Topor István: II. Frigyes

Topor István: II. Frigyes

A Hohenstauf-házból származó Frigyes Barbarossa Frigyes unokája volt. VI. Henrik (a Rőtszakállú fia), és Constanza, a norman ősökkel rendelkező II. Roger szicíliai király házasságából született gyermeket két nagyapja után Frigyes Rogernek nevezték el. Háromévesen elveszítette apját, így gyámja anyja lett, de egy évvel később Constanza királyné is meghalt, aki halála előtt Innocentius pápát kérte fel a Szicíliai Királyság hűbérurául és fia gyámjául. A sziget megszerzéséért folytatott gyilkos küzdelemben az alig nyolc éves gyerek fogságba esett. Apja kegyetlenségéről hírhedt embere, a pápaellenes Markward ejtette foglyul. Ám már ekkor megmutatta, mi lakozik benne: sírás és jajveszékelés helyett rátámadt az egyik üldözőre, és fogait annak karjába mélyesztette, majd dühödten szétszaggatta bíborköpenyét. Nem ölték meg, mert úgy vélték: a pápa gyámfia túszként többet érhet. Palermóba került, ahol fogoly volt ugyan, de a városban szabadon mászkálhatott. A nevelésével nem sokat törődtek, inkább az utca nevelte. A palermói utcakölykök Federicónak hívták, és állandó gúny tárgyát képezte vörösesszőke haja, amit Frigyes nagyapjától örökölt. Amikor a csúfolódásra azzal válaszolt, hogy ő király, még inkább kinevették, mire ő dühtől eltorzult arccal rájuk támadva megfutamította őket. Castellamaré, a z ősi királyi kastély csak éjszakai szállásul szolgált. Napközben a város utcáin és a kikötőben töltötte idejét. Mivel apja nemesei minden vagyonát ellopták, csak az őslakos norman családoknak köszönhette, hogy nem halt éhen. Ők fogadták be kosztosként, ki ahány napra tudta. A sokféle náció (arab, német, bizánci, norman, itáliai) által lakott város lett az iskolája. A gyermek Frigyes így szinte játszva tanult nyelveket, ugyanakkor megismerkedett az emberi lét hétköznapi oldalával. Egész életére és később uralkodására is nagy hatást gyakoroltak azok a történetek, amelyeket az őt befogadó norman családoktól halott norman királyőseiről. Felfedezte és megértette, hogy elődei körében nemzedékről nemzedékre öröklődött a szabadabb gondolkodás és a vallási türelmesség (nem tettek semmilyen különbséget keresztény és muzulmán alattvalóik között). És még valamit megtanult: a minden rendű és rangú emberrel való helyes érintkezést, aminek uralkodóként is sok hasznát vette. Frigyes 1208 decemberében betöltötte 14. életévét, így a norman királyi család törvényei szerint nagykorú lett. Gyámja, a pápa jóváhagyásával megkezdhette az uralkodást a Szicíliai Királyság trónján. Tizenhét évesen a német főurak kérésére elindult Németországba, hogy a Hohenstaufok koronáját bitorló IV. Ottó császártól a koronát visszavegye. Ottó itáliai szövetségesei mindenhol lesben álltak, megpróbálták az ifjú uralkodót elfogni. Majdnem sikerült is nekik, amikor a Lambro folyó partján rajtaütöttek Frigyes táborán. Ám a kavarodást kihasználva sikerült egy vezeték lóra felpattannia, és a folyón átúsztatnia. Az „apuliai gyerek” – ahogyan ez idő tájt kezdték becézni német földön – karizmatikus egyéniségének, ősei hírnevének, no meg az atyai örökségből bőkezűen osztogatott birtokoknak köszönhetően a legtöbb német tartományt megkaparintotta. A Szászországba visszahúzódó IV. Ottót nem sikerült legyőznie, és a császári koronát megszereznie, de a német királyi trónt megkapta. 1215. július 25-én a pápa támogatását is bírva Aachenben királlyá koronázták. Cserébe keresztes hadjáratot ígért az egyházfőnek, amit esze ágában sem volt teljesíteni. Újabbnál újabb kifogásokat talált a hadjárat elodázására. Ennek ellenére 1220. november 22-én III. Honorius pápa még is fejére helyezte a császári koronát. Amikor 1227 márciusában meghalt Honorius, Szent Péter székébe IX. Gergely került, aki erélyesen követelte Frigyestől a keresztes háború megindítását. A császár őszre tűzte ki az indulást. A Brindisiben gyülekező keresztesek között járvány tört ki. Maga a császár is megbetegedett, ezért arra kérte a pápát, adjon néhány hónap haladékot az indulásra. Gergely azonban üres kifogást látott a kérésben, ezért november 18-án Frigyest ünnepélyesen kiközösítette az egyházból, sőt egyenesen az Antikrisztust látta benne, és összeesküvést szőtt ellene. A következő év nyarán a kényszerhelyzetben lévő uralkodó elindult a Szentföldre. Akkonból követeket küldött a pápához, hogy oldja fel a kiközösítést. A szentatya azonban nem hajlott erre, szövetséget kötött a császár
ellen lázadó lombard városokkal, és „keresztes hadjáratot” hirdetett Frigyes szicíliai királysága ellen. A válságos helyzetben merész és kockázatos diplomáciai lépésre szánta magát. Bízott abban, hogy a mohamedánokkal szembeni vallási türelme (udvarában számos muzulmán tudós és művész élt), és az arab észjárás ismerete, segítségére lesz a Jeruzsálemet birtokló egyiptomi szultánnal, Al Kamillal folytatott tárgyalásokban. A politikai alkudozások hagyományos szokásait felrúgva levelet küldött a szultánnak, amelyben őszintén megvallotta nehéz helyzetét. „Jól tudod, hogy mennyire fölötte állok Nyugat minden uralkodójának… A pápa és a királyok tudják, hová akarok menni. Ha eredmény nélkül térek haza, minden tekintélyemet elvesztem előttük… Ezért kérlek, add át nekem Jeruzsálemet, hogy megtarthassam rangomat a nyugati királyok között.” – írta Melek-al-Kamilnak. A szultán értékelve az őszinteséget, valamint felmérve saját helyzetét tíz évre szóló békét kötött Frigyessel, átadta Jeruzsálemet, Betlehemet és Názáretet, a környező településekkel együtt azzal a feltétellel, hogy a mohamedánok a két jeruzsálemi mecsetben szabadon gyakorolhatják vallásukat. „Oly eredmény volt ez, minőt a keresztyének az első keresztes hadjárat óta nem mutathattak fel s bár a szent-szék buzgó hívei, így a jeruzsálemi patriarcha, megtámadták a szerződést, a keresztyén világ közvéleménye a császár mellett állott…” Minden iránt érdeklődő személyisége egyedül álló volt a korban. Saját tervei alapján építtetett kastélyában, a Castel del Montéban a kor legkiválóbb elméit gyűjtötte egybe: irodalmárok, filozófusok, természettudósok, zenészek élvezték a bőkezű uralkodó társaságát. Támogatta a költőket (ő maga is írt verseket), és arra ösztönözte őket, hogy latin helyett a köznép nyelvén, apuliai-szicíliai dialektusban szólaltassák meg gondolataikat. Nem véletlenül nevezte később Dante az „olasz költészet atyjának”. Majd harminc évig tartó előkészület, tízezernél is több megfigyelés után látott hozzá saját kezűleg illusztrált ornitológiai szakkönyvének megírásához A madarakkal való vadászat tudományáról címmel. A szájhagyomány úgy tartja, a mongol uralkodó behódolása fejében magas udvari tisztséget ajánlott neki, amire a Frigyesre jellemző iróniával azt felelte: „A solymász tisztsége éppen megfelel nekem.” A tudásszomj késztette arra is, hogy nevezetes „kérdőíveivel” udvarának tudósaitól választ kapjon matematikával, asztronómiával, földrajzzal, fizikával kapcsolatos legkülönbözőbb kérdéseire. Saját maga is kísérletezett, és ha igaz a két hátborzongató eset, amit feljegyeztek róla, többnyire emberekkel. Egyik kísérletének szenvedő alanyai csecsemők voltak. Egy toronyba kellett zárni őket, ahol dajkák táplálták és mosdatták a csöppségeket, de hangot nem adhattak ki, nem beszélhettek hozzájuk. Arra volt kíváncsi, hogy milyen nyelven szólalnak meg a legősibb nyelven, héberül, vagy latinul, esetleg görögül, avagy szülőanyjuk nyelvén. Az apróságok azonban rövid idő alatt elsorvadtak, mert a szeretet, a becézés, a cirógatás és a mosolygás hiányzott nekik. Egy másik alkalommal két halálra ítéltet gazdag lakomán látott vendégül. Azután az egyiket aludni küldte, a másiknak viszont egy mérföldet kellett lefutnia. Ezt követően kivégeztette őket, gyomrukat felvágatta, hogy orvosai megvizsgálhassák, melyikük emésztése működött jobban. „Az apuliai gyerek” nem vált soha a Szentszék hűbéresévé, mert másfajta ember volt, mint kortársai. Amikor 1250-ben végleges győzelemre készült ellenfelei felett, vérhast kapott, és két héttel ötvenhatodik születésnapja előtt Fiorentinoban elhunyt. A pápa halálhírét hallva így kiáltott fel: „Örvendjenek az egek és a föld reszkessen örömében. Az az ember, ki az egyházat az üldöző kalapácsával sújtotta, ki Krisztust össze akarta törni a hívők lelkében, Heródiás nincs többé.” A palermói székesegyházban apja mellé temették el. A nép nem akarta elhinni, hogy meghalt, azt beszélték, hogy az Etna belsejébe lovagolt, ott várja ki, amíg eljön az ideje, hogy megtisztítsa a romlott római egyházat, és igazságot hozzon a földre.

 

Források:

Ács Zoltán: II. Frigyes, az Antikrisztus. IPM 1984. 12. szám, 22 – 27.

Erdődy János: Keresztes lobogók alatt; Móra Ferenc Könyvkiadó; 128 – 187.

Fischer – Fabian: A német cézárok. Budapest, Európa K., 1985, 352 – 401.

Nagy képes világtörténet. XX. fejezet. http://mek.oszk.hu/01200/01267/html/05kotet/05r03f20.htm

Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest, Maecenas Könyvek, 1998, 38 – 39.

 

Írta: Topor István