„Fiúutód vigasza nélkül”
„Az Anjouk rövid uralkodása Magyarországot a jólét és dicsőség oly fokára emelte, aminőt a nemzeti dynastia legfényesebb napjaiban sem ért el.” (Marczali) Ez természetesen a két „nagy”, I. Károly és I. Lajos uralmára értendő, és nem mondható el a folytatásról. Lajos négy évig tartó első házassága IV. Károly császár leányával, Margittal gyermektelen maradt (felesége pestisben halt meg). Másodszor 1353-ban nősült. 27 évesen vette feleségül a 14 éves Kotromanić Erzsébetet, István bosnyák bán lányát (nevüket vesszős c-vel írják, és inkább ty-nek, mint cs-nek ejtik!). A házasság meddőnek mutatkozott 17 éven át, amikor aztán Erzsébet gyors egymásutánban három lányt szült három év alatt. Abban a korban az uralkodóknak gyakran több törvénytelen gyermekük született, mint törvényes, de Lajos nem tartozott ezek közé, s ha még nem is számított öregnek, jócskán benne volt a korban mikor a lányai végre megszülettek. Lányok, tehát nem trónörökösök!
Lajos király rengeteg engedményre kényszerült - egyik ilyen volt a „kassai privilégium”, ami később olyan szerepet kapott a lengyel történelemben, mint a magyarországi Aranybulla (1222), s a lengyelek alkotmányuk alapkövének tekintették, mint az ősiséget kimondó 1351-es törvényt a magyar nemesség - de végül sikerült elismertetnie a leányági öröklést mindkét országában. Katalin, a legidősebb leány halála után Mária került előtérbe, akire mindkét trónját hagyni akarta a perszonálunió megőrzése érdekében. A kisleányt már korábban eljegyezték Luxemburgi Zsigmonddal, IV. Károly cseh király és német-római császár második fiával, akivel együtt kellett volna uralkodniuk. Lajos egyik utolsó rendelkezésével megerősítette, hogy Máriát jelöli utódjának, terve megvalósulása elé azonban két akadály tornyosult: egyik, hogy a lengyelek - bár elfogadták a női jelöltet - olyan uralkodóhoz ragaszkodtak, aki állandóan Lengyelországban lakik, mert Lajos, aki többször is megvédte hazájukat, s ezzel kivívta tiszteletüket, édeskeveset tartózkodott második országában. A másik - mint később kiderült súlyosabb - akadályt Kotromanić Erzsébet jelentette. A férje és főleg erős akaratú anyósa életében háttérbe szorított asszony végre ki akarta élni addig elfojtott hatalomvágyát, ő akart uralkodni lánya nagykorúságáig. Talán nem is lett volna baj, ha alkalmas egy ekkora feladatra, de nem volt az.
Lajos király 1382. szeptember 11-én halt meg, 16-án temették el a székesfehérvári bazilikában. Ugyanott másnap Magyarország királyává koronázták Máriát, „a magyar királyság prelátusainak, báróinak és valamennyi nemese csapatának egybehangzó véleménye és egyező akarata mellett, mindenféle ellenvélemény hiányában” koronázták meg és kenték fel, ahogy ezt a fiatal királynő később fontosnak tartotta hangsúlyozni. A gyors koronázás az anyakirályné érdekeit szolgálta, mert gyámként megnyitotta számára a hatalomhoz vezető utat. Az ő akarata volt az is, hogy a kevéssé kedvelt, s császári apja révén földrajzi közelsége miatt veszélyt jelentő Zsigmond helyett VI. Károly francia király öccsével, Lajos Orleans-i herceggel házasítsák össze Máriát, ami meg is történt 1385-ben, figyelmen kívül hagyva a Lajos és Luxemburgi Károly által megkötött 1373-as szerződést, mely úgy szólt, hogy amint Mária eléri a házasodási kort (12 év!), nőül megy az alig négy évvel idősebb Zsigmondhoz. A francia házasság a távol élő felek képviselője által köttetett, ezért is lehetett később érvényteleníttetni, hisz az elhálás csak jelképes volt, a fiatalok sosem találkoztak.
Erzsébet tehát uralkodni akart, de ez keveseknek tetszett. A lengyelek azonnal új királyt kezdtek keresni, mert elegük volt a perszonálunióból, a távol élő királyból, a másodrendű szerepből; így aztán Erzsébet egyik „országáról” kénytelen volt lemondani. A lengyelek elfogadták saját, külön királyuknak a tízéves Hedviget, Nagy Lajos kisebbik lányát, hogy elkerüljék a betöltetlen trón okozta belső harcokat, és 1384-ben királlyá koronázták a gyermeklányt. A következő évben a lengyelek ádáz ellensége, a litván nagyfejedelem megkérte a nála 23 évvel fiatalabb Jadwiga kezét azzal az ígérettel, hogy ha Lengyelország uralkodója lehet, népével együtt keresztény hitre tér. A gondolatot a pápa erősen támogatta, így hiába tiltakozott a vele együtt nevelkedett osztrák vőlegényébe, Vilmosba szerelmes kis királynő, a házasság létrejött, megalapozva a Jagelló dinasztiát és végleg felbontva Nagy Lajos birodalmát. Hedvig (lengyelül Jadwiga) egyike lett Lengyelország nemzeti szentjeinek, máig nagy tisztelet övezi.
Magyarországon eközben a főurak egy része zúgolódni kezdett az asszonyuralom ellen, férfi király után néztek, akit meg is találtak III. Károly nápolyi király személyében. Károly Nagy Lajos udvarában nevelődött, mint a magyar király első nápolyi hadjárata során foglyul ejtett rokon; jól ismerte tehát az országot ahol gyerekkorában szerették, elvállalta a jelöltséget. Ezalatt azonban Zsigmond sem nézte tétlenül, hogy kihúzzák alóla a magyar trónt: bátyjától, IV. Vencel cseh királytól kapott sereggel Magyarországon termett, s a francia férjet támogatók tiltakozásával mit sem törődve ő is feleségül vette Máriát, méghozzá személyesen, nem követek útján. Az esküvőt leghevesebben ellenző Erzsébet kénytelen volt vejéül elismerni a „nemszeretem” Zsigmondot, de nem adta át a lányát, mondván még kicsi, pedig Mária ekkor már 14 éves volt, épp mint az anyja amikor férjhez ment. Mire mindez lezajlott, híre jött, hogy III. (Durazzói vagy Kis) Károly nagy erőkkel már Zágrábnál jár. Zsigmond tudta, hogy Károllyal szemben kisebb seregének nincs esélye, elindult hát új zsoldosokat szerezni. (Ekkor zálogosította el a Felvidék egy részét, hogy pénzhez jusson, amit aztán Erzsébet súlyos összegért váltott ki a csehektől.) Acsády Ignác azonban azt írja, hogy Károly csekély haddal jött, az összeesküvőkön kívül senki sem csatlakozott hozzá, párezer emberrel ki lehetett volna verni, s nem érti, miért fogadta rokoni szeretettel a két királyné.
A magyar Anjou-ág
Az Anjouk a francia Capet dinasztia egyik ága, akik pápai támogatással kerültek hatalomra Nápolyban.
Nápoly és Szicília királya I. Károly, sok egyéb címe mellett Anjou grófja, VIII. Lajos francia király fiaként született. Legidősebb fia II. (Sánta) Károly Árpád-házi hercegnőt, V. István leányát, IV. Béla unokáját, Máriát kapta nőül (ez a házasság jelentette a jogalapot az Árpád-ház kihalása után az Anjouk magyarországi uralmához, és ugyanekkor házasították össze Sánta Károly leányát, a boldogtalan sorsú Izabellát - magyar nevén Erzsébetet - IV. (Kun) Lászlóval).
II. (Sánta) Károly és Árpád-házi Mária számos gyermeke közül e dolgozat szempontjából a másodiknak született Martell Károly (az elsőszülött Szent Lajos minden világi hatalomról lemondva ferences barát, majd Toulouse püspöke lett), és János nevű öccse, a durazzói ág megalapítója, II. (Kis) Károly nagyapja jelentős. Martell Károly és Habsburg Klemencia fia lett I. Károly néven Magyarország királya, az ő fia volt Nagy Lajos, második Anjou királyunk. Nagy Lajos és Durazzói Károly tehát unokatestvérek voltak, s a nőuralom ellen tiltakozó urak a közös Árpád-házi dédanya jogán hívták meg a magyar trónra Nápoly királyát. Sánta Károly egy másik, Róbert nevű fiától eredt a nápolyi ág, aki, mivel fiai már előtte meghaltak trónját leányunokájára, Johannára hagyta, megszegve a korábbi egyezséget, miszerint I. Károly magyar király fiatalabb fia, Endre herceg lesz Nápoly királya, miután feleségül vette Johannát. A családon belüli bonyolult összefonódások és hatalmi harcok gyilkosságokhoz vezettek, melyek első áldozata Endre királyfi lett, akit - vélhetően - tulajdon felesége öletett meg.
Endre halálhírére Nagy Lajos bosszúhadjáratot indított, s győzelme után kivégeztette az előle nem menekülő rokonok fejét Durazzói Károlyt, aki maga akart király lenni, s ezért hátráltatta Endre herceg megkoronázását. A família többi tagját Magyarországra vitette „tisztes fogságba”, köztük a kivégzett családfő unokaöccsét, a termete miatt Kis megkülönböztető nevet kapott Károlyt, akit kiváló nevelésben részesített és leányai megszületéséig a magyar korona várományosának tartott.
II. (Kis) Károly
Az utolsó férfiági magyar Anjou III. Károly néven 1381. június 2-án lett Nápoly királya. Itáliában a „Pacis”, „della Pace” azaz „Békés” melléknéven emlegették. Felesége első unokatestvére Durazzói Margit lett, annak a Durazzói Károlynak a leánya, akit Nagy Lajos kivégeztetett. Mint már szó volt róla, a fiatal Károlyt a magyar király neveltette, s idővel megkapta Szlavónia, Dalmácia és Horvátország kormányzóságát, majd horvát-dalmát bán lett és Szlavónia hercege. Rendkívül népszerű volt a délvidéki főurak körében, köztük élt, kisebbik leánya Zárában született. Nyugodt beszédű, rokonszenves viselkedésű, kellemes külsejű embernek írták le, vagy ahogy Collucio Salutati, a nagyműveltségű humanista, Petrarca barátja, Firenze kancellárja és a város humanista életének megteremtője jellemezte: „Károly önmagában véve tiszta, nyíltszívű és egyszerű, és - amennyire fejedelem teheti - jólelkű, és - amennyire kora megengedi - körültekintően óvatos.” Amikor VI. Orbán, a nápolyi királyság hűbérura kiátkozta az ellene forduló Johannát és megfosztotta királyságától, helyére Kis Károlyt hívta. A herceg örömmel indult, sereget Lajos király biztosított számára Horváti János macsói bán vezetésével, de ő maga is vitt egy kisebb zsoldos csapatot. Előbb Rómába mentek, ahol a pápa megkoronázta, majd Nápolyba vonultak, ahol nem ütköztek ellenállásba. Johanna megadta magát, de ígérete ellenére nem mondott le, összeesküvést szőtt, mire unokaöccse Muro várába záratta. Jól bántak vele, de az idősödő asszony képtelen volt beadni a derekát, és egy újabb fondorlatára válaszul - egyes források szerint I. Lajos (ő pár hónap múlva meghalt), mások szerint III. Károly parancsára 1382. május 22-én megfojtották.
Lajos halála és Erzsébet uralma Magyarországon káoszt és széthúzást teremtett. Az Orleans-i herceget csak az anyakirályné és a Garai-liga akarta, Zsigmondot viszont az arisztokrácia többsége, Nagy Lajos végrendeletére hivatkozva. A hatalomból kiszorított délvidéki főurak a Horváti fivérek - a már említett János és Pál zágrábi püspök - vezetésével Kis Károly mellett álltak ki, ami nem volt igazán telitalálat. Egyrészt Magyarországon kisebbségben voltak, másrészt a felettest eltűrni nem kívánó Károly konfliktusba keveredett hűbérurával, a pápával. Orbánt aggasztotta Nápoly erejének növekedése, s ezért 1385. február 2-án III. Károlyt családjával együtt kiátkozta, vagyis a nápolyi királyság sem volt stabilnak mondható. A délvidéki bárók küldöttsége augusztusban érkezett Nápolyba Horváti Pál és Kanizsai Miklós vezetésével, hogy felajánlják a magyar koronát a nápolyi mellé. A magyarok Thuróczy János krónikája szerint hosszasan győzködték a vonakodó Károlyt, többek közt e szavakkal: „… Tudjuk, hogy te Magyarország királyainak fenséges véréből eredsz, s rajtad kívül a mi országunk jogara senkit sem illet meg. A mi boldog királyaink férfisarja vagy; női hatalom nem tud egy féktelen nemzetet kormányozni… Téged hívunk, hogy lecsendesítsd az erejében megtört országot…”. Thuróczy remeke, A magyarok krónikája egyébként jórészt Monaci Lőrinc (Lorenzo de Monaci) velencei államférfi, poéta műve alapján íródott; Monaci a novigradi börtönből frissen szabadult Mária felkérésére írta meg hexametereit érthető elfogultsággal. Ajánlásában a következőképp fogalmaz: „… versbe fűztem Károlynak királyságodba való betörését és halálát”.
Durazzói Margit hiába tiltakozott minden erejével, nem tudta lebeszélni urát a veszélyes kalandról, mindössze annyit ért el, hogy kisfiuk otthon maradhatott. Szeptember 14-én indult a menet Magyarországra, decemberre érkeztek meg. A kevés támogatóval rendelkező tehetetlen Erzsébet „rokoni szeretettel” fogadta. A székesfehérvári országgyűlésen Máriát lemondatták, II. Károlyt pedig királlyá választották. A koronázást - a pápai átok ellenére - az időközben Erzsébettel szembekerült Demeter esztergomi érsek végezte 1385. Szilveszter napján. A szertartás a két királyné jelenlétében minden formaság betartásával zajlott. A koronázási jelvényeken kívül ott voltak az Árpád-korból származó hatalmi szimbólumok, a legfőbb hadúr kivont kardja, a békét őrizni köteles király aranykeresztje, a főkegyúri jogot jelző apostoli kettős kereszt és a királyi zászló. Utóbbival rossz ómenként baleset történt, csúcsa beakadt a kapuba, rúdja darabokra tört, a zászló földre esett, amit a babonás középkori emberek vészes előjelnek tartottak, főleg utólag, amikor a tragédia bekövetkezett.
Első intézkedései megfontolt, rendcsinálásra képes uralkodót mutattak és eleinte úgy tűnt, ügyesen bánik az udvari klikkekkel. Nem zárta ki a hatalomból a királynékat, sőt részt vehettek az államügyek megtárgyalásában, és nem távolította el Erzsébet híveit sem; valószínű ez okozta vesztét. Acsády szerint a fő állásokba saját embereit ültette - erre ideje sem lett volna - Buda fontos pontjait pedig olasz katonái szállták meg - valójában az őt támogató nemesség távozása után mindössze csekély számú olasz testőrsége maradt a közelében. Így történhetett meg, hogy a hölgyekhez gyanútlan látogatóként érkező Károlyt 1386. február 7-én Erzsébet egyik híve, Forgách Balázs megtámadta. A merénylet körülményeinek leírása szinte forrásonként változó. Az Erzsébet szájába adott, később keletkezett versike: „Vágjad fiam, vágjad Forgács, tiéd leszen Gimes és Gács!” – egész biztosan nem hangzott el, viszont fennmaradt Mária királynő Forgách Balázs részére kiállított adománylevele a gimesi uradalomról. Monaci és az ő nyomán Thuróczy krónikája tudatosan előkészített merényletről beszél, s a mai történészek többségének is ez az álláspontja. Siró Béla viszont más alapon elindulva kifejti, hogy a hatalomról folyó megbeszélés szóváltásba torkollhatott, előkerültek a fegyverek, s az összecsapásban nemcsak a király, hanem Forgách is megsebesült. Emellett szól, hogy a sebzett Károly elhagyhatta a helyszínt, senki nem merte megállítani. Mindenesetre a támadás rosszul szervezett volt, nem sikerült a gyilkosság elsőre, ami fejetlenségre, kapkodásra utal. Nagy kérdés az is, miért nem avatkoztak közbe a testőrök, hol voltak egyáltalán (Károly mindig egyedül járkált a palotában!). A súlyosan sérült királyt Visegrádra szállították, ahol 1386. február 24-én nem tisztázott körülmények között- talán megmérgezték, megfojtották, vagy csak kezeletlenül hagyták sebeit - meghalt. Az utolsó magyar Anjout a pápai átok miatt szenteletlen helyen földelték el, más forrás szerint temetetlen hagyták. Csak IX. Bonifác pápa oldotta fel az átkot, s ekkor, 1391. február 3-án helyezték el maradványait a visegrádi Szent András bencés monostor templomában.
Halálhíre zavargásokat keltett, mert sokan a megmentőt látták benne, aki végre rendet teremt az országban. Délen komoly lázadás tört ki és Erzsébet nem is tévedhetett volna nagyobbat, mint amikor elhitette magával, hogy személyes jelenlétük lecsillapítja a kedélyeket. Döntésének kimeneteléről a következő fejezetben lesz szó. A gyilkosság után a lázadó délvidéki bárók Károly fiát, az akkor kilencéves Nápolyi Lászlót hívták meg a trónra, akit majd a Zsigmond körüli hatalmi harcok során 1401-ben Zárában egy alkalmi koronával Kanizsai János esztergomi érsek meg is koronáz. László élete végéig viselte a magyar királyi címet, de a tényleges hatalomnak a közelébe sem jutott.
Mária királynő
Az első nő volt, akinek fejére tették Szent István koronáját, de gyakorlatilag sosem uralkodott. 11-12 éves gyermekként került trónra, előbb anyja és Garai Miklós bán, majd férje, Zsigmond fogta a kezét. 1370-ben vagy ’71-ben született - nincs megbízható dátum - I. Lajos és Kotromanić Erzsébet második leányaként. Apjuk halálakor nővére, Katalin már nem élt, így ő lett a trónörökös és 1382. szeptember 17-én királlyá koronázták. Királlyá, mert a királynő fogalma még nem létezett, csak a királynét (regina) ismerték, az viszont a király feleségét jelentette. Két-három éves volt, amikor apja feleségül ígérte IV. Károly német-római császár második fiának, Zsigmondnak, ám az eljegyzésre csak évek múlva, 1379-ben került sor Nagyszombatban, a pápa ugyanis ekkor engedélyezte a távoli rokonságban álló gyerekek házasságát (akkortájt az eljegyzés szinte egyenértékű volt az esküvővel).
Anyja és Garai nem szívesen engedték volna ki a hatalmat a kezükből, így a túl közeli erőt képviselő Zsigmondtól megpróbáltak eltávolodni azzal az ötlettel, hogy Mária férje a francia király öccse, Orleans-i Lajos legyen. Ezzel a lépéssel azonban a magyar királyság szakított volna Rómával, a Nápolyi Királysággal és a Luxemburgokkal is, hisz az 1378-ban megtörtént egyházszakadás során a franciák ellenpápát választottak avignoni székhellyel. Az a rövidlátó politika, mely nem sokkal korábban a lengyel-magyar perszonálunió felbomlását is okozta, nyílt lázadáshoz, polgárháborúhoz vezetett. A képviselők útján megkötött francia házasság Zsigmond katonai fellépése miatt meghiúsult. Zsigmond 1385. november 1-jén feleségül vette Máriát, s akár konszolidálódhatott volna a helyzet, de addigra a délvidéki liga hívására megjelent III. (Durazzói v. Kis) Károly nápolyi király. Róla már tudjuk, hogy Nagy Lajos udvarában nevelkedett, s igen népszerű volt az országban, különösen délen, továbbá hogy nemcsak a bárókra, hanem a köznemességre is támaszkodhatott. Útja során nem ütközött ellenállásba, Zsigmond elmenekült, a sebtében összehívott országgyűlés pedig lemondatta Máriát és királlyá tette Károlyt. Amikor II. Károly merénylet áldozata lett, az Anjou-ház állhatatos hívei kisfiát, Nápolyi Lászlót tekintették örökösének, s felkelést robbantottak ki Délvidéken. Az anyakirálynénak már volt része hasonlóban, amikor 1358 nyarán Máriával - és persze Garaival - sikerült lecsillapítani az elégedetlenkedők indulatát; a két királyné személyes jelenléte elcsitította a vihart, s Erzsébet biztos volt benne, hogy ez a lépés megismételhető és elegendő lesz. Uralkodói kvalitások híján nem ismerte föl, hogy a légkör teljesen megváltozott, még sereget sem vitt magával. Hogy mire számítottak Garaival (Mária még csak 15 éves volt, nem kérdezték), az sosem derülhetett ki: 1386. július 25-én Horváti János katonái rajtuk ütöttek, a kísérőket megölték, a királynékat foglyul ejtették. Schönherr Gyula szerint ez a merénylet vetett véget az Anjou-ház uralmának Magyarországon. Az események szörnyű élményt jelenthettek a gyermekkorból alig kinőtt leánynak. A szeme láttára végeztek támaszaival, Garaival és Forgáchcsal, bántalmazták és erőszakolták meg udvarhölgyeit, majd fél évvel később, 1387. január közepe táján látnia kellett, amint a még mindig szervezkedő anyját novigradi börtönükben megfojtják. Nem tudhattak róla, hogy úton vannak feléjük a szabadítók, a velenceiek, akikkel a márciusba királlyá koronázott Zsigmond szövetséget kötött, s akik június 4-én ki is szabadították Máriát. A két fiatal egy hónappal később, július 4-én találkozott Zenggben, s ezzel az a különös helyzet állott elő, hogy egyszerre két törvényesen megkoronázott királya volt az országnak.
Mária és férje formálisan társuralkodók voltak, ami rövid időre bizonytalan helyzetet szült, de az irányítás fokozatosan Zsigmond kezébe ment át. Mária élt királyi jogaival, külön udvart tartott, adományleveleket adott ki, jótékonykodott, de a politikától távol tartotta magát. Fogságából szabadulva felkérte Monacit a vele történtek megírására, hogy „a jövő századokra származtassa át”, mert „nincs oly nagyszerű esemény, melynek emléke a toll védelme nélkül már egy század múlva el ne enyésznék”. Monaci 561 hexameterből álló latin nyelvű verses krónikát írt, melyet Márki Sándor (1853-1925) fordításában ismerhetünk. Munkáját 1885-ben jelentette meg a Kisfaludy Társaság Évlapjaiban, és a Középkori Krónikások X. kötetében.
Mária tehát visszavonult a politikától - bár addig sem sok szerepe volt benne - s a királynék udvari életét élte. Idejét vadászattal, olvasással és imádkozással töltötte, utazgatott az országban, szívesen időzött diósgyőri várában vagy Körmöcbányán, ahol háza volt. Nem vált nagy formátumú történelmi alakká, mint húga Hedvig, emléke sem igen őrzi népe, ellentétben a lengyelek Jadwigájával. Halálának körülményei meglehetősen szokatlanok, már-már titokzatosak: nyolc hónapos terhesen leesett a lováról, s a balesetben ő is, újszülött csecsemője is meghalt. A bizonytalanság abban rejlik, hogy nem egy királynő, de közrendű hölgyek sem lovagolhattak egyedül, kísérő nélkül akkortájt (még később sem, századokig), Mária pedig állítólag magányosan járkált egy erdőben, s mire megtalálták elvérzett. Erre az időre Zsigmonddal rendeződött a kapcsolatuk, talán meg is szerették egymást; a férfi gyöngéd volt törékeny és szelíd feleségéhez, még a török ellen összegyűjtött had indulását is elhalasztotta, hogy a húsvétot várandós hitvesével tölthesse. Másik kérdőjel, hogy Thuróczy János mit sem tud a „balesetről”, mert krónikájában így ír: „Mária királynét súlyos betegség lepte meg, és a királyné itt hagyta az országot s egyszersmind az életet is.” Váradon temették el Szent László sírjának közelében, Zsigmond pedig élete végéig ragaszkodott hozzá, hogy bárhol is halna meg, első felesége mellé temessék. Amikor - miként a krónikás írja - „életének hetvenedeik esztendejében, uralkodását illetően pedig: magyar királyságának ötvenegyedik, római királyságának huszonhetedik, cseh királyságának tizenhetedik, császárságának pedig az ötödik esztendejében befejezte életét” akarata teljesült is.
Márk Éva
Felhasznált irodalom:
Acsády Ignác: A Magyar Birodalom története I. kötet. Az Anjouk és a Luxemburgok kora
Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság Budapest
Dümmerth Dezső: Az Anjou-ház nyomában 10. fejezet: A sorsok betelnek. 1696 Sylvester János Nyomda, Szombathely 1982.492-511 o.
Eckhart Ferenc: Magyarország története - Az Anjouk Magyarországa. Black&White Könyvkereskedés Kft. 2004., 62-70 o.
Engel Pál: Magyarok Európában I. - Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig - Az Anjouk kora. Háttér Lap- és Könyvkiadó Budapest 1990., 262-325 o.
Fügedi Erik: „Könyörülj bánom, könyörülj…” Helikon Kiadó, Gyomaendrőd 1986.
Kiss-Béry Miklós: Magyar királyok és uralkodók - Egy leány Szent István trónján. Duna International Könyvkiadó Kft. 6-22 o.
Marczali Henrik: Nagy Képes Világtörténet VI. kötet - A középkori intézmények bomlása és a renaissance - V. rész. - Schönherr Gyula: Magyarország fénykora és hanyatlása. Franklin Társulat - Révai Testvérek Budapest; Hasonmás kiadás - Babits Kiadó Szekszárd 2000., 518-577 o.
Siró Béla: Királygyilkosságok a magyar történelemből Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft. Debrecen 74-96 o.