Topor István: Mindennapi élet a Római Birodalomban 3. A szórakozás

Topor István: Mindennapi élet a Római Birodalomban 3. A szórakozás

A szórakozás

A  játékok  közül,  amelyekkel  borozgatás  közben  vagy  szabadidejükben  is  szórakoztak, legkedveltebb  a  kockajáték volt. Ezt  vagy a  hatlapos tesserával, vagy a  csak  négylapos talusszal játszották. A játékhoz rendszerint 3 tesserát vagy négy talust vettek, és ezeket egy hegyes pohárformájú edényből egy deszkára  (tabula) dobták. Szerencsés dobás volt az, ha valakinek a legtöbb szám jött ki (ezt venusnak nevezték), vagy has mind a 3 tesserán a 6-os szám került felülre. A legrosszabb dobásnak számított, ha mindegyik kockánál az1-es szám jött ki (Tres uniones). Az ilyen dobást canisnak, caniculának hívták. Noha hivatalosan tilos volt kockázni, a játékszenvedély a császárokat sem kímélte meg, s amit a császárok csináltak, az divatossá lett.  Augustus egy ízben így írt erről a játékról Tiberiushoz intézett levelében:
„Ugyanazokkal vacsoráztam, Tiberiusom, mint máskor; új vendégként Vinicius és az idősebb Silius csatlakozott hozzánk. Vacsora közben tegnap és ma csak úgy öregesen játszottunk; úgy kockáztunk, hogy ha valaki kutyát  vagy hatost dobott, minden egy kockáért egy denariust
fizetett be a bankba, aki Venust dobott, kihúzta magának az egészet.”



Kedvelt  volt  a  mai  sakkjátékhoz  hasonló  játék,  a  micatio  nevű,  amelyet  már  az  ókori egyiptomiak és görögök is ismertek. Kedvelt társasjátéknak számított a „katona-játék” (ludus latrunculorum), amely  lényegében  hasonló a  dáma-játékhoz, megrajzolt  táblán játszották,

kerek kövecskékkel, az egymással szemben ülő játékosok célja az volt, hogy az ellenfél várát a táblán elfoglalják.
Szintén ma is közismert játék volt a capita aut navia, vagyis a fej vagy írás. A római gyerekek olyan pénzdarabot hajigáltak a levegőbe, melynek egyik oldalán a kétarcú Janus volt látható, a másikon pedig egy hajó. Az nyert, aki eltalálta, hogy melyik felével esik lefelé a pénzdarab. Ugyancsak kedvelt volt a micare nevű páros játék, melynek során a játékosok hátra teszik a kezüket. Egy előre meghatározott jelre mindkét játékos előrántja a jobb kezét, s ujjaival egy számot mutat. Ezzel  párhuzamosan előre minden játékos tippel a másikuk által  mutatott számra. Ha nem találja el egyikük sem, akkor újra próbálkoznak. Az győz, aki először találja el a másik által mutatott számot. (Hasonló ez a kő, papír, olló játékhoz.)


A gyerekek és felnőttek egyaránt nagyon kedvelték a „fej vagy írás” játékot (capita aut navia). Fogadást kötöttek, hogy a feldobott pénzdarab melyik lapjára esik.
Szerencsejáték számba ment a „par-impar” játék is, vagyis az egyik játékosnak hirtelen meg kellett  határoznia,  vajon  a  másiknak  elrejtett,  hirtelen  előremutatott  öklében  páros  vagy páratlan számú kavics, pénz vagy dió van.
Az éghajlatból adódóan a rómaiak legkedveltebb szórakozása a fürdőzés volt, noha régebben nem  ismerték  a   fürdőkultúrát.  A  fiatalok  megelégedtek  azzal,  hogy  megmártóztak  a Tiberisben. Görög hatásra vált divatossá a fürdőházak építése. Ezek már a nagyközönség előtt is nyitva álltak, némi szerény belépődíj  ellenében bárki igénybe vehette. Ahogyan egyre népszerűbbé vált a fürdőzés, úgy növekedett a fürdők száma. Csak Augustus barátja, Agrippa
170 fürdővel  szaporította  a  fürdők  számát.  A  császárkorban  népszerűségük  növelésének érdekében  a  császárok  hatalmas  thermákat  építtettek.  A  nagy  kényelemmel  berendezett, olvasó- és társalgótermekkel  rendelkező fürdők a nagyközönség szórakozását szolgálták. A legnagyobb fürdő Diocletianusé volt, ennek  tavában 3000 ember fürödhetett és úszhatott egyszerre. A legfényesebb thermát azonban Caracalla építtette.
Amellett, hogy élvezhették a fürdőzés örömét, tornázhattak vagy labdázhattak a sportpályákon,  a  társalgókban  baráti  körök  jöttek  össze  beszélgetésre.  De  játszhattak társasjátékokat,   megbeszélhették  a  politikai  híreket.  A  nők  délelőtt,  a  férfiak  délután látogathatták a fürdőket. A szegények és a rabszolgák is eljárhattak a fürdőkbe éppúgy, mint a császárok. Mindenki gondtalanul pihenhetett,  szórakozhatott néhány órát. Ezért szerették a fürdőket.

 

Róma  hódításainak  következtében  a  birodalomba  rabszolgák  százezreinek  beáramlása kezdődött meg. A rabszolgaság intézményének elterjedésével a dolgos elődök sarjai a munkát a rabszolgákkal végeztették, így a római polgár szabadideje és szórakozási igénye megnőtt. A dolgozó,  szabad  polgár  is  -  napi  hat-hét  órás   munkája  után  -  szórakozásra  vágyott.


A számos állami és vallási ünnep egyre több mulatságot nyújtott a polgárságnak. Az ünnepi játékoknak kezdetben vallásos céljuk volt: a hálaadás és kiengesztelés, különösen dögvész és nagy éhínségek idején. A vallásos jelleg azonban idővel elmosódott, és az ünnepi játékok a polgárok szenvedélyesen kedvelt látványosságai lettek.
Az  ünnepi  játékokat  általában  valamilyen  nevezetes  alkalom  hívta  életre,  és  az  azzal kapcsolatos fogadalom teljesítéseként rendezték meg. Néhány fontos játék:
Ludi Apollinares - az apollói játékokat először Kr. e. 211-ben rendezték meg, hogy a görög Apollótól  győzelmet  kérjenek Hannibál ellen.  208-ban határozták el  a  játékok évenkénti megrendezését, hogy  elhárítsák a  pestis-járványt. Július  6. és  3.  között került  rájuk sor: színházi előadások, venatio és kocsiversenyek voltak a műsorán.
Ludi Cereales vagy Cerealia - április 12-19. között került rájuk sor. Első alkalommal egy terméketlenségi  időszakban rendezték meg. Az örömünneppel kapcsolatos kocsiversenyek megkezdése  előtt  a  cirkuszban  rókákat  eresztettek  szét,  amelyekre  égő  fáklyát  kötöztek. Egyesek szerint ez termékenyítő szertartás lett volna.
Ludi Florales vagy Floralia - a Flora istennő tiszteletére rendezett ünnepeket egy éhínség alkalmával vezették be. Az április 28. és május 3. közé eső ünnep, akárcsak a Cerealia, sok régi szokást őrzött meg: a cirkuszban nyulakra es kecskékre vadásztak - ezeknek az állatoknak a közhiedelem erotikus jelentőséget  tulajdonított és a földön áldozatként sót hintettek szét.

Az egész ünnepet szabadosság és orgiasztikus hangulat járta át: az asszonyok tarka ruhákban, a férfiak virágkoszorúsan jártak, folyt a bor, és a színésznők a nézők kérésére levetkőztek a színházban.
Ludi  Megalenses.  Április  4-10.  között  Cybele  tiszteletére  rendezték,  akinek  kultuszát Hannibál   győzelmei  után,  a  politikai  nehézségek  enyhítésére  vezették  be  Rómában.

Ludi Romani vagy Magni, ez a szeptemberben rendezett tizenhat napig tartó játékok, amely egyesek szerint egy plebejus borünnepből  származtak, amelyet szeptemberben rendeztek, Liber isten tiszteletére. Mások szerint a latin háborúk  szerencsés befejezésének emlékére hozták létre. Megint mások úgy gondolják, hogy eredetileg alkalomszerű, fogadalmi játékok voltak Juppiter Optimus Maximus tiszteletére, s Titus Livius tanúsága szerint csak 366-ban váltak rendszeressé, amikor aedilis curulisokat neveztek ki e játékok megrendezésére.
A másik ilyen jelegű játékot a Ludi Plebeiit novemberben tartották a plebs és a patríciusok kibékülésének  emlékére.  Egyesek  szerint  a  plebs  követelte  ki  magának  ezt  az  ünnepet, kárpótlásul egy régebbi szeptemberben tartott borünnepért, amelytől az állam megfosztotta.

Ludi Saeculares. Ezt a játékot egy-egy százéves ciklus lezárultakor rendezték, azzal a céllal, hogy biztosítsák a világ megújhodását a következő ciklus végéig. Az ünnepet éjjel tartották a Mars-mezőn,  egy  Tarentum  vagy  Terentum  nevű  földalatti  oltár  körül,  mely  egyébként állandóan  zárva  volt.  Eredetileg  az  Alvilág  istenei,  Dis  Pater  és  Proserpina  tiszteletére tartották, a császárkorban azonban rendeltetésük, sőt ismétlődésük idő-köze is megváltozott.
A köztársaság utolsó évtizedeinek politikai küzdelmeit, tettlegességig, sőt vérontásig fajuló viaskodásait lélegzetvisszafojtva  figyelték,  hiszen  ezek  olykor  mindennél  érdekesebbek voltak.


A császárság korában megszűntek a politikai harcok, a Forum sokat veszített vonzerejéből. A jólét, az  életszínvonal emelkedésével megnőtt a  rómaiak szórakozási vágya is,  és ennek kielégítése végső fokon  kormányzati kérdéssé vált. Augustus korában évenként 66 rendes nyilvános  ünnepi  játék  volt,  ez  a  szám  Marcus  Aurelius  császársága  alatt  már  135-re emelkedett. Egy-egy játék gyakran 4 – 8 napig tartott.
Az előadások helye szerint három fajtájú ünnepi játékot különböztetünk meg: cirkuszi (ludi  circenses),   színi  (ludi  scaenici)  és  amfiteátrumi  (ludi  amphitheatrales)  játékokat. Kezdetben a consul, később az aedilisek, majd a császárkorban a praetorok rendezték őket. A játékok rendezése óriási vagyonokat emésztett fel, és ennek csak egy kis részét térítette meg az állam. Miért vállalkoztak hát mégis a veszteséget hozó  játékok megrendezésére? Mert a rendezőnek  valamilyen  hivatal  elnyerése,  a  nép  kegyének  és  szavazatának  megszerzése elengedhetetlenül fontos volt, ennek érdekében a nagy anyagi áldozattól sem riadtak vissza.


Ludi  circenses.  Ezek  voltak  történetileg  a  legrégebbi  játékok.  Az  első  cirkuszt  még Tarquinius Priscus emeltette fából az Aventinus és a Palatinus között. Julius Caesar idejében még felül fából, de alul már kőből épült a Circus Maximus.
A cirkuszi játékok általában ló- és kocsiversenyeket jelentették, és ehhez járultak a görög pentathlonnak a számai: a futás, ugrás, birkózás, ökölvívás és diszkoszvetés.
A  már  említett  Circus  Maximus  600  méter  hosszú,  200  méter  széles  téglalap  alakú versenypálya volt. Mintegy negyed millió ember szemlélhette a versenyeket a tribünökről. A pálya közepén 214 méter hosszú  fal,  a spina (hátgerinc) húzódott, mintegy kettéosztva a pályát, mindkét végén több mint 80-80 méter teret hagyva a spina megkerülésére. A spina két végén egy-egy kúp alakú aranyozott boronzoszlop állt (meta).


 

A győztes az lett, aki a spina hétszeri megkerülésével elsőként ért célba. Ha a könnyű kis kétkerekű  kocsiba  két  lovat  fogtak,  akkor  bigae  volt  a  neve,  ha  négy  ló  húzta,  akkor quadrigának nevezték. A négyesével indított kocsik más-más színnel voltak ellátva. A színek ugyanis  egyúttal  pártállást,  társadalmi  pozíciót  is  jelentettek.  A  legősibb  fehérekhez  és vörösökhöz később, valószínűleg a császárság elején, a kékek és zöldek csatlakoztak; végül ezek vetélkedése töltötte be a színteret, ha hinni lehet az irodalomban ránk maradt  számos adatnak.
A bíbor és arany factio, melyet Domitianus idején próbáltak meghonosítani, kérészéletűnek bizonyult. A négy, később hat párt (factio) közül a két legfontosabb a zöld és a kék volt, az előbbit a császár és a köznép, az utóbbit a senatus és az arisztokrácia támogatta. Ezeknek nemcsak sportbeli,  hanem politikai színezetű összecsapása olyan indulatokat korbácsolt fel, hogy  például  a   császár  nem   egyszer  több  hevesvérű  szurkolót  halálra  is  ítéltetett. A  futamok  végén  a  győztes  párt  szurkolói  tomboló  lelkesedéssel  tógájukat  lobogtatva ünnepelték   kedvencüket,   viszont   a   vesztesek   ugyanolyan   hevesen   átkozták   őket.   A tömegverekedés sem tartozott a ritkaságok közé.
A nézők a fogadásokat ezekre a színekre tették, és a hatalmas tömeg a verseny közben ezeket a  színeket   buzdította.  A  versenyek  életveszélyesek  voltak,  különösen  a  pályakanyarok jelentettek nagy veszélyt a felborulások miatt. A felborult és egymásba torlódott kocsikba és lovakba az utánuk jövők sokszor belerohantak. A kocsihajtó a gyeplőt derekára kötve hordta, de övében egy éles kést tartott, hogy szerencsétlenség esetén a gyeplőt elvághassa. A győztes pálmaágat kapott jutalmul, olykor koszorút, nemritkán jelentős pénzösszeget.

A Circus Maximusban azonban gyakran rendeztek olyan játékokat is, amelyek a meglepetés és szórakoztatás ingerével akartak hatni. Germanicus császár egyszer például elefántbalettel szórakoztatta a római népet.
A polgárok ingyen látogathatták a játékokat, sőt a játékok alatt vagy után meg is vendégelték és meg is ajándékozták a közönséget. Így a játékok látogatása nem csak szórakozást, hanem megélhetést is biztosított a közönségnek.



Ludi scaenici

 

Vallásos  jelleggel  leginkább  a  színi  játékok  rendelkeztek.  Ennek  ellenére  a  rómaiaknál mégsem volt olyan nemes hatásuk, mint a görögöknél.
Kezdetben  minden  előadásra  hevenyészet  faszínpadot  (scaena)  állítottak  fel,  amelyet  az előadás után le is bontottak.

Később – görög mintára – ülőhelyekkel ellátott színházat építettek, de még mindig fából. Az első kőszínházat Pompeius építtette a Mars-mezőn.
A színház két főrészből állt: a nézőtérből és a színpadból. A kettőt függöny választotta el egymástól, ezt felvonás előtt leeresztették, majd a felvonás kezdetekor felhúzták.
A nézőtér  félkör  alakú  volt,  fölfelé  fokozatosan  emelkedő  ülőhelyekkel.  A  nézőteret  a felvezető lépcsők  ékekre osztották, s közben körgyűrű irányban folyosók futották körül. A nézőtér  előtt  volt  az  ún.  orchestra.  Érdekesség,  hogy  míg  a  görögöknél  ezen  a  téren helyezkedett el az éneklő és táncoló kórus,  addig a rómaiaknál ez a szenátorok és papi méltóságok kiváltságos ülőhelye volt. A lovagok a közvetlenül  utánuk következő 14 sort foglalták el. A két oldalsó páholyban foglalt helyet a császár és a játékrendező,  illetve a császárné és a Vesta-szüzek.

 

A  nézőknek  nem  volt  előre  rögzített  helyük,  a  nézőtéren  összevissza  álltak,  ami  sok fegyelmezetlenséget  és  zavart  eredményezett.  A  nézők  fegyelmezetlen  viselkedését  több forrás is megemlíti. Így például Terentius Hecyra című darabjának prológusából megtudhatjuk,  hogy  gyakran  el  sem  kezdődhetett  az  előadás,  mert  a  közönség  nagy zajongással  már   az  elején  elhagyta  helyét,  hogy  ökölvívók,  kötéltáncosok  produkcióit nézhesse,  vagy  egyéb,  őket  jobban  vonzó  látványosságban  gyönyörködjék.  Horatius  az Epistolákban a színházi tömegről ezt írja: „Máskor előadás közben követelték hangosan, hogy a  színpadon  inkább  ökölvívást  vagy  állatviadalokat  rendezzenek.”  Nem  egyszer  fizetett tapsolók  és  botránykeltők  működtek  közre  a  „siker”,  a  közönség  igazi  szórakozásának érdekében.


Később már belépőjegyeket osztottak, amelyen szerepelt az ék és a gyűrű helye, ahová ülnie kellett a nézőnek, valamint a színdarab írója és címe, de ezért nem kellett fizetni, hiszen az előadások ingyenesek voltak.
A színészek legnagyobbrészt szabadosok és rabszolgák voltak, akik társulatokba tömörültek, és a játékok rendezője innen szerződtette őket egy-egy előadásra.  A női szerepeket is mindig férfi színészek játszották.
A Kr. u. 1. század végétől kezdett kialakulni a sztárkultusz, azaz egyes színészek, táncosok bálványozása. A híres sztárok közé tartozott Cicero idejében Roscius Gallus Comoedus, aki művészetével hatalmas vagyont szerzett, sőt szabadságát is elnyerte, és lovagi rangot kapott. Ünnepelt alak volt Cicero barátja, Clodius Aesopus, aki annyira beleélte magát a szerepébe, hogy színésztársát valóban megfojtotta a színpadon.
Nagy hírnévre tett szert az őrült Caligula császár kedvence, Apelles. Az ő hangja állítólag akkor is művészien csengett, mikor a császár haragjában megkorbácsoltatta, és jajveszékelve rimánkodott kegyelemért.
A pantomimusok közül Mnester neve a legismertebb, akit császári gazdája annyira kedvelt, hogy megkorbácsoltatta, sőt ki is végeztette azt, akinek a színész produkciója nem tetszett. Valamennyi  közt  a  legkiválóbb  és  legkedveltebb  mégis  Nero  korának  csillaga  volt,  a pantomimus Paris, akit Nero, a császári „vetélytárs”, féltékenységében kivégeztetett.


Ludi amphitheatrales

Az amfiteátrumok műsorszámai a gladiátori játékok, az állatviadalok (venationes) és végül a tengeri csaták utánzatai (naumachiae) voltak.


A gladiátori játékok

 

Itt a küzdő felek életre-halálra harcoltak. Kezdetben csak halotti ünnepeken rendeztek ilyen játékokat, amikor hadifoglyokat kényszerítettek az egymással való megküzdésre, de később, a császárkorban,  ezek  lettek  a  rómaiak  legkedveltebb  szórakozásai.  A  küzdők  rabszolgák, hadifoglyok  vagy  szerződtetett  viaskodók  voltak,  akiket  külön  iskolákban  vívómesterek képeztek ki.
A római köztársaság végéig a gladiátoriskolák alapítása és fenntartása az üzletembereknek vagy a gladiátorjátékok kedvelőinek magánügye volt. Az első általunk ismert iskoláról nem is lehet tudni, hogy ki alapította. Sokáig a capuai iskola volt a római gladiátorképzés központja.

Még  a  köztársaság  vége  előtt  alapítottak  Rómában  egy  hasonló  intézményt,  a  Ludus Aemiliust.

Caligulának már valószínileg volt egy iskolája Rómában, de Domitianus építtette a négy császári  iskolát  a  Flavius-féle  amfiteátrum  befejezése  után.  Az  állatviadorokat  is  külön iskolában  képezték  ki,  Domitianus   négy  kaszárnyája  közül  az  egyik  elsősorban  az  ő felkészítésükkel foglalkozott. A négy iskola a magnus, matutinus, Dacicus és Gallicus volt.
Az egymással viaskodó gladiátorok fegyverzete mindig különböző volt, vigyáztak arra, hogy a küzdők ne azonos fegyverekkel álljanak ki. Kezdetben a Forumon, később külön erre a célra épített hatalmas amfiteátrumokban tartották meg ezeket a küzdelmeket.
A küzdelem mindig a gladiátorok ünnepélyes bevonulásával kezdődött. A császár páholya előtt megálltak, és  jobbjukat feltartva így üdvözölték a császárt: „Ave Caesar Imperator, morituri te salutant!” („Üdvözlégy Caesar, a halálba menők köszöntenek!).

 

Bemelegítésként előbb tompa fegyverrel harcoltak, majd rátértek a rendes fegyverekre. A megsebesült  kegyelmet kérhetett a néptől; ha a tömeg kendőt lobogtatott és kezét ökölbe szorította, ezzel megkegyelmezett a vesztesnek. Ellenben ha hüvelykujjukat lefelé fordították, és ezt kiáltották: recipe ferrum, azaz ”fogadd be a vasat”, akkor a győztes leszúrta ellenfelét. A győztes pálmaágat, koszórút, pénzt, olykor kitüntetett fakardot kapott ajándékba, de fel is szabadulhatott ismételt győzelmek esetén.



Az állatviadalok (venationes)

Az állatviadalokon a vadállatokat vagy egymással eresztették össze, vagy hadifoglyokkal, illetve erre ítélt  bűnözőkkel, a keresztényüldözések korában pedig fegyvertelen tömegeket

dobtak a fenevadak martalékául (ad bestias). Ezeknek általában teljesen fegyvertelenül vagy csak nagyon silány fegyverzettel kellett a kiéhezett és felbőszített vadállatokkal
megküzdeniük. Voltak kiképzett szakemberek is a vadállatokkal való foglalkozásra.



Az állatviadalok érdekességét és látványosságát az állatok számának növelésével igyekeztek emelni.  A  Kr.  e.  2.  században rendezett  első  viadalon állítólag 63 fenevad (oroszlánok, medvék, vadkanok) marcangolta egymást. Pompeius színházának felavatása alkalmából, Kr. e. 55-ben, már 1000 állat – fele oroszlán –  küzdött  egymással. Az első császárok venatio címen  már  emberek  és  állatok  küzdelmeit is  megrendeztették.  Híresek  voltak  Caesar  és Augustus, venatio-i, különösen az utóbbié Kr. e. 26-ban, amikor is a tömegek 100 napon át nézhették  a  3000-nél  több  állat  véres  látványt  nyújtópusztulását.  Valamennyi   császárt felülmúlta  Trajanus,  akinek  uralkodása  alatt  4  hónapig  tartott  egy  állatviadal.  El  lehet képzelni,  milyen tengernyi pénzbe került, hogy ennyi állatot élve elfogjanak és Rómába szállítsanak, ahol aztán egy részüket a császárok (Nero, Caligula) vadaskertjeiben tartották. Africa provincia nagy részéről szinte teljesen kiirtották a vadállatokat, úgy, hogy már császári rendelet kellett a vadak további pusztításának korlátozására.

 

 

A naumachiae

A naumachiákkal, a mulatság és szórakozás céljából rendezett tengeri csatákkal a híres tengeri ütközeteket  utánozták. Ezeket vagy külön ásott medencékben vagy valamelyik tavon vagy pedig a vízzel feltöltött amfiteátrumban rendezték. Naumachiát először Caesar rendezett Kr.

e.   46-ban.   Az   Augustus   által   rendezett   vízi   ütközet   megrendezéséhez   először   egy huszonkétezer  lépés hosszúságú vezetéket kellett építeni: ez vezette Rómába az 552 x 355 méter nagyságú medence feltöltéséhez szükséges vizet. A medencét külön azért készítették, hogy a rómaiak újra láthassák, hogyan  győzték le az athéniak a perzsákat Szalamisznál. A medence vizét később kertek öntözésére használták, és  végeredményben a városi vízellátás egyik tartaléka lett. A legborzalmasabb naumachia Claudiusé volt a Kr. u. 1. század közepén. Claudius nem akart a szokásos megoldások egyikéhez sem folyamodni, hanem a Fucinus- tavon rendezett tengeri ütközetet, melyet - Caesar egy korábbi ötletét felújítva - látványos közmunkákkal a  Liris folyóval kötött össze. Az ütközetet 100 hajóval és 19 000 emberrel
rendezték meg.

Írta: Topor István

 

Források:

Cornell, T. – Matthews J., A római világ atlasza, Helikon, 1991

Polányi Imre: Az ókori világ története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1978

Terényi József: Az antik Róma napjai. Tankönyvkiadó, Budapest, 1989

Ürögdi György: A régi Róma. Gondolat Kiadó, Budapest, 1963.

Képek: http://www.romaikor.hu