A szórakozás
A játékok közül, amelyekkel borozgatás közben vagy szabadidejükben is szórakoztak, legkedveltebb a kockajáték volt. Ezt vagy a hatlapos tesserával, vagy a csak négylapos talusszal játszották. A játékhoz rendszerint 3 tesserát vagy négy talust vettek, és ezeket egy hegyes pohárformájú edényből egy deszkára (tabula) dobták. Szerencsés dobás volt az, ha valakinek a legtöbb szám jött ki (ezt venusnak nevezték), vagy has mind a 3 tesserán a 6-os szám került felülre. A legrosszabb dobásnak számított, ha mindegyik kockánál az1-es szám jött ki (Tres uniones). Az ilyen dobást canisnak, caniculának hívták. Noha hivatalosan tilos volt kockázni, a játékszenvedély a császárokat sem kímélte meg, s amit a császárok csináltak, az divatossá lett. Augustus egy ízben így írt erről a játékról Tiberiushoz intézett levelében:
„Ugyanazokkal vacsoráztam, Tiberiusom, mint máskor; új vendégként Vinicius és az idősebb Silius csatlakozott hozzánk. Vacsora közben tegnap és ma csak úgy öregesen játszottunk; úgy kockáztunk, hogy ha valaki kutyát vagy hatost dobott, minden egy kockáért egy denariust
fizetett be a bankba, aki Venust dobott, kihúzta magának az egészet.”
Kedvelt volt a mai sakkjátékhoz hasonló játék, a micatio nevű, amelyet már az ókori egyiptomiak és görögök is ismertek. Kedvelt társasjátéknak számított a „katona-játék” (ludus latrunculorum), amely lényegében hasonló a dáma-játékhoz, megrajzolt táblán játszották,
kerek kövecskékkel, az egymással szemben ülő játékosok célja az volt, hogy az ellenfél várát a táblán elfoglalják.
Szintén ma is közismert játék volt a capita aut navia, vagyis a fej vagy írás. A római gyerekek olyan pénzdarabot hajigáltak a levegőbe, melynek egyik oldalán a kétarcú Janus volt látható, a másikon pedig egy hajó. Az nyert, aki eltalálta, hogy melyik felével esik lefelé a pénzdarab. Ugyancsak kedvelt volt a micare nevű páros játék, melynek során a játékosok hátra teszik a kezüket. Egy előre meghatározott jelre mindkét játékos előrántja a jobb kezét, s ujjaival egy számot mutat. Ezzel párhuzamosan előre minden játékos tippel a másikuk által mutatott számra. Ha nem találja el egyikük sem, akkor újra próbálkoznak. Az győz, aki először találja el a másik által mutatott számot. (Hasonló ez a kő, papír, olló játékhoz.)
A gyerekek és felnőttek egyaránt nagyon kedvelték a „fej vagy írás” játékot (capita aut navia). Fogadást kötöttek, hogy a feldobott pénzdarab melyik lapjára esik.
Szerencsejáték számba ment a „par-impar” játék is, vagyis az egyik játékosnak hirtelen meg kellett határoznia, vajon a másiknak elrejtett, hirtelen előremutatott öklében páros vagy páratlan számú kavics, pénz vagy dió van.
Az éghajlatból adódóan a rómaiak legkedveltebb szórakozása a fürdőzés volt, noha régebben nem ismerték a fürdőkultúrát. A fiatalok megelégedtek azzal, hogy megmártóztak a Tiberisben. Görög hatásra vált divatossá a fürdőházak építése. Ezek már a nagyközönség előtt is nyitva álltak, némi szerény belépődíj ellenében bárki igénybe vehette. Ahogyan egyre népszerűbbé vált a fürdőzés, úgy növekedett a fürdők száma. Csak Augustus barátja, Agrippa
170 fürdővel szaporította a fürdők számát. A császárkorban népszerűségük növelésének érdekében a császárok hatalmas thermákat építtettek. A nagy kényelemmel berendezett, olvasó- és társalgótermekkel rendelkező fürdők a nagyközönség szórakozását szolgálták. A legnagyobb fürdő Diocletianusé volt, ennek tavában 3000 ember fürödhetett és úszhatott egyszerre. A legfényesebb thermát azonban Caracalla építtette.
Amellett, hogy élvezhették a fürdőzés örömét, tornázhattak vagy labdázhattak a sportpályákon, a társalgókban baráti körök jöttek össze beszélgetésre. De játszhattak társasjátékokat, megbeszélhették a politikai híreket. A nők délelőtt, a férfiak délután látogathatták a fürdőket. A szegények és a rabszolgák is eljárhattak a fürdőkbe éppúgy, mint a császárok. Mindenki gondtalanul pihenhetett, szórakozhatott néhány órát. Ezért szerették a fürdőket.
Róma hódításainak következtében a birodalomba rabszolgák százezreinek beáramlása kezdődött meg. A rabszolgaság intézményének elterjedésével a dolgos elődök sarjai a munkát a rabszolgákkal végeztették, így a római polgár szabadideje és szórakozási igénye megnőtt. A dolgozó, szabad polgár is - napi hat-hét órás munkája után - szórakozásra vágyott.
A számos állami és vallási ünnep egyre több mulatságot nyújtott a polgárságnak. Az ünnepi játékoknak kezdetben vallásos céljuk volt: a hálaadás és kiengesztelés, különösen dögvész és nagy éhínségek idején. A vallásos jelleg azonban idővel elmosódott, és az ünnepi játékok a polgárok szenvedélyesen kedvelt látványosságai lettek.
Az ünnepi játékokat általában valamilyen nevezetes alkalom hívta életre, és az azzal kapcsolatos fogadalom teljesítéseként rendezték meg. Néhány fontos játék:
Ludi Apollinares - az apollói játékokat először Kr. e. 211-ben rendezték meg, hogy a görög Apollótól győzelmet kérjenek Hannibál ellen. 208-ban határozták el a játékok évenkénti megrendezését, hogy elhárítsák a pestis-járványt. Július 6. és 3. között került rájuk sor: színházi előadások, venatio és kocsiversenyek voltak a műsorán.
Ludi Cereales vagy Cerealia - április 12-19. között került rájuk sor. Első alkalommal egy terméketlenségi időszakban rendezték meg. Az örömünneppel kapcsolatos kocsiversenyek megkezdése előtt a cirkuszban rókákat eresztettek szét, amelyekre égő fáklyát kötöztek. Egyesek szerint ez termékenyítő szertartás lett volna.
Ludi Florales vagy Floralia - a Flora istennő tiszteletére rendezett ünnepeket egy éhínség alkalmával vezették be. Az április 28. és május 3. közé eső ünnep, akárcsak a Cerealia, sok régi szokást őrzött meg: a cirkuszban nyulakra es kecskékre vadásztak - ezeknek az állatoknak a közhiedelem erotikus jelentőséget tulajdonított és a földön áldozatként sót hintettek szét.
Az egész ünnepet szabadosság és orgiasztikus hangulat járta át: az asszonyok tarka ruhákban, a férfiak virágkoszorúsan jártak, folyt a bor, és a színésznők a nézők kérésére levetkőztek a színházban.
Ludi Megalenses. Április 4-10. között Cybele tiszteletére rendezték, akinek kultuszát Hannibál győzelmei után, a politikai nehézségek enyhítésére vezették be Rómában.
Ludi Romani vagy Magni, ez a szeptemberben rendezett tizenhat napig tartó játékok, amely egyesek szerint egy plebejus borünnepből származtak, amelyet szeptemberben rendeztek, Liber isten tiszteletére. Mások szerint a latin háborúk szerencsés befejezésének emlékére hozták létre. Megint mások úgy gondolják, hogy eredetileg alkalomszerű, fogadalmi játékok voltak Juppiter Optimus Maximus tiszteletére, s Titus Livius tanúsága szerint csak 366-ban váltak rendszeressé, amikor aedilis curulisokat neveztek ki e játékok megrendezésére.
A másik ilyen jelegű játékot a Ludi Plebeiit novemberben tartották a plebs és a patríciusok kibékülésének emlékére. Egyesek szerint a plebs követelte ki magának ezt az ünnepet, kárpótlásul egy régebbi szeptemberben tartott borünnepért, amelytől az állam megfosztotta.
Ludi Saeculares. Ezt a játékot egy-egy százéves ciklus lezárultakor rendezték, azzal a céllal, hogy biztosítsák a világ megújhodását a következő ciklus végéig. Az ünnepet éjjel tartották a Mars-mezőn, egy Tarentum vagy Terentum nevű földalatti oltár körül, mely egyébként állandóan zárva volt. Eredetileg az Alvilág istenei, Dis Pater és Proserpina tiszteletére tartották, a császárkorban azonban rendeltetésük, sőt ismétlődésük idő-köze is megváltozott.
A köztársaság utolsó évtizedeinek politikai küzdelmeit, tettlegességig, sőt vérontásig fajuló viaskodásait lélegzetvisszafojtva figyelték, hiszen ezek olykor mindennél érdekesebbek voltak.
A császárság korában megszűntek a politikai harcok, a Forum sokat veszített vonzerejéből. A jólét, az életszínvonal emelkedésével megnőtt a rómaiak szórakozási vágya is, és ennek kielégítése végső fokon kormányzati kérdéssé vált. Augustus korában évenként 66 rendes nyilvános ünnepi játék volt, ez a szám Marcus Aurelius császársága alatt már 135-re emelkedett. Egy-egy játék gyakran 4 – 8 napig tartott.
Az előadások helye szerint három fajtájú ünnepi játékot különböztetünk meg: cirkuszi (ludi circenses), színi (ludi scaenici) és amfiteátrumi (ludi amphitheatrales) játékokat. Kezdetben a consul, később az aedilisek, majd a császárkorban a praetorok rendezték őket. A játékok rendezése óriási vagyonokat emésztett fel, és ennek csak egy kis részét térítette meg az állam. Miért vállalkoztak hát mégis a veszteséget hozó játékok megrendezésére? Mert a rendezőnek valamilyen hivatal elnyerése, a nép kegyének és szavazatának megszerzése elengedhetetlenül fontos volt, ennek érdekében a nagy anyagi áldozattól sem riadtak vissza.
Ludi circenses. Ezek voltak történetileg a legrégebbi játékok. Az első cirkuszt még Tarquinius Priscus emeltette fából az Aventinus és a Palatinus között. Julius Caesar idejében még felül fából, de alul már kőből épült a Circus Maximus.
A cirkuszi játékok általában ló- és kocsiversenyeket jelentették, és ehhez járultak a görög pentathlonnak a számai: a futás, ugrás, birkózás, ökölvívás és diszkoszvetés.
A már említett Circus Maximus 600 méter hosszú, 200 méter széles téglalap alakú versenypálya volt. Mintegy negyed millió ember szemlélhette a versenyeket a tribünökről. A pálya közepén 214 méter hosszú fal, a spina (hátgerinc) húzódott, mintegy kettéosztva a pályát, mindkét végén több mint 80-80 méter teret hagyva a spina megkerülésére. A spina két végén egy-egy kúp alakú aranyozott boronzoszlop állt (meta).
A győztes az lett, aki a spina hétszeri megkerülésével elsőként ért célba. Ha a könnyű kis kétkerekű kocsiba két lovat fogtak, akkor bigae volt a neve, ha négy ló húzta, akkor quadrigának nevezték. A négyesével indított kocsik más-más színnel voltak ellátva. A színek ugyanis egyúttal pártállást, társadalmi pozíciót is jelentettek. A legősibb fehérekhez és vörösökhöz később, valószínűleg a császárság elején, a kékek és zöldek csatlakoztak; végül ezek vetélkedése töltötte be a színteret, ha hinni lehet az irodalomban ránk maradt számos adatnak.
A bíbor és arany factio, melyet Domitianus idején próbáltak meghonosítani, kérészéletűnek bizonyult. A négy, később hat párt (factio) közül a két legfontosabb a zöld és a kék volt, az előbbit a császár és a köznép, az utóbbit a senatus és az arisztokrácia támogatta. Ezeknek nemcsak sportbeli, hanem politikai színezetű összecsapása olyan indulatokat korbácsolt fel, hogy például a császár nem egyszer több hevesvérű szurkolót halálra is ítéltetett. A futamok végén a győztes párt szurkolói tomboló lelkesedéssel tógájukat lobogtatva ünnepelték kedvencüket, viszont a vesztesek ugyanolyan hevesen átkozták őket. A tömegverekedés sem tartozott a ritkaságok közé.
A nézők a fogadásokat ezekre a színekre tették, és a hatalmas tömeg a verseny közben ezeket a színeket buzdította. A versenyek életveszélyesek voltak, különösen a pályakanyarok jelentettek nagy veszélyt a felborulások miatt. A felborult és egymásba torlódott kocsikba és lovakba az utánuk jövők sokszor belerohantak. A kocsihajtó a gyeplőt derekára kötve hordta, de övében egy éles kést tartott, hogy szerencsétlenség esetén a gyeplőt elvághassa. A győztes pálmaágat kapott jutalmul, olykor koszorút, nemritkán jelentős pénzösszeget.
A Circus Maximusban azonban gyakran rendeztek olyan játékokat is, amelyek a meglepetés és szórakoztatás ingerével akartak hatni. Germanicus császár egyszer például elefántbalettel szórakoztatta a római népet.
A polgárok ingyen látogathatták a játékokat, sőt a játékok alatt vagy után meg is vendégelték és meg is ajándékozták a közönséget. Így a játékok látogatása nem csak szórakozást, hanem megélhetést is biztosított a közönségnek.
Ludi scaenici
Vallásos jelleggel leginkább a színi játékok rendelkeztek. Ennek ellenére a rómaiaknál mégsem volt olyan nemes hatásuk, mint a görögöknél.
Kezdetben minden előadásra hevenyészet faszínpadot (scaena) állítottak fel, amelyet az előadás után le is bontottak.
Később – görög mintára – ülőhelyekkel ellátott színházat építettek, de még mindig fából. Az első kőszínházat Pompeius építtette a Mars-mezőn.
A színház két főrészből állt: a nézőtérből és a színpadból. A kettőt függöny választotta el egymástól, ezt felvonás előtt leeresztették, majd a felvonás kezdetekor felhúzták.
A nézőtér félkör alakú volt, fölfelé fokozatosan emelkedő ülőhelyekkel. A nézőteret a felvezető lépcsők ékekre osztották, s közben körgyűrű irányban folyosók futották körül. A nézőtér előtt volt az ún. orchestra. Érdekesség, hogy míg a görögöknél ezen a téren helyezkedett el az éneklő és táncoló kórus, addig a rómaiaknál ez a szenátorok és papi méltóságok kiváltságos ülőhelye volt. A lovagok a közvetlenül utánuk következő 14 sort foglalták el. A két oldalsó páholyban foglalt helyet a császár és a játékrendező, illetve a császárné és a Vesta-szüzek.
A nézőknek nem volt előre rögzített helyük, a nézőtéren összevissza álltak, ami sok fegyelmezetlenséget és zavart eredményezett. A nézők fegyelmezetlen viselkedését több forrás is megemlíti. Így például Terentius Hecyra című darabjának prológusából megtudhatjuk, hogy gyakran el sem kezdődhetett az előadás, mert a közönség nagy zajongással már az elején elhagyta helyét, hogy ökölvívók, kötéltáncosok produkcióit nézhesse, vagy egyéb, őket jobban vonzó látványosságban gyönyörködjék. Horatius az Epistolákban a színházi tömegről ezt írja: „Máskor előadás közben követelték hangosan, hogy a színpadon inkább ökölvívást vagy állatviadalokat rendezzenek.” Nem egyszer fizetett tapsolók és botránykeltők működtek közre a „siker”, a közönség igazi szórakozásának érdekében.
Később már belépőjegyeket osztottak, amelyen szerepelt az ék és a gyűrű helye, ahová ülnie kellett a nézőnek, valamint a színdarab írója és címe, de ezért nem kellett fizetni, hiszen az előadások ingyenesek voltak.
A színészek legnagyobbrészt szabadosok és rabszolgák voltak, akik társulatokba tömörültek, és a játékok rendezője innen szerződtette őket egy-egy előadásra. A női szerepeket is mindig férfi színészek játszották.
A Kr. u. 1. század végétől kezdett kialakulni a sztárkultusz, azaz egyes színészek, táncosok bálványozása. A híres sztárok közé tartozott Cicero idejében Roscius Gallus Comoedus, aki művészetével hatalmas vagyont szerzett, sőt szabadságát is elnyerte, és lovagi rangot kapott. Ünnepelt alak volt Cicero barátja, Clodius Aesopus, aki annyira beleélte magát a szerepébe, hogy színésztársát valóban megfojtotta a színpadon.
Nagy hírnévre tett szert az őrült Caligula császár kedvence, Apelles. Az ő hangja állítólag akkor is művészien csengett, mikor a császár haragjában megkorbácsoltatta, és jajveszékelve rimánkodott kegyelemért.
A pantomimusok közül Mnester neve a legismertebb, akit császári gazdája annyira kedvelt, hogy megkorbácsoltatta, sőt ki is végeztette azt, akinek a színész produkciója nem tetszett. Valamennyi közt a legkiválóbb és legkedveltebb mégis Nero korának csillaga volt, a pantomimus Paris, akit Nero, a császári „vetélytárs”, féltékenységében kivégeztetett.
Ludi amphitheatrales
Az amfiteátrumok műsorszámai a gladiátori játékok, az állatviadalok (venationes) és végül a tengeri csaták utánzatai (naumachiae) voltak.
A gladiátori játékok
Itt a küzdő felek életre-halálra harcoltak. Kezdetben csak halotti ünnepeken rendeztek ilyen játékokat, amikor hadifoglyokat kényszerítettek az egymással való megküzdésre, de később, a császárkorban, ezek lettek a rómaiak legkedveltebb szórakozásai. A küzdők rabszolgák, hadifoglyok vagy szerződtetett viaskodók voltak, akiket külön iskolákban vívómesterek képeztek ki.
A római köztársaság végéig a gladiátoriskolák alapítása és fenntartása az üzletembereknek vagy a gladiátorjátékok kedvelőinek magánügye volt. Az első általunk ismert iskoláról nem is lehet tudni, hogy ki alapította. Sokáig a capuai iskola volt a római gladiátorképzés központja.
Még a köztársaság vége előtt alapítottak Rómában egy hasonló intézményt, a Ludus Aemiliust.
Caligulának már valószínileg volt egy iskolája Rómában, de Domitianus építtette a négy császári iskolát a Flavius-féle amfiteátrum befejezése után. Az állatviadorokat is külön iskolában képezték ki, Domitianus négy kaszárnyája közül az egyik elsősorban az ő felkészítésükkel foglalkozott. A négy iskola a magnus, matutinus, Dacicus és Gallicus volt.
Az egymással viaskodó gladiátorok fegyverzete mindig különböző volt, vigyáztak arra, hogy a küzdők ne azonos fegyverekkel álljanak ki. Kezdetben a Forumon, később külön erre a célra épített hatalmas amfiteátrumokban tartották meg ezeket a küzdelmeket.
A küzdelem mindig a gladiátorok ünnepélyes bevonulásával kezdődött. A császár páholya előtt megálltak, és jobbjukat feltartva így üdvözölték a császárt: „Ave Caesar Imperator, morituri te salutant!” („Üdvözlégy Caesar, a halálba menők köszöntenek!).
Bemelegítésként előbb tompa fegyverrel harcoltak, majd rátértek a rendes fegyverekre. A megsebesült kegyelmet kérhetett a néptől; ha a tömeg kendőt lobogtatott és kezét ökölbe szorította, ezzel megkegyelmezett a vesztesnek. Ellenben ha hüvelykujjukat lefelé fordították, és ezt kiáltották: recipe ferrum, azaz ”fogadd be a vasat”, akkor a győztes leszúrta ellenfelét. A győztes pálmaágat, koszórút, pénzt, olykor kitüntetett fakardot kapott ajándékba, de fel is szabadulhatott ismételt győzelmek esetén.
Az állatviadalok (venationes)
Az állatviadalokon a vadállatokat vagy egymással eresztették össze, vagy hadifoglyokkal, illetve erre ítélt bűnözőkkel, a keresztényüldözések korában pedig fegyvertelen tömegeket
dobtak a fenevadak martalékául (ad bestias). Ezeknek általában teljesen fegyvertelenül vagy csak nagyon silány fegyverzettel kellett a kiéhezett és felbőszített vadállatokkal
megküzdeniük. Voltak kiképzett szakemberek is a vadállatokkal való foglalkozásra.
Az állatviadalok érdekességét és látványosságát az állatok számának növelésével igyekeztek emelni. A Kr. e. 2. században rendezett első viadalon állítólag 63 fenevad (oroszlánok, medvék, vadkanok) marcangolta egymást. Pompeius színházának felavatása alkalmából, Kr. e. 55-ben, már 1000 állat – fele oroszlán – küzdött egymással. Az első császárok venatio címen már emberek és állatok küzdelmeit is megrendeztették. Híresek voltak Caesar és Augustus, venatio-i, különösen az utóbbié Kr. e. 26-ban, amikor is a tömegek 100 napon át nézhették a 3000-nél több állat véres látványt nyújtópusztulását. Valamennyi császárt felülmúlta Trajanus, akinek uralkodása alatt 4 hónapig tartott egy állatviadal. El lehet képzelni, milyen tengernyi pénzbe került, hogy ennyi állatot élve elfogjanak és Rómába szállítsanak, ahol aztán egy részüket a császárok (Nero, Caligula) vadaskertjeiben tartották. Africa provincia nagy részéről szinte teljesen kiirtották a vadállatokat, úgy, hogy már császári rendelet kellett a vadak további pusztításának korlátozására.
A naumachiae
A naumachiákkal, a mulatság és szórakozás céljából rendezett tengeri csatákkal a híres tengeri ütközeteket utánozták. Ezeket vagy külön ásott medencékben vagy valamelyik tavon vagy pedig a vízzel feltöltött amfiteátrumban rendezték. Naumachiát először Caesar rendezett Kr.
e. 46-ban. Az Augustus által rendezett vízi ütközet megrendezéséhez először egy huszonkétezer lépés hosszúságú vezetéket kellett építeni: ez vezette Rómába az 552 x 355 méter nagyságú medence feltöltéséhez szükséges vizet. A medencét külön azért készítették, hogy a rómaiak újra láthassák, hogyan győzték le az athéniak a perzsákat Szalamisznál. A medence vizét később kertek öntözésére használták, és végeredményben a városi vízellátás egyik tartaléka lett. A legborzalmasabb naumachia Claudiusé volt a Kr. u. 1. század közepén. Claudius nem akart a szokásos megoldások egyikéhez sem folyamodni, hanem a Fucinus- tavon rendezett tengeri ütközetet, melyet - Caesar egy korábbi ötletét felújítva - látványos közmunkákkal a Liris folyóval kötött össze. Az ütközetet 100 hajóval és 19 000 emberrel
rendezték meg.
Írta: Topor István
Források:
Cornell, T. – Matthews J., A római világ atlasza, Helikon, 1991
Polányi Imre: Az ókori világ története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1978
Terényi József: Az antik Róma napjai. Tankönyvkiadó, Budapest, 1989
Ürögdi György: A régi Róma. Gondolat Kiadó, Budapest, 1963.
Képek: https://www.romaikor.hu