A mai nap emléknap, a nemzeti összetartozás napja. A parlament 2010. május 31-én 302 igen, 55 nem és 12 tartózkodó szavazat mellett elfogadta a 2010. évi XLV. törvényt a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről, mely a trianoni békediktátum 90. évfordulójáról megemlékezve a magyarság történetének e szomorú dátumát a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. A képviselők több mint négyötöde szavazott a jogszabály elfogadása mellett. Az országgyűlés által elfogadott törvény 3. § - a kimondja, hogy „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”. A 4. § - a pedig arra inti „a nemzet ma élő tagjait és a jövendő nemzedékeket, hogy a trianoni békediktátum okozta nemzeti tragédiára mindörökké emlékezve, más nemzetek tagjaiban okkal sérelmeket keltő hibáinkat is számon tartva, s ezekből okulva, az elmúlt kilencven esztendő küzdelmeiben az összefogás példáiból, a nemzeti megújulás eredményeiből erőt merítve, a nemzeti összetartozás erősítésén munkálkodjanak.”
Mi is történt 1920. június 4-én a Versailles melletti Nagy-Trianon palotában?
Az I. világháborúból győztesen kikerülő nagyhatalmak ezen a napon íratták alá hazánkkal a világháborút lezáró békét. Az okmány szentesítette az Osztrák–Magyar Monarchia szétesését, valamint az ezeréves fennállását alig negyedszázaddal korábban ünneplő történelmi Magyarország felbomlását.
A trianoni döntéssel Magyarország területének több mint kétharmad részét vesztette el, területe 93 963 km²-re csökkent. A Trianon előtti Magyarország több mint 18 millió lakosából kevesebb, mint 8 millió maradt. Tehát minden harmadik magyar került megkérdezésük nélkül új határainkon túlra! A híres, Teleki-féle vörös térkép bizonyítja, hogy színmagyar területek is elcsatoltak tőlünk a nagyhatalmak.
Trianon elsősorban azért következhetett be, mert az Osztrák–Magyar Monarchia elvesztette a háborút, és a győztesek a vesztesekkel soha – különösen a XX. században – nem bántak könyörületesen.
A köztudatban számos, a valóságot és a történelmi tényeket figyelmen kívül hagyó Trianon-legenda él. Ezek közé sorolható az a tévhit is, hogy a párizsi békekonferencia az 1919. március 21. és augusztus 1-e között fennálló kommunista államkísérlet, a Tanácsköztársaság miatti büntetésként mérte Magyarországra a békediktátumot. Az antant hatalmak már az I. világháború alatt titokban tárgyaltak és megegyeztek a csehekkel, szlovákokkal, szerbekkel, horvátokkal és románokkal. A trianoni határok már 1919. március közepére, a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása előtt készen álltak. A kulcsprobléma valójában az volt, hogy Magyarországnak csaknem egy évig, egészen 1920 januárjáig nem volt képviselete a párizsi békekonferencián.
A békeszerződés aláírásáról, mint nemzeti gyásznapról, így írt a korabeli tudósító: „A budapesti templomokban megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat, és a borongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették. […] Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt, kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert […] A város és az ország némán, méltóságteljesen , de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyásznap hatása alatt állott.”
Juhász Gyula Trianon című versében becsületesen és igazul, az ökölbe szoruló kéz dacával vallotta meg a trianoni tragédia miatti keserűségét ("Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá."), de nem azért, mert amiről nem beszélünk, az nem létezik, amire nem gondolunk, azt elfelejtjük. Csak hát a magyarság nem fogadta meg a költő szavát, akár volt rá módja, akár nem. Amikor lett volna rá alkalma, akkor túl sokat beszélt róla, amikor pedig tiltották a szót, akkor még titokban sem emlékezett rá.
A felelősség miénk, felnőtteké.
A mi nemzedékünknek tabu volt Trianon. Minket nem tanítottak meg az igazságra, de mi megtanítottuk-e gyermekeinket, unokáinkat arra, hogy álmukból ébredve is fel tudják sorolni a leszakított területek vármegyéit, nagyobb városait, jelentősebb hegyeit, várait, folyóit?
Megtalálják-e tétovázás nélkül a térképen Balassi Bálint, Arany János, Tamási Áron, Ady Endre, Hunyadi János, Rákóczi Ferenc, Bethlen Gábor szülőhelyét, a nándorfehérvári győzelem helyszínét?
Elmagyarázzuk-e nekik, hogy hol élnek, milyen nyelven beszélnek a székelyek, a csángók, merre keressék Kalotaszeget, a Zobor vagy a Mura vidékét?
Ha eddig nem tettük meg, tegyük meg most, mihamarabb, tudatosítva magunkban és bennük is, hogy a nemzeti összetartozás emléknapja nem gyásznap, még ha szomorú időponthoz is kapcsolódik. „A nemzeti emlékezés, a Kárpát-medence népei közös jövőjének elősegítése és az európai értékek érvényesülése azt a feladatot rója ránk, hogy segítsük Trianon döntéseinek megértését és feldolgozását. Ugyanakkor lehetőséget ad arra is, hogy bebizonyítsuk: a nyelvéből és kultúrájából erőt merítő magyarság e történelmi tragédia után képes a nemzeti megújulásra, az előtte álló történelmi feladatok megoldására.”.
Topor István