csatlakozása Németország megerősödését hozta volna a franciák szerint, ezért ellenezték.
Az eltérő szándékok miatt a Németország-politikában csak felemás döntés születhetett. A franciák Németország gyengítését területcsökkentéssel, gazdasági-pénzügyi megterheléssel és a katonai erő megvonásával igyekeztek elérni. Felmerült az is, hogy a német Közép-Európa ne maradhasson önálló hatalmi centrum az európai egyensúly rendszerében, de ezt az oroszországi helyzetre való tekintettel elvetették.
A Versailles-ban 1919. június 28-án aláírt békeszerződésben Németország elvesztett 70 ezer Km2-t, és 6,5 millió lakost, de életképes állam maradt. Gazdasági ereje egyes ipari központok és nyersanyagforrások elvesztésével ugyan jelentősen csökkent, de nem roppant össze. A német háborús felelősség elismertetésével minden a németek okozta háborús kárt jóvátételi kötelezettségnek vetettek alá. A békeszerződés 231. cikkelye kimondta, hogy Németország és szövetségesei felelősek minden veszteségért és kárért, amelyeket az antant állampolgárai az agresszió révén rájuk kényszerített háborúban elszenvedtek. A jóvátételek pontos összegének meghatározását elnapolták. Franciaország a háború utáni évek német gazdaságpolitikáját a jóvátételen kívül rajnai és Ruhr-vidéki politikájával is igyekezett befolyásolni.
Előírták a németek katonai erejének csökkentését is: csak 100 ezer fős hivatásos hadsereget tarthatott, nehézfegyverek, páncélosok, légierő és tengeralattjárók nélkül. A népszövetségi ellenőrzés azonban nem tudta megakadályozni az újrafegyverkezést. Érzékelve az elégtelenséget, a franciák szélsőséges eszközökhöz nyúltak, s támogatták a Rajna-vidéki szeparatista mozgalmat.
A St.Germain-en-Laye-ben 1919.szeptember 10-én aláírt békeszerződésben Ausztria elvesztette Dél-Tirolt, Triesztet, Isztriát és Dalmáciát. El kellett ismernie Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság állami önállóságát. A szerződés kimondta Ausztria függetlenségét és megtiltotta az Anschluss-t. A nemzetiségi elvet itt is megsértették, amikor a Brenner zárt német lakosságát kérdezés nélkül Olaszországhoz csatolták.
Bulgáriával 1919. november 22-én Neully-ben íratták alá a békét. A béke értelmében Bulgária északon 1913-as határára szorult vissza, macedón területeket a délszláv államnak kellett átadnia, egy tengerparti övezet pedig az Égei-tenger mentén Maricáig Görögországhoz került. A béke Bulgária számára 20 ezer fős hadsereget írt elő.
1920. június 4-én írták alá Magyarországgal a versailles-i Nagy Trianon kastélyban a békeszerződést. Magyarország elvesztette a Felvidéket, Erdélyt a Partiummal, a Bánságot, Bácskát, Horvátországot, Szlovéniát és nyugati határövezetét. Összesen területének mintegy kétharmadát és magyar lakosságának kb. 30%-át vették el tőle. 35 ezer fős hadsereg fenntartására hatalmazták fel, és jóvátételre kötelezték.
Törökország sorsát az 1920. augusztus 10-i sévres-i szerződés döntötte el. Ebben elvesztette valamennyi Kis-Ázsián kívüli területét. A Dardanellák európai részén csak Isztambul környékét tarthatta meg. A tengerszorosokat és Konstantinápolyt nemzetközi igazgatás és ellenőrzés alá helyezték. Megerősítették Örményország függetlenségét, kiegészítve a török résszel. Görögország népszövetségi mandátumként 1919 májusában megszerezte az anatóliai Izmirt. Mindez nem állt összhangban a békekonferencia meghirdetett elveivel. A Közel-Keleten nem engedték meg az arab nacionalizmusnak, hogy új államokat alapítsanak. Az Oszmán Birodalom területén népszövetségi mandátumok formájában átmenetileg még egyszer fellobbant az európai imperializmus, ami hosszú időre tápot adott a nagyhatalmak vitáinak és az erősödő arab nacionalizmusnak.
A Musztafa Kemal pasa vezette török nemzeti forradalom azonban keresztülhúzta a számításokat. Az 1923. július 24-i lausanne-i békében elérte a sévres-i békeszerződés felülvizsgálatát s a kis-ázsiai Törökország függetlenségének helyreállítását, a tengerszorosokkal együtt. A török nemzetállam lerázott magáról minden régi iszlám-oszmán intézményt, s a fokozatos európaizálódás útjára lépett. Az anatóliai görögöket erőszakkal kitelepítették, cserébe több százezer görögországi törököt fogadtak be.
Törökország utóbb beilleszkedett a nemzetállamok gyűrűjébe, amely „cordon sanitaire”-ként új funkciót kapott Szovjet-Oroszország elszigetelésében.
Az 1921-22-es washingtoni konferencia
A Párizs környéki békékhez szorosan kapcsolódott az 1921 novembere és 1922 februárja között rendezett washingtoni konferencia. A konferenciát az USA kezdeményezte távol-keleti és csendes-óceáni befolyásának biztosítása érdekében. Tartottak a japán terjeszkedéstől, aki kihasználva a zavaros oroszországi helyzetet, behatolta Szibériába és Szahalin északi felére. Tartott a japánoktól Új-Zéland és Ausztrália is. Ez már kilátásba helyezte, hogy a japánoknak nyújtott brit segítség semmivé lesz, ezért a japán kormány jobbnak látta elküldeni delegációját a konferenciára.
A konferencián három szerződést fogadtak el. Az USA, Nagy-Britannia, Franciaország és Japán elfogadta a négyhatalmi egyezményt a csendes-óceáni szigetekről. Az egyezményben 10 éves időtartamra kötelezettséget vállaltak a Csendes-óceán térségében levő birtokokra vonatkozó jogaik kölcsönös tiszteletben tartásáról. Japán esetében konkrétan rögzítették, hogy fennhatósága csak a Szahalin-sziget déli részére, Tajvanra, a Pescadores-szigetekre és a versailles-i szerződésben kapott mandátumterületekre terjedhet ki.
Öthatalmi szerződést kötöttek a tengeri fegyverkezésről. Az előző négy hatalomhoz Olaszország csatlakozott. A szerződés meghatározta a szerződő felek hadiflottájának nagyságát, az egyes hajótípusok fegyverzetét, valamint a tengeri támaszpontok és erődítmények létrehozásának lehetőségét. A kikötések közül a legfontosabbnak a flották tonnatartalma számított. Ezt a következő arányban állapították meg: Nagy-Britannia és USA 5:5, Japán 3, Franciaország és Olaszország 1,75:1,75.
Kilenchatalmi szerződést kötöttek Kínáról, amelyben megegyeztek abban, hogy Kína függetlenségét és területi épségét tiszteletben tartják. Ezzel azt akarták biztosítani, hogy egyenlő feltételek mellett kereskedhessen mindenki Kínával. Ezzel Japánt rákényszerítették arra, hogy a Santung-félszigetet visszaadja Kínának, és minden más elfoglalt kínai területet kiürítsen. A flottaegyezményhez hasonlóan ez is Japán mozgásterét korlátozta, és az USA-ét növelte.
A békerendszer ingatag alapokon nyugodott. Németország és Szovjet-Oroszország nem tudott beletörődni a veszteségeibe és megaláztatásába. Csak idő kellett, mire elég erőssé válnak a nemzetközi rend megváltoztatásához. A győztesek között is voltak elégedetlenkedők. Csendes-óceáni terjeszkedésének korlátozását Japán nem vette jó néven. Az európai győztesek között Olaszország maradt továbbra is éhesen. Ezért a korszakot sokan a kortársak közül hosszúra nyúlt fegyverszünetnek nevezték.
A Népszövetség
A világ új rendjén való őrködés egy új nemzetközi szervezet, a Nemzetek Szövetsége, ismertebb nevén a Népszövetség feladata lett. Megalakulását eredetileg Wilson elnök kezdeményezte a béke megőrzése céljából. Azonban mivel az USA-nak nem tetszettek európai szövetségesének döntései, az nem lépett be a szervezetbe. Az amerikai vezetés a közösen előkészített békeszerződéseket sem fogadta el, helyette különbékéket kötött a vesztes államokkal. A Népszövetséget végül 32 győztes állam alapította, a későbbiekben csatlakoztak hozzá több, a háborúban semleges és a vesztes államok közül is.
A Népszövetség legfőbb szervei a közgyűlés és a tanács voltak. Ezek Genfben üléseztek, amely egyben a szervezet székhelyének is otthont adott. A közgyűlés évente egyszer tanácskozott. Minden tagállam egy szavazattal rendelkezett. A nemzetközi problémák konkrét megvitatása a tanács feladatkörébe tartozott. Ez a testület évente legalább háromszor ülésezett. Állandó tagjai kezdetben Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán képviselői, valamint négy nem állandó tagország delegáltjai voltak. A nem állandó tagok számát 1922-től hétre, majd 1926-ban kilencre emelték. Mindkét testület hatékonyságát gátolta, hogy határozataik elfogadásához teljes egyhangúság kellett.
A közgyűlés és a tanács munkáját a szakemberekből álló főtitkárság segítette. Élén a főtitkár állt. Ezt a posztot 1919 és 1932 között Eric Drummond brit politikus töltötte be.
A Népszövetség szaktestületei közül kiemelkedett a Hágában székelő Állandó Nemzetközi Bíróság. Feladata a nemzetközi jogi viták eldöntése volt, a döntés ellen fellebbezni nem lehetett. A döntések végrehajtásáról katonaság hiányában senki sem gondoskodott. A Népszövetség más szakbizottságai szociális és humanitárius ügyekkel, foglalkoztak.
Hiányosságai ellenére a Népszövetség számos nemzetközi konfliktus elsimításában működött közre eredményesen. 1921-ben ilyen volt az Áland-szigetek Finnországnak ítélése, s ugyanakkor az ott élő svéd kisebbség széles körű jogainak kikényszerítése. 1925-ben a Bulgária elleni görög támadás leállítását és az okozott kár megtérítését lehetett sikerként elkönyvelni. Dél-Amerikában Peru és Kolumbia, valamint Bolívia és Paraguay közötti határvita elsimításához járult hozzá a szervezet. Számos más ügyben azonban tehetetlennek bizonyult. A nagyhatalmak békebontó tevékenysége ellen például nem mindig lépett fel, de ha fel is lépett, sikertelen maradt. A szervezet kudarcai közé tartozott az 1932-ben összehívott leszerelési konferencia eredménytelensége is. Ez előrevetítette a béke megőrzésének kudarcát.
Nemzetközi kapcsolatok az 1920-as években
Az első világháború minden néptől hatalmas áldozatokat követelt és a nemzetek közötti gyűlölködést hagyta örökségül. A béke megőrzésére létrehozott új rendszerek hatástalannak bizonyultak a nemzeti egoizmussal szemben, amely hosszú időre megmérgezte a népek kapcsolatát. A háború a legyőzötteknél mély rezignációt és tehetetlenségérzetet váltott ki, amelyből kinőtt az erőszakos revízió szándéka. A győztesek soraiban viszont az újonnan alakult államokkal együtt sem alakult ki a biztonság és a tartós béke közérzete. Érezni lehetett, hogy ha az USA nem avatkozik be a háborúba, az könnyen döntetlen eredményt hozott volna.
A háború után teljesen átalakult Európa politikai struktúrája. A nagyhatalmak közül kiesett az Osztrák-Magyar Monarchia, belső átalakulása miatt ideiglenesen kivált Szovjet-Oroszország. Európa közepén Németország területi veszteségeivel, katonai megszállásával és lecsökkent gazdasági erejével rendkívül labilis helyzetbe került. Az európai nagyhatalmak közül csak Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország maradt talpon, de ők is meggyengültek.
A nagyhatalmi rendszert átmenetileg a közepes és a kis országok pluralizmusa váltotta fel, amelynek funkciója azonban a kontinentális rendszerben még meghatározatlan maradt. Danzig szabad várossal együtt összesen nyolc új állam alakult: Lengyelország, Csehszlovákia, Szerb – Horvát - Szlovén Királyság, Litvánia, Lettország, Észtország, Finnország. A szomszédok kárára gyarapodott Románia és összezsugorodott Ausztria és Magyarország. 1922-ben az ír sziget déli részén az Ír Szabad Állam levált az Egyesült Királyságról, és létrejött az egykori cári birodalom területén a részállamok bolsevik vezetésű szövetségi állama.
A háborúból valamennyi európai ország hatalmas adósságokkal került ki. A legsúlyosabb helyzetben Nagy-Britannia volt, amely végleg elvesztette monopolhelyzetét a pénzvilágban, miközben jelentős erőfeszítéssel az 1920-as évek közepére lerótta hadiadósságait. Franciaországot érzékenyen érintette orosz adósságainak és hadihiteleinek elvesztése, amelyeket nagy bánatára nem tudott elismertetni az új moszkvai kormánnyal. A nyugati politikusok már a háború alatt azt vallották, hogy a háború költségeit Németországnak kell fedeznie. Ez alkotta a jóvátételi kérdés és a belőle származó bonyodalmak lélektani hátterét, amelyek Németországot egészen az 1932-es lausanne-i szerződés megkötéséig terhelték.
A korszak folyamán Nagy-Britannia és Franciaország irányították a világeseményeket. A franciák nagyon tartottak Németország újjászületésétől. A francia politika legfőbb gondja saját biztonsága lett, s azt többféleképpen igyekezett garantálni. Szövetségi szerződést kötött a közép-és kelet-európai országokkal, különböző kísérleteket tett a Rajnától nyugatra fekvő német területek politikai elszakítására, s katonai megszállással vagy más hatalmak garanciájával a francia biztonsági rendszerbe integrálására. Ide tartozott a Maginot-vonal erődítményrendszerének kiépítése 1929-1932 között. 1923-ban megszállta a Ruhr-vidéket, amellyel Németországgal szembeni biztonsági igénye végleges megoldására törekedett, s csak a britek nyomására tért át biztonsága harmadik hatalom általi garanciájára, amely az 1925-ben megkötött locarnói szerződésekhez vezetett.
A francia lépésekre Németország a Szovjet-Oroszországgal való közeledéssel válaszolt. A szovjetek eleinte elutasították a németek közeledését. Időközben a britek és a franciák szerették volna rendezni a gazdasági problémákat. A meghívást valamennyi állam elfogadta, így az 1922. április 10-én Genovában megnyílt konferencián megjelentek a vesztesek is, a német, a magyar, az osztrák és a bolgár delegáció, de eljöttek a szovjetek is. A konferencia már nem indult jól a németek számára, mivel a frissen hivatalba lépett miniszterelnök, Poincaré mindent be akart vasalni Németországon. A konferencia május 19-ig tartott, de sok eredményt nem hozott. 28 európai országon kívül képviseltették magukat a brit domíniumok és Japán. A vesztesek a jóvátétel terén, a Szovjetunió a cári adósságok kérdésében szeretett volna enyhébb bánásmódot, azonban a Poincaré vezette tábor hallani sem akart semmilyen engedményről. A szovjeteket és a vesztes államokat igyekeztek távol tartani minden döntéstől, vagyis részt vettek a konferencián, de olyan érzésük lehetett, mintha láthatatlanok lennének.
Ráadásul a kevés genovai szálloda miatt a nemkívánatos szovjeteket és németeket egy másik városban, Rapallóban szállásolták el. Ennek köszönhetően a két Genovában kevés szerephez jutott szereplő, a német Walter Rathenau külügyminiszter és a szovjet külügyi népbiztos Csicserin egy éjszakai pizsamaparti keretében egymásra találtak. Április 16-án aláírták és nyilvánosságra hozták a rapallói szerződést. Lényege abban állt, hogy a két állam kölcsönösen lemond egymással szemben minden követeléséről. A Szovjetunió lemondott jóvátételi igényéről, Németország pedig az egykori orosz adósságokról. Egyes francia politikusok ezután úgy gondolták, hogy a németeknek kellene finanszírozni a franciákkal szembeni orosz adósságot. A Szovjetunió és Németország együttműködését 1925-ben kereskedelmi, a következő évben pedig barátsági és semlegességi egyezmény szilárdította meg.
1923 után Németországban és Franciaországban a békülékenyebb irányzat kerekedett felül. Ebben a szellemben került sor 1925. október 5. és 16. között a locarnói konferenciára, ahol német javaslatra kidolgoztak egy nemzetközi garanciarendszert. A két nagy riválison kívül részt vettek a konferencián az angolok, az olaszok, a belgák, a lengyelek és a csehszlovákok. Több szerződés is született. Az első elismerte Németország határait Belgiummal és Franciaországgal, és fenntartotta a Ruhr-vidék demilitarizálását. A szerződés betartásáért Nagy-Britannia és Olaszország vállalt készséget. Németország és Belgium, valamint Németország és Franciaország között döntőbírósági egyezmények születtek. Ezen kívül a németek döntőbírósági egyezményt írtak alá Csehszlovákiával és Lengyelországgal is, és kötelezték magukat, hogy a lengyel határon nem kísérelnek meg erőszakos változtatást. A szerződés elismerte a francia kormány defenzív szerződéseit e két állammal. Megegyeztek abban is, hogy Németország belép a Népszövetségbe, a szövetségesek pedig határidő előtt kiürítik a kölni megszállási zónát. A konferencia a megbékélést szolgálta. A francia-német viszony annyira megjavult, hogy a két külügyminiszter hamarosan már tárgyalni tudott a közeledés további gazdasági és politikai kérdéseiről is.
Nemsokára a francia és a belga csapatok elhagyták a Ruhr-vidéket. 1926-ban Németországot francia támogatással felvették a Népszövetségbe és megszüntették katonai ellenőrzését. Az elkövetkező 4 évben a szövetségesek minden katonájukat kivonták a Rajna-vidékről. A francia-német enyhülés jelentős részben a két külügyminiszter, Gustav Stresemann és Aristide Briand érdemének volt köszönhető. 1926-ban tevékenységükért mindketten Nobel-békedíjban részesültek.
A politikai megállapodásokhoz a jóvátételi fizetések és a háborús kölcsönök kérdésének rendezése társult. A feszült német-francia viszony enyhítésének alapvető feltétele volt az 1924. április 9-én elfogadott Dawes-terv, amely gazdasági garanciákat biztosított Németország jóvátételi hitelezőinek, de Németországtól gazdasági zálogot követelt. Javasolta, hogy büntetőintézkedések helyett szanálják a német gazdaságot. Megjelölte a jóvátétel fizetésére szolgáló forrásokat, és egy átmeneti alacsonyabb ráta után 1928-tól 2,5 milliárd aranymárkában jelölte meg a jóvátétel évi összegét. A jelentés nem tartalmazta a teljes jóvátételi összeget.
Az enyhülési politika csúcspontja 1928-ban érkezett el. Briand fejéből pattant ki először az ötlet, végül az amerikai külügyminiszter, Frank Kellog állt elő a javaslattal, hogy a hatalmak hozzanak létre egy olyan szerződést, amelyben a hozzá csatlakozó államok lemondanak a háborúról, mint a nemzetközi konfliktusok megoldási eszközéről. A szerződő felek elismerték, hogy bármely természetű vita megoldását mindenkor csak békés úton szabad keresni. A Briand-Kellog-paktumot 1928. augusztus 27-én 15 ország kormánya írta alá, 1929 végéig összesen 54 ország csatlakozott hozzá.
A Népszövetség tanácsa 1928 szeptemberében tárgyalásokat helyezett kilátásba a Rajna mellett még fennálló megszállási övezet határidő előtti felszámolásáról, és egyúttal a jóvátételi kérdés felülvizsgálatáról döntött. Új szakértői bizottság ült össze Owen D. Young amerikai gazdasági szakértő vezetésével, hogy megvizsgálja a Dawes-tervet kiegészítő intézkedéseket javasoljon. Ezzel megszületett a jóvátételi kérdés végleges rendezési terve. A Young-terv a német jóvátétel teljes összegét 34,5 milliárd márkában állapította meg, amit 59 év alatt kellett volna kifizetni. A tervezet javasolta a jóvátételi bizottság és minden külső ellenőrzés megszüntetését Németországban.
Augusztus 6-án a kérdés megvitatására és lezárása érdekében összeült a hágai konferencia, amely el kívánta intézni a németen kívül a többi érdekelt ország hasonló problémáit is. Voltak ugyan ellentétek az angol-francia felek között, de sikerült kompromisszumra jutni. Stresemannak sikerült elérnie, hogy a hatalmak kötelezettséget vállaljanak a megszállási övezetek 1930. június 30-ig történő teljes kiürítésére. Ezzel a megszállást 5 évvel lerövidítették.
A világgazdasági válság hatása a nemzetközi kapcsolatokra, út a második világháborúhoz
A világgazdasági válság évei alapvetően megváltoztatták a nemzetközi kapcsolatokat. A Young-terv nem oldott meg semmit. Teret nyitott a korlátlan nemzetállami egoizmusnak. Briand 1930 májusában nyilvánosságra hozott Európa tervével (Páneurópa-terv, garantálná az egyesült Európát, lebontaná a vám-és politikai határokat) szemben a nemzeti rivalizálás korszaka kezdődött.
A világpolitikai légkör hirtelen megváltozott: az európai politika valódi hatalmi struktúrái kerültek felszínre. A Népszövetség kezdeményezéseit a kétoldalú érdekek új rendszere váltotta fel, amely élesen felszínre hozta az 1918-19. évi európai államrendszer törékenységét.
A külpolitika új szakasza majdnem mindenütt személyi és pártpolitikai változtatásokkal, az államok politikai rendszerének módosulásával járt. Stresemann 1929. október 3-i halála politikai eseménysort indított el a német és a nemzetközi politikában. Németországban előkészítette a weimari nagykoalíció felbomlását és a parlamenttől egyre inkább függetlenedő elnöki kormányokat. Heinrich Brüning kancellár 1930-tól a parlamenten kívüli nacionalista erők növekvő nyomása alá került. Nagy-Britanniában Ramsay MacDonald kormánya 1931 augusztusában az egyre nagyobb anyagi eszközöket lekötő munkanélküli-biztosítás válságán bukott meg. A külpolitika iránya nem változott, de új erők és személyek kerültek előtérbe. Anglia világméretű elkötelezettsége minden brit politikai lépést az óvatos taktikázás és az európai béke feltétlen megőrzése felé szorított.
Kevés változás történt Franciaországban, ahol Briand középutas álláspontja határozta meg a külpolitikát. Olaszországban Mussolini 1929 novemberében Dino Grandira bízta a külpolitika irányítását, aki erőteljesebben érvényesítette a fasiszta párt érdekeit a külpolitikai apparátusban. Megváltozott a Szovjetunió külpolitikai vezetése is. Csicserint 1930 júliusában Maxim Litinov váltotta, akit a kollektív biztonság és a megnemtámadási szerződések bővítésének képviselőjeként ismertek meg.
Brüning revíziós politikájának legfőbb céljává a jóvátételek megszüntetését tette, s csak ezt követte a fegyverkezési egyenjogúság követelése.
1931 tavaszán a németek felvetik a német-osztrák vámuniót. A Schober-Curtius egyezmény lebontja a két ország vámhatárát. A franciák és az angolok tiltakoznak, nemzetközi döntőbíráskodás kezdődik Hágában, ahol visszautasítják a megegyezést. Ez nagy pofon volt a Weimari Köztársaságnak.
Hoover 1931. június 20-án egyéves fizetési moratóriumot javasolt a nemzetközi adósságokra, beleértve a szövetségesek USA-nak fizetendő adósságait is. A lépést az aggodalom vezette, hogy a nemzetközi tranzakciók válsága teljesen romba döntheti a világgazdaságot. Nagy-Britannia, Németország és Olaszország azonnal elfogadta a moratóriumot, Franciaország vonakodott és amerikai garanciákat kért a szövetségesek törlesztéseire. Ezzel a jóvátétel végérvényesen elintézettnek tűnt: Németország 132 milliárd aranymárkából 23-at fizetett ki, amit a brünnigi revíziós politika saját sikerének tulajdonított. A jóvátételek formális lezárását rögzítő 1932. júliusi lausanne-i egyezmény ugyan a szerződés ratifikálási feltételévé tett 3 milliárd márkás törlesztést, erre azonban soha nem került sor. 1933 után minden megállapodás nélkül leállították a szövetségesek adósságfizetését is, kivétel Finnország, aki továbbra is fizetett.
Ezzel lezárult egy korszak, azonban megrendültek a Párizs környéki szerződések politikai és jogi alapjai.
Az 1932 február elején Genfben megnyílt leszerelési konferencia kezdettől a hatalompolitikai ellentétek fellángolása jegyében ülésezett. Japán mandzsúriai és kínai katonai beavatkozása véglegesen megváltoztatta a nemzetközi viszonyokat, amit a Népszövetség tehetetlenül bámult. Az európai helyzetet pedig a világgazdasági válság tette kiszámíthatatlanná.
A konferencia kezdetén Franciaország népszövetségi hadsereg felállítását javasolta. A terv inkább elterelő hadművelet volt.
A konferencia nevével ellentétben a leszerelt országok fegyverkezési törekvése jegyében ülésezett. Brüning csak óvatosan használta a német egyenjogúság fogalmát, amelyet az általános leszerelés rendszerében és az egyenlő biztonság alapján valamennyi nép számára biztosítani kell. A Reichswehr 200 ezer főre emelését, 6 éves szolgálati idő bevezetését és a sorozott hadsereg felállítását javasolta, amely kifejezi a német egyenjogúságot. Utódja, Franz Papen viszont 1932 nyarán már arra utasította Nadolny nagykövetet, hogy jelentse be a konferencián: Németország a német egyenjogúság elismerésétől teszi függővé további részvételét. Németország 1932 júliusi kivonulása a konferenciáról már a német politika megkeményedésére utalt. Az angolszász hatalmak a válság áthidalása végett Franciaországot egyelőre formális kompromisszumra késztették.
Az 1932. novemberi öthatalmi (Nagy-Britannia, USA, Franciaország, Olaszország, Németország) egyezmény garantálta Németország és a többi leszerelt állam egyenjogúságát a valamennyi államnak biztonságot nyújtó rendszerben. Németország ismét bekapcsolódott a konferencia munkájába. Az egyenjogúság elismerésével Berlin jelentős áttörést könyvelhetett el, amelyhez Franciaország is hozzájárult. Miután nem sikerült valamennyi nemzet számára kötelező nemzetközi jogi kereteket létrehozni, megkezdődött a németek irányvétele a teljes katonai cselekvési szabadság elérésére. 1933. október 14-én elhagyta a leszerelési konferenciát és kilépett a Népszövetségből is. 1935-ben bevezette az általános hadkötelezettséget, 1936-ban pedig megszállta a rajnai demilitarizált övezetet.
A konferencia kudarca az új nemzetközi jogi rendszer kialakítására irányuló politika végét jelentette. A Wilson elképzelését tükröző elvek sohasem váltak politikai valósággá és nem fedték fel a hagyományos hatalmi politikát. Ekkorra már a hatalmi politika az 1919-ben létrehozott nemzetközi rendszer számottevő megváltoztatását szolgálta.
1933 és 1939 között a nemzetközi kapcsolatok a Versailles-ellenes egységes revíziós front kialakítása, illetve ennek elhárítása jegyében alakultak. Hitler hatalomra jutása a kollektív biztonság politikájának felélesztési kísérletéhez vezetett. Kezdeményezői szerették volna továbbra is megőrizni a status quo-t. 1934 szeptemberében a Szovjetunió belépett a Népszövetségbe, Németország és Japán akkor már nem volt tagja a szervezetnek. A szovjetek a kollektív biztonság politikájára való váratlan áttéréssel megkíséreltek széles frontot nyitni az agresszorok ellen. Közvetlenül Japán mandzsúriai terjeszkedésétől félt, de európai határait is békében szerette volna tudni.
A megváltozott szovjet külpolitikára harapott Franciaország, akit nyugtalanítottak a német fejlemények. Párizs félt Németország közép-és kelet-európai befolyásának terjedésétől. Barthou francia külügyminiszter egyfajta keleti Locarno létrehozásán munkálkodott. Ebben a részt vevő hatalmak kölcsönösen garantálták volna területi integritásukat s valamely ország provokálatlan megtámadása esetén a többiek segítséget nyújtanának. A tervezett kelet-európai regionális szerződésrendszer és az összeurópai biztonsági rendszer összekapcsolására gondoltak, amelyben Franciaország a keleti paktumért vállalna garanciát, a Szovjetunió pedig pótlólagos garanciát kapna azért, mert kihagyták a locarnói szerződésből. A szovjet javaslat találkozott az összeurópai biztonsági rendszer megteremtésének erős francia érdekeltségével. 1934 tavaszán Barthou és Litvinov Genfben megállapodtak, hogy regionális szerződésrendszerbe vonják be Lengyelországot, Finnországot és a Szovjetuniót. A franciákon és a szovjeteken kívül csak a csehszlovákok hajlottak a részvételre, Németország és Lengyelország különböző indokokkal elutasította a javaslatot.
Barthou munkássága folytatódhatott volna, ha 1934. október 9-én nem hívja Marseille-be Sándor jugoszláv királyt. A jugoszláv-olasz viszonyt kívánta megvitatni Sándor a királlyal. Az alkalmat kihasználta a horvát szeparatista-fasiszta szervezet, az Usztasa, amely már évek óta meg akarta gyilkolni Sándort. A merénylő megölte a városon nyitott gépkocsiban áthajtó királyt, a francia rendőrök pánikba estek és össze-vissza kezdtek lövöldözni. A kóbor golyók egyike halálosan megsebesítette a francia külügyminisztert.
Ezután is folytatódott a francia-szovjet közeledés, amelynek újabb löketet adott, hogy Németországban 1935 márciusában bevezették az általános hadkötelezettséget, majd 1936 márciusában a németek megszállták a Rajna-vidéket. A nyugati hatalmak ugyan a stresai határozatban tiltakoztak az általános hadkötelezettség bevezetése ellen, de ekkor már megkezdődött az ellenállásuk megtörése. 1935 júniusában aláírták az angol-német flottaegyezményt, amelyben Anglia elfogadta Hitler ajánlatát a német flottaépítésről az angol tonnaűrtartalom 35 százalékáig. London valójában támogatta a németeket a versailles-i szerződések hatályon kívül helyezésében. Az angol politika legfőbb érdeke a béke megőrzése volt. Békepolitikájuk közeledett a franciákéhoz. 1935 júniusa után a konzervatív kormányok a kollektív népszövetségi politika, a brit újrafelfegyverkezés és a diktátorokkal folytatott kétoldalú tárgyalások kombinációjával kísérleteztek. Ezzel együttműködésre kívánták bírni az utóbbiakat. Azonban teljesen szabad kezet nem kívántak adni Hitler kontinentális politikájának.
A politika sikertelensége először 1935 októberében érződött. Samuel Hoare angol és Pierre Laval francia külügyminiszter terve korlátozott mértékű közeledést javasolt Olaszországhoz és Abesszíniában részleges annexiót engedélyezett számára. A tervezet végül az angol közvélemény ellenállásán és Mussolini merevségén bukott meg. A Népszövetség az 1935. októberi agresszió után csak felemás gazdasági szankcióhoz nyúlt Olaszországgal szemben, amelyek bátorítást adtak a további agresszióhoz. A megbékítés politikája Neville Chamberlain személyében talált legelkötelezettebb képviselőjére. Teljesen távol álltak tőle a pacifista elképzelések, de lelkiismeret-furdalása volt a versailles-i szerződés miatt, és áthatotta az illúzió, hogy bizalmat kelt a diktátorokban.
A 30-as évek végétől lényegében Hitler szabad kezet kapott a német terjeszkedéshez. Az első célpont Ausztria volt. Ausztria sorsáért egyetlen hatalom sem ejtett egy könnycseppet sem. Hitler ultimátum elé állította Schuschnigg osztrák kancellárt, követelve tőle a nácik bevételét az osztrák kormányba. Schuschnigg azonban 1938. március 13-ra népszavazást írt ki Ausztria függetlenségéről. Hitler nem tartotta fontosnak a népszavazás eredményének kihirdetését. Parancsot adott a Wehrmacht felvonulására, Közben kikérte Mussolini véleményét is, aki megértette és elfogadta Ausztria annektálását. A németek bevonulása március 12-13-án megtörtént minden vérontás nélkül, mert Schuschnigg utasította az osztrák hadsereget, hogy tartózkodjon minden ellenállástól. Hitler 13-án Linzben bejelentette az Anschlusst, ami a valóságban inkább megszálláshoz hasonlított, mint csatlakozáshoz. A nagyhatalmak közül egyedül a Szovjetunió csinált amolyan enyhe tiltakozásfélét, a többiek tudomásul vették a változást.
A következő célpont Csehszlovákia volt, amelynek nyugati peremterületein, a Szudéta-vidéken mintegy hárommillió német élt. Ezek elégedetlenségét kihasználva a német politika sikeresen destabilizálta Csehszlovákiát. A nyugati hatalmakkal Hitler el tudta hitetni, hogy a német ajkúak által lakott 30 ezer négyzetkilométernyi terület átengedése után nem lesz több követelése. Így került sor 1938 szeptember 29-én a müncheni konferenciára. A nagy négyes (Hitler, Mussolini, Daladier francia miniszterelnök és Chamberlain) tanácskozása a kortársak szemében úgy tűnt, hogy megmentette a békét. A 30-án aláírt jegyzőkönyv értelmében Németország népszavazás nélkül megkapta a Szudéta-vidéket, függetlenül egyes részeinek etnikai összetételétől. Az egyezmény intézkedett a lengyel-csehszlovák és a magyar-csehszlovák határvita rendezéséről is.
Csehszlovákia feldarabolása 1939 tavaszán fejeződött be. A szlovák területek német biztatásra március 14-én kinyilvánították függetlenségüket. Közben a német csapatok bevonultak az ország nyugati területeire, melyek Cseh-Morva Protektorátus néven a Német Birodalomba olvadtak be. A következő napokban Magyarország Kárpátalját vette birtokba, Olaszország pedig megkezdte Albánia annektálását, amely április 12-én egyesült Olaszországgal.
A harmadik célpont Lengyelország volt. Hitler követelései között szerepelt Danzig szabad város átadása, egy területenkívüliséget élvező műút és vasútvonal építésének engedélyezése a lengyel korridoron át Kelet-Poroszországba. A követeléseket Lengyelország elutasította és felkészült a fegyveres önvédelemre. Nagy-Britannia és Franciaország pedig szakítva a megbékélési politikával, március végén garantálták függetlenségét. Áprilisban hasonló biztosítékot kapott Románia és Görögország is. A nyugati hatalmak éreztették, hogy megunták Németország keleti terjeszkedését.
A nagy terjeszkedés közepette a három elégedetlen nagyhatalom egymásra talált. Először Ciano és von Neurath külügyminiszterek írtak alá egy egyezményt a két ország külpolitikai együttműködéséről. A szerződés megjelölte a közös ellenséget, a bolsevizmust. Később Mussolini nevezte ezt az egyezményt Berlin-Róma tengelynek. A beszéd igazolta, hogy Olaszország feltétlen támogatja a német politikát, cserébe a németek elismerik Olaszország elsőrendű érdekeltségét a Földközi-tengeren és Észak-Afrikában. Ezután következtek a japánok. 1936. november 25-én megkötötték az Antikomintern Paktumot, amely formálisan a bolsevizmus ellen irányult, de valójában a világ újrafelosztására törekvő hatalmak összefogását célozta. Kötelezte a szerződés a feleket, hogy kölcsönös egyetértés nélkül semmilyen politikai szerződést nem kötnek a Szovjetunióval. Az egyezményhez a későbbiekben csatlakozott többek között Olaszország, Magyarország, Spanyolország, Bulgária, Horvátország, Dánia, Finnország, Románia és Szlovákia. Hitler szovjetellenessége megmutatkozott a spanyol polgárháborúban is, ahol Franco tábornok csapatait támogatta.
A németek ennek ellenére a japánok értesítése nélkül kötötték meg 1939. augusztus 23-án a német-szovjet megnemtámadási egyezményt, amelyet Molotov-Ribbentrop paktumként ismer a történetírás. A szerződéshez csatolt titkos záradékban a két hatalom befolyási övezetekre osztotta Kelet-Közép-Európát. Eszerint Finnország, Észtország, Lettország és Lengyelország keleti fele szovjet, míg Litvánia és Lengyelország nyugati fele német érdekszférába került. Ami ezután következett, véget vetett a hosszúra nyúlt fegyverszünetnek…
Írta: Sásdi Tamás
Felhasznált irodalom:
- 20. századi egyetemes történet I. kötet: Európa (szerk.: Németh István). Osiris Kiadó, Bp., 2006.
- Németh István: Németország története. Aula Kiadó, Bp., 2001.
- Ormos Mária – Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Felemelkedés és hanyatlás 1814 – 1945. Osiris Kiadó, Bp., 2003.
- Romsics Ignác: A 20. század rövid története. Rubicon-Ház, Bp., 2011.