1474. október 30-án a boroszlói várban harangzúgás, örömujjongás, mulatozás hangjai adták tudtára az elcsigázott, éhező ostromlóknak és az egész világnak, hogy a körülzárt várban a magyar király ünnepel: Matthias Rex eljegyezte Aragóniai Beatrix (olaszosan Beatrice), nápolyi királylányt. A hadtörténelem egyik legkülönösebb várostromáról itt olvashatnak: Boroszló 1474. Az ostromló túlerő békét kér.
Hunyadi Mátyás felesége, a prágai fogságban megismert Podjebrád Katalin, első szülésekor gyermekével együtt meghalt, a királynak tehát újra kellett nősülnie. Teltek-múltak az évek, a magyar diplomácia Európa szinte valamennyi fejedelmi udvarában menyasszonyt keresett. A Jagellóknál kategorikus visszautasításban volt részük, a Brandenburgi-ház két fejedelmi ajánlata ellen a magyar bárók tiltakoztak, a milánói ellen a pápa, végül Nápoly került előtérbe.
Nápolyban II. Johannával , III. Károly ( magyar királyként II. (Kis) Károly) lányával az Anjou-ház kihalt, trónjukat a spanyol Aragón-ház szerezte meg. Beatrix nagyapja, Nagylelkű Alfonz, Aragónia, majd Szicília és Nápoly királya, II. (Sánta) Károly és Árpád-házi Mária hatodik leszármazottja volt, akinek egyes források szerint Hunyadi János felajánlotta a magyar koronát, hogy közös erővel útját állhassák az oszmán hódítóknak. Hunyadi halálával a terv meghiúsult, de Alfonz időnként használta a magyar királyi címet, már csak szépanyja jogán is. Trónját egyetlen, kétes származású fiára, Ferdinándra (olaszosan Ferrante) hagyta, aki egy valenciai nemesasszonytól született, ám az apa személyét is sokan vitatták. Mindenesetre a gyermek trónörökösként nevelődött, a későbbiekben még pénzeire is ráverette a magyar királyi címet. A bizonytalan származás ellenére Alfonznak sikerült időben elismertetni őt a pápákkal. Ferrante Machiavelli szerint korának legbölcsebb fejedelme volt, megnyerő modorú, pompaszerető, erős fizikumú, zsarnoki és kegyetlen. Állítólag áldozatai testét kitömette és szobáiban tartotta, hogy újra és újra felidézhesse a szenvedésük okozta gyönyört. Beatrixot hatéves korában eljegyezte az ötéves Gian-Battista Marzanoval, Sessa hercegének fiával, akit a vagyonukért, vagy talán hogy lánya keze felszabaduljon, apjával együtt bebörtönöztetett. A már őszülő herceget csak 1495-ben szabadította ki a hódítóként fellépő VIII. Károly francia király.
Ferranténak jobbról-balról összesen 17 gyermeke volt. Első feleségétől, Izabella tarantói hercegnőtől hatan születtek, köztük Beatrix, aki nyolc éves volt, amikor anyja, akit népe nagyon szeretett közvetlenségéért és jótékonyságáért, meghalt. Attól fogva hét évvel idősebb nővére Eleonóra, a későbbi ferrarai hercegné gyámkodott felette szinte anyaként; a nővérek életük végéig bensőséges kapcsolatban maradtak.
A nápolyi udvarban éppoly szabad, vagy inkább szabados élet folyt, mint a kor többi reneszánsz fejedelmi székhelyén. Beatrix nyolcévesen kezdett tanulni Abbate Antonio de Sarcellis keze alatt, aki 17 éves koráig oktatta. Apja nagy hangsúlyt fektetett taníttatására, saját könyveket másoltatott neki. Beatrix szívesen és értőn olvasta Vergiliust, Pliniust, Senecát, így intelligenciája, kifinomult ízlése és tudásvágya korának egyik legműveltebb hercegnőjévé tette. Tizenhat évesen saját udvartartást kapott külön orvossal, udvarnaggyal, főszakáccsal, pincemesterrel, udvarhölgyekkel és jelentős számú személyzettel. Ellátása bőséges volt, de mert nem tudott bánni a pénzzel, állandóan adósságokat halmozott föl, pazarló, sőt tékozló volt.
A hercegkisasszony nemcsak olvasással és költekezéssel töltötte idejét: környezete szerető(k)ről suttogott. Egy ifjú holttestét a hálószobájában találták meg, az sem kizárt, hogy saját kezűleg végzett vele, miként két olasz krónika állítja. A dokumentumokkal alá nem támasztott , de a reneszánsz életvitelhez közel álló leánykori szabadosság akár okozója is lehetett későbbi meddőségének, mert ne feledjük, hogy családjának nőtagjai termékenyek voltak, legkevesebb 5-6 gyermeket szültek.
A magyar és az aragón királyi házak között már korábban is szövődött kapcsolat. Első ízben Imre király (1196-1204) - III. Béla és Chatillon Ágnes fia - házasodott spanyol földről, Aragóniai Konstancia lett a felesége. Ezután I. (Hódító) Jakab, Aragónia királya vette nőül II. Endre leányát Jolantát (ottani nevén Violante de Hungría). Ezeket követte bő kétszáz évvel Mátyás és Beatrix jegyessége.
Három évig húzódó tárgyalások után 1476 szeptemberében Nápolyban zajlott az az esküvői szertartás, melyen a királyt unokatestvére, Dengelegi Ponrácz János erdélyi vajda képviselte. A hazafelé tartó magyar küldöttségről ferrarai pihenésük során pontos feljegyzés készült: az ötven, név szerint felsorolt főurat és nemest 529 lovas kísérte, ott csatlakozott hozzájuk a menyasszonyt és udvaroncait kísérő 350 lovas októberben. A menet december 10-én ért Székesfehérvárra, ahol a jegyespár először találkozott, de Szlavónia határán Szilágyi Erzsébet már fogadta menyét, a fia által küldött arannyal, bársonnyal díszített pompás kocsikkal. A drága ünnepségekhez szokott nápolyiakat elkápráztatta a fényes és látványos fogadtatás vonulásuk során végig az országban, majd Beatrix december 12-i megkoronázása, és a minden addigi csillogást felülmúló pompával megrendezett esküvői szertartás 22-én, amelyen inkább csak a vazallus fejedelmek jelentek meg, a lengyel és cseh király, valamint a német császár követekkel képviseltette magát. Egy boroszlói írnok, Eschenloer Péter írásából szerezhetünk tudomást a díszebédek mérhetetlen pompájáról, a drága ruhákról, terítékekről, az 560 aranyozott ezüstserlegről, a kétakós ezüsthordóról, melyből négyféle ital folyt. Az ünnepségsorozat a karácsonnyal és újévvel folytatódott egészen vízkeresztig, amikor is: „Vízkereszt ünnepén… a király a királynét kereste, kézen fogta és a hálószobájába vezette. A királyné olasz kísérete sokáig várakozott az ajtó előtt úrnőjére, de a király feleségét magánál tartotta. A násznál senki sem volt jelen, sem étellel, sem itallal nem szolgálták ki őket, mert az öregasszonyokat és a hajadonokat szobáikba parancsolták. A király pedig felesége mellé feküdt és rohammal bevette a bástyát.” (Hans Seybolt bajor utazó).
Beatrixnek a király mellett betöltött szerepéről a történészek ellentmondó véleményen vannak. Századokig élt az a negatív megítélés, amit az „olasz nő” szerzett a kortárs magyarok között. „… a királyné rövidesen mindenbe beleszólt… Az erős akaratú, az okos, sőt bölcs emberek tanácsaira nem hallgató, mindig egyedül uralkodó Mátyás most egy szeszélyes és hatalomra éhes asszony igájába került.” (Dümmerth Dezső)
„… legfőbb időtöltésként az itáliai humanista kultúra átültetésén munkálkodott a magyar udvari kultúrába. A politikai életben látszólag nem vett részt, férje döntéseibe nem szólt bele, ám leveleiből és későbbi politikai intézkedéseiből kiderül, hogy tudatában volt stratégiai helyzetének… (apja érdekeinek érvényesítése). Politikai befolyását első ízben unokaöccse, a gyermek Estei Hippolit esztergomi érsekké való kinevezésére használta föl, hogy Mátyás esetleges korai halála után támasza legyen.” (Kádár Anett Julianna)
„A kitűnő szellemi képességű, nagy műveltségű Beatrix a magyar királyi trónra kerülve nem érte be a királyné szerepével, azzal, hogy csupán az udvari élet központja legyen. Többre vágyott ennél, ő is uralkodni akart, és tekintve házastársára gyakorolt befolyását, ez a vágya nem is volt elérhetetlen.” (Teke Zsuzsa)
„Úgyszólván csak arra valónak látszik, hogy mindazért okolható legyen, amit a Mátyás uralkodásának utolsó évtizedében eltévesztettnek, vagy ellenszenvesnek ismerünk föl.” (Berzeviczy Albert)
Amit bizonyosan állíthatunk: a keményen adóztató, népszerűtlen egyeduralkodó gyűlölt királynéra tett szert. A magyar mentalitástól teljesen idegen szokásokat a király környezetében élők nem tudták, nem akarták befogadni. Korábban a nemesek, különösen a főurak minden további nélkül érintkezhettek az uralkodóval, Beatrix azonban őrséget állított az ajtók elé, megszüntetve a szabad bejárást, mintegy elszigetelve férjét alattvalóitól. Fényes udvartartást alakított ki, ami olyan apróságokban is megmutatkozott, mint az asztalokra tett színes terítők, az evőeszközök megjelenése, pedig nemrég a középen álló tálba bárki kézzel belenyúlhatott. A király „túlságosan a felesége rabja”- morogtak maguk közt az urak. „A királyné hajszogatja a királyt mindenre, a felesége hordozá őtet minden entzen-bentzekre és testi gyönyörűségekre és ebből lett, hogy az idegen nemzetek kitakarítanák az országból mind a pénzt, mind az aranyat”- írta Heltai Temesvári Pelbárt nyomán, mert a közhit szerint Beatrix volt az oka az udvar túlzott költekezésének. Mátyás azonban nem törődött senki véleményével, nagyon is nyitott volt felesége újításaira. Nagyra értékelte magával hozott könyveit, luxustárgyait, zenészeit, kiváló mesterembereit, tudósait és személyes jó tulajdonságait: nagyvonalúságát, életigenlését. Mindenben támogatta 14 évvel fiatalabb nejét, szabad kezet adott neki, amivel Beatrix élt is a bárók minden tiltakozása ellenére. Elképesztő összegek folytak ki a kezéből, de a magyar királyi udvar a korabeli reneszánsz egyik központja lett Mátyás nagy örömére és dicsőségére. Egyértelmű, hogy a király önértékelése nagyot nőtt a házasság révén. A nápolyi hercegnővel érkező építészek, kőfaragók, szobrászok, festők finom eleganciát adtak a Mátyás által már alakítgatott ódon épületeknek; a palota-komplexum a földrész egyik legpompásabb épületegyüttese lett. A művészek, költők, filozófusok és tudósok jelenlétét Európa-szerte irigykedéssel figyelték a fejedelmi udvarokban - ez végtelenül imponált Mátyásnak, aki származása miatt kisebbrendűségi érzéssel küszködhetett. A híres Corvinák gyűjtésében Beatrix is részt vett, bár főleg Mátyás vásárolta, de kapta is olyanoktól, akik valamit el akartak érni nála. A gyűjtemény növelésében nagy szerepe volt Tadeo Ugolettonak, a könyvtár őrének, aki egyik szervezője volt, hogy itáliai kódexmásolók és könyvkötők sokasága dolgozott a budai udvarnak. A költséges udvari élet viszont hatalmas pénzeket emésztett föl, a pénzhiány állandósult, a király mégis sokáig szó nélkül hagyta a költekezést, a féktelen pazarlást, hisz hatalmát reprezentálta.
Mátyás minden szabad idejét asszonyával töltötte. Amikor 1477-ben hadat üzent Frigyesnek, magával vitte feleségét és édesanyját (miként az egri püspök említette, a hadjárat inkább nászmenethez hasonlított), úgy rendezve, hogy a hölgyek semmiben se szenvedjenek hiányt a táborhoz legközelebb eső városban. Itáliában, főleg Firenzében és Nápolyban tudták, hogy elég a királyné pártfogását kérni, mert ő a királlyal „mindent elér amit akar, az minden fontos kérdésben meghallgatja tanácsát”, vagyis miként Fraknói Vilmos megállapította, ő „tényleg az uralkodótárs állását foglalta el”. A királynak gondja volt arra is, hogy felesége megismerje új hazája szépségeit, szokásait, híres hadseregét, de külpolitikáját is. Az 1479-es olmützi királytalálkozón a királyné elemében érezhette magát: a drágaságok sokasága akkora volt, hogy „az egész cseh királyság becsével fölért”. A vendégeskedés végén a magyar királyi pár a mindig pénzszűkében lévő Ulászlónak ajándékozta a neki biztosított pazar lakberendezést és a drága asztalkészletet.
A király jelentős jövedelmet biztosított nejének. Bár Szilágyi Erzsébet haláláig nem adta át a királynéi birtokokat, Beatrixnak sosem kellett volna eladósodnia, ha rendre el nem költi előre a gyakran rendkívüli adókkal terhelt birtokai jövedelmét. Az ő tulajdona volt a gazdag vadaskertjéről ismert Csepel, Diósgyőr vára a mohi uradalommal, a hozzá tartozó Miskolc, Keresztes és Mezőkövesd városokkal, Huszt és Máramaros, Zólyom, Szászkő, Veszprém és Tolna több városa, birtoka, és még sok más, amelyről az elveszett iratok már nem beszélhetnek.
Amikortól „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”, Beatrix főleg Bécs környékén tartózkodott, de már hiábavaló volt a közelség. Az asszonynak bele kellett törődnie, hogy aligha szül trónörököst, s bár Mátyás nem fordult el tőle, más lehetőség híján házasságon kívül született fiát, Corvin Jánost akarta utódául kinevelni és megválasztatni. A választásról azonban a királyné hallani sem akart, nem elveszíteni, hanem megerősíteni akarta hatalmát. Egyre mélyülő hite szerint - melyben a markukat tartó bárók szívesen megerősítették - csakis ő lehet Mátyás halála után az uralkodó, hivatkozási alapul I. Lajos leányát, Mária királynőt hozva föl, aki asszony létére uralkodó lett, nem véve tudomást róla, hogy az ő helyzete gyökeresen más. Következő gondolatmenetében, ha Magyarországon egy királynét megkoronáznak, az egész életében királyné marad, e jogától meg nem fosztható, s ha nincs törvényes trónörökös, férje halála után ő uralkodik főurakból álló tanács élén, mígnem férjhez megy, s attól fogva férje a király, ő maga társuralkodó. Ezen elméletre reagálva írta Mátyás apósának, hogy „a magyar nép készebb magát egy szálig levágatni, mintsem asszonyuralmat eltűrni… Ehhez járul, hogy a királynét - őszintén és bizalmasan szólva - alattvalóink nemigen szeretik, amit mi sajnálattal látunk… a királyné pedig hajlamukra és jóindulatukra rászolgálni nem igyekszik”.
Az élete folyását addig egészen másként tervező királyné keserűségében és olthatatlan hatalomvágyában odáig jutott, hogy János herceg anyját,Edelpeck Borbálát boszorkánysággal vádolta, állítva, hogy az asszony gonosz varázslattal idézte elő az ő meddőségét. Persze nem jutott messzire a koholmánnyal, de János iránti negatív elfogultsága mindvégig megmaradt, pedig a későbbiek ismeretében ezzel nemcsak a hercegnek, hanem önmagának is sokat ártott.
Beatrix alig ismerte királyságát, a keleti országrészekben sosem járt, ha csak tehette osztrák földön élt. Kétségtelenül tudott valamelyest magyarul, amit rokonaitól, betelepített honfitársaitól is elvárt. A kortárs Bergamensis szerint akár magyar, akár német nyelven fordultak hozzá, ő azon a nyelven válaszolt. Közben az országban - különösen a gyermek Hippolit érkezésével - egyre nőtt az idegengyűlölet. Mindenfelé olaszokat láttak a magukat kisemmizettnek érző nemesek, akik a király támogatását is régóta nélkülözték. Bonfini örömmel konstatálta, hogy Beatrix érkezése óta Mátyás „a szittya erkölcsökbe olasz elemeket vegyített… Magyarországot megtisztította a parasztos szokásoktól, sőt belőle második Itáliát igyekezett alkotni”. Egy másik olasz arról írt, hogy Beatrix a király „barbárok között nevelkedett féktelen természetét megszelídítette”. Ha már olasz szerzőknél tartunk, egy érdekesség: Galeotto Marzio szerint a nápolyi királylány számos udvarhölgyet hozott magával, akik Beatrix és az „igen szép magyar fajból való nők mellett rútak voltak”, Mátyás látni sem szerette őket.
A harctéri sebesülései (hátába nyíl fúródott), lovagi tornák során szerzett sérülései, de főleg súlyos köszvénye miatt már jó ideje betegeskedő király, aki sokszor mozdulni sem bírt, nemhogy lóra ülni, fájdalmai miatt egyre indulatosabb, morózusabb lett. Nehéz, zsarnoki természetét egyre nehezebben viselte környezete, feleségén kívül a közelébe menni se mertek, amikor 1490. április 4-én rosszul lett, s két nappal később - vélhetően agyvérzés következtében - meghalt. A Dubnici Krónika erről így írt: „Isten végre megszabadította népét a zsarnoktól, aki embertelen zsoldosaival végigpusztította az országot”. Sokan gyanítottak mérgezést, amivel főleg a királynét vádolták, mások Szapolyai Istvánt, bár egyiküknek sem áll érdekében a gyilkosság. Az azonban biztos, hogy amikor a Burgból a király testét átszállították a Szent István székesegyházba, Beatrix nem kísérte a menetet és gyászpompát sem rendelt, a király posztóval letakart ravatalon feküdt. Nem volt ott az özvegy a hajón Budára vitt holttest Székesfehérvárra szállításakor sem, arra hivatkozva, hogy a sok sírás teljesen elgyötörte. A síremlékre a következő felirat került:
„E márvány alatt Corvin Mátyás fekszik, ki tettei után Istennek tűnik,
végzete azt tanítja, hogy ember volt.”
Beatrix sorozatos hibái, tévedései, férje halála után váltak egyre súlyosabbá. Próbált híveket szerezni, ami gazdag jutalmak ígéretével sikerült is neki, s bár a főurak egy részére befolyással bírt, társadalmi bázissal nem rendelkezett. Jelentős vagyona lehetővé tette egy komoly sereg felállítását, melyet valamelyik trónkövetelő segítségére bocsáthatott (kivéve János herceget). Leginkább Ulászlót preferálta, házasság és közös uralkodás reményében, de a jelöltek közt ott volt Miksa, a császár fia és János Albert lengyel királyfi, Ulászló öccse is. Az új király azonban dinasztiát kívánt alapítani, nem akart meddő asszonyt feleségül, az országgyűlés mégis mindent elkövetett, hogy a frigyet összehozza, mivel Beatrix kijelentette, hogy ha a cseh király nem veszi feleségül, akkor Miksa mellé áll, és beengedi váraiba. A fenyegetésre az országgyűlés engedélyt kapott Ulászlótól, hogy házassági szerződést kössenek a nevében, miközben megígértették vele, hogy nem veszi el. A méltatlan egyezkedés után meggyőzték az özvegyet, s a két fél a cseh kancellár közreműködésével megegyezett. Ulászlót szeptember 18-án Thuz Osvát zágrábi püspök koronázta meg, de az esküvő egyre halasztódott. Beatrix kijelentette, hogy a házasság elmaradása esetén követeli vissza hozományát és a férje halála óta az országra költött összegeket, míg esküvőjük alkalmából 200 ezer forint jegyajándékot ajánl Ulászlónak, és további 300 ezres kölcsönt az országnak. A pénztelen új király - Mátyás halála után üres kincstárat találtak - tanúk előtt kijelentette, hogy kényszer hatására színlelt házasságot köt az özveggyel, ami néhány vendég jelenlétében, de tőlük távol állva, Bakócz szándékosan elhibázott szertartásával meg is történt. A király azonnal távozott, a megalázott királynét pedig azzal nyugtatták, hogy csak ideig-óráig kell titokban tartani az esküvőt, politikai okból. Apjától kölcsönkért pénzből még sereget is gyűjtött új férjének, hogy az kiverhesse a két trónkövetelőt az országból.
A csalás azonban kitudódott, a botrány kipattant, a felek végül a pápához fordultak jogorvoslatért. „A királyné dühöng, Esztergomban lakik szegény, nincs már semmi tekintélye, s míg ő a királynak úgy címezi levelét: Hitvesemnek, ez így válaszol: a Királynénak”- írta a forli apát. Beatrix sokáig hitte, hogy győztesen kerülhet ki a küzdelemből, további élete azonban inkább vesszőfutásnak volt mondható. Még meglévő hívei meghaltak vagy elpártoltak; nem látta meg, hogy magyar környezete gyűlöli, sőt a kényeztetett Bonfini sem látogatta, amióta a királytól magyar nemességet kapott. Az 1492-es országgyűlésen a rendek egyöntetűen Beatrix ellen fordultak - addigra kiderült, hogy valójában nincs pénze - s ezzel az „olasz nő”, ahogy a magyarok nevezték a háta mögött, végleg kikerült a magyar közéletből. Unokaöccsénél, a még mindig nagyon fiatal esztergomi érseknél tisztes jólétben volt része, de annak távoztával, 1497. után nélkülözött, s még az új érsek, Bakócz megszégyenítő támogató ajánlatát is el kellett fogadnia.
1500. április 3-án VI. Sándor - a Borgia pápa - érvénytelenítette az el nem hált házasságot - „Krisztus nevében és egyedül Istent tartva szem előtt”, Ulászló ugyanis gondosan ügyelt, hogy kizárólag tanúk jelenlétében találkozzon „nejével”. Veresége után végre hazament, valósággal szökött. 1501. március közepén érkezett Nápolyba, ahol fivére, Federigo király ünnepélyesen fogadta, a Castel Capuanoban szállásolta el, ahol már élt két özvegy, a „szomorú királynék”. Beatrix ezután spanyol módra „infelicissima Reginának, (szerencsétlen, boldogtalan királynénak) nevezte magát, leveleit így írta alá.
Időközben a francia és a spanyol királyok szövetségre léptek, hogy elfoglalják és maguk között felosszák a nápolyi királyságot, ami meg is történt. A lakosság menekült, a királyi család a jól védhető Ischia szigetre költözött, ekkor meg kellet érnie családja bukását is. A szövetség, amint az várható volt, a győzelem után szakadozni kezdett, hamarosan egymás ellen fordultak, s a küzdelemből a spanyolok kerültek ki győztesen. A helytartó nagy tisztelettel és bőkezűen bánt a királynékkal, így Beatrix, az időközben bíborossá emelkedett Hippolittól kapott javadalmakkal együtt, ha nem is a korábban megszokott bőségben, de végre nem nélkülözve élhetett.
Beatrix haláláig makacsul harcolt hozományáért, amit sohasem kapott meg. Végrendeletében ezt a nem létező pénzt osztotta szét nagyvonalúan a pápaság, a családtagjai és hívei között. Bár rokonai kegyelemkenyerére szorult, jó szívét, adakozási szokását megőrizte, Nápolyban hatszáz embernek osztott élelmet, alamizsnát naponta.
Beatrix 51 évesen halt meg. Édesanyja mellé temették a San Pietro Martire templom falába, ahol egy emléktáblán ez áll:
ARAGÓNIAI BEATRIX PANNÓNIA KIRÁLYNŐJE, I. FERDINÁND NÁPOLYI KIRÁLY LEÁNYA. A SZENT TANÁCS EZT A LEGJOBB ÉRDEMBEN MEGHAGYTA. ÖNMAGÁT VALLÁSOSSÁG TERÉN ÉS BŐKEZŰSÉGBEN FELÜLMÚLTA.
Hamvai ma apjáéval és néhány más családtaggal együtt a katalóniai Poblet kolostorban vannak, ahonnan 40 km-re, a vallbonai kolostorban nyugszik Árpád-házi Jolánta, a messzire szakadt magyar királylány.
Írta: Márk Éva
Felhasznált irodalom:
- Berzeviczy Albert: Beatrix királyné
- Dümmerth Dezső: A két Hunyadi
- Falvai Róbert: A Hunyadiak asszonyai
- Kádár Anett Julianna: Beatrix királyné levelei
- Kisfaludy Katalin: Matthias Rex
- Kiss-Béry Miklós: I. (Hunyadi) Mátyás
- Kulcsár Péter: A Jagelló-kor
- Teke Zsuzsa: Mátyás, a győzhetetlen király