Sásdi Tamás: Oroszország története a hosszú 19. század második felében (1856-1914)

Sásdi Tamás: Oroszország története a hosszú 19. század második felében (1856-1914)

Oroszország a krími háború után

A krími háború eszméltető hatása nem múlt el következmények nélkül. A háború mutatta meg, hogy Oroszország jócskán el van maradva a nyugati hatalmak mögött. Az orosz hajók nem kelhettek versenyre a francia és a brit flottával, lényegében semmire se voltak használhatóak. A háború előtt a vasutat még ártalmasnak találták az országra, utána már nem vitatták katonai jelentőségét. A háborús vereség legfőbb oka mindenekelőtt az ország általános gazdasági-társadalmi elmaradottságában rejlett. A feudális Oroszország erőtlennek bizonyult a kapitalista Angliával és Franciaországgal szemben. A birodalom tekintélye súlyos csorbát szenvedett, amit súlyosbítottak az országban kibontakozó parasztmozgalmak is. A háború alatt megerősödő polgári-alkotmányos és forradalmi mozgalom az orosz társadalom legkülönbözőbb köreivel együtt reformokat követelt. A reformkövetelések első helyén a jobbágyfelszabadítás szerepelt. Az egész uralkodó osztály tisztában volt vele, hogy a jobbágyrendszer nem tartható tovább. A háború után az uralkodó és a vezető hivatalnokok kezdték érezni, hogy az erős katonai pozíció visszaszerzése érdekében a gazdaságot modernizálni kell.

A krími háború alatt és után parasztmozgalmak hulláma söpört végig az országon. A háború súlyosbította a jobbágyok helyzetét. A jobbágy köteles volt a földesúr gyárában robotmunkát végezni, ura engedélye nélkül nem hagyhatta el lakóhelyét. Ha városba került, akkor sem lett szabad. Itt is köteles volt robotváltságot fizetni urának, melynek mértékét a tulajdonos szabta meg. A súlyos helyzetet fokozták a háborúba való sorozások. A sorozások által gyűjtött statisztikai adatok bizonyították a jobbágyok nyomorúságos helyzetét.

A helyzet a reformok útjára kényszerítette II. Sándort. A cár 1856. március 30-i beszédében kifejtette a moszkvai nemesség képviselőinek, hogy a reform a parasztok és gazdáik közötti ellenségeskedés miatt szükséges. Hozzátette, hogy jobb fokozatos kezdeményezést tenni, mint megvárni a népharagot.

1857. január 7-én Sándor egy magas államhivatalnokokból álló titkos bizottság felállítását rendelte el a parasztkérdés megvitatására. A földbirtokosok által alkotott bizottság azonban hosszú ideig nem fejtett ki érdemleges tevékenységet. Az ügynek újabb löketet a cár engedélyével a kormányzóságokban választott nemesi bizottságok adtak, melyek feladata a jobbágyfelszabadítás helyi tervének kidolgozása volt. A bizottságok munkájában a legfontosabb az önkényuralom megőrzése volt. A jobbágyság nem sok jót várhatott a reformtól. A paraszttömegeket csak néhányan támogatták, de őket nem vonták be a tanácskozásba.

A parasztok mellett állt ki az 1849 óta emigrációban élő Alekszandr Ivanovics Herzen. Londonban kiadott lapjában, a Kolokolban határozottan követelte a jobbágyfelszabadítást, amit egybekötött az önkényuralmi rendszer lebontását célzó egyéb reformok sürgetésével. Az Oroszországban megjelentetett sajtóorgánumok közül radikális hangvételével vált ki Nyikoláj Csernisevszkij lapja, a Kortárs. Azt hirdette, hogy az összes föld megváltás nélkül a parasztot illeti. Csernisevszkij szerint akár szükség esetén egy paraszti forradalom élére állva is végre kell hajtani az átalakítást. Kosztantyin Kavelin történész véleménye az volt, hogy a parasztok birtoklásáról a földesurak lemondhatnak, de a föld tulajdonjoga egészében őket illeti meg. A felszabadítandó jobbágyokat persze földhöz kell juttatni, de ezért a földbirtokosoknak kellő kárpótlás jár.





A jobbágyfelszabadítás



A Sándor által megbízott testület 1859 augusztusában elkészített tervezete Kavelin felfogását tükrözte. A cár döntése előtt kikérte a földesurak véleményét. Rendeletére kormányzósági nemesi bizottságok alakultak e célból. Az orosz nemesség először kapott lehetőséget arra, hogy álláspontját kialakítsa. A nézetek markánsan megoszlottak. A feketeföldes övezetben a maradiak voltak többségben, akik minden változtatást elutasítottak. A belátóbbak azt tartották elfogadhatónak, ha a jobbágyokat föld nélkül vagy minimális parcellával szabadítják fel. A nem feketeföldes kormányzóságokban a liberálisabb földesurak voltak a hangadók. Kevésbé ellenezték a parasztok földhöz jutását, de ragaszkodtak ahhoz, hogy a felszabadításukkor magas kártérítéshez jussanak. Egy újabb országos bizottság dolgozta ki a végső tervezetet, a földesúri igények messzemenő figyelembevételével: biztosították a nemesi nagybirtok fennmaradását és a parasztságot erejét meghaladó kártérítés fizetésére kötelezték.

A cár 1861. február 19-én írta alá magánföldesúri parasztok jobbágyi függésének felszámolásáról szóló rendeletet. Eszerint a jobbágyok elnyerték személyi szabadságukat. Tilos volt őket eladni, elzálogosítani, önkényesen áttelepíteni. Szabadon házasodhattak, saját nevükre ingatlant szerezhettek. A falu egyben önigazgató egységgé alakult: ügyeit a férfi családfőkből álló falugyűlés és az általa választott elöljáró intézte. Több falu alkotott egy körzetet, amelynek élén szintén egy parasztok által választott elöljáró állt.

A reform fenntartotta azt, hogy a parasztság egy más jogállású rendet alkot. Emellett a paraszti önkormányzatokat felügyelet alá helyezte, tevékenységüket a helyi nemesség soraiból kikerülő békebírók ellenőrizték.

Bonyolult eljárással és hosszú ideig ment végbe a paraszti és a földesúri földek szétválasztása, az anyagi problémák rendezése. A törvény az egész föld földesúri tulajdonát elismerve kettős kötelezettséget írt elő: a földesúr kötelessége volt jobbágyainak meghatározott mennyiségű földet átengedni, az utóbbiak kötelesek voltak azt elfogadni és megváltást fizetni érte. A végleges szerződés aláírásáig a parasztok ideiglenes elkötelezettként továbbra is kötelesek voltak a földesurat szolgálni. Mivel határidő nem volt, a földesúr az aláírást bármeddig elhúzhatta. Csak 20 évvel később rendelték el a kötelező szerződést.

Ahol létezett, ott az obscsina (falusi földközösség) fennmaradt a jobbágyreform után is. Intézményesen felelt, hogy mindenki eleget tegyen az állammal és a földesúrral szembeni kötelezettségeinek. A kapott földet az obscsina használta és időközönként újraosztotta a tagok között.



Polgári reformok



A jobbágyfelszabadítás szülte változások további reformok szükségességét is felvetették. Sándor 1863 és 1874 között több újítást vezetett be. Ezek közé tartozott a zemsztvoreform, a városi reform, a bírósági reform és a katonai reform.

Az 1864-ben kiadott zemsztvoreform a helyi gazdasági és népművelési ügyek intézésére zemsztvók (kormányzósági és kerületi választott önkormányzati szervek) felállítását rendelte el. A három évre választott kerületi és kormányzósági zemsztvogyűlések évenként egy ülést tartottak, s az üléseiken hozott határozatokat a szintén három évre választott, de állandóan működő zemsztvointézőszékek feladata volt végrehajtani. Feladatuk iskolák, kórházak létesítése, a járvány-és állategészségügyi ellátás megszervezése, utak, közraktárak építése, ismeretterjesztés, statisztikai adatgyűjtés stb. volt. Mint intézmény a politikai életben is fontos újítást jelentett, mert az állami bürokráciától független, választott szerv működése addig ismeretlen volt az egyeduralmi rendszerben. Működésüket helyi adókból fedezték. A zemsztvókban a nemesség vezető szerepe érvényesült.

1870. június 16-án Sándor jóváhagyta a városok önkormányzatáról szóló reformot. A törvény a városi közigazgatás élére rendi hovatartozást figyelembe ne vevő választott szabályalkotó szerveket, dumákat állított, melyek mellett városi intézőszékek gyakorolták a végrehajtó hatalmat. A vagyoni cenzus alapján 4 évre választott tanácsnokok hivatali idejük alatt a város gazdasági ügyeivel és a városfejlesztés problémáival foglalkoztak. Az új rendszer a gazdagabb városi rétegeket favorizálta. Az önkormányzatok funkcióit a törvény szigorúan körülhatárolta és a szenátus felügyelete alá helyezte őket.

1863-ban megszüntették a testi fenyítéseket. A vesszőfutást, a korbácsolást, a szégyenbélyeg alkalmazását és az arc megbélyegzését törölték a büntetések sorából, de a botozást még pár évig fenntartották, csak a nők nyertek felmentést alóla.

1864-ben életbe lépett a polgári jogviszonyokon alapuló bírósági reform. Ezzel megszűnt a rendi jogszolgáltatás, s az új választott esküdteket, valamint a nyilvánosság bevonásával működő bíróságokat függetlenítették az állami közigazgatástól. A törvény elismerte a törvény előtti egyenlőséget és a védelem jogát.

1874. január 1-én megjelent az általános hadkötelezettségről szóló törvény. Ez véget vetett a toborzásnak, és minden 20. életévét betöltött férfit szárazföldön 6, tengeren pedig 7 év katonai szolgálatra kötelezett. Ezt az időt tartalékos szolgálattal is megtoldotta, s ezzel a modern hadviseléshez nélkülözhetetlen gyorsan mobilizálható kiképzett tartalékot hozott létre, s megteremtette a modern tömeghadsereg alapját.



A reformok megtorpanása



A reformok mozgósították az orosz társadalmat. Az egyetemek nagy számban képezték a fiatal értelmiséget, jól fizetett munkával azonban a társadalom még nem tudta őket ellátni. Ezért egyre többen csatlakoztak közülük a radikális mozgalmakhoz. Az 1860-as években alakult ki a narodnyik (népies) mozgalom. Tagjai előbb a békés agitációban bíztak, s a falvakba járva terjesztették a szocialista eszméket. Miután többségüket maguk a parasztok jelentették fel, az 1870-es években egyre többen folyamodtak a terror eszközéhez. Megölték a kijevi egyetem rektorát, kormányzókat, rendőrtiszteket, hat városban gyújtogatásokat szerveztek, felrobbantották a cár különvonatát és a Téli Palota ebédlőjét.

Sándor újabb reformokat tervezett, amikor váratlan dolog történt. A Föld és Szabadság nevezetű terrorista mozgalom Andrej Ivanovics Zseljabov és Szofja Lvovna Perovszkaja vezetésével merényletet szervezett a cár ellen. Néhány nappal a tervezett merénylet előtt Zseljabovot letartóztatták, Peroszkaja továbbra is ragaszkodott a terv végrehajtásához. 1881. március 12-én Lorisz-Meljikov belügyminiszter értesítette a cárt az elfogatásokról, és kérte, hogy ne menjen sehova. Sándor azonban mindenképpen részt akart venni egy díszszemlén. A díszszemle után a Katalin-csatorna partján bombát dobtak a kocsijára. A cár sértetlen maradt, a sebesültekhez sietett, és látni akarta az elfogott merénylőt, Nyikolaj Ivanovics Riszakovot. Ekkor dobta a cárra két méterről a második bombát a lengyel Ignacy Hryniewiecki, aki szintén meghalt a támadásban. A robbanás letépte a cár lábát, s az uralkodó a palotába szállítás után meghalt.

Utóda, III. Sándor (1881-1895) nem folytatta apja által megkezdett lépéseket, a terroristák tulajdonképpen a politikai reform folyamatára mértek halálos csapást, s a reakciót juttatták hatalomra. Az új cár immár az autokrácia érintetlen megőrzését tűzte ki célul kormánya elé.

A rendőrséget megerősítették, a szabadságjogokat és a bíróságok függetlenségét újra korlátozták, s létrehozták a titkosrendőrség új központi szervét, az Ohranát (biztonsági osztály). Az önkormányzat jogkörét csökkentették, a parasztok választott testületei mellé a kormány által kinevezett felügyelőket állítottak. Az ideiglenesnek szánt elnyomó intézkedések 1917-ig érvényben maradtak.

1881-1884 között revízió alá vették a korábban hozott polgári reformokat. A céljuk a rombolás helyreállítása volt. Ebben a szellemben az 1882-es sajtótörvény korlátozta a sajtószabadságot, az 1884-es egyetemi reform pedig több kitűnő professzort eltávolított az egyetemekről. 1886-ban egy törvényerejű rendelettel a mezőgazdasági munkásokat teljesen kiszolgáltatták a munkaadó birtokosoknak. 1887-ben megtiltották a szegényebb származásúak felvételét a gimnáziumokba. 1887-ben és 1889-ben szigorú törvényekben szorították korlátok közé az esküdtbíróságok tevékenységét. 1889-ben egy rendelet nemes földbirtokos származású közigazgatási felügyelők hatáskörébe helyezte a paraszti önkormányzatokat, a paraszt bíróságot és megszüntette a polgári jellegű kerületi békebíróságok ügyeinek többségét. 1890-ben a zemsztvók működésének új szabályzásakor a parasztok befolyását teljesen megszüntették, és a zemsztvók választását is korlátok közé szorították. Egy 1892-es rendelet megfosztotta a városi lakosság szegényebb elemeit az önkormányzati szervek választásában való részvétel jogától, de az ingatlantulajdonosok befolyását megerősítette.

Súlyosbodott a nemzetiségek elnyomása is. Belorussziában és Litvániában megtiltották a nemzeti nyelv használatát, és megkezdődtek a cári udvar hallgatólagos támogatásával a zsidó pogromok. A közvélemény ugyanis a narodnyik mozgalom tagjait nem tekintette orosznak, hanem meg volt győződve róla, hogy lengyelek és zsidók állnak mögötte.

III. Sándort II. Miklós (1894-1917) követte a trónon, aki tovább kedvezve a nemeseknek, tovább korlátozta II. Sándor reformjait. Megszigorította a cenzúrát, kiterjesztette a falvak élén álló közigazgatási főnökök hatáskörét, és tökélyre fejlesztette a rendőri üldözést.



A marxizmus jelentkezése Oroszországban



A 19. század utolsó évtizedeiben szerveződtek meg azok a körök, amelyek a munkások között már Marx tanítását terjesztették. Szentpétervárott Dimitar Blagoev bolgár egyetemi hallgató szervezett egy ilyen kört, ennek köszönhetően hamar kiutasították. Ezt követően egyéb társaságok, olvasóegyletek is alakultak, ezek terjesztették a marxista eszméket.

A tudományos alapon álló orosz marxizmus elmélete az emigrációban született meg. 1883-ban Svájcban Plehanov Vera Zaszuliccsal és Akszelroddal együtt megalapította A munka felszabadítása nevű csoportot. Ez a csoport már következetesen hirdette a marxizmust: Oroszországban forradalomra van szükség, de ez polgári forradalom lesz, utána hosszabb átmeneti korszak után erősödik meg a kapitalizmus, és akkor válik majd időszerűvé a szocialista forradalom. Addig a narodnyikokkal kell vitatkozni, ezt ő is megtette. Hamarosan színre lépett az egyetemről kizárt Vlagyimir Ilijics Uljanov, aki Lenin néven vonult be a világtörténelembe. Ő Plehanov és a narodnyikok nézeteit elemezte a Kik a azok a népbarátok és hogyan hadakoznak a szociáldemokraták ellen? című művében. Nézetei szerint a munkásoknak és a parasztoknak egymással szövetségben a munkásosztály vezetése alatt kell a hatalmat az uralkodó elittől elragadniuk, hogy megvalósíthassák a kommunista társadalmi rendszert. 1895-ben megalakította a Harc Szövetség a Munkásosztály felszabadítására nevű szervezetet. A Harci Szövetség összetétele teljesen más lett, soraiban az értelmiségi forradalmárok mellett megtalálhatjuk a proletár vezéreket is.

A Harci Szövetséget 1895 végén a cári önkény szétverte. Lenint letartóztatták, és 1897-ben 3 évre Szibériába száműzték. Itt írta meg A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című művét, melyben azt akarta bizonyítani, hogy Oroszországban a kapitalista viszonyok váltak a társadalmi rend alapjává, és ezzel kétségbe vonta a narodnyik ideológia megalapozottságát.

1898 tavaszán Minszkben gyűltek össze az oroszországi marxista körök képviselői, ahol kimondták az Oroszországi Szociáldemokrata Párt megalakulását. A rendőri üldözés elől egy sor vezető hamar emigrációba kényszerült. A száműzetésből visszatérve Lenin is így tett, majd Londonban megindította 1900-ban megalakította az orosz marxisták lapját, az Iszkrát.

Az OSZDMP véglegesen az 1903-as kongresszuson alakult meg. A Lenin irányító közreműködésével kidolgozott pártprogram fő feladatként a proletárdiktatúra kivívásáért folytatott harcot tűzte ki. A program deklarálta a nemzetek önrendelkezési jogát is. Nagy vita alakult ki a szervezeti szabályzat kérdésében. Lenin úgy vélte, hogy csak egy szigorú fegyelemmel bíró párt képes a célját elérni, amelyben a tagokat szigorú pártfegyelem köti a szervezethez. Martov és követői viszont azt akarták, hogy a párttagság feltétele pusztán a pártprogram elfogadása legyen. Azzal érveltek, hogy a szigorú pártfegyelem távol tartja az értelmiséget a szervezettől. Bár a kongresszus először a szervezeti szabályzatot először Martov megfogalmazásában fogadta el, később mégis a lenini álláspont került többségbe. Ettől kezdve nevezték Lenin támogatóit bolseviknak (többség), Martov követőit pedig mensevikeknek (kisebbség).

A marxisták mellett újra megjelentek a narodnyikok is. 1902-ben egy kispolgári értelmiségi csoport Viktor Mihaljovics Csernov vezetésével megalakította a szociálforradalmárok pártját, az eszer pártot. Ők szakítottak a liberális narodnyik irányzattal, és visszakanyarodtak a Népakarat politikájához, felújítva az egyéni terrorakciók harci formáját. Gyűlölték az önkényuralmat, és agitáltak a cárizmus ellen, ugyanakkor szembehelyezkedtek a marxizmussal is.



Az első orosz forradalom (1905-1907)



Az orosz-japán háború (a háború eseményeiről lásd bővebben A kettős kihívás-válasz viszony. Nemzetközi kapcsolatok 1871-1914. című cikket http://korok.webnode.hu/products/a-kettos-kihivas-valasz-viszony-nemzetkozi-kapcsolatok-1871-1914/) alaposan szétzilálta az amúgy is gyenge gazdaságot és mozgásba hozta az orosz társadalmat. A fokozódó háborús terhek sztrájkokat, tüntetéseket és parasztmegmozdulásokat váltottak ki, amelyek az egész országra kiterjedtek. Az eszerek sikeres merényletet követtek el a belügyminiszter ellen, a finn nacionalisták pedig meggyilkolták Finnország cári diktátorát. A liberálisok alkotmányos követelésekkel álltak elő. A cár hallani se akart engedményekről. Az erősödő munkásmozgalmat olyan munkásszervezetek létrehozásával kívánta leszerelni, amelyek a kormány burkolt irányításával távol tartják majd a dolgozókat a forradalmi cselekedetektől. Ilyen szervezet volt a Georgij Apollonovics Gapon pópa által létrehozott Pétervári Orosz Gyári és Üzemi Munkások Gyülekezete. Gapon kormánytámogatással fejlesztette a szervezetet és sok munkást nyert meg vele. Mivel nem akarta elveszteni a csatlakozott munkásokat, hozzá kellett járulnia, hogy a szervezet tagjai is csatlakozzanak a sztrájkokhoz. Az 1905 januárjában kibontakozó nagy sztrájk idején Gapon azzal a javaslattal állt elő, hogy a forradalmi harc helyett könyörgő beadványban kérjék a cártól sorsuk jobbra fordulását.

Megírták a beadványt és 1905. január 9-én nagy tömeg indult a Téli Palota elé, hogy odaadják a cárnak. A válasz nem éppen a barátságos kategóriába volt sorolható: a közel 3000 halottat és sebesültet követelő sortűz volt, amely eloszlatta a cárral való megegyezés lehetőségét. A rendőrség és a katonaság támadásaira országszerte ellenállással válaszoltak. Az országban polgárháborús állapotok alakultak ki.

Májusban a bolsevikok kezdeményezésére az ivanovó-voznyeszenszki textilmunkások megalakították a munkásküldöttek első szovjetjét, melynek mintájára a többi ipari központban is sorra alakultak meg a hasonló munkásszervezetek. A sztrájkok több helyen fegyveres összecsapássá nőttek.

Az egyre szélesebb tömegeket magával ragadó forradalmi mozgalom leszerelésére a cár Buligin belügyminiszter javaslatára egy tanácsadó testület összehívását helyezte kilátásba. Ez azonban már nem felelt meg senkinek sem. A helyzet tovább romlott. Október elejére már 12 vasúti fővonalon volt vasutassztrájk, amelyből országos sztrájk lett. A forradalmi mozgalom során nagy tekintélyt vívtak ki maguknak a nagyobb városok szovjetjei, amelyeket a bolsevikok igyekeztek az általános fegyveres felkelést előkészítő és vezető harci szervezetté alakítani.

Az országos politikai sztrájk végül engedményekre kényszerítette a cárt, aki október 17-én kiadott kiáltványában lelkiismereti, vallási, sajtó és gyülekezési szabadságot ígért, és a dumát törvényhozó szervvé nyilvánította. A kiáltvány szerint az általános választójog alapján összehívott duma hozzájárulása nélkül a cár nem ad ki törvényeket. A kiáltvány célja a forradalmi erők megosztása és leszerelése volt. A liberálisokat a hatalomban való részesedéssel, a munkásságot és a parasztságot a demokratikus szabadságjogok ígéretével kívánták lecsendesíteni. A nagytőkések, az eszerek és a mensevikek a kiáltvány közzététele után a forradalmat befejezettnek tekintették. A bolsevikok az engedményeket látszatintézkedésnek tekintették, ami be is igazolódott azzal, hogy a cárizmus saját híveiből fegyveres egységeket állított fel, amelyeket a fekete százak elnevezést kapták az utókortól.

A fekete százak a lakosság más nemzetiségű és vallású része elleni pogromokkal igyekeztek a forradalmi mozgalmat gyengíteni. Tevékenységnek esett áldozatul a bolsevik Bauman, nyugaton és délen pedig a kormányzat támogatásával zsidók elleni pogromokat hajtottak végre. Azonban ezzel nagy eredményt nem értek el. Még októberben megalakult Péterváron a munkásküldöttek szovjetje, amely már államhatalmi jogokat is a kezébe ragadott. Megvalósította a 8 órás munkanapot, és engedély nélküli lapot adott ki.

A küzdelemben új politikai csoportosulások jöttek létre. A liberális földesurakból, a polgári értelmiség felső rétegéből és a gazdagparasztság egy részéből álló balszárnya P. Ny. Miljukov történészprofesszor vezetésével megalakította az Alkotmányos Demokrata Pártot (kadet párt), az ipari és kereskedelmi nagytőkések pedig létrehozták az Október 17-e Szövetséget (októbrista párt). A kormányhű erők is létrehozták szervezetüket. A magas rangú nemesi bürokrácia, a főnemesség és a nagybirtokosok megalakították az Orosz Nép Szövetségét, amely kapcsolatban állt a fekete százakkal is.

A forradalmi fellendülés kezdetétől folyt a fegyveres felkelés előkészítése. Az OSZDMP központi vezetősége katonai iskolát szervezett, a párt munkásgárda felállításán fáradozott. A felkelés előkészületeit gátolta, hogy a mensevik vezetés alatt álló szovjetek nem támogatták a fegyveres harc gondolatát. A fegyveres felkelés Moszkvában robbant ki december 6-án. Itt a városi szovjet kezdettől fogva bolsevik vezetés alatt állt, és kezében tartotta a város igazgatását. Csatlakozott hozzájuk a városban állomásozó katonaság egy része is. A felkelés elfojtásával megbízott Dubaszov főkormányzó kivonta a munkásokkal szimpatizáló egységeket és kormányhű kozák csapatokat vezényelt helyükre, amelyeket tüzérséggel is megerősített. A felkelők tíz napig tudták tartani magukat. A moszkvai felkeléssel egy időben több vidéki városban is fegyveres harc bontakozott ki, de az összehangoltság hiánya miatt a cári csapatok leverték őket. A rend helyreállítását tömeges kivégzések követték.

A fegyveres felkelés leverése után a cári kormányzat fokozatosan visszavonta a kényszerűen adott engedményeket. 1906. januárjától megindult a forradalmi mozgalom eredményeinek felszámolása. Ilyen körülmények között kezdődtek meg az I. állami duma választásai. A bolsevikok úgy látták, hogy a duma tulajdonképpen az uralkodó osztályok képviseleti szerve, a választások bojkottjára szólított fel, de nem érték el céljukat. A választások a kadetek nagy győzelmét hozták. A cár azonban nem óhajtott engedményeket adni az alkotmányos demokratáknak, és 1906. július 8-án feloszlatta a dumát, majd P. A. Sztolipint nevezte ki miniszterelnöknek.

Sztolipin a paraszti elégedetlenség leszerelésére nagy jelentőségű agrárreformot vezetett be. 1906. augusztus 12-én elrendelte az állami tartalékföldek egy részének eladását, majd megengedte, hogy a parasztok az eddig használatukban lévő közösségi földek személyi tulajdonba vétele mellett kiléphessenek az obscsinából.

A második duma megválasztásán már a bolsevikok is indultak, akik már megengedhetőnek tartották az együttműködést a narodnyikokkal, eszerekkel és a népi szocialistákkal. Ebben a dumában is a kadetek voltak többségben, de jelentős baloldali erők is bekerültek. Sztolipin 1907. június 3-án letartóztatta a szociáldemokrata képviselőket és feloszlatta a II. állami dumát. Ezzel megkezdődött a sztolipini reakció.

Sztolipin oktrojált választójogi törvénnyel 524-ről 442-re csökkentette a duma képviselőinek számát és abszolút többséget biztosított a földbirtokos és vagyonos osztályoknak a testületben. Ugyanakkor felújította az államtanács intézményét is, ami a felsőház tisztét látta el. 200 tagjából 100-at a cár nevezett ki, többit a földbirtokosok szervezetei, a nagytőkés érdekképviseletek és a zemsztvók választottak. Az államtanács jogot kapott a duma törvényeinek érvénytelenítésére. Sztolipin agrárreformjait már az oktrojált választójog alapján összehívott III. duma emelte törvényerőre.

A sztolipini reakció csak átmeneti sikereket aratott, a végén már minden oldalról támadták. Már bukott embernek számított, amikor részt vett 1911 szeptemberében Kijevben egy díszelőadáson. Itt az eszer D. G. Bogrov lelőtte. A cár sem látogatta meg a kórházban Sztolipint, aki néhány nap haldoklás után belehalt sérüléseibe. Helyét V. N. Kokovcov vette át.

1912. februárjában sztrájkba léptek a lénai aranybányák munkásai. A sztrájkolók ellen kivezényelt csendőrség sortüze több mint 200 embert megölt, közel 300-at megsebesített. A sortűz országos felháborodást és sztrájkokat váltott ki.

A bolsevikok 1912-es prágai értekezletükön kizárták soraikból a mensevikeket, és felvették az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt nevet. Pravda néven lapot indítottak. Az 1912-ben összeült IV. állami dumában már önálló parlamenti frakciót alakítottak.



Egy vitatott személyiség: Raszputyin



Grigorij Jefimovics Raszputyin 1869. január 10-én született Pokrovszkojéban. Megházasodott, majd egy fia és két lánya született. Huszonnyolc évesen elkezdett zarándokhelyekre járni. Abban találta meg élete értelmét, hogy járta a vidéket, és önkéntes prédikátorként az Oroszországban eretnekségnek számító óhitet, a szent orosz keresztény kultúrát propagálta, afféle önjelölt messiás lett. Szent Siemon hívének számított, majd a hliszt szektához csatlakozott, akik kicsapongással tisztították meg magukat a bűntől.

A korabeli pletykák szerint Raszputyin falujában egy istállóban titkos, speciális gyóntatóhelyiséget alakított ki, ahol a hozzá forduló, főként nőnemű híveket, akik elsősorban házasságtörést vallottak be neki, a bűn újbóli elkövetésével kúrálta, kiűzte belőlük az ördögöt, majd természetesen feloldozást adott. Mindezt úgy csinálta, hogy semmiféle végzettsége nem volt hozzá. A gyóntatás mellett a szekta másik profiljában, a jóslásban is kiemelkedőnek bizonyult. Legtöbbet hangoztatott jóslata a következő volt: „Katasztrófa lebeg a birodalom felett.”

Felemelkedése váratlan és nagyon gyors volt. Híre ment, hogy az általa tartott titkos szeánszok során képes a hallgatóság tagjainak jellemét és céljait kitalálni. Hamarosan a cár udvarában találta magát. II. Miklós és felesége, Alekszandra Fjodorovna ekkoriban a legkülönbözőbb misztikus rajongók és szélhámosok támogatásától remélték, hogy négy lányuk után fiuk is születik házasságukból. 1904-ben fiuk született, de kiderült, hogy vérzékenységben szenved. A cárné magát okolta a betegség átörökítéséért, és kétségbeesve keresett valakit, aki meg tudja gyógyítani fiát.

Raszputyin jelentkezett, majd októberben fogadták. Imádkozott a kisfiú ágya mellett, aki elaludt, és másnap reggel egészségesen ébredt fel. Innentől kezdve Raszputyin a cári család bizalmasa lett. 1907-re divatba jött Szentpéterváron. A legkülönbözőbb úrinők jártak hozzá. A neuraszténiás félelemben élő cárnét csak Raszputyin tudta megnyugtatni. Őszinte vallásossága pedig egy ideig vonzóvá tette őt értelmiségi körökben is.

A cári család mindenben Raszputyin mellett volt. Amikor híre kelt, hogy Grigorij atya megerőszakolta Marija Ivanovna Visnyakovát, a trónörökös dajkáját, a cárné csak annyit mondott az áldozatnak: „Bármit is tesz Raszputyin, az mind szent”. Mikor pedig Sztolipin közölte a cárral, hogy Raszputyin nőkkel együtt jár fürdőkbe, Miklós csak ennyit mondott: „Tudom, ott is a Szentírást hirdeti”.

1910-re már mindenki Grigorij atyát támadta, mondván egy tudatlan, züllött muzsik irányítja a cári hatalmat. Ő választotta ki az új belügyminisztert, Georgij Petrovics Szazonovot. 1911-ben a főpapság képviselői megpróbálták kitiltatni az udvarból, de csak a nyugdíjazásuk előrehozatalát érték el akciójukkal. Miniszterek és főtisztviselők köszönhették leváltásukat Raszputyinnak.

1914-ben Raszputyint szülőfalujában egy koldusasszony késsel hasba szúrta, mivel hamis prófétának gondolta. A merénylet miatt az első világháború kitörésekor Raszputyin csak a kórházból küldött táviratában óvta az uralkodót a mozgósítástól. Később komolyan állította, hogy ha nem kerül kórházba, Oroszország nem kapcsolódik be a háborúba.

A háború éveiben a cárné kizárólag Raszputyinra hallgatott. Ha valaki feltárta előtte, hogy miket csinál a szeretett Grigorij, vad haragra lobbant a bejelentő ellen, s az innentől kezdve a család ellensége lett. Raszputyin megérezte az ellene megnyilvánuló össztársadalmi gyanakvást és az uralkodó körök gyűlöletét. Ivászatokba és dorbézolásokba menekült. Ha el akart valamit érni, akkor a cárnéra hivatkozott. 1915 nyarán már tüntetők követelték Moszkvában a cár lemondását, a cárné kolostorba zárását és Raszputyin felakasztását. Obszcén karikatúrákat terjesztettek a muzsik által felszarvazott cárról.

Kérésére a cár átvette a hadsereg parancsnokságát, majd leváltatta még többek között a belügyminisztert és a főügyészt is. Azt is sikerült elérnie, hogy a Bruszilov tábornok által tervezett offenzívát elhalassza a cár.

A Romanov-család még gondolkodó tagjai, Feliksz Felikszovics Juszupov herceg, Dimitrij Pavlovics nagyherceg és Vlagyimir Mitrofanovics Puriskevics 1916 novemberében úgy döntöttek, hogy végeznek Raszputyinnal. A merénylet napján december 16-ra tűzték ki.. Csendben szerették volna eltenni láb alól, lehetőleg botránymentesen. Építettek Grigorij atya kielégítetlen nemi étvágyára, így Juszupov feleségét, Irinát használták fel csaléteknek. Azt üzenték Raszputyinnak, hogy a hercegnő éjszaka fogadni kívánja a Mojka utcai Juszupov-palotában. A merénylők közben gondosan előkészítettek mindent: Lazavert doktor beszerezte a ciánkálit, Puriskevics a feleségével az Alexandra piacon láncokat, vasgolyókat vásároltak, hogy a tetemet ezek segítségével süllyesszék a Névába.

Juszupov személyesen ment autójával Raszputyinért. A sofőr Lazavert doktor volt. Megérkezése után Raszputyint a palota átépített alagsorában fogadták. Juszupov süteménnyel és borral kínálta, bizonyos színű sütemények meg voltak jelölve, ezek tartalmazták a ciánkálit, valamint különféle borokkal itatták, ezek közül a kedvencébe, az édes Madeirába tették a mérget.

Raszputyint közben nyugtatták, hogy a hercegnő rövidesen érkezik. Közben itta a bort, de a süteményből nem fogyasztott. Egy különleges diéta miatt sohase evett süteményt. Ezért csak a borban levő, feltehetőleg gyenge ciánkáli került be a szervezetébe. Raszputyin énekelt, kissé habzott a szája, nagyokat csuklott és egyre türelmetlenebb lett. Ekkor a merénylők a B tervet alkalmazták. Juszupov revolverrel tért vissza a szobába, és lelőtte Raszputyint. Juszupov azonban nem volt tapasztalt fegyverhasználó és mindössze megsebesítette áldozatát. A merénylők azt hitték végeztek és megkönnyebbültek, majd rosszul lettek és kimentek a házból. Mintegy fél órával később zajt hallottak. Raszputyin magához tért, menekülni próbált és eljutott egészen a kapuig. Most Puriskevics következett: utána futott és kétszer rálőtt, de ő is elhibázta. Pavlovics tapasztalt katonaként megelégelhette kollegái ügyetlenségét és ő következett: háromszor lőtt Raszputyinra. Ezt később letagadták, mivel nem akarták, hogy vér tapadjon a Romanov-dinasztia kezéhez. Raszputyin testét autóval a folyóhoz vitték és beledobták. Raszputyin még ezek után sem halhatott meg, mivel mikor megtalálták a holttestét, a két keze fel volt tartva. Ezen események miatt terjesztették a későbbiekben Raszputyinről, hogy emberfeletti szörnyeteg volt, akit háromszor kellett megölni.

Raszputyin eltűnése nyomán zajos botrány robbant ki a fővárosban, egy nap alatt kiderült a gyilkosság. A rendőrség nagy erőkkel kereste a tetemet. A búvárok két nappal a merénylet után hozták fel a maradványokat, majd a viborgi katonai kórházba vitték boncolásra. A boncolás megállapította, hogy a tetemen három lőtt seb van, az egyik a háton, a másik kettő a fejen hatolt be, mindegyiket nagyon közelről adták le, s az orvos szerint külön-külön halálosak voltak. Raszputyint a Carszkoje Szelo-i Fjodor-templomban temették el, s a szertartáson megjelent a cári család is.

Furcsa módon a gyilkosság elkövetőit nem vonták felelősségre, annak ellenére, hogy szinte valamennyi résztvevő napokon belül ismert lett. Juszupovot a családi birtokára, Pavlovicsot Perzsiába száműzték. Nem is nagyon maradt idő a felelősségre vonásra, mert március elején a cári rendszer megdőlt. Raszputyin legtöbbet hangoztatott jóslata valóra vált: halála után összedőlt a birodalom, s a cárt és családját a bolsevikok kivégezték.

A későbbiekben Raszputyin a világ legenda gyárosainak egyik kedvenc témája lett. A legismertebb természetesen az volt, hogy háromszor kellett megölni, de mint láthattuk az a merénylők ügyetlenségének is köszönhető. Hahner Péter hívja fel a figyelmünket az Újabb 100 történelmi tévhit című könyvének lapjain egy kisebb bakira: az 1970-es évek népszerű együttese, a Boney M a következőt énekli világhírű számukban: „Ra-Ra-Rasputyin, az orosz királyné szeretője”. Ugye angol fordításban nem rímelt volna a cárné, valószínűleg ezért választhatták a királyné kifejezést.



Sásdi Tamás



Felhasznált irodalom

  • 19. századi egyetemes történelem 1789-1914 (szerk.: Vadász Sándor), Korona Kiadó, Bp., 2005.
  • Bebesi György: A Raszputyin-gyilkosság. A csodatevő cári kegyenc élete és halála. In: Rubicon 2013/1
  • Bebesi György: Pogromok Oroszországban a 20. század elején. In: Rubicon 2008/7-8
  • Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gyula: Oroszország története. Pannonica Kiadó, Bp., 2001.
  • Hahner Péter: Oroszország sajátos útja. In Rubicon 2011/3-4
  • Hahner Péter: Újabb 100 történelmi tévhit avagy amit biztosan tudsz a történelemről és mind rosszul tudod. Animus Kiadó, Bp., 2011.
  • Kozári József: Egyetemes történelem 1849-1918. EKF Líceum Kiadó, Eger, 2005.