1544-ben született a nemesi előnevüket adó Felsővadászon, feltörekvő köznemesi családban. Apja alispánságig vitte, fiát a nagyhatalmú főúr, Perényi Péter udvarában neveltette. Jó katona lett. Az 1577. novemberi vadnai összecsapásról a sárospataki Magyar Krónika számolt be: eszerint a szikszói vásárra lecsapó, sok embert és értéket raboló törököt beérte és legyőzte, visszaszerezve a zsákmányt. Nagy hírnevet szerzett 1588-as szikszói győzelmével, amikor az ő vezetésével szétverték Kara Ali bég seregét, amiért főispánná nevezték ki. Mivel a végvári katonákat alig vagy sehogy sem fizette a császár, gyakori volt, hogy a kapitányok saját zsebből fizették őket, cserébe birtokokat kaptak. Szendrői kapitányként így jutott több birtokhoz, köztük a tokaji borvidékhez tartozó Szerencshez, s ezzel részese lett a kor egyik legjobban fizető üzletének, a borkereskedelemnek. 1587-ben újabb lépést tett az ország leggazdagabbjai közé jutásért: feleségül vette Alaghy Bekény Juditot, Mágóchy András 300 ezer holdas nagybirtokos özvegyét, s ő lett gyermekeik gyámja (ekkortól kapcsolódik össze Munkács és a Rákócziak neve). 1588-ban egri főkapitánnyá nevezték ki, ekkor Rudolftól báróságot kapott, bár épp ezekben az években tette a legtöbbet a reformáció ügyéért. Egyaránt áldozott a református egyházra és a művelődésre: akkor Vizsoly az ő birtokában volt, ő telepítette oda a nyomdát, támogatta a biblia fordítását és kinyomtatását. Sokoldalú, minden iránt érdeklődő főúr volt. Bölcs embernek, kitűnő katonának tartották; sosem esett túlzásokba, mértékletes volt mindenben, még az italozásban is, ami szokatlan volt a kor nemesei között. Sokat szenvedett a köszvénytől, utolsó éveibenjárni sem igen tudott, hordszéken mozgatták, de akkor is teljesítette minden kötelességét. 1591-ben meghalt felesége, egy év múlva újra nősült, hogy anyát vigyen gyámfiainak és alig négyéves kislányának. Ezúttal egy nem túl gazdag, de nagyon művelt és előkelő erdélyi nemes, Gerendi János Anna lányát vette feleségül, akitől három fia, György a későbbi fejedelem, Zsigmond, és a leendő országbíró, Pál született. 1595-ben ismét megözvegyült, s a gyászidő leteltével harmadszor is megházasodott, ezúttal - elmondható - saját örömére. Régi barátja Chapy Kristóf özvegyét, a katolikus Telegdy Borbálát vette nőül, akit nagyon megszeretett és becsült élete végéig. Az asszony jó anyja lett a gyerekeknek, Rákóczi végrendeletében bőkezűen gondoskodott róla. 1601-ben vette meg az óriási makovicai uradalmat Sáros vármegyében, új otthonuk Zboró lett. A birtok jelentőségét - a jövedelmezőségen kívül - a Lengyelországba vezető kereskedelmi út adta; a határ közelsége a csempészetet is lehetővé tette, amit ki is használt, olyannyira, hogy Rudolf császár levélben megrótta, amiért már nemcsak titokban, de nyíltan is megkerüli a vámot portékáival. Az 1604-es pozsonyi országgyűlésre már el sem ment, mert tudomására jutott, hogy a mindig üres császári kincstár feltöltésére az ő birtokait szemelték ki (nem ment el Báthori István országbíró sem, mondván: „Elmennék a gyűlésbe, ha Ecsed vára eljönne velem”). Makovicára ment, ott kapott hírt a Bocskai-felkelésről. Veje, Homonnai Drugeth Bálint és volt gyámfia, Mágóchy Ferenc az elsők között csatlakoztak Bocskaihoz. Őt is hívták: „… kérjük az élő Istenért és az szegény hazánkhoz való szerelméért nagyságod értsen egyet velünk, minthogy sok szem néz nagyságodra, nagyságod jöjjön…”. Hamarosan Bocskai írt neki többször is, Rákóczi azonban nem mozdult. Óvatos volt, ám nagyon okos, fölmérte hogy a keresztények küzdelme, a felkelők veresége a töröknek hoz hasznot, ezért közvetítőnek ajánlkozott. A császári udvar azonban nem alkudott, legföljebb kegyelmet ígért, Így tárgyalásai sikertelenek maradtak, megnyerte viszont a felkelésnek ecsedi Báthori Istvánt, aki tudta, hogy a kamara közelben tartózkodó emberei csak a halála pillanatát lesik, hogy lecsaphassanak vagyonára, mint már annyi gyermektelenül elhalt főrangúval tették, figyelmen kívül hagyva az oldalági leszármazók jogait. Bocskai fejedelemmé választásakor Erdély kritikus gazdasági helyzetben volt. A fizetetlen vallon zsoldosok és a talán náluk is kegyetlenebb hajdúk iszonyatos szegénységbe döntötték a lakosságot. „Így lőn, hogy a nép az első év telén korpával, másodikán fűgyökérrel, harmadikán felakasztott gonosztevőknek, ragályban vagy éhen elhullottaknak tetemeivel táplálta magát.” Ezt a lepusztult országot kellett Rákóczinak élhetővé tennie, miután az 1605-ös medgyesi országgyűlés jóváhagyásával Bocskai kormányzóvá nevezte ki. Nem találhatott volna nála különb embert. Először is megfékezte a dúló, portyázó katonákat, a jobbágyok végre szánthattak („Basta szekerén” ahogy mondták, mivel igavonó állatok híján az emberek húzták az ekét is), ám a következő év rossz termése megint csak éhínséget hozott. A rendek azonban elégedettek voltak Rákóczival, olyannyira, hogy nem fogadták el Bocskai végrendeletét, aki Homonnai Drugeth Bálintot jelölte utódául, mert nem akarták, hogy Bocskai még halála után is parancsoljon nekik. Voltak ugyan más jelöltek, de 1607. február 12- én a kolozsvári országgyűlés Rákóczi Zsigmondot választotta fejedelemmé. Rákóczi korára, betegségére hivatkozva ellentmondott, de a rendek ragaszkodtak hozzá. Esküjébe belefoglalta: „…senkit személyében, sem jószágában, sem marhájában meg nem bántok, másnak sem engedek
bántani…” és ígéretét betartotta. Megválasztása sem előtte, sem utána elő nem forduló esemény volt: az első és egyetlen ténylegesen szabad fejedelemválasztás Erdély történelmében. Elismertetése nehezen ment: a Belgrádba érkező athnámé (kinevezés, menlevél) Homonnai nevére szólt, amit kivakartak és Rákócziét írták a helyére (ezért az önálló döntésért Musztafa kapucsi pasát szörnyű kínzásokkal végezték ki). Mátyás főherceg sem vett tudomást a rendek döntéséről, inkább a nagyon fiatal Báthory Gábort támogatta. Rákóczi sokat dolgozott, sok jót tett, de érezte, hogy egyre csökken hatalma megtartásának esélye. Mindössze egy évig uralkodott. Mint mondta: „Az én részemről az erdélyi vajdaságért csak egy tyúknak sem leszen halála”. 1607. októberében kirobbant a hajdúfelkelés, mert a királyi (császári) biztosok meg akarták szüntetni kiváltságaikat, mire Rákóczi hadba hívta katonáit. Ellenlábasa, a sokak által támogatott Báthory Gábor, akivel már megegyezett a fejedelemség átadásáról ezt fenyegető lépésnek találta, s további birtokokat kínált távozásáért. 1608. március 4-én mondott le, 7-én pedig már útra is kelt családjával Felső-Magyarországra, „…mert nem akartam keresztény vér kiontásával magamnak nagyobb uraságot keresni „. Megalapozta családja vagyonát, a dinasztia dicsőségét, „ő adott a Rákóczi nemzetnek nagyságos nevet”. 1608.december 5-én halt meg, Szerencsen temették el. Ő az egyetlen fejedelem, akinek sírja a mai Magyarországon található. Síremlékén egy magyar nyelvű vers is olvasható:
Itt fekszik Rákóczi Zsigmond,
Az jámbor felőle jót mond.
Magyar Országnak támasza,
Vala Császárunk Tanáchya.
Szendrő csudálta erejét,
Eger karját és elméjét.
Erdély szerette oltalmát.
Az Török félte hatalmát.
Mi honnyunkban lakó népek
Ohajtyuk mint igaz hivek.
Azért Szendrő, Magyar, Eger,
Császár, Erdély s minden ember
Sirassad édes Atyádot
Megholt Rákóczi Zsigmondot.
Írta: Márk Éva