A Peidl-kormány hat napja:
A Tanácsköztársaság bukása után új helyzet állt elő Magyarországon, kérdéses volt, ki és milyen államberendezkedéssel veszi át a hatalmat. Augusztus 1-én gyorsan megalakult egy szakszervezeti vezetőkből álló szociáldemokrata kormány, a miniszterelnök Peidl Gyula lett. Tagjai között találjuk Peyer Károlyt (belügyminiszter), Haubrich Józsefet (hadügyminiszter), Miákits Ferencet (pénzügyminiszter), és fenntartottak egy helyet az éppen külföldön tartózkodó Garami Ernőnek is. Ez a kormány rendeletek sokaságát alkotta meg, amelyekben megszüntette a Tanácsköztársaság intézkedéseit: semmissé tették többek között a korábbi államosításokat és megszüntették a tanács jellegű közigazgatást. A kommunista diktatúra helyett egy demokratikus berendezkedés kialakítását tűzték ki célul. Az ország nevét visszaváltoztatták Magyar Népköztársaságra.
A kormány olyan átmeneti képződménynek tekintette magát, amely a következő parlamenti választásokig és az új törvényhozás megalakulásáig marad hatalmon. A kormány számított a békekonferencia támogatására. Még júliusban lezajlott egy tárgyalás az antant képviselőivel Bécsben, amelyen megegyeztek, hogy négy magas rangú tábornokot (Harry Hill Bandholtz - USA, Reginald Gorton - Anglia, Jean César Graziani - Franciaország és Ernesto Montbelli - Olaszország) küldenek Budapestre a fegyverszüneti szerződés megtartásának ellenőrzésére és a magyarországi viszonyok tisztázására.
A békekonferencia nem ismerte el a kormányt, de ugyanakkor a románokat sem akadályozta meg semmiben. Ez a káosz az ellenforradalmároknak kedvezett. Augusztus 6-án az eddigi forradalmakat elvető tisztek egy csoportja, a Fehér Ház elkergette az addig kész sikertörténetként működő Peidl-kormányt. Friedrich István vezetésével új kormányt alakítottak.
Napjainkban sem tisztázott az ellenforradalmárok erőszakoskodása, amelyet fehérterrornak nevezett el utólag a történetírás. Ennek a vérengzésnek az áldozatait 1000-1500 főre is becsülik. A vérengzést a Horthy Miklós vezénylete alatt álló tiszti különítményesek számlájára írták, azonban még a későbbi kormányzó szerepe is
tisztázatlan, Emlékirataiban is csak annyit írt, hogy tudott olyan csapatokról, amelyek a vörösterror leküzdésére jöttek létre. A különítmények leghíresebb vezetői Prónay Pál, Ostenburg Gyula és Héjjas Iván voltak.
Román megszállás:
A románok már a Tiszántúlon is nagyon sok szenvedést okoztak a helyi lakosságnak: erőszakoskodtak, elhajtották az élő állatokat, aratás után igyekeztek a legtöbb gabonát elvenni. Az ellenállást nagyon kegyetlenül torolták meg.
1919 augusztusától novemberig az ország nagy része román megszállás alá került. A Tiszántúlon külön katonai közigazgatási határt alakítottak ki, remélve, hogy így sikerül kierőszakolni a tiszai államhatárt. A megszállás
idején a románok ellenőrizték a közigazgatást, a sajtót s a kormányt, amelyet külön fegyverszüneti szerződés megkötésére és a Romániának okozott károk megtérítésére szólítottak fel. Mivel ezt a követelést a békekonferencia megsemmisítette, a románok megkezdték az ország kirablását. Vagonok százai vitték az élelmiszert és mindent ami mozdítható volt, nem nézve a békekonferencia tiltakozását. Budapesten még azt is meg merték csinálni, hogy elvitték a levéltári anyag egy részét, és el akarták szállítani a Magyar Nemzeti Múzeum anyagát is. Ezt az amerikai Harry Hill Bandholtz tábornok akadályozta meg. A tábornok éppen egy vacsorán vett részt, amikor Nathaniel Horowitz ezredes közölte vele, hogy egy 14 román teherautóból álló kocsisor sorakozott fel a Múzeum körúton, épp a Nemzeti Múzeum előtt. Bandholtz tábornok kíséretével gyorsan a múzeumhoz hajtatott. A románok Serbescu tábornok vezetésével akkor már elkezdték kipakolni a múzeumban található értékeket. Bandholtz tábornok egy heves vitát követően a múzeum főbejáratát lepecsételtette, kulcsait magához vette. Az eljárást a francia Graziani tábornok is helyesnek találta. Bátor tettének köszönhetően évekkel később Bandholtz tábornoknak szobrot állítottak a mai budapesti Szabadság téren.
A Friedrich-kormány tevékenysége:
A kormány visszaállította a háborús sajtótörvényt, korlátozta az egyesülési szabadságot, és ismét életbe léptette az internálási rendeletet. Friedrich elsősorban a Keresztény Nemzeti Pártra és a Keresztényszocialista Pártra támaszkodott, de bevonta kormányába a Kisgazdapártot is. 1919 októberében a keresztény pártok
létrehozták a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártját, Nagyatádi Szabó István pedig csatlakozott a Rubinek Gyula vezette Keresztény Földműves Párthoz, amitől a Kisgazdapárt arculata konzervatívvá vált.
Friedrich a gyakori kormányátalakítások és koalícióbővítések mellett a jogfolytonosság látszatának megszervezésével is igyekezett elnyerni a békekonferencia elismerését. Ezért tudomásul vette, hogy Habsburg József főherceg augusztus 7-én kormányzóvá tette önmagát, majd ebben a tisztségében kinevezte a
Friedrich-kormányt. Azonban a nyugat és az utódállamok Habsburg-restaurációt láttak ebben, ezért József visszavonult.
Augusztus 19-én Szegeden lemondott az ellenkormány is, amely a "háborút befejező forradalom" vívmányainak fenntartását tűzte ki célul. A békekonferencia ekkor kezdte figyelmét élesíteni az egyetlen tényleges hatalommal rendelkező fegyveres erő, a Nemzeti Hadsereg és annak fővezére Horthy Miklós felé. Horthy tiszántúli református középbirtokos családból származott, a fiumei Tengerészeti Akadémia elvégzése után hadihajókon szolgált, majd 1909-1914 között Ferenc József szárnysegédje volt. Nevét az 1917-es otrantói tengeri ütközet tette ismertté, mely során kitűnt szakértelmével és bátorságával. 1918 elején egyike volt a cattarói matrózlázadás leverőinek. Ezután ellentengernaggyá és a flotta főparancsnokává, majd a háború vége felé altengernaggyá nevezték ki. 1919 nyarán a szegedi kormányban volt hadügyminiszter, ekkor kezdett el szervezkedni, majd függetlenítette magát a szegediektől, augusztus elején létrehozta a Nemzeti Hadsereg fővezérségét. Ezután csapatait a Dunántúlra irányította és Siófokon rendezkedtek be. Ezzel Közép-és Dél-Dunántúl az ellenőrzésük alá került.
A nemzeti koncentrációs kormány megalakulása:
A békekonferencia szeretett végre véget vetni a magyar ügynek is, ezért szorgalmazta egy bel-és külpolitikailag elfogadható kormány megalakítását. Így merült fel a nemzeti egységkormány gondolata. Ezt lehetetlenné tette, hogy 1919 őszén a pártok állandóan átalakultak. Ráadásul a proletárdiktatúra bukása után nehezen bíztak meg egymásban a pártok.
A forradalom demokratikus pártjai közül a Polgári Radikális Párt nem tudott újjászerveződni. A mérsékelt polgári erőket Vázsonyi Vilmos kísérelte meg összefogni a Nemzeti Szabadelvű Pártban. Bár Lovászy Márton és Batthyány Tivadar vezetésével gyorsan talpra állt a Függetlenségi és 48-as Párt, a programjában szereplő keresztény világnézet és nemzeti demokrácia hamar szétrobbantotta. 1919. augusztus 24-én újjáalakult a Magyarországi Szociáldemokrata párt, és élesen elhatárolódott a kommunistáktól.
Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar politikusok nem boldogulnak a helyzettel, a békecsinálók a brit George Clerket bízták meg a magyar nemzeti egységkormány megteremtésének feladatával, aki október végén megkezdte működését Budapesten. A létrehozandó kormány feladatául szabták, hogy választást rendez az általános és titkos választójog alapján, s az így összeülő nemzetgyűlés által választott törvényes kormány fogja majd aláírni a békeszerződést.
Clerknek sikerült megegyeznie a románokkal, hogy vonuljanak vissza a Tiszától nyugatra fekvő magyar területekről. A románokkal való megegyezés után következett a rendteremtés. Clerk tárgyalásokba kezdett a pártokkal. Sajnos ahányan voltak, annyifélét akartak. A liberálisok és a szociáldemokraták egy polgári liberális
rendszer kiépítését szorgalmazták, míg Friedrich a nemzeti, keresztény közakarat megszervezésével és megszólaltatásával a hatalmon maradását remélte.
Mivel harmadszori próbálkozásra sem sikerült megegyeznie a pártokkal, Clerk a Budapesten tartózkodó tábornokok véleményét is kikérte, akiknek nagy többsége Horthy Miklósban látta a megoldás kulcsát. Clerk találkozott is az akkor fővezérként tevékenykedő Horthyval, aki a megbeszélésükön ígéretet tett arra,
hogy Budapestre való bevonulása esetén nem kerül sor törvénytelenségekre és nem vezet be diktatúrát. Emellett Horthy közzétett egy nyilatkozatot, melyben elítélte a zsidóüldözést, és ígéretet tett arra, hogy kivizsgálja a hadseregének fehérterrorban játszott szerepét.
Clerknek sikerült rávennie Horthyt, hogy baloldali képviselőkkel üljön le tárgyalni. A tárgyalás november 5-én zajlott le a Zichy-palotában, a tárgyalóasztalnál foglalt helyet Garami, Vázsonyi, Lovászy és Nagyatádi. Itt Horthy megint kijelentette, hogy nem akar katonai diktatúrát létrehozni és nem lesz zsidóüldözés. Egyben tudomásul vette, hogy a hadsereg alárendeli magát az antantmegbízott által megalakítandó kormánynak.
A megbeszélés után végleg kiparancsolták a románokat Budapestről és a Duna-Tisza közéről. A kivonulás után jöhetett a magyarok bejövetele. Mivel közelgett a sokak által gyűlölt Károlyi-féle népköztársaság kikiáltásának évfordulója, megvárták a november 16-át. A szervezők adtak a megjelenésre: Horthy kapott egy fehér
lovat, és darutollas katonáit vezetve szinte új honfoglalóként vonult be a fővárosba. A bevonulókat boldogan ünneplő tömegek fogadták, mintha maga a Megváltó érkezett volna el. Egyedül az időjárás nem örült a bevonulásnak, a nap nem sütött ki, az eső pedig esett. Budapest polgármestere a Gellért Szálló
előtt fogadta és üdvözölte a vonulókat. Maga Horthy is tartott egy beszédet: ""Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit, és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönbe vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait, és egy év alatt elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkről a jég és készek vagyunk megbocsátani. (...) Katonáim, miután földjeikről betakarították Isten áldását, fegyvert vettek kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt, e hazában. Ezek a kezek nyitva állnak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak ha kell".
A beszéd elhangzása után a vonulók a Ferenc József-hídon átkelve (napjainkban Szabadság-híd) a Kiskörúton és az Alkotmány utcán keresztül az Országházhoz vonult. Itt Friedrich köszöntötte, majd Horthy újra beszédet mondott, végül Csernoch János hercegprímás misét celebrált.
November 17-én a Friedrich-kormány közzétette választójogi rendeletét, amely megfelelt a győztes hatalmak követelményeinek. A kormányalakítási tárgyalások elhúzódtak, mivel Friedrich ragaszkodott hatalmához, Clerknek viszont nem tetszett az egypárti kormány, meg is fenyegette őket. Horthy viszont kijelentette, hogy "kalandorság lenne az antanttal szembeszállni". Ezt követően 11.24-én Huszár Károly alakított kormányt,
amelyben a KNEP mellett részt vettek kisgazdák és szociáldemokraták is. A Huszár-kormány fő feladata a közrend és a törvényesség biztosítása, illetve a választás mielőbbi megtartása volt. A kormányt a békekonferencia elismerte és felszólította, hogy küldje el megbízottait Párizsba. (A békekonferencia és a békekötés eseményeiről a következő cikkben lesz szó).
1919 őszén megkezdődtek a bírósági eljárások az elfogott Lenin-fiúk és a Belügyi Népbiztosság vezetői ellen. Kivégezték többek között Cserny Józsefet és Korvin Ottót. 1920 júliusában 10 volt népbiztost állítottak bíróság elé, köztük 4-et halálra ítéltek, de nem hajtották végre, inkább kicserélték őket a Szovjetunióból hazaküldött hadifoglyokkal.
1919-20 fordulóján aggasztó méreteket öltött a tiszti különítményesek önkényeskedése, s a kormány tehetetlen volt velük szemben. Az állandó fenyegetések miatt több mérsékelt baloldali politikus emigrált.
A választás:
1920 januárjában tartották Magyarországon a békekonferencia által előírt választást, amelyen nők is részt vehettek. Bár a választójogi rendelet biztosította az esemény demokratikus és titkos voltát, a fehérterror és az 1919. december 5-én kiadott internálási rendelet esélytelenné tette a szociáldemokratákat. A rendelet ugyan a kommunisták ellen irányult, a gyakorlatban viszont szociáldemokrata munkások és spekulációval vádolt kiskereskedők ellen is irányult. A szociáldemokraták tiltakozásul 1920. január 15-én kiléptek a kormányból és nem vettek részt a választásokon. A helyzetet a békekonferencia tudomásul vette.
A január 25-26-án rendezett választáson több mint 3 millióan vehettek részt. Nagyatádi Kisgazdapártja győzött 73 mandátumot szerezve, második lett 72-vel a KNEP. Nagyatádit nem akarták miniszterelnöknek elfogadni. Nem is volt az országnak államfője, aki felkért volna bárkit miniszterelnöknek. Végül Horthy január 30-i
hadparancsa döntött: "...a nemzetgyűlés megalakulása után egy ideiglenes államfőt választ, ennek a kezébe adja át a koncentrációs kormány mandátumát, s ezen ideiglenes államfőtől nyeri aztán megbízatását az új miniszterelnök".
Az államforma kérdése és egy gyilkosság:
1920. február 16-án ült össze az új nemzetgyűlés. A nemzetgyűlés első feladata az államforma és az államfői tisztség kérdésének rendezése volt. A köztársaság a törvényhozók szemében lejárt, így visszatértek a királysághoz. A trón betöltése ellentéteket szült a Habsburg-ház trónigényét elismerő legitimisták és az ezt tagadó szabad királyválasztók között. Mivel egyik se volt megvalósítható, abban állapodtak meg, hogy a királyi trón betöltéséig az államfői teendők ellátását a nemzetgyűlés által megválasztott kormányzóra bízza.
Az 1920/1. tc. a kormányzói jogkört a királyi jogoknál szűkebben fogalmazta meg. A nemzetgyűlés által alkotott törvények ugyanis a kormányzó szentesítése nélkül léptek életbe, aki a törvényjavaslatokat mindössze egyszer küldhette vissza megfontolásra. Hadüzenethez, békekötéshez és a hadseregnek az ország határain túlra vezényléséhez a nemzetgyűlés hozzájárulására volt szükség. Nemességet nem adományozhatott, főkegyúri jogokat nem gyakorolhatott, törvényszegés vagy alkotmánysértés esetén a nemzetgyűlés felelősségre vonhatta. Alárendelt szerepe volt, de későbbiekben jogkörei bővültek.
Másnap egy kettős gyilkosság borzolta a kedélyeket. A Népszava újságírója, Somogyi Béla cikkeiben nyíltan bírálta a fehérterrort. 17-én munkaidő után észrevette, hogy figyelik, ezért megkérte kollegáját, Bacsó Bélát, hogy kísérje el egy darabig. Valóban ott voltak az Ostenburg-különítmény tisztjei, akik kegyetlenül meggyilkolták mindkét újságírót. Bacsót csak azért gyilkolták meg, hogy ne legyen szemtanú. A gyilkosságot Horthy és Huszár egyéni akciónak minősítette, s ígéretet tettek az elkövetők felderítésére. A felelősségre vonás azonban
elmaradt. Évekkel később Beniczky Ödön, a Huszár-kormány belügyminisztere az Újság című napilapban nyilatkozott arról, hogy a gyilkosságot Horthy tudtával hajtották végre, mivel környezetében sokan úgy voltak vele, hogy a "gaz Somogyi Bélát a Dunába kell dobni". Horthy erre állítólag csak ennyit mondott, hogy
"Nem beszélni kell itt, hanem cselekedni". Egy másik hipotézis Friedrich Istvánt tette felelőssé a gyilkosságért, aki ezzel kívánta befeketíteni a leendő kormányzót.
A kormányzóválasztás:
Az eseményre 1920. március 1-én került sor. Erre a napra zászlódíszbe öltöztették a fővárost. A tereket fegyveres alakulatok sorfala zárta le, a legújabb szakirodalom szerint a Parlamentben egy sem tartózkodott belőlük a szavazáskor. A kormányzói posztra maga Horthy volt a legesélyesebb. 141 szavazatból 131
jutott neki, 7 képviselő szavazott Apponyi Albertre, 1 szavazólap üresen maradt, kettő pedig érvénytelen volt. Prohászka Ottokár vezette azt a különítményt, amely a hírt vitte a Gellért Szállóba a frissen megválasztott
kormányzónak. Horthy nem akarta a csonka jogkörökkel járó posztot, ezért a nemzetgyűlés ígéretet tett neki azok későbbi kiterjesztésére. Így már elvállalta a kormányzói feladatot és elment a Parlamentben letenni a kormányzói esküt. Most a beszédet kihagyta, az eskütétel után azonnal távozott az épületből.
A Huszár-kormány az eskütétel után benyújtotta lemondását, de ideiglenesen vállalta az ügyek intézését.
Felhasznált irodalom:
20. századi magyar történelem 1900-1994. (szerk.: Gergely Jenő - Izsák Lajos - Pölöskei Ferenc). Korona
Kiadó, Bp., 1997.
Bölöny József - Hubai László: Magyarország kormányai 1848-2004. Akadémiai Kiadó, Bp., 2004.
Cartledge, Bryan: Megmaradni... A magyar történelem egy angol szemével. Officina Kiadó, Bp., 2011.
Hajdú Tibor: Rosszkor jött gyilkosság. Somogyi Béla és Bacsó Béla halála. In: Rubicon 2010/4-5
Horthy Miklós: Emlékirataim, Európa Könyvkiadó, Bp., 2012
L. Nagy Zsuzsa: Budapest román uralom alatt. In: Rubicon 2011/5
Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában 1914-1945. Történelmi Kézikönyvtár sorozat (sorozatszerk.:Simándi Irén és ifj. Barta János). Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998
Püski Levente: A Horthy-korszak 1920-1941. Magyarország története 18. kötet (főszerk.: Romsics Ignác). Kossuth Kiadó, 2010.
Romsics Ignác: A 20. század rövid története. Rubicon-Ház Bt., Bp., 2011.
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Bp., 2005.
Salamon Konrád: Magyar történelem 1914-1990. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2004.
Turbucz Dávid: Horthy Miklós. Napvilág Kiadó, Bp., 2011.