A királyválasztás
Mátyás halála után a hatalmat a királyi tanács vette át, megrendezte az elhunyt székesfehérvári temetését, intézkedett országos ügyekben, és 05.17-re összehívta a királyválasztó országgyűlést Rákos mezejére.
A jelöltek között szerepelt Corvin János, Mátyás fia, Miksa római király és a Jagellók: Ulászló cseh és János Albert lengyel király. Mellettük igényt tartott a trónra az özvegy Beatrix is.
Az országgyűlésre csak lassan szállingóztak a rendek. A nagyurak nagy része távol maradt, megtartva semlegességét. Az országgyűlés levezetése Nagylucsei Orbán kincstartó püspökre esett.
Az ellentétek először családon belül éleződtek ki, Corvin János és Beatrix között. Az özvegy elköltözött a budai várból. Ráadásul Corvin nemsokára minden fontos támogatóját elvesztette. Corvint valószínű azért nem akarták királlyá választani, mert ez egyet jelentett volna az anarchiával, mivel a törökkel nem bírt volna. Az urak ezért akartak külhoni jelöltet választani. Corvinnak a boszniai király és szlavón herceg címet szánták.
A tervet keresztezte, hogy a déli végvárakból megérkeztek Corvin hívei: Újlaki Lőrinc, a szerb despota és az Ernuszt fivérek. Azonban nem volt elég erejük hozzá, hogy megválasszák, ezért rávették, hogy a birtokában levő szent koronával és apja ékszereivel hagyja el Budát. Szót is fogadott és híveivel délnek vette az irányt. A tanács tagjai utána küldték Báthori vajdát és Kinizsi Pált. 07.04-én Csontmezőnél találkozott a két sereg. Véres küzdelem után Báthoriék nyertek, visszaszerezve Mátyás kincseit. A vereséggel Corvin János kiesett a királyjelöltek versengéséből.
Ezek után végre sor kerülhetett a királyválasztásra. 07.15-én megválasztották Ulászlót. Corvin követe, Ráskai Balázs bejelentette ura meghódolását, és a Szent Koronát visszavitette Visegrádra.
Az országgyűlés küldöttsége 07.31-én Farkashidán fogadta Ulászlót, és miután elfogadtatták vele az országgyűlés által megszavazott választási feltételeket, hódoltak az új királynak. A választási feltételek megkövetelték, hogy szakítson Mátyás politikájával: törölje el újításait, s mondjon le a rendkívüli adóról. Elsősorban a prelátusok és a bárók érdekeit tartották szem előtt.
09. 21-én Székesfehérváron királlyá koronázták Ulászlót Székesfehérváron. Azonban épp kitört a háború: az alulmaradt trónkövetelők nem nyugodtak bele a kudarcba és fegyverrel akarták megszerezni az országot.
Háborúk a trónigénylőkkel
János Albert röviddel bátyja megkoronázása után betört az országba. Jelentős támogatók álltak mögötte, pl. a Báthori testvérek és Magyar Balázs. János Albert gyors hadmozdulattal az ország központját szerette volna elfoglalni. 08.08-án már Pest alatt volt, de nem kockáztatta meg a csatát, mivel bátyja a következő napon Budára vonult be seregével. Utána Erdély felé fordult. Időközben Báthoriék átmentek Ulászló táborába, így egy támogatóval kevesebb lett János Albertnek. A következő célpontja a Lengyelországgal szomszédos területek voltak. Szeptember végén elfoglalta Eperjest, majd megkezdte Kassa ostromát is.
A másik komoly veszélyforrás a Habsburgok voltak. A nyár második felében Miksának sikerült sereget gyűjteni. Alsó-Ausztriában szétszórva állomásozott a magyar haderő. Szapolyai István inkább a morvaországi és sziléziai csapatokkal való egyesülésre várt. Ezalatt Miksa gyorsan elfoglalhatta a Duna menti városokat. Bécsben már augusztusban ő volt az úr. Elfoglalta Bécsújhelye is. Közben Szapolyaihoz megérkezett az erősítés és innen Miksa már nem próbálkozott Ausztria többi részének visszahódításával. Miksa a Rába völgyén keresztül akart betörni az országba.
Ez azért volt fontos, mivel a Corvin-párt egy részének itt volt birtoka. Ez a rész Miksa pártjára állt. Miksa elfoglalta Kőszeget, Veszprémet, majd november közepén Székesfehérvárt is. Kezére került a Dunántúl nagy része, mások névleg hódoltak neki. Majdnem elfoglalta Budát is, azonban elfogyott a pénze és zsoldosai Fehérvár és Buda között hazaindultak.
1490 végére Észak-Magyarország egy része János Albert kezén volt, számos dunántúli városban Miksa csapatai állomásoztak volna, ha lett volna pénze. Délen a törökök jelentettek fenyegető veszélyt, amely lekötötte Corvin erejét.
Ulászlónak fogyott el először a pénze. Brandenburgi Borbálával kötött távházassága ellenére 10.02-án titkokban feleségül vette az özvegy Beatrixot, ami kielégítette kicsit anyagilag. Részben királyi jövedelmek elzálogosításával, részben félforintos rendkívüli adó kivetésével akarta fenntartani seregét és megszervezni az ellenállást. Az adó beszedésére azonban nem volt hatalma. Az év végére mégis összekapart annyi pénzt, hogy megkezdhette az ország felszabadítását.
1490-91 telén folyt a János Albert elleni hadjárat. Harcra nem került sor, a sziléziai birtokok és évi pénzjáradék fejében János Albert lemondott trónigényéről. A Miksa által megszállt területeket kicsit nehezebb volt visszavenni, itt nemegyszer kellett várat ostromolni. 1491 őszére felszabadult a Dunántúl, a legtöbb Miksához átállt úr visszatért a korona hűségére. Közben támadtak a törökök is. Támadták Nándorfehérvárt, Jajcát és Szabácsot is. Koszorúvár el is esett. 1491 nyarára újra kiürült a kincstár, ezért a király 07.25-én a prelátusok és a bárók jóváhagyásával újra egyforintos adót vetett ki.
1491 őszén megvolt a lehetőség, hogy visszafoglalják az Ausztriai területeket is, azonban János Albert megszegve a megállapodást, szeptemberben újra támadott. Ez arra késztette Ulászlót, hogy kiegyezzen a Habsburgokkal. 11.07-én megkötötték a pozsonyi békét, majd a front Északkelet-Magyarországra koncentrálódott. Szapolyai István és Jan Haugwitz 1491.12.24-én a szenteste békés eltöltése helyett véres csatában tönkreverték János Albert csapatait, majd 1492 elején Eperjest is visszafoglalták.
A pozsonyi béke és az 1492. évi országgyűlés
1491.11.07-én megkötötték a pozsonyi békét II. Ulászló, valamint III. Frigyes és Miksa között. A békében leszögezték, ha Ulászló törvényes leszármazott nélkül hal meg, a Habsburgok öröklik Magyarországot. A magyar-cseh fél még arra is kötelezte magát, hogy átadja a még kezén levő Mátyás által meghódított területeket. Ezenfelül Ulászlót nagymértékű kárpótlás fizetésére kötelezték.
1492.02.02-án került sor az első országgyűlésre, amely szokás szerint becikkelyezte a választási feltételeket. Alig módosítottak rajtuk, ahol pedig igen, ott a korona rovására. Becikkelyezték, hogy birtokokat az uralkodó csak a korona alattvalóinak adhat.
Az országgyűlés más módon is igyekezett szembefordulni a mátyási politikával. Mátyás régebbi törvényei közül azokat vették ki, amelyek a nagyurak érdekeit sértették, vagy végrehajtásuk nehézségekbe ütközött.
Az országgyűlés feladata lett volna a Habsburgokkal kötött szerződés elfogadása is. Ezt nem sikerült elérni.
A rákosi végzés
Ulászló úgy uralkodott Magyarországon, hogy nem is tudott magyarul. Amit az urak mondtak neki, arra a dobzse szóval (jól van) válaszolt. Ezt egy idő után az urak megelégelték.
Az 1505-ös országgyűlés a rákosi végzésről vált híressé. Ez az országgyűlésen részt vevő főpapok, bárók, előkelők és nemesi küldöttek döntése volt. A végzést egy akkor gyakorló jogász, Werbőczi István szövegezte meg. E szerint az ország "pusztulásának és szűkölködésének" oka abban keresendő, hogy olyan királyok kormányozták, akik nem ismerték sem az ország nyelvét, sem a "szittya nemzet erkölcseit és szokásait", ezért ha Ulászló fiúörökös nélkül halna meg, akkor csak magyar embert választanak királyukká. Ha e választás ellenére valaki fegyverrel akarná a magyar trónt elfoglalni, az ellen ők is erővel lépnek fel.
A hagyomány szerint Ulászló nevéhez fűződik a lacikonyha elnevezés. A Mátyás utáni idők elszegényedett udvari viszonyait jól illusztrálja az a legenda, amely szerint Ulászló a királyi éléskamra kiürültével kénytelen volt a pórnéptől kérni ennivalót. A királyi asztalt az utcai pecsenyesütőkből látták el, míg egy idő után el nem adósodott a király. Ezeket a korabeli gyorsétkezdéket nevezték gúnyosan Ulászló konyhájának, az itt készült sültet pedig lacipecsenyének. Azonban néprajzkutatók szerint ez mind nem igaz. Azért hívják így ezeket a kifőzdéket, mert a régi vidéki háztartásokban László naptól kezdve helyezték ki a konyhát a házból a szabad ég alá.
Az 1514. évi parasztháború
A parasztháború kitörését külső tényezők tették lehetővé. 1513.03.15-én megválasztották X. Leó pápát, aki a török elleni háború híve volt, és keresztes hadjáratot tervezett. 07.15-én pápai legátusi minőségben Bakóczot bízta meg a hadjárat megszervezésével, majd 09.03-án kibocsátotta a keresztes hadat összehívó bullát is. Bakócz a nép között kolduló barátokra, az obszerváns ferencesekre bízta a keresztes had hirdetését.
A keresztes hadjárat terve ellen többen tiltakoztak a királyi tanácsban, Bakócz 1514.04.09-én mégis kihirdette a pápai bullát Budán. Székely Dózsa Györgyöt nevezték ki a sereg parancsnokának. Pest és a nagyobb központok közül kezdtek gyülekezni a keresztesek. 05.15-én Bakócz már arra kényszerült, hogy felfüggessze a keresztesek toborzását. Kiderült, hogy a parasztok megtagadták az állami és a földesúri adók fizetését, sőt nemesi kúriákat támadtak meg. A király a hadjárat leállítását akarta, és 05.24-én a prímás feloszlatta a keresztes hadat, a király pedig védelmébe vette a hazatérőket.
A nagyrészt jobbágyokból álló sereg valóban a török ellen akart indulni. A bűnbocsánatot hirdető pápai bullára összegyűltek szeme előtt szent cél lebegett, de nem egy esetben uraik megakadályozták, hogy a sereghez csatlakozzanak. Ehhez járult az adóztatással való szembenállás és a jobbágyok kereskedelmét akadályozó törvények.
A kutatás mai állása szerint a mezővárosi polgárság és a gazdag, árutermelő falusi parasztréteg alkotta a parasztháború bázisát.
Amikor a keresztesek szeme előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az urak meg akarják akadályozni a keresztes háborút, sérelmeik kerültek előtérbe. Az urak ellen forduló marhakereskedők átvették az obszerváns ferences hitszónokok társadalomkritikáját, pl. az igazságtalan adók és vámok elleni fellépésüket. Dózsa pedig a székely szabadságot akarta kiterjeszteni a jobbágyságra. A jobbágyok megtartották a király iránti hűséget, de a nagyurak hatalmát meg akarták törni: Dózsa maradt volna az egyetlen úr a király után. Állítólag a püspökségeket is meg akarták szüntetni.
Dózsa a Pestnél gyülekező keresztes főerővel már 05.10-én megindult délkeleti irányba. Bizonyára a vajda seregéhez kívánt csatlakozni, akinek hadai ekkor indultak el Bulgáriába. Báthori István temesi ispán és Csáky Miklós csanádi püspök csapatai a keresztesek előhadát Apátfalvánál megverték, de 05.24-én Dózsáék Nagylakon hatalmas győzelmet arattak felettük. Báthorinak sikerült elmenekülnie, de a foglyul ejtett urakat: Csákyt és Ravazdit karóba húzták. Közben már mindenfelől gyülekeztek az úri csapatok a felkelők ellen.
Nagyobb parasztseregek állomásoztak és hadakoztak az Északi Középhegység szőlővidékein, Nagyvárad környékén, Pest mellett, valamint a Szerémségben. A Várad környéki felkelőket pedig Lőrinc pap váradi szerzetes Erdélybe vezette. A keresztesek nagy pusztítást végeztek: nemesi kúriákat raboltak ki, várakat foglaltak el, földesurakat öltek meg, nemes nőket erőszakoltak meg, és különös gonddal égették el a jogbiztosító okleveleket. Voltak olyan esetek is, amikor a nemesek csatlakoztak a parasztsereghez.
Báthori ellenállt a parasztoknak. Ezért Dózsa Temesvár ellen indult. Az ostrom végül sikertelen volt, mert időközben a vajda visszatért török portyájáról, és csapatai nagy részével Báthori segítségére sietett. 07.15-én Dózsáék kénytelenek voltak letenni a fegyvert. Szapolyai Erdélyben maradt csapatai Kolozsvár környékén Lőrinc pap seregét verték meg, majd a többi sereget is sorra legyőzték. 1514. július végére helyreállt a rend az országban.
Dózsa seregének nagy része katonailag tapasztalatlan, rosszul felfegyverzett parasztokból állt, szemben az úri és megyei bandériumokkal. Ezért a keresztesek bukása lényeges kárt nem okozott az ország védelmében. Nagyobb kárt jelentett a háború okozta nagy emberveszteség, az anyagi javak pusztulása.
A megtorlás
Az úri bosszú komoly megtorlást vont maga után. Közismert, hogy milyen állati kegyetlenséggel végezték ki Dózsát és vezértársait. Ulászló tudósítása szerint Dózsát „először is tüzes vassal megkoronázták, aztán még élve, meztelenül, lábainál fogva saját katonái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, a akiknek cselekedetei annyi sok szörnyűséget hoztak, fogaikkal széttépték és felfalták. Ezután a testet négyfelé vágták és bitófára függesztették”. Meg kell azonban különböztetnünk az egyedi és a kollektív büntetéseket. A keresztesek legyőzését követő embertelenségeket leszámítva, a résztvevők nagy része elkerülte a komolyabb megtorlást. A király is gyakran élt kegyelmi jogával, a földesurak még gyakrabban vették védelmükbe saját fellázadt jobbágyaikat. A legelterjedtebb büntetés a keresztesek által okozott kár megtérítése volt. Akinek a jobbágyai egy más birtokosnak kárt okoztak, az kénytelen volt kártérítést adni. A kártérítés ellenértékét a földesúr jobbágyaitól szedte be.
Nagyobb hatása volt a parasztok által elszenvedett kollektív büntetésnek. A megtorlásról az 10.18-11.19 közötti országgyűlés határozott. A földesúrnak járó cenzust 1 forintra emelték, bevezették a heti egy nap robotot, és eltörölték a jobbágyok szabad költözködési jogát, eltiltották a fegyverviselést.
Werbőczy és a Hármaskönyv
Werbőczy országbírói és erdélyi ítélőmester ezen az országgyűlésen mutatta be a Hármaskönyv szövegét. Eredeti latin címe: „Tripartitum opus iuris consuetudinarii inclyti regni Hungariae”, azaz „Nemes Magyarország szokásjogának Hármaskönyve”. Werbőczy műve több mint három évszázadon át a nemesi Magyarország legfontosabb jogi kézikönyve volt. Bár a király 11.19-én oklevélbe foglalva megerősítette István mester munkáját, azt nem küldte szét, így a kihirdetés elmaradt, és nem vált törvényerejűvé.
Werbőczy Ugocsa megyei kisnemesi családból származott. 1492-ben rövid ideig járt a krakkói egyetemre, de már ez év végén a királyi kúria jegyzője. Jegyzői, majd ítélőmesteri pályafutása során alaposan megismerte a korabeli jogszokásokat.
A Hármaskönyv széles műveltségről tanúskodik. Jogelméleti bevezetése római és kánonjogi, illetve teológiai szakirodalomból merít. A Hármaskönyv elnevezés a munka 3 részére utal. Az első a nemesi magánjoggal foglalkozik. A második rész fő tárgya a perjog. A harmadik rész a legkevésbé egységes, itt foglalkozik pl. a partikuláris jogokkal: Erdéllyel, Horvátországgal, Szlavóniával, a városokkal és a jobbágysággal.
Werbőczy feladata egy szokásjogi kézikönyv elkészítése volt. Saját gyakorlatából, a kúria határozataiból, jogi feljegyzésekből viszonylag jól használható munkát állított össze, amely ma is fontos forrásunk a késő középkori jogi élet rekonstrukciójához. A mű azt is tükrözi, hogy István mester kitűnő politikus is volt, aki a köznemesség érdekében hol a valóságot elhallgatva, hol azt kissé meghamisítva pártpolitikai nézeteket terjesztett. A Hármaskönyv nem véletlenül került bemutatásra az 1514-es országgyűlésen, mivel megtalálhatók benne a megtorló határozatok is.
II. Lajos trónra kerülése
Ulászló 1515-ben már beteg volt. Részt vett egy találkozón öccsével, a lengyel király Zsigmonddal és az ekkor már császár Miksával Bécsben. Miksa fiává fogadta a kis Lajost. 1516 tavaszán a halálos ágyán öccsét és Miksát kérte fel Lajos gyámjául, közben megnevezte a valódi gondviselőket is: Bakócz Tamást, György brandenburgi őrgrófot és Bornemissza János budai várnagyot.
Arról Magyarországon senki sem akart hallani, hogy külföldi uralkodók beleszóljanak az ország irányításába. A gyámságra való hivatkozással ugyanis Miksa és Zsigmond be akarták juttatni követeiket a tanácsba, ezt azonban a magyar határozottan visszautasították. Ettől kezdve éveken keresztül a királyi udvar és tanács munkája körül folyt a vita az osztrák és lengyel udvarral. A beavatkozás egyetlen ellenszere az volt, hogy az ország a 10 éves királyt elfogadta valódi uralkodójának. Természetesen a tényleges hatalom az egymás ellen küzdő bárók kezében volt.
Az első magyar végvárvonal széthullása
Mialatt Magyarországon szinte a királynak már semmi hatalma nem volt, aközben a Török Birodalom hihetetlenül megerősödött. I. Szelim hódításai jócskán megnövelték a birodalom területét és népességét. A szóba jövő következő célpontok közül pont Magyarország esett a legközelebb, így várható volt, hogy támadni fognak. 1520-ban meghalt Szelim, utóda I. Szulejmán lett. Nyilván ez késztette a kormányt arra, hogy az új szultán békeajánlatát válasz nélkül hagyja.
Közben X. Leó újabb keresztesháború-tervezete nem hozott semmi eredményt, ami megmutatta Európa helyzetét. A német birodalmi rendek és az új császár, V. Károly más problémákkal foglalkozott, Luther problémája mellé pont a török elleni keresztes háború hiányzott volna.
Látható tehát, hogy az 1521-es török támadás egy külpolitikailag magára maradt Magyarországot lepett meg, ahol ráadásul dúlt a belső harc a bárók között.
Szulejmán megosztotta hadait: Piri Mehmed nagyvezírt Nándorfehérvár alá küldte, ő pedig Szabács ellen vonult. Szabácsot hamar bevette, majd Zimony következett, végül Szulejmán is Nándorfehérvár ellen vonult. Nándorfehérváron a védekezést Móré Mihály és Oláh Balázs vezették. A magyar had a nyugati seregek szokásos gondjával küszködött: a felmentő sereg lassan gyűlt össze és csak távolról figyelték az eseményeket. Móré Mihály kiszökött a várból, a maradék őrség pedig szabad eltávozás fejében 08.29-én megadta magát. A szultán a vár bevétele után elégedetten visszament birodalmába. A király mellett összegyűlt had közben tekintélyes méretűre duzzadt, azonban egy időközben kitört járvány miatt neki sem álltak a vár visszavételének, hanem visszatértek a vár belsejébe.
Nándorfehérvár elfoglalásával a végvárrendszer legerősebb pontja került török ellenőrzés alá. Ezután már csak várni kellett, hogy a szultáni had mikor fog az ország közepe ellen támadni. A végvárvonalon keletkezett rést az oszmánok néhány év alatt mindkét irányban szinte a határ teljes hosszában kiszélesítették. Keleten bevették Orsovát és Szörényvárat, elfoglalták Horvátországot.
A belpolitikában dúlt az anarchia. II. Lajos felesége, Habsburg Mária ösztönzésére személycseréket hajtott végre. Az 1525. június-júliusi diétán megbuktatták Báthori István nádort és helyébe Werbőczyt nevezték ki. A hadakozó bárók közben félretették az érdekellentéteiket és 1525 májusában létrehozták a Kalandos Társaság nevű szervezetüket. Időközben Werbőczy alkalmatlannak bizonyult a nádori szerepre, ezért a bárók az 1526 április országgyűlésen visszahelyezték a nádori tisztségbe Báthorit, Werbőczyt pedig hűtlenné nyilvánították, s kimondták, hogy a nádori tiszt ezután élethossziglan tart. A legtöbb lépés közül Tomori Pál alsó-magyarországi főkapitányi és kalocsai érseki kinevezése mondható a leghasznosabbnak. Tomori csak pápai parancsra vállalta el ezeket a méltóságokat.
A védelem esélyei időközben az 1521-eshez képest is tovább romlottak. Az első végvárvonalból mindössze Jajca és Klissza maradt magyar kézen. Szapolyai hadai 1522-ben két ízben is megverték a törököket Havasalföldön, de az általuk trónra segített vajda nem sokáig örülhetett hatalmának. Tomori is megmutatta tehetségét: 1523.08.6-7-én a Nagyolaszi-Rednek-Szávaszentdemeter háromszögben aratta egyetlen jelentős győzelmét Ferhád ruméliai pasa felett.
A mohácsi vereség
A szultáni sereg 1526-ban sokkal nagyobb volt az 5 évvel korábbihoz képest. Bár Tomori a Száva vonalán Szulejmán útját akarta állni, a török had végül ellenállás nélkül hatolhatott be a Szerémségbe. Budán már az év elején tudtak a készülő támadásról, a mozgósítás mégis rendkívül vontatottan haladt. A 07.02-i gyülekezőn néhányan lézengtek a tolnai táborhelyen, pénzhiányra hivatkozva Lajos is csak 20-án indult meg dél felé.
A támadók először Péterváradnál ütköztek ellenállásba, amelyet Alapi György bán emberei védtek. 07.14-16-án vitézül visszaverték az első rohamokat, azonban a török tüzérek és aknák több helyen megrongálták a vár falait, 07.27-én megadták magukat. Ugyanerre a sorsra jutott Úljak vára is 08.01-08 között. A többi helyőrség be sem várta a törököket.
Tomori Perényi Péter temesi ispán hadaival együtt a Drávához sietett. Mivel a török sereg egy része ekkor már átkelt az eszéki hajóhídon, a Karasicsa mocsarai közé hátrált, itt akart szembeszállni a szultánnal. Az uralkodó azonban 08.16-án hátraparancsolta.
A haditanács úgy határozott, hogy a törököt akkor kell megtámadni, amikor a mohácsi síkot délről szegélyező dombhátról leereszkedik. A két főparancsnok, Tomori és Szapolyai György 1526.08.29-én ezzel szemben állította fel a 25.000 főnyi magyar sereget. Bekerítéstől tartva az első harcrendet a lehető legszélesebbre képezték ki. Jobbszárnyát a Batthyány Ferenc vezette szlavóniai nehézlovasság, centrumát lovas egységekkel megerősített idegen zsoldos gyalogság, balszárnyát pedig a Tiszántúl Perényi vezényelte lovascsapatai tartották. A második harcrend a királyi, főúri és főpapi bandériumokból állott, kiegészítve könnyűlovas és gyalogos egységekkel. Nem voltak ott Mohácsnál a Szapolyai János vezette erdélyiek és a Frangepán Kristóf által vezényelt horvátok.
A csata napján a magyar hadrend már reggel felállt, a délelőttöt a törökökre való várakozással töltötték el. A harcot egy előreküldött magyar lovasosztag kezdte délután, amely a törökök hadrendjét kémlelte ki. A támadás a magyar tüzérség lövéseivel és a jobbszárny lovasainak rohamával kezdődött. A többi magyar csapat is támadott, részben az oszmán tüzérség erejének köszönhetően mindegyik lovasroham kifulladt, a támadók menekülni kezdtek. Legtovább a gyalogosok tartottak ki, a cseh és lengyel zsoldosok egy ideig feltartóztatták a törököket, de csakhamar ők is lemorzsolódtak. A csata másfél óra alatt eldőlt. A magyar sereget szétverték. A menekülőket nem üldözték, a szultán estig lóháton tartotta katonáit, a harc kiújulásától tartva. Ezt már óvatosságból tette. A magyarok túl nagy vereséget szenvedtek, a katonák jelentős része, köztük Tomori is holtan maradt a csatatéren. A király menekülés közben lovával a Csele-patakba bukott és ott fulladt meg...
Sásdi Tamás
Felhasznált irodalom:
Engel Pál - Kristó Gyula - Kubinyi András: Magyarország története 1301-1526, Osiris Kiadó, Bp., 2002
Nagy György: Magyarország apróbetűs története a honfoglalástól napjainkig, Kossuth Kiadó, Bp., 2010.
Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440-1711, História/Holnap Kiadó, Bp., 2006.
Tringli István: Mohács felé 1490-1526. Magyarország története 8. kötet (Főszerk. Romsics Ignác), Kossuth Kiadó, 2009.