"A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny" - A budapesti gettó felszabadulásának emlékére

"A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny" - A budapesti gettó felszabadulásának emlékére

Elie Wiesel gondolatával emlékezünk meg a budapesti gettó felszabadulásáról.

1945. január 18-án a szovjet csapatok elérték a budapesti nagygettó kapuját és megkezdődött a még életben
maradt üldözöttek felszabadítása.

A pesti gettó felállítására Szálasi hatalomra kerülését követően került sor.  Vajna Gábor már október 17-én rádiónyilatkozatában bejelentette, hogy a "... zsidókérdést meg fogjuk oldani. Ez a megoldás - még ha könyörtelen lesz is - olyan lesz, amint azt a zsidóság eddigi és jelenlegi magatartása által megérdemli."
Ugyanakkor intette a hatalomtól elvakult és megvadult párttársait arra is, hogy: "... Senki önkényes vagy önhatalmú bírája a zsidóságnak ne legyen, mert e kérdés megoldása az államhatalom feladata.", ugyanis a zsidókérdés megoldására részletes intézkedésfog megjelenni.

Október 21-én Beregfy Károly honvédelmi miniszter a Budapest utcáin megjelenő falragaszokon adta tudtul a
zsidó lakosságnak, hogy minden 16 és 60 év közötti zsidó férfiakat, valamint a 16 és 40 év közötti nőket honvédelmi munkaszolgálatra "igénybe veszi".

A zsidó vezetők már november 11-én tudomást szereztek arról, hogy a nyilasok egy nagy gettó felállítását
tervezik. November 18-án a budapesti rendőrfőkapitány helyettese, Solymosi János értekezleten jelentette be "... a budapesti zsidó személyeknek a VII. ker. bizonyos területén való" összegyűjtésének tervezetét. Sőt, a
tervezett gettó vázlatát át is adta a Zsidó Tanács megbízottainak.

A Zsidó Tanács november 19-én kelt beadványában kétségbeesetten tiltakozott a tervezet ellen. Azzal érveltek,
hogy az adott helyzetben "a zsidóságnak minden anyagi és egyéb eszköze hiányzik, lehetetlen egy kijelölt városrészt úgy berendezni, hogy még csak a legelemibb követelményeknek is megfeleljen".

Az új elkülönített, lezárt zsidónegyed terve a főváros második gettójának létesítését jelentette, hiszen már a nyár folyamán felállításra került Új-Lipótvárosban az úgynevezett nemzetközi vagy védett gettó. Egy hónappal később a nyilasok - német közreműködéssel - megkezdték a fővárosi zsidóság gettósítását.

Solymosi november legutolsó napjaiban öt rendeletet adott ki (142/1-5. sz. rendelet), amelyekben szabályozta a budapesti zsidók gettóba, illetve a keresztényeknek a gettónak kijelölt területről való kiköltözését. A rendelet a gettó határait az alábbiakban adta meg: Dohány - Nagyatádi Szabó István - Király és Rumbach Sebestyén
(17-19) utcák, a Madách Imre út, Madách Imre tér és a Károly király út által határolt terület.

Vajna Gábor belügyminiszter gettórendelete november 29-én jelent meg. A beköltöztetésre a rendelet 1944.
december 7-i határidőt szabott meg, de már öt nappal korábban befejeződött. A kijelölt terület 4513 lakásában kb. 55-70 ezer budapesti zsidót zsúfoltak össze.

A gettó kapuinak lezárása azonban nem óvta meg az ide összekényszerített zsidókat a nyilasok állandó zaklatásaitól. A legnagyobb gondot az élelmezés és az egészségügyi ellátás szinte teljes hiánya jelentette.

Az élelemfejadag napi 7-800 kalória volt. Az éhezés következtében sokan meghaltak. Decemberben naponta
80-120 halottat vittek ki a zárt területről. Január 8-án Stöckler Lajos és Domonkos Miksa feljegyezése szerint körülbelül 64.000 zsidó élt a gettóban, viszont az élelmiszerkészlet alig 2-3 napra volt elegendő. Az éhezés azonban csak egyike volt a központi gettóba összezsúfolt zsidók szenvedésének. A túlzsúfoltság és a higiénia hiánya súlyos egészségügyi helyzetet eredményezett. Nem lehetett szappanhoz, fertőtlenítőszerhez jutni, hiányoztak a gyógyszerek. A kórházi ellátást szinte a semmiből kellett megszervezni. Tetézte a válságos
helyzetet, hogy a halottakról sem tudtak gondoskodni. 1945. január 3. után a holttestek többségét a Kazinczy utcai rituálisfürdő épületben gyűjtötték. Ám ez hamar megtelt, így a tetemeket az épületek udvarain tárolták. Később rakásba halmozták több kiürített üzlethelyiségben, a Klauzál téren és a Dohány utcai zsinagóga udvarán.

A szovjet csapatok közeledtével és a főváros körbezárásával új hadi helyzet teremtődött. Ez érintette e gettóban élőket is. Január közepén a gettó megsemmisítése a befejezéséhez közeledett. A németek és a nyilasok még a szovjetek megérkezése előtt pontot akart tenni a dolgok végére. Szita Szabolcs szerint az elhatározás ideje és
módja, a terv pontos tartalma dokumentumok hiányában ismeretlen. Ugyanakkor - csak úgy, mint Ungváry Krisztián - ő is beszámol Gerhard Schmidthuber cselekedetéről. Ungváry Krisztián azt írja, hogy 1945. január 14-én Raul Wallenberg a volt nyilas Szalai Páltól megtudta, hogy a gettó ellen a nyilasok és az SS rendőrség pogromot szervez. Az ő határozott közbenjárásának volt köszönhető, hogy Gerhard Schmidthuber vezérőrnagy, a pesti oldal parancsnoka katonáit a gettó védelmére rendelte és ezzel megakadályozta a vérontást.

1945. január 18-án a szovjet katonák közeledtére a nyilas őrség elmenekült. Az életben maradottak megmenekültek, de csak Klauzál téren több mint 3000 temetetlen holttestet találtak.

Topor István

Felhasznált irodalom:

Karsai László: A magyar
holokauszt utolsó szakasza - A Szálasi rendszer és a zsidók http://webcache.googleusercontent.com/search
q=cache:73lWIf1pR24J:www.hdke.hu/files/csatolmanyok/Karsai_oktober_0.pdf+&cd=4&hl=hu&ct=clnk&gl=hu

Szita Szabolcs: A budapesti csillagos házak (1944-45) http://www.remeny.org/remeny/2002-tavasz-5762-adar-niszan-ijjar-szivan/szita-szabolcs-a-budapesti-csillagos-hazak-1944-45/

Ungváry Krisztián: Magyarország a második világháborúban. Magyarország története 19. Kossuth
Kiadó, 2010. 100.