Topor István: Mindennapi élet a Római Birodalomban 1. Általánosságban a rómaiak életéről

Topor István: Mindennapi élet a Római Birodalomban 1. Általánosságban a rómaiak életéről

A római emberek mindennapi életét alapvetően társadalmi helyzetük határozta meg. Más volt a vidéken, és más a fővárosban élők élete.
Vidéken a kis- és középbirtokos gazda napjait az évszakok szerint változó gazdasági munkák végzése és irányítása foglalta le. Számára pihenést és szórakozást csak az istenek és a család ünnepei, valamint a vásárnapok munkaszünetei jelentettek.
Egészen mást jelentett a vidéki élet azok számára, akik csak rövid időre utaztak oda birtokaik ellenőrzésére,  vagy  rokonaik, barátaik meglátogatására. A gazdagok a városi élet zaja után vidéken  kerestek  kikapcsolódást   és  nyugalmat.  Ők  voltak  azok,  akik  megengedhették maguknak,  hogy  vidéki  nyaralójukban,  vagy  valamelyik  divatos  tengerparti  fürdőhelyen élvezzék a nyugalmat, a természet szépségeit.
A  városi  élet  sokkal  másabb  volt,  mint  a  vidéki,  de  a  társadalmi  különbségek  itt  is meghatározóak voltak. Teljesen elütött a szabadosok, az iparosok és az antik proletárok élete a „felsőbb tízezrek” életétől. A  többség életét a mindennapi kenyérért folytatott küzdelem szabta meg, míg az előkelők saját szórakozásaik és kényelmük szerint osztották be az időt.
A rómaiak a napkelte és napnyugta közötti időszakot (dies) 12 egyenlő részre osztották, függetlenül attól, hogy nyáron hosszabbak, télen rövidebbek a napok. A 12 órát mind nappal, mind éjjel  négy-négy hármas  egységre osztották, ami  egyúttal  az  őrségváltások idejét is meghatározták.
A gazdag római polgárok általában az alábbi napirend szerint szervezték életüket:

A felkelést követően a nap két első órájában, 6 – 7 óra között bemutatták áldozatukat, és elfogyasztották első reggelijüket. Ennek fogásai igen egyszerűek voltak: méz, gyümölcs, sajt és borba mártogatott kenyér.
A reggelit követően fogadták klienseik üdvözletét és tisztelgését. A cliensek már hajnalban kezdtek gyülekezni a vestibulumban (az épület előcsarnoka, hallja, vagy egy folyosót, amely összeköti a bejáratot az  épület belső helyiségeivel), a kapus meghatározott időben az úr elé bocsátotta őket, hogy tiszteletteljes „ave domine” üdvözléssel köszöntötték urukat. Ilyenkor kérték ki patrónusuk véleményét és tanácsát a peres ügyekben, esetleg támogatást valamilyen üzleti ügyükben. Ekkor vette át mindegyik tisztelgő a maga reggeli ajándékát, ami kezdetben rendszerint valamilyen természetbeni adomány volt, később pénz.

Ezután a látogatók egy része eltávozott, hogy máshol tegyen hasonló tisztelgő látogatást, míg mások elkísérték az urat a Forumra, ahol nyilvános és a politikai élet zajlott ekkor. Az előkelő római ilyenkor jelent meg családja  vagy cliensei érdekében a törvényszék előtt, ekkor vett részt a különféle gyűléseken, vagy egyéb elfoglaltság hiányában megbeszélte az eseményeket barátaival. Ez a nyilvános szereplés délelőtt 9 órától 11 óráig tartott.
Miután hazatért, 11-12 óra körül került sor a második étkezésre, a prandiumra. Ez a mi villásreggelinknek  felel  meg.  Ennek  étlapja  kissé  már  bővült,  mert  meleg  vagy  hideg húsételekből, halból, főzelékekből és gyümölcsből állt. Hozzá mustot vagy mézből és borból készült édes italt, illetve méhsert ittak. Ha bor nem volt mellé, akkor „prandium caninum”, azaz „kutyának való ebéd” volt a neve.
A köztársaság vége felé a kényelemszeretet általánossá tette az ebéd utáni pihenést, amely addig jóformán  csak a falusi embereknél volt szokásban. Állítólag Alarik 410-ben éppen a déli sziesztát használta fel Róma lerohanására és elfoglalására.
Az ebéd   után   pihenést   követte   a   fürdés. Az előkelő   rómaiaknak   otthon   is   volt fürdőberendezése, de szívesen használták a díszes közös fürdőket, a thermákat. A nyilvános fürdőket bárki látogathatta.
A belépődíj rendkívüli olcsó volt: a férfiaknak ¼ as, a nőknek ½ as volt, a fiatalokat viszont ingyen engedték  be. Rómában Kr. e. 33-ban már 170 magánkézben lévő közfürdő közül válogathattak a polgárok. Mindegyikben volt hidegvizes (frigidárium), langyos (tepidarium), melegvizes  (caldarium)  medence  és  gőzfürdő  (laconicum).  Az  első  hatalmas  közfürdőt Agrippa  építtette,  és  aedilisségének  évében  (Kr.  e.  33.)  mindenki  ingyen  fürödhetett  és borotválkozhatott. Más  személyiségek  és  császárok is  követték  példáját. A  3.  században harminc évig építették Caracalla fürdőjét, 108 ezer négyzetméternyi területen,  fényűzően berendezve. Diocletianus fürdője ezen is túltett méreteivel.
 

A  thermák  nemcsak  a  fürdés  céljait  szolgálták,  hanem  a  szórakozás  egyéb  fajtáit  is, testgyakorlásra is be voltak rendezkedve, de ezen kívül olvasó- és társalgótermük is volt. A fürdést mindig egybekapcsolták a testgyakorlással, annak elhanyagolása a lustaság jele volt. Legszívesebben labdáztak (pila ludere), de a  futás,  ugrás, ökölvívás, és diszkoszvetés is kedvelt sportáguk volt. Az idősebb emberek általában megelégedtek a sétával.

A fürdőből visszatérés után kb. a 11. vagy 12. órában (nálunk délután 5 – 6 óra tájban) kezdődött a főétkezés, a cena, azaz ebéd. Ennek helye az ebédlőterem, a triclinium volt. A szó jelentése: három étkezőkerevet. Eredetileg a kereveteket U alakban állították egymás mellé, s a kifejezés ezt fedte, később  bővült a jelentése az egész ebédlőterem megnevezésére. Az előkelőbbek cenája általában három részből állt:  az előétel, maga a cena és a csemege. Az előételeket olyan anyagokból válogatták össze, amelyek serkentik az étvágyat, így szerepeltek itt saláták, tojás, osztriga, olajbogyó, apró sós halak, mártások, zöldségfélék. Az előételhez is méhsert ittak.
Maga a cena több fogásból állt. Az étkezést tojással kezdték. Az első fogás néha egy egész vadkanból állt,  vagy más rendkívüli ételből, amelyet fuvolaszó mellett tálaltak fel. Kedvelt

ételeik közé tartozott a császármadár, fácán, pulyka, a kolbász, az angolna. A második rész után  egy kis  pihenőt  tartottak,  majd  feltálalták  a  csemegét,  amely süteményből,  sajtból, befőzött  és  friss  gyümölcsből,  főként  almából  állt.  Mert  az  étkezést  tojással  kezdték  és almával végezték, így jött létre a szólásmondás:  ab  ovo usque ad mala, azaz az elejétől a végéig. Az olyan ebédet, amely a tojástól kezdve végig mindenben bővelkedett, cena rectának nevezték.
Gyakran hívtak vendégeket. A hospitium – a vendégbarátság – életük szerves részét képezte. A vendégbarátság gondolatát és gyakorlatát a rómaiak a görögöktől vették át. Vendégbarátság lehetett két személy, de két község  között is, szóbeli vagy írásbeli megállapodás alapján. Ilyenkor a cena fogásait még dúsabbá és  változatosabbá tették, és lakomát vagy ünnepies vendégséget rendeztek.
A római férfiak bal karjukra támaszkodva, fekve, míg a nők ülve étkeztek. Az asztalt három pamlag vette  körül. Az asztalnál a főhely a középső pamlag első helye volt, ugyanennél a pamlagnál  a  harmadik  hely  a  házigazdát  illette  meg.  Az  asztalnak  a  szabadon  hagyott negyedik oldalán át tálalták fel a szolgák a fogásokat.
Az ételeket hatalmas fatálcákon vitték a rabszolgák. Egyikük, élő étlapként, megnevezte az egyes ételeket és ajánlotta a vendégeknek. Az asztalkendőket a házigazda szolgáltatta, vagy a vendégek vitték magukkal. Erre azért volt szükség, mert kést és villát nem használtak, kézzel ették az apró szeletekre vágott húsdarabokat.  Ezért is hordtak körül minden fogás után a szolgák vizet, amellyel a vendégek kezüket leöblítették, és utána az ugyancsak magukkal vitt törülközővel  megtörölték.  Ünnepies  lakomákon  hajukat  illatos  kenőcsökkel  és  olajokkal kenték meg, és virágkoszorúval ékesítették. A hiedelem szerint a hűs lombkoszorúval övezett fejnek nem árt meg olyan hamar a bor.
Evés közben általában keveset ittak, de a cenát gyakran követte borozás, amelyen borkirályt választottak, aki  meghatározta a bor és a víz keverési arányát, valamint azt, hogy milyen sorrendben kinek az egészségére (Bene tibit! Bene te!) és mennyit igyanak.  Az erős délvidéki borokat vízzel keverték, 1/3 rész borhoz rendszerint 2/3 rész vizet tettek.
A lakomák  alatt  vitatták  meg  a  napi  eseményeket,  a  versenyek  esélyeit,  az  irodalmi  és művészi világ legújabb híreit. Szívesen meghallgatták a tudósok előadásait, vagy gyönyörködtek a színészek és táncosnők műsorában.
 

A lakoma volt az előkelő római napi programjának utolsó pontja; ha korán fejeződött be, akkor a lefekvésig terjedő időt sétálással vagy társasjátékkal töltötték ki.
A fent bemutatott napirend természetesen csak egy   általános keret volt, amit a legkülönbözőbb és legváltozatosabb tartalommal tölthettek meg. A délelőtti programot olykor cirkuszi, színházi vagy amfiteátrumi játékok tették színessé.
A Krisztus születése körüli időben már nem lelhető fel Rómában a régi, egyszerű életmód. Ahogy Róma terjeszkedik, úgy váltja fel az ősi egyszerűséget, a régi mértékletes étkezést a végeláthatatlan  lakomák  sora.  A  császárság  idején  már  keleti  pompa  jellemzi  a  házak berendezését  és  az  étkezést  is.  A  jómódúak  házában  halastó,  szökőkutak  díszlenek  az oszlopcsarnokok  mellett.  Az  étkezésekre  elképesztő  összegeket   fordítanak  a  gazdagok. Lucullus, akinek neve egyenlő a nagyvonalú vendéglátással, a lakomával, a minden képzeletet felülmúló bőséges  étkezéssel, akkora összegeket költött lakomáira, hogy még Caesart  is elképesztette.  A  fényűző  és  pazarló  életmód  megfékezésére  törvények  születtek.  Cato törvényt hozott, amelyben elrendelte, hogy csak nyitott kapuk és ajtók mellett szabad étkezni, de előírta a meghívható vendégek számát és azt is, hogy egy-egy étkezés mennyibe kerülhet.




A lakosság legnagyobb része nem engedhette meg magának a fentebb bemutatott étkezési luxust. A  szegényebb emberek és a falusiak tápláléka a kölesből vagy tönkölyből készített kása (puls), a főzelékek, gyümölcsök, néha hal és marhahús voltak. Szerették a sajtféléket, a tésztákat, és az étel ízesítéséhez tengeri halból készített csípős mártást használtak, a garumot. Ma már nem tudjuk pontosan miből, hogyan készült, és milyen íze volt, kétségtelen azonban az, hogy Rómában és Itáliában, de mindenütt ahol csak rómaiak éltek, a garumnak nagy volt a keletje. Finom garumot Itáliában, különösen Pompejiben készítettek, de legtöbbre a hispaniai

mártást  becsülték.  A  garumból  sokat  fogyasztottak,  szinte  majdnem  minden  ételhez  és étkezéshez fel  lehetett használni, érthető tehát, hogy nagy mennyiségben állították elő, és ugyancsak sok került a római piacra.
Sokféle  kenyeret   készítettek  búzából,  kölesből,  daralisztből,  fehér  lisztből,  különféle ízesítéssel, változatos formában.

 

Írta: Topor István


Források:

Cornell, T. – Matthews J., A római világ atlasza, Helikon, 1991

Polányi Imre Az ókori világ története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1978

Ürögdi György: Róma kenyere, Róma aranya. Gondolat Kiadó, Budapest, 1969 http://www.romaikor.hu/index.php?p=cikk&a1=6&a2=33&id=432#top