A francia-porosz háborút lezáró frankfurti békét követően egy sajátos mozgás indult el a nemzetközi kapcsolatokban, melyet Majoros István „kettős kihívás-válasz viszony”-nak nevezett el az Európa a nemzetközi küzdőtéren című, Ormos Máriával közösen írt munkájában. Ebben az időszakban a helyzet kialakulása a két nagyhatalom, Franciaország és Németország aktivitásának volt köszönhető. Ez a mozgás lélektani láncreakciót indított el: nőtt a fenyegetettség érzése és erősödött a biztonságra törekvés. Ez a helyzet az első világháború kirobbanásában is fontos szerepet játszott.
A bismarcki Európa (1871-1890)
A frankfurti békét követően mintegy két évtizedig az európai diplomácia meghatározó alakjának Bismarck számított. Legfőbb külpolitikai törekvése Franciaország elszigetelése volt, nehogy revansot vegyen az elvesztett háborúért. Ennek érdekében olyan szövetségi rendszert kellett létrehoznia, amely lehetetlenné teszi, hogy Párizs partnert találjon magának a nagyhatalmak között. Bismarck munkáját megkönnyítette, hogy London és Szentpétervár a német egységet az európai egyensúly helyreállításának tekintette és III. Napóleont veszélyesebbnek tartották az egyensúlyra. Franciaország érezte a német fenyegetés súlyát, amely megmutatkozott a vereségen kívül a békefeltételekben, a növekvő demográfiai különbségekben és a német gazdasági növekedésben.
Párizs Németországgal szembeni hátrányait igyekezett megszüntetni, s először megszabadult a jóvátétel terhétől: a határidő előtt fél évvel, 1873 szeptemberében kifizette a békeszerződésben meghatározott összeget. Még 1872-ben törvényt fogadtak el a kötelező katonai szolgálat bevezetéséről, s ezt követően a hadsereg fejlesztésére nagy gondot fordítottak. Bismarck a lépéseket veszélyesnek találta, s hozzákezdett első szövetségi rendszerének létrehozásához.
A három császár szövetsége (1873)
Franciaország izolációjára a német császár, az orosz cár és az osztrák császár által kötött három császár szövetségének kellett a koronát feltennie, melynek létrehozásán Bismarck nagyon sokat fáradozott. A három uralkodó 1872 szeptemberében találkozott egymással, s bár írásos egyezmény nem született, mégis megvetették a későbbi egyezmény alapjait. A három császár szövetségének nevezett egyezmény egy évvel később született meg. Bismarckot továbbra is figyelte a francia belpolitika eseményeit, ahol kormányváltás történt. Félt, hogy egy monarchikus restauráció tönkreteheti addigi munkásságát.
1873 májusában I. Vilmos Bismarckkal és Moltkéval együtt Pétervárra látogatott, ahol 6-án egy katonai egyezményt írtak alá, amely a szerződő felek valamelyikét ért támadás esetére 200 ezer fős hadsereget ígért a megtámadott félnek. A következő hónapban II. Sándor a bécsi világkiállítást látogatta meg: ezt az alkalmat felhasználta arra, hogy június06-án egy konzultatív paktumot írjon alá Ferenc Józseffel Schönbrunnban az európai béke fenntartásáról. Október 22-én I. Vilmos csatlakozott az egyezményhez. Bár ez a feleket csak konzultációra kötelezte abban az esetben, ha az európai békét valamelyik európai hatalom támadó fellépése fenyegetné, Bismarck elgondolása mégis valóra vált: sikerült elszigetelnie Franciaországot. A Monarchia és Oroszország barátsága azonban a keleti kérdés meglehetősen ingatag talaján állt, és ez kétségeket hagyhatott megbonthatatlansága felől.
A politika korlátait jól megvilágította az 1875-ös háborús riadalom. Franciaország hadügyei rendezésébe fogott, megemelte a tisztikar létszámát és a mozgósítható állományt akarta bővíteni 25%-kal. Erre Németországban érzékenyen reagáltak. Bismarck megnövelte a hadsereg békelétszámát és a háború esetére mozgósítható kontingenst. Amikor aztán a visszavágóra vágyó monarchisták kerültek hatalomra MacMahon személyében, a német vezérkar a preventív háborút kezdte el sürgetni. Bismarck nem látta elérkezettnek az időt, de ezt jól kamatoztathatta a bajor szeparatizmus ellen, s a sajtó útján háborús riadalmat keltett. Ezt Londonban és Péterváron komolyan vették, és mindketten a franciák mellett foglaltak állást. Franciaországnak rövid időre sikerült kilépnie az elszigeteltségből.
A nagy keleti válság (1875-1878)
A francia-német krízis megmutatta, hogy Oroszország nem fogja támogatni Németországot egy Franciaország elleni háborúban. Az 1875-ben kirobbant balkáni válság pedig a három császár szövetségében Bécs és Pétervár között foszlatta el a lehetséges szövetségesi reményeket.
A helyszín a Balkán, ahol az előző évtizedben egyesültek a román fejedelemségek, Szerbia független lett, Bulgária pedig a kulturális és az egyházi önállósodás területén ért el eredményeket. A hetvenes években napirendre került az önálló bolgár állam megteremtése.
1875 nyarán Hercegovinában törökellenes felkelés robbant ki az adószedők túlkapásai miatt. A felkelés átterjedt Boszniára és Bulgáriára. A felkelők a törökök kivonulását akarták elérni. A nagyhatalmak egyelőre diplomáciai megoldásokkal próbálkoztak. Képviselőik Reichstadtban tanácskoztak a lehetséges megoldásokról. Andrássy Gyula reformokat szorgalmazott a Török Birodalomban, míg Gorcsakov autonómiát javasolt a felkelt tartományoknak.
Miután 1876-ban a törökök megsemmisítették a Hriszto Botev vezette bolgár emigránsok kis csapatát, Szerbia és Montenegró is hadat üzent Konstantinápolynak. Európa az angol liberálisok vezérének, Gladstone-nak a tudósításából ismerkedett meg a törökök által elkövetett borzalmakkal. A nagypolitika továbbra is a diplomáciai megoldásban reménykedett, s változatlanul a reformok bevezetését szorgalmazta, de megfogalmazódtak felosztási tervek is.
A diplomácia tehetetlensége miatt Oroszország egyre jobban fontolóra vette a fegyveres beavatkozás lehetőségét. Azonban a képben volt az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország. Több hónapos diplomáciai huzavona után 1877. január 15-én Budapesten találkoztak az oroszok és az osztrákok. Itt titkos egyezményt írtak alá, amelynek értelmében ha háborúra kerül sor, Oroszország létrehozhat egy bolgár vazallusállamot, a Monarchia pedig megszállhatja Bosznia-Hercegovinát. A Monarchia azonban kikötötte, hogy a háború eredményeképpen nem jöhet létre egy nagy délszláv állam. Az angolok megnyugtatását szolgálta annak hangoztatása, hogy az oroszok nem foglalják el Konstantinápolyt és a szorosok státusát sem változtatják meg egyoldalúan.
Utolsó kísérletként egy orosz-angol megegyezés révén létrejött londoni jegyzőkönyv követelt a törököktől reformokat. Mivel ezt a szultán április 09-én elutasította, 1877 április 24-én megtörtént az orosz hadüzenet.
A fegyveres konfliktus a Balkánon és a Kaukázusban egyaránt zajlott. Az orosz csapatok június 27-én keltek át a Dunán. Júliusra eljutottak a Balkán-hegységig, de Plevna erődjét harmadik nekifutásra sem sikerült bevenniük, a Sipka-szoros déli kijáratánál pedig a török túlerő rohamait alig tudták visszaverni. A Kaukázusban az oroszok eredményesebbek voltak. Ardahant és Karszt elfoglalták. Hosszú ostrom után Plevna is megadta magát. A Balkán-hegység hágóin átkelve gyorsan haladtak előre. Drinápolyt is elfoglalták, és már Konstantinápolyt fenyegették, amikor 1878. január.31-én fegyverszünetet kötöttek.
1878. március 03-án San Stefanóban megkötötték a békét. Ennek értelmében Románia, Szerbia és Montenegró függetlenné vált. A bolgár egyház alá tartozó területekből létrehozták a Bolgár Fejedelemséget, amely a szultán vazallusállama volt, adófizetés fejében gyakorlatilag majdnem teljes függetlenséggel. 13-án az angol flotta megjelent a Márvány-tengeren, azzal a feladattal, ha az oroszok elfoglalják Konstantinápolyt, a Boszporuszba is behatolnak, s ez végül közvetlen orosz-angol konfrontációhoz vezet.
A béke megsértette a budapesti egyezményt, mert létrehozott egy nagy szláv államot. Ezt a Monarchia saját délszláv lakosai miatt nem tűrhette, Anglia pedig a nagy orosz térnyerést sérelmezte. A két nagyhatalom végül rá tudta venni a kimerült Oroszországot, hogy egyezzen bele egy nagyhatalmi kongresszusba, amely felülvizsgálja a békét.
A nagyhatalmak kongresszusa 1878. június 13-án ült össze Berlinben. Noha az alapkérdéseket már az előzetes megállapodások szabályozták, a tanácskozáson azért akadt vita bőven. Disraeli és Gorcsakov összekülönbözött Bulgária déli határainak meghúzásában, s angol-orosz vita alakult ki a cárizmus kaukázusi szerzeményeinek kérdéseiben is. A törökök makacsul ellenezték Bosznia-Hercegovina tervezett osztrák-magyar annektálását, ezért Disraeli a két tartomány ideiglenes megszállását javasolta. Bulgária jövőjében sem értettek egyet a felek. Disraeli Kelet-Ruméliát autonóm tartományként képzelte el, míg Andrássy egységes, de etnikailag körülhatárolt Bulgáriára gondolt. Az ellentétek annyira kiéleződtek, hogy Gorcsakov és Disraeli hazamenéssel fenyegetőzött. Végül Bismarck kitartó közvetítésének volt köszönhető, hogy az ellentétek elrendeződtek. 1878. július 13-án a hét hatalom képviselői aláírták a San Stefanói békét felváltó berlini szerződést. Bulgáriát 3 részre osztották: Macedónia közvetlenül visszakerült a törökökhöz, Kelet-Rumélia közigazgatási autonómiát kapott, és csupán az ilyenformán megcsonkított Bulgária válhatott autonóm fejedelemséggé. Bulgária orosz megszállásának időtartamát 9 hónapra korlátozták. A szerződés elismerte Szerbia, Románia és Montenegró függetlenségét. A kongresszus jóváhagyta Oroszország területi szerzeményeit és felhatalmazást adott a Monarchiának Bosznia-Hercegovina, valamint a Novibazári Szandzsák megszállására.
A Török Birodalom integritásának elve Berlinben végleg a múlté lett. Franciaország a Berlinbe szóló meghívással kitört a diplomáciai elszigeteltségből. Anglia Ciprus szigetével gazdagodott, Oroszország viszont vereséget szenvedett, mivel csökkent a hatalma a Balkánon. Emiatt a cár Bismarckra haragudott. II. Sándor a kongresszus után kijelentette, hogy nem tartja tovább érvényesnek a három császár szövetségét.
A hármas szövetség kialakulása
Berlin után Bismarck kénytelen volt egy újabb rendszer kiépítéséhez, s a Monarchiával kereste a kapcsolatot. A Monarchia részéről a fogadtatás kedvező volt. I. Vilmos és Bismarck között voltak ellentétek, pl. a legnagyobb probléma az volt, hogy ki ellen irányuljon a szövetség. Andrássy egy oroszellenes szövetségben, míg Bismarck egy Franciaország elleni tömörülésben gondolkodott, végül Andrássy álláspontját fogadták el. Andrássy és Reuss bécsi német nagykövet 1879. október 07-én aláírták a kettős szövetség (Zweibund) nevű egyezményt, amely valóban Oroszország ellen irányult. A német katonai támogatás az oroszok ellen azonban csak akkor érvényesült, ha Oroszország a támadó fél.
Bismarck természetesen Oroszországot sem akarta elveszíteni. 1879 szeptemberében az oroszokkal is tárgyalásokat kezdett. Munkáját megkönnyítette, hogy az orosz külügyek élére az őt csodáló Giers került. Bécs nem rajongott az orosz-német közeledésért, de nem tudott mit tenni, Bismarck rákényszerítette Bécsre a három császár szövetségének megújítását. 1881.június 18-án kötötték meg a megállapodást, amely 3 évre szólt. A kettős szövetség nem szűnt meg, s arra törekedtek, hogy Bécs és Pétervár között csökkenjenek a feszültségek a Balkánon. Ezt szolgálta az a kitétel, hogy a félsziget status quóját egyik fél sem módosíthatja egyoldalúan. A szerződés azonban lehetőséget adott a Monarchiának Bosznia-Hercegovina annektálására, Oroszországnak pedig Bulgária államba tömörítésére. A szerződés elsősorban a németeknek volt kedvező, mivel német-francia háború esetén orosz semlegességet garantált. A két szövetség egymás mellett működött, miközben Olaszország jelentkezésével a bővítés is szóba került.
Olaszország Németországhoz és Franciaországhoz egyaránt kötődött: a pénzügyek Párizshoz, a kereskedelmi kapcsolatok Berlinhez kötötték. Franciaországgal azonban ellentétbe kerültek egyrészt a pápaság, másrészt gyarmati kérdések miatt. Miutéb 1881-ben Tunézia francia protektorátus alá került, ezért Róma Berlinhez kezdett húzni. Az olaszok csak Róma-Berlin szövetséget akartak, amibe Bismarck nem ment bele. Tudta, hogy Rómának Béccsel szemben területi követelései vannak. Bismarck viszont csak akkor hajlott a szövetségre, ha tisztázzák a nézeteltéréseket a két ország között. Tunézia helyzete rákényszerítette Rómát a Monarchiával való megegyezésre, s így 1882. május 20-án létrejött a hármas szövetség. Ez is védelmi tömörülés volt, kölcsönös támogatást biztosítva német és olasz viszonylatban francia támadás esetén. A Monarchia pedig egy oroszokkal vívott háború esetén nem kényszerült kétfrontos háborúra. Működhetett is volna a rendszer, csak hát a Balkánon megint történt valami.
A bolgár válság
A 80-as évek közepére a Balkánon újra feszültség támadt. A színtér újra Bulgária volt. A berlini kongresszus által felosztott két bolgár állam nem létezhetett anélkül, hogy az egyesülés gondolatával ne játsszon egyik fél sem. 1885 szeptemberében Plovdivban felkelés tört ki, és a bolgár fejedelem, Battenberg Sándor az egyesült Bulgária fejedelmének nyilvánította magát. Az egyesülés a berlini kongresszus cikkelyeinek megsértése volt, így számolni lehetett a nagyhatalmak fellépésével, de a szomszédos balkáni államokéval is, akik féltékenykedtek Bulgária megnagyobbodott területe miatt.
Konstantinápoly csapatokat vont össze, és kelet-ruméliai jogainak helyreállítását követelte. Oroszország is tiltakozott, mivel a bolgárok meg akartak szabadulni a nagy testvér befolyásától. Bécs szintén az ellenzők táborát erősítette eleinte, mert azt hitte, hogy az oroszok állnak a dolog mögött. Anglia támogatta a bolgárokat, mert nem örült Szentpétervár balkáni jelenlétének. Bécs rávette Szerbiát, hogy támadja meg a bolgárokat, akik november 13-án hadat is üzentek. A bolgárok azonban Szlivnicánál legyőzték a szerbeket 19-én, majd két nap múlva elindultak Belgrád felé. A bolgárokat Bécs ultimátuma mentette meg, aki a háborúba való belépéssel fenyegetőzött. A békét 1886. március 3-án kötötték meg a háború előtti status quo alapján.
1886. augusztus 20-án oroszbarát bolgár tisztek lemondatták Battenberget és orosz földre szállították. Azonban a fejedelem hívei Stefan Sztambolov vezetésével elfoglalták Szófiát, s visszahívták Battenberget. Ő visszatért, de II. Sándor levélben jelezte, hogy nem szeretné a trónon látni, önkéntes száműzetésbe vonult. Sztambolov lett a régens. A választásokon az oroszellenes irányzat nyert, így az orosz tábornokok mehettek haza. Kellett egy új fejedelem, akit a bécsi Operában találtak meg Szász-Coburg Ferdinánd személyében, aki mellesleg Lajos Fülöp unokája volt. Ferdinánd 1887. július 7-én foglalta el a trónt és Sztambolovot nevezte ki miniszterelnöknek. A bolgár válság orosz vereséggel és Bécs befolyásának megerősödésével véget ért. Az események alapján érthető, hogy a három császár szövetségét nem újították meg.
A francia-orosz szövetség kezdetei
Párizs sokáig nem talált magának szövetségest, amellyel ellensúlyozhatta volna a bismarcki rendszert. Nem volt nagy szüksége rá, de fontosnak tartotta, hogy egy Németországot ellensúlyozó szövetségest találjon magának. Ez azért is fontos volt, mivel a Georges Boulanger vezette revansmozgalom feszültté tette a francia-német viszonyt a 80-as évek második felében. A bolgár válság azonban nem várt lehetőséget hozott Franciaországnak. 1887. november 6-án Bismarck utasítására bezárult a berlini pénzpiac az orosz állami hitelek előtt, ami súlyosan érintette Oroszországot, mivel Németország volt a legnagyobb hitelezője. Bismarck szándékosan pénzügyi nehézségeket akart ezzel okozni az oroszoknak, hogy késleltesse a stratégiai fontosságú vasutak építését, megnehezítve a katonai fejlesztéseket, hogy ezzel megakadályozhasson egy osztrák-magyar-orosz konfliktust. Ez az intézkedés az ősi ellenség franciák karjába lökte az oroszokat. Az oroszoknak ugyanis szükségük volt a kölcsönökre, ezért a párizsi pénzpiac segítségét kérték. A francia pénzvilág pedig kész volt a kölcsönök folyósítására, mivel Oroszországban nagy felvevőpiacot látott. Az oroszok pedig a kölcsönök által modernizálhatták országukat.
1888 decemberében 500 millió frank kölcsönt kapott Oroszország. A gazdasági kapcsolatteremtést katonai követte. Magas rangú orosz katonai küldöttség járt 1888-ban Párizsban és nem mentek haza üres kézzel: jelentős mennyiségű francia puskát rendeltek. Ez még nem jelentett szövetséget, ehhez a külpolitikai feltételeknek is meg kellett változniuk, amely nemsokára be is következett.
Bismarck 1890 márciusában lemondott, utóda Fritz von Holstein báró lett, aki nem tartotta fontosnak annyira Oroszországot. Azzal érvelt, hogy az orosz-német szerződés nem nyújtott védelmet Franciaország támadása ellen, miközben a Balkánon Németországot azzal a veszéllyel fenyegette, hogy belesodródik egy orosz-osztrák-magyar háborúba. Holstein úgy látta, hogy a szerződés meg nem újítása ellenére a jó kapcsolat továbbra is fenntartható Oroszországgal és az oroszok nem fognak szövetséget kötni Angliával vagy Franciaországgal. Később derült ki, hogy mekkorát tévedett.
Az elszigetelődéstől félő Oroszország ugyanis éppen a korábban elszigetelésre ítélt Franciaországgal kezdte keresni a diplomáciai kapcsolatokat. Az oroszok elhatározása nem volt könnyű, mivel a franciák politikai berendezkedése szöges ellentétben volt az oroszokéval. A hatalmi érdekek és a francia bankok hitelei azonban ezeket az ellentéteket is elsimították. 1891-ben a francia hadiflotta a kronstadti hadikikötőbe látogatott. A flotta fogadásán olyasmi történt, ami eddig a világtörténelemben sohasem: III. Sándor levett kalappal és vigyázzállásban végighallgatta a Marseilles-t, Ezt követően augusztus végére megszületett a francia-orosz konzultatív paktum. Párizs katonai szövetséget is kívánt kötni, amely egy évvel később meg is született. A defenzív jellegű szerződés Németország ellen francia részről 1,3 millió, orosz részről 7-800.000 embert irányzott elő azzal a céllal, hogy a németeket kétfrontos háborúra kényszerítse és a Monarchiával szemben is készenlétben kellett állniuk.
A fashodai incidenstől a szívélyes megegyezésig
A 90-es években a gyarmatok felé fordult az európai hatalmak figyelme, s Ázsia, Afrika vált a küzdelmek színterévé. Cikkünk célja nem az egész gyarmati küzdelem bemutatása, csupán azokkal foglalkozunk, amelyek nagy hatást tettek a korszak történéseire.
Franciaország és Anglia egyaránt az Afrikai gyarmatbirodalmát kívánta gyarapítani. Mindketten a fashodai erődre vetettek szemet 1898-ban. Az angolok Egyiptom felértékelődése miatt Szudánt és a Nílus forrásvidékét is ellenőrzés alá kívánták vonni. A franciák pedig vissza akarták szerezni befolyásukat a Nílus vidékén. Szudánban kitört egy felkelés, amelynek leverésére Kitchener tábornokot küldték az angolok. Dolguk végeztével 1898. szeptember.18-án érkeztek meg Fashoda erődjéhez, amelyet nem találtak üresen. Július óta itt állomásoztak a franciák Marchand kapitány vezetésével, aki francia protektorátusnak nyilvánította a régiót. Kitchener csak az erődön kívül tudott tábort verni. A két katona nagyon lovagias volt egymáshoz. Kitchener udvarias jegyzéket adott át, kitűzte az angol és az egyiptomi lobogót, ezek védelmére helyőrséget hagyott hátra és elvonult. A francia kormány nem akart lemondani elsőbbségi jogáról, s a két hatalom közel került a háborúhoz. A franciák az orosz szövetség hátszelével gondolkodtak, azonban az oroszok szövetségüket angol-francia konfliktus esetére érvénytelennek tartják. Az oroszok segíteni se tudtak volna, mivel a térségbe nem vezetett vasútvonal a transszibériai vasúttól. Declassé francia külügyminiszter látva az angolok elszántságát, november elején utasította Marchand-ot, hogy vonuljon vissza. A lépés nagy felháborodást váltott ki Franciaországban, de a német-francia ellentétek miatt nem kockáztathattak háborút Angliával. Nemsokára kiderült, hogy az angol-francia ellentétek korántsem kibékíthetetlenek. Több hónapos tárgyalás után 1899 márciusában megszületett az angol-francia megegyezés, amelyben Franciaország felhagyott a Nílus vidékével, cserébe megkapta a Csád-tó körüli területeket. A megegyezés az első jelentős lépés volt a francia-angol antant létrejötte felé vezető úton.
Afrika déli részére is szerette volna Anglia kiterjeszteni a hatalmát. A Búr Köztársaságban a világ legnagyobb arany-és gyémántlelőhelye volt található. A búrok holland származású fehér telepesek voltak, akik az Orange és a Vaalé folyók völgyében két köztársaságot hoztak létre, Oranjet és Transvaalt. Az angol aranytermelő társaság, a Consolidated Goldfields konfliktusba keveredett a transvaali kormánnyal. Az összeütközésből 1899-ben ultimátum lett, ami kiprovokálta a háborút. Az angolok könnyű győzelemre számítottak, de közel két évet kellett küzdeniük. A háború az országot pusztasággá tette, végül a túlerő győzött. 1902. május 31-én kötötték meg a békét, amelynek rendelkezései alapján Oranje és Transvaal elvesztette függetlenségét és a Brit Birodalom részeként bizonyos autonómiát kapott. Pár évvel később az angol korona negyedik domíniuma lett.
A háború nagy visszhangot váltott ki Európában: Angliát mindenki elítélte és a búrok oldalán állt. Az angol diplomáciának szembe kellett néznie azzal, hogy a „fényes elszigeteltség” (splended isolation) magányossá tette Nagy-Britanniát. Az 1898. évi német flottatörvény megvalósítása komoly fenyegetést jelentett, s az angol közeledést Berlin elhárította. Franciaországgal sikerült Közép-Afrikában az érdekszférákat elhatárolni, de ez nem eredményezett diplomáciai enyhülést. Ekkor léptek színre a japánok, akik Oroszország távol-keleti térnyerése miatt aggódtak. 1902 januárjában aláírták az angol-japán egyezményt, amelyben semlegességet ígértek egymásnak, ha bármelyikük a Távol-Keleten háborúba keveredne, egy harmadik hatalom beavatkozása esetén pedig garantálta a segítséget.
Mivel nem sikerült a németekkel szembeni feszültséget csökkenteni, javítani kellett a kapcsolatokat Franciaországgal. Delclassé felvetett egy Egyiptom-Marokkó cserét. Az angolok ugyan nem rajongtak az ötletért, végül hajlottak a cserére. Első lépésként 1903 áprilisában elismerték a csere elvét. Ezt követte 1903 májusában VII. Edward párizsi látogatása, melyet júliusban a francia elnök, Loubet viszonzott Londonban. Közben megkezdődtek a diplomáciai tárgyalások, melyek 1904. április 8-án az entente cordiale (szívélyes megegyezés) aláírását eredményezték a két ország között. Az egyezmény elismerte a franciák protektusát Marokkó felett, az angolokat pedig megerősítette Egyiptom birtokában. Az egyezmény tehát nem szövetségi szerződés volt, s nem ígért támogatást Franciaországnak Németország ellen.
Orosz-japán háború
Az orosz birodalom harmadik terjeszkedési helyszíne a Távol-Kelet volt, ahol lényegében nem talált konkurenciát. A távol-keleti terjeszkedés egyik leglátványosabb jele volt a transszibériai vasút építésének kezdete 1891-ben. Az építkezés célja az volt, hogy az orosz ipari termékeket vasúton el tudják juttatni Kínába, a Távol-Keletre és fontos stratégiai pozíciókat szerezzenek a keleti térségben. 1896-ban orosz vállalatok koncessziót kaptak a transszibériai vonalhoz kapcsolódó mandzsúriai vasút építésére. Ez a vonal az észak-kínai területeket kapcsolta az orosz érdekszférához. 1898-ban bérbe vették a Liaotung-félszigetet, ahol felépítették Port Artur erődjét és megnyitották Dalnyij kereskedelmi kikötőt.
Port Artur támaszpont megépítése és a mandzsúriai vasútépítés feszült helyzetet teremtett Japánnal. Japán háborúval kívánta Oroszországot itteni pozíciójának feladására készíteni, amelyet diplomáciailag is megfelelően előkészített. A japán-angol és japán-amerikai tárgyalások mellett Péterváron is tárgyalásokat kezdtek Mandzsúria és Korea békés felosztásáról. Ez megtévesztette az oroszokat, akik lebecsülték Japán erejét. Nem is számítottak arra, hogy Japán megtámadja őket. 1904. február 9-én a japánok hadüzenet nélkül megtámadták a Port Arturban horgonyzó orosz flottát. A rajtaütés az orosz hajóhad legütőképesebb egységeit tette harcképtelenné. Az orosz tisztikar közben az admirális feleségének születésnapját ünnepelte, de ha akartak se tudtak volna segíteni: a vlagyivosztoki erők a befagyott tenger miatt el se tudtak indulni. Nemsokára a japánok birtokba vették Koreát. Miután a koreai Csemulpó kikötőjében állomásozó orosz hajók nem tudták áttörni a japánok blokádját, elsüllyesztették magukat. A csendes-óceáni flotta parancsnoka, Sztyepán Oszipovics Makarov gyorsan harcképessé szervezte a hajóhadat, de sokat nem értek el: 1904 áprilisában aknára futottak és elsüllyedtek. Ezután a szárazföldi harcokra helyeződött a hangsúly. Április végén az Alekszej Nyikolajevics Kuropatkin vezette orosz seregek súlyos vereséget szenvedtek a Jalu-folyónál. Közben két japán hadsereg elkezdte Port Arturt ostromolni, amelyet az oroszok visszavertek. Szeptember elején Liojang alatt a túlerő ellenére a cári hadsereg vereséget szenvedett, ezzel Port Artur védői segítség nélkül maradtak. A japánok fokozták az erőd elleni támadást és 57 nap után 1904. szeptember 20-án Port Artur kapitulált. Újabb vereségek érték az oroszokat: 1905 márciusában Mukdennél, majd május végén Csuzimánál. Oroszország békét kért, amelyre Japán is hajlott. 1905 augusztusában aláírták a portsmouth-i békét, amelyben Oroszország lemondott Japán javára a Liaotung-félszigetről, Port Arturról és Dalnyijról, átengedte a Keleti-Kínai Vasútvonal déli ágát és Szahalinnak az 50. szélességi foktól délre eső részét. Jogot kapott Japán az orosz vizeken való halászatra is.
A német agresszió
Az 1890-es évektől egyre inkább szaporodtak a német gyarmati igények komolyságát mutató jelek. 1896-ban II. Vilmos gratulált a búr győzelemhez, amely elmérgesítette az angol-német viszonyt. 1897-ben a német hadiflotta megszállta a Csiau csou kínai kikötőt és kikényszerítette a kínaiaktól az öböl és a kikötő 99 évre való bérbeadását. Ekkorra tehető a Karolina-, a Marina- és a Palau-szigetcsoport megszerzése is. A németek részt vettek 1900-ban a kínai boxerlázadás vérbefojtásában is.
Gyorsan nőtt Németország befolyása a Közel-Keleten is. Ezt a Krupp Művek Törökországba irányuló fegyverexportja és az országba irányuló német tőkeexport segítette elő. 1898-ban a szent sír meglátogatása után Vilmos elérte, hogy német tőke koncessziót kapjon a Berlin-Bagdad vasútvonal megépítésére. A törökországi előretörés összehangoltabb politikát igényelt a Monarchiával, és elmérgesítette a viszont Oroszországgal, Angliával és Franciaországgal. Az angol-francia-orosz gyarmati ellentétek azonban ekkor még nem tették lehetővé az együttes fellépést Németország ellen. Németország éreztette, hogy külpolitikáját egyetlen hatalom érdekeihez sem kívánja hozzáigazítani.
1905-ben Holstein és Bülow a francia-angol antant felbomlasztását tűzte ki célul. Meg voltak győződve róla, hogy ehhez Franciaországot meg kell győzniük a németellenes politika veszélyeiről, s ezt egy olyan kritikus helyzet előidézésében látták megvalósíthatónak, melynek során rádöbbenhetnek, hogy Oroszországtól és Angliától nem várhatnak segítséget. Ezért 1905 márciusában Vilmos Marokkóban tett látogatásán kijelentette, hogy a marokkói szultánnal kíván kapcsolatot tartani, majd a német kormány ezután fenyegetésektől sem mentes javaslatot tett a marokkói kérdés rendezésére hivatott nemzetközi konferencia összehívására. Franciaország marokkói jogainak kizárólagosságáról vagy egy Németország elleni háború között választhatott.
1906 januárjában ült össze a marokkói kérdést megtárgyaló konferencia a spanyolországi Algecirasban. A konferencia egy hatalmas pofont adott a német diplomáciának: Franciaországnak továbbra is megmaradtak a jogai Marokkóban. Az ügy megmutatta Anglia elkötelezettségét Franciaország mellett és Németország ellen. Még a háborút is megkockáztatták volna, mivel Anglia Németország marokkói terjeszkedésétől az atlanti-óceáni brit közlekedési vonalakat érezte veszélyben. Az események tehát megerősítették az angol-francia együttműködés szándékát, amelyet titkos katonai megbeszélések jeleztek. Nagy lépést jelentett a brit diplomácia politikájában az 1907 augusztusában Oroszországgal aláírt megállapodás, amelynek lényege a német előretörés által fenyegetett Perzsia érdekszférákra osztása volt. Európát a megállapodás nem érintette, de áttételesen támogatást jelentett az 1893-ban létrejött orosz-francia szövetségnek.
Az annexiós válság
1906-tól a Monarchia külügyminisztere Aehrental lett, aki aktív balkáni politikát akart folytatni. Korábban Szerbiában oroszbarát kormány került hatalomra, amelyre a Monarchia vámháborúval reagált. Az 1906-ban kezdődő konfliktus gazdasági nehézségeket akart okozni Szerbiának. Azonban Bécs elszámította magát, mivel a szerb gazdaság új felvevőpiacokat talált agrártermékeinek Bulgáriában, Törökországban és Olaszországban. Emellett megerősödött a német és a francia tőke is.
Aehrental terve az volt, hogy Bosznia-Hercegovina annektálását követően a Monarchia megszerzi Szerbia egy részét, hogy elérje Szalonikit. Ezt Romániával és Bulgáriával együtt akarta elérni, akik területeket kaptak volna Szerbiából. Ezt Budapest megvétózta, de Bosznia-Hercegovina kérdése napirenden maradt.
Az annektálásra 1908-ban érkezett el az idő, azonban Aehrental diplomáciailag rosszul készítette elő. Előtte Buchlauban csereügyletet kötött az orosz külügyminiszterrel, Izvoszkijjal. Pétervár áthaladhatott volna flottájával a fekete-tengeri szorosokon, Bécs pedig annektálhatta volna Boszniát. Előbbihez francia és angol beleegyezés is kellett volna, ezért Izvolszkij ellátogatott ez ügyben Londonba és Párizsba, így nem egyeztek még meg semmiről Azonban a Párizsban vásárolt újságból értesült, hogy Bécs bejelentette az annexiót. Szerbia azonnal tiltakozott, az osztrák-magyar csapatok Conrad vezérkari főnök vezetésével pedig felsorakoztak a határon. A japán-orosz háborúban és a forradalomban kimerült Oroszország azonban nem tudott a kistestvér segítségére sietni, így a válság háború nélkül ért véget. Az annexió végeredményben a Monarchia legnagyobb külpolitikai baklövése lett: végleg összekovácsolta az antantot.
Olaszország fordulata és az olasz-török háború
Olaszország számára nem volt elég a Hármas Szövetség, így Franciaországhoz közeledett. Az 1900 decemberében megkötött olasz-francia titkos egyezményben Olaszország a franciák marokkói érdekeltségeinek elismerése fejében jogot nyert Tripolisz és Kürenaika elfoglalására. Az 1906-os algecirasi konferencián már nyíltan Franciaországot támogatták. Ugyanebben az évben megkötésre került az angol-francia-olasz szerződés, amely elismerte Olaszország etiópiai jogait. 1909 októberében következtek az oroszok. A szerződés értelmében Olaszország elismerte Oroszország érdekeit a Boszporusz és a Dardanellák térségében, cserébe jogot nyert Tripoliszra és Kürenaikára. Ezután jöhetett a megvalósítás. Olaszország 1911.szeptember 29-én hadat üzent Törökországnak, és csapatokat küldött Tripoliszba. A gyors katonai sikereket követően 1911. november 5-én az olasz parlament deklarálta Tripolisz annektálását. A folytatásban az olaszok megszerezték az égei-tengeri Dodekanészosz szigeteket is. A háborút az 1912. október 18-án megkötött lausanne-i béke zárta le, melyben Törökország elismerte Olaszország szuverenitását Tripolisz, Kürenaika és a Dodekanoszosz szigetcsoport felett. A területek egyesítése után Líbia néven gyarmatot szervezett Olaszország.
A második marokkói válság
Németország nemsokára újra elővette a marokkói kérdést, amelyhez csak ürügy kellett, amelyet az 1911 májusában kirobbant fezi felkelésben talált meg. Az európai telepesek védelmében Franciaország beavatkozott és elfoglalta a várost. Ezzel megsértette az algecirasi konferencián elfogadott status quót. A németek lehetőséget láttak a beavatkozásra és a Párduc nevű ágyúnaszádot küldték az adagiri kikötőbe. A német kormány a párducugrással kompenzációs tárgyalásokra kívánta kényszeríteni a franciákat, s Marokkó francia megszállásáért cserébe az egész Francia-Kongó elcsatolását követelte. Ezt Franciaország határozottan elutasította. London közbelépése tárgyalásokat eredményezett, és 1911. november 4-én megegyeztek a franciákkal. Megszületett a Marokkó-Kongó szerződés, amelyben Franciaország szabad kezet kapott francia protektorátus létesítésére Marokkóban, s a térségben valamennyi nagyhatalomnak kereskedelmi szabadságot garantáltak, Németországnak meg kellett elégednie Francia-Kongó északkeleti peremterületeivel, amelyet Kamerun német gyarmathoz csatoltak.
A Balkán-háborúk
A balkáni országok teljes függetlenségének kivívására irányuló törekvés a XX. század elején megerősödött. Ennek sikeres megvalósítása szükségessé tette a Balkán államainak szövetségét. A szövetség létrehozásának legfőbb nehézségét az jelentette, hogy sikerül-e Szerbiának, Bulgáriának és Görögországnak Macedónia felosztásában megállapodnia. Orosz közreműködéssel sikerült a vitás kérdések rendezése, és 1902. március 13-án aláírták a szerb-bolgár szövetségi szerződést, amelyben a két ország kölcsönösen támogatást ígért egymásnak, titkos záradékában pedig felosztotta egymás között a macedón területeket. Aláírták a szerb-bolgár katonai egyezményt is, amelyet a bolgár-görög és a szerb-montenegrói szerződés követett. Ezzel létrejött a Balkán-szövetség.
1912-ben feszültté vált a viszony a szövetségesek és Törökország között, bár a Monarchia és Oroszország leszögezték, hogy a balkáni status quo megváltoztatásához nem járulnak hozzá. Montenegró 1912. október 9-én megtámadta Törökországot. 17-én hadba lépett Szerbia és Bulgária, majd másnap Görögország is. Elkezdődött az I. Balkán-háború. Törökország nem számíthatott a sikeres védekezésre. Ráadásul a bolgár csapatok közvetlenül Konstantinápolyt veszélyeztették, s így minden lehetséges erőt annak védelmére kellett bevetni. A szerbek elfoglalták a Vardar felső szakaszának völgyét, a Novi Pazar-i szandzsákot és Albánia északi részét. Szalonikibe görögök vonultak be, egy órával a bolgárok előtt. Csupán Drinápoly, Janina és Szkutari erődje maradt török kézen.
A török ellenállást főként a közvetlen közelből támadó bolgár csapatoknak kellett leküzdeniük. December elejére a törökök visszavonultak a csataldzsai sáncokig. A bolgárok 30 km-re álltak Konstantinápolytól. A fővárost védők ellenállását azonban nem sikerült megtörni. A török kormány békét kért. A béketárgyalásokra Londonban került sor. Az váltotta ki a legnagyobb vitát, hogy mi legyen a felszabadított területekkel. Az eredeti terv az volt, hogy az albán területeket felosztják Montenegró, Szerbia és Görögország között. 1912. november 28-án azonban Vlorában az albán képviselők kikiáltották Albánia függetlenségét. A nagyhatalmak döntése az autonóm albán államot a szultán szuverenitása alá helyezte. A szerbeknek el kellett hagyniuk Durazzo kikötőjét, Montenegró pedig kiürítette Szkutarit. Ezzel Albánia visszanyerte külön állami létét, és elzárta Szerbiát vágyától, a tengerparttól.
Az 1913. május 30-án Londonban megkötött békeszerződés végül csak Törökország határait húzta meg. A törökök a Midia-Enosz vonalra szorultak vissza. A felszabadult területek hovatartozásáról a győzteseknek kellett megegyezniük. Ez nehéz volt, mindenki a legnagyobb részre vágyott. Az ellentétek újabb háborút robbantottak ki.
1913. június 29-én Bulgária megtámadta exszövetségeseit. A bolgárok azonban nem tudtak sikereket elérni, és védekezésbe mentek át. A bolgárok hátában a Románok is hadműveletekbe kezdtek, elérkezettnek látva az időd Dél-Dobrudzsa bekebelezésére. Támadtak a törökök is. Bulgária összeomlott. A békét 1913. augusztus 10-én írták alá Bukarestben. Szerbia megkapta csaknem egész Macedóniát, Görögország Dél-Macedóniát, Szalonikit és Thrácia nyugati részét kapta. Kelet-Thrácia egy részét Drinápollyal együtt visszaadták a Török Birodalomnak. Bulgária így elveszítette hódításaival együtt több régi területét is.
Ez a háború már mutatta, hogy ki hova fog később csatlakozni: Szerbia, Görögország és Románia együtt az antanthoz, Bulgária és Törökország pedig a központi hatalmakhoz.
Sásdi Tamás
Felhasznált irodalom:
- 19. századi egyetemes történelem 1789-1914. (szerk.: Vadász Sándor), Korona Kiadó, Bp., 2005.
- Diószegi István: Az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikája. Tudomány-Egyetem sorozat (főszerk.: Glatz Ferenc), Vince Kiadó, Bp., 2001.
- Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gyula: Oroszország története. Pannonica Kiadó, 2001.
- Kozári József: Egyetemes történelem 1849-1918. EKF Líceum Kiadó, Eger, 2005.
- Magyarország története a 19. században (szerk.: Gergely András). Osiris Kiadó, Bp., 2003.
- Németh István: Németország története, Aula Kiadó, Bp., 2004.
- Ormos Mária – Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Felemelkedés és hanyatlás 1814-1945. Osiris Kiadó, Bp., 2003.