Az előzmények
Nagy Lajosnak fiú utód híján leányát, Máriát fiúsíttatnia kellett, hogy jogilag férfinak számítson. A magyar hatalmi elit elfogadta Lajos javaslatát a 12 éves lány fiúsítására. Apja halálát követően 1382. szeptember 17-én Székesfehérvárott megkoronázták. Ezért is használták rá jogosan a rex (király) megjelölést a regina (királyné, királynő) helyett. Helyette ténylegesen azonban anyja, Erzsébet uralkodott, és a hatalmát egyre növelő Garai Miklós nádor. 1385 tavaszán a lányt megbízottak révén hozzáadták Orleans-i Lajos francia királyfihoz, annak ellenére, hogy Luxemburgi Zsigmonddal már régebben eljegyeztették. A sértett Zsigmond sereggel érkezett az országba és 1385 őszén kikényszerítette a vele történő házasságkötést, amelyet Budán meg is tartottak. Zsigmond azonban elhagyta az országot, hogy nagyobb haddal visszatérve megszilárdítsa hatalmát Magyarországon. Ugyanezen év őszén a magyar trónra meghívott Durazzói (Kis) Károlyt a lemondott Mária királynő jelenlétében II. Károly néven Székesfehérvárott a Szent Koronával megkoronáztak. Károly nem sokáig élvezhette trónját, mert Mária egyik híve halálos merényletet követett el ellene. 1386. február 7-én. Károly hívei az anyakirálynőt, Erzsébetet és Máriát is börtönbe vetették, sőt Erzsébetet lánya szemeláttára megfojtották. Zsigmond seregével Mária kiszabadítására az országba érkezett. 1387. március 31-én magyar királlyá is koronázták. Seregével a Délvidékre indult, és kiszabadította a Horváti-pártiak fogságában tartott Máriát. 1395-ben a várandós Mária lovasbalesetet szenvedett, és néhány nappal később koraszülött csecsemőjével együtt meghalt. Halálával a trón egyedüli birtokosa immár Zsigmond lett. Mária halálát követően Zsigmond a nagyhatalmú osztrák báró Cillei Hermann leányát, Borbálát vette nőül, tőle született egyetlen törvényes gyermeke Erzsébet, akit 1422-ben adtak feleségül V. Albert osztrák herceghez. Albert apósa 1437-ben bekövetkezett halála után magyar, cseh és német-római király lett (a magyarok a Zsigmond halálát követő kilencedik napon december 18-án, szokatlan egyetértésben koronázták meg őt Székesfehérvárott). Zsigmonddal szemben, aki Európában gondolkodott, s nem tartotta elsőrendű kérdésnek országai szuverenitását - Albert Magyarországot kívánta birodalma központjává tenni, ami bizonyára hízelgett a magyar uraknak. Felesége, Erzsébet sajátosan értelmezte az őt megillető jogokat: I. Lajos leányának, Máriának példáját tekintette érvényesnek önmagára nézve, úgy gondolta, hogy apja halála után ő legalábbis társuralkodó, tehát nem királyné, hanem királynő. Ennek persze semmi reális alapja nem volt, a későbbiekben azonban rengeteg bonyodalmat okozott. 1439 nyarán Albert a török ellen indult, de a sokszoros túlerő hírére és a táborban kitörő vérhas járvány miatt visszafordult. Budáig jutott, onnan Bécsbe indult, azonban útközben őt is megbetegítette a járvány, és október 29-én meghalt.
Ebben a szerencsétlenül végződő hadjáratban, (majd az ezt követő trónharcokban) tűnt fel egy katona, aki zsoldosai élén egyedüliként aratott sikereket néhány kisebb csatában Szendrő környékén, melyekért megkapta első országos rangját, a szörényi bán címet.
Ő volt Hunyadi János.
A nagy törökverő
Történelmünk egyik legsikeresebb, Európa-szerte elismert és dicsőített hadvezérének korai éveiről vajmi keveset tudunk; sem származásáról, sem születésének helyéről, idejéről nincsenek vitán felül álló ismereteink. Születési idejéről Elekes Lajos: A Hunyadi-kérdés c. munkájában azt írja, „1387-től 1425-ig szinte évenként születhetett volna”, majd a két véglet között döntve 1407-re teszi a dátumot, amit a történészek zöme el is fogad. Apja kun kenéz vagy román bojár lehetett Vojk, Vajk vagy Vuk néven. Szakály Ferenc Magyarországra szakadt havasalföldi bojárcsaládról beszél, melyben az apa, Serbán fia Vajk, udvari főtisztviselőként látott el államigazgatási feladatokat. Román eredetükre enged következtetni, hogy kortársai Hunyadit sokáig Oláh Jánosként emlegették, s ő ez ellen sosem tiltakozott. „Havasalföld népének nevezetes szülötte” volt Thuróczy János Krónikájában, Pietro Ransanus, a nápolyi király követe azonban „Epithoma rerum Hungararum” c. munkájában azt bizonygatja - legalábbis a mű nyomtatott formájában - hogy a Duna egy Corvinum nevű szigetéről indult a család. A Corvinum név viszont a Palermóban és Budapesten található kéziratokban Covinumként szerepel, ami Temeskubint jelentette, régi magyar nevén Kevét, ma Kovint Szerbiában, a Dél-bánsági körzetben. Bonfini - Mátyás olasz humanista történetírója - szerint ott született Hunyadi, Ransanus is onnan származónak véli a családot.
Egy közismert teória szerint - ami leghatározottabban Heltai Gáspárnál jelenik meg, de már Bonfini is említi - Hunyadi János Zsigmond király és a szép román Morzsinay (Morsinai) Erzsébet szerelmének gyümölcse. A leányt a király feleségül adta Vajkhoz, kinek hallgatását Hunyad birtokával vásárolta meg. Elgondolkodtató érdekesség, hogy Vajk és Erzsébet következő fiát, a törökverő öccsét szintén Jánosnak keresztelték, ami csak olyankor szokott előfordulni, ha a két gyermek nem ugyanattól az apától származott. Ehhez az elmélethez kapcsolódik a hollós címerre magyarázatot adó legenda: Zsigmond egy gyűrűt adott az anyának, hogy a felnövő fiú majdan azzal igazolhassa magát. A gyűrűt a játszadozó gyermektől elrabolta egy holló, hogy visszaszerezhessék nyíllal kellett lelőni a madarat. Miután János igazolta magát atyja előtt, rangban egyre magasabbra emelkedett, így lett a család címerállata a holló. Kevésbé ismert származástörténetet ír le 1787-ben megjelent „Hunniás” c. művében Pálóczi Horváth Ádám. Eszerint Hunyadi törvényes királyi gyermek, anyja, Mária királynő novigradi fogsága idején szülte meg férje, Zsigmond király fiát. Féltve újszülöttjét Horváthi Jánostól egy hű emberével kicsempésztette, aki sajátjaival együtt nevelte, majd Rómába szöktette, ahol papok nevelték anyja haláláig. Ezután a pápa a Máriától kapott gyűrűvel hazaküldte a fiút Zsigmondhoz. „Hunyadi könnyezve hallgatja származásának történetét. Mátyásnak atyai tanácsokat adva meghal” - adja Kapisztrán János szájába a fikciót a szerző. Ezeket a történeteket a mesék világába kell sorolnunk, már csak azért is, mert mint tudjuk Zsigmond után egyetlen leányutód maradt. Ha lett volna egy zsenge ifjúkorától tehetségesnek mutatkozó fia, a nagyhatalmú király és császár aligha törődött volna annak törvénytelen vagy gyanús származásával.
A korban szokásos módon János gyermekként elkerült otthonról. Apród volt Ozorai Pipónál, Zsigmond híres olasz hadvezérénél, Csáki György székely ispánnál, Lazarevics István szerb despotánál, majd Újlaki Miklós familiárisa lett. Ezek a nagy nevek arra utalnak, hogy apja elég értékelhető dolgot tett le az ország asztalára ahhoz, hogy fiait a legjobb házaknál fogadják. 1430-ban Albeni János zágrábi püspök, főkancellár mellett kijutott a bázeli zsinatra, 1433-ban pedig Zsigmond udvari lovagja lett, akivel Itáliába is elmehetett. Ott Visconti herceg zsoldosa lett, így megismerkedhetett az olasz hadművészettel, de harcolt a husziták ellen is, tőlük a híres harci szekerek titkát leste el. Kora legjobb zsoldosvezéreitől tanult.
Egy jómódú délvidéki köznemes lányát, Szilágyi Erzsébetet vette feleségül. Az ő előéletéről semmit sem tudunk, még azt sem melyik évben született (bizonytalan forrás alapján néhol 1410-et említenek), nem ismerjük esküvőjük időpontját sem. Amit tudunk, hogy két fiúk biztosan született: László 1431 körül, Mátyás 1443-ban. A nagy korkülönbség valószínűsít több gyermeket is, akik korán meghalhattak. Erzsébet asszony komoly szerephez férje halála után jutott, akkor mutatkozott meg valódi karaktere: anyatigrisként harcolva fiaiért mindenki által tisztelt, sőt félt nagyasszonnyá vált. Ő érte el, hogy V. László esküvel ígérje, nem áll bosszút Hunyadi Lászlón nagybátyja meggyilkolásáért (más kérdés, hogy a király megszegte szavát), és ő harcolta ki hatalmas pénzáldozattal Mátyás kiszabadítását Prágából, s még több pénzzel és fegyveres erővel támogatta fiát a királyválasztás során. A sikeres választás után birtokai vezetésével foglalkozott, mondhatni visszavonult. Jó gazdasszony volt, számadásai, gazdasági iratai tömegét őrzi az Országos Levéltár (a Révai Nagylexikon adata). A kor egyik legszebb palotájává alakította Vajdahunyadot, ahol új ferences kolostort is építtetett. Furcsa módon halála dátuma sem ismert, ami egy király anyja esetében joggal elvárható lenne. 1483-ban vagy 1484-ben halt meg, vagyonát végrendeletileg egyetlen unokájára, a nagyon szeretett Corvin Jánosra hagyta.
Hunyadi Albert halála után a fiatal lengyel király, Jagelló Ulászló trónra emelését támogatta, mert felmérte, hogy sem az öncélú hatalomra törő Cillei-liga, sem a kormányzásra alkalmatlan Luxemburgi Erzsébet a csecsemő V. Lászlóval nem képesek megvédeni az országot a török terjeszkedéstől. Ezzel szemben az épp csak 15-16 éves, ám tehetségesnek mutatkozó, lengyel-magyar perszonáluniót, s főleg egyesített törökellenes erőt hozó Ulászló ígéretes uralkodónak tűnt és az is lett. Az ifjú király annak a Jagelló litván nagyfejedelemnek a negyedik házasságából született, aki korábban népe keresztény hitre térítéséért megkapta Nagy Lajos királyunk Jadwiga néven lengyel királynővé koronázott kisebbik leányának kezét, s vele a lengyel koronát. I. Ulászlót (a magyarok a lengyel Wladyslaw nevet fordították így) 1440. július 17-én Pesten koronázta meg Szécsi Dénes esztergomi érsek egy alkalmi koronával ( a Szent Koronát ui. Erzsébet királyné ellopatta és fiával együtt III. Frigyesre bízta). Hunyadi első hadvezéri ténykedése Ulászló javára 1441 januárjában Cikádornál (Bátaszék) zajlott Erzsébet királyné fő támogatója Garai László (az I. (Kis) Károly meggyilkolásában szerepet vállaló, majd Kotromanić Erzsébet védelmében életét veszítő Garai Miklós nádor unokája) ellen. A csata két vezérét, Hunyadi János szörényi és Újlaki Miklós macsói bánokat a király erdélyi vajdává, temesi ispánná és nándorfehérvári főkapitánnyá nevezte ki azzal a céllal, hogy Erzsébet híveit a lehető legtöbb helyről kitakarítsák. A két báró békésen megosztozott a nekik juttatott hatalmon és felelősségen.
Hunyadi gondolkodásának, terveinek központjában a török elleni harc állt. Az első figyelemre méltó győzelmét 1441 nyarán aratta, amikor csapatai élén betört a török kézen lévő Szerbiába. Az ellene felvonuló Iszhak bég seregét megfutamította. Ennél is fényesebb diadalt aratott az 1442-ben Erdélyre törő Mezid bég hadai fölött. Március18-án ugyan vereséget szenvedett a marosszentimrei csatában, amelyben Hunyadi familiárisa, Kamonyai vagy Kemény Simon ruhát és fegyverzetet cserélve vezérével megakadályozta Hunyadi halálát. Négy nappal később, 22-én az erőit összegyűjtő Hunyydi Gyulafehérvár közelében fényes győzelmet aratott a bég fölött, aki maga is holtan maradt a csatatéren. Amíg a győzelemittas törökök őt üldözték - s végül meg is ölték - addig Hunyadi maga felé tudta fordítani a hadi szerencsét. 1443-ban indult a „hosszú hadjáratnak” nevezett török elleni háború. November 3-án a Morava folyó mentén Hunyadi megverte a ruméliai beglerbég túlerőben lévő seregét. E csata során szökött át a keresztényekhez Kasztrióta György, a legendás albán szabadságharcos Szkander bég, aki addig a török portán élt. További győzelmek során a magyarok a Balkán belsejéig hatoltak túljutva Szófián is, de a befagyott hágók okozta akadályt nem tudták leküzdeni, visszafordultak hát telelni. A törökök üldözni kezdték őket, de azokat két csatában (december 24-én és január elején) megverték.
1444-ben II. Murád szultán visszautasíthatatlan békeajánlatot tett (súlyos gondjai támadtak birodalma kisázsiai részén), ezért megkötötték a drinápolyi békét, melynek alapján a török átadta Szerbiát, kiürítette az elfoglalt várakat. A pápa, aki rábírta III. Frigyest, hogy függessze fel végre támadásait Magyarország ellen legalább a török háború idejére, követe, Cesarini bíboros útján támadásra bíztatta Ulászlót. A velenceiek vállalták, hogy hajóikkal megszállják a Boszporuszt és a Dardanellákat, így keletről érkező segélycsapatok nem erősíthetik az európai törököket. A jól induló hadművelet 1444. november 10-én Várna mellett keresztény vereséggel végződött. Önmagában II. Murád kétszeres túlereje ehhez talán nem is lett volna elég, ismerve Hunyadi kvalitásait; kellett még a velencei flotta passzivitása, amellyel tűrték, hogy a genovai hajók fejenként egy aranyért átszállítsák a török katonákat az európai partokra. Ráadásul Ulászló mindenáron harcolni akart, ezért Hunyadi kifejezett tiltása ellenére lengyel lovagjaival lerohanta a janicsárokat, a szultán elit csapatait, akik gyorsan végeztek velük. A király halála fejetlenséget okozott, így aztán hiába ért el sikereket a szárnyakon a magyar lovasság, a támadás összeomlott. A bajban szerencse volt, hogy a török súlyos veszteségei miatt nem tudta üldözni a menekülő keresztényeket. Vlad Dracul havasalföldi vajda a vereség hírére szövetségesből hirtelen ellenség lett, elfogatta és bebörtönözte Hunyadit. Vérdíj ellenében felkínálta a szultánnak, aki azonban visszaüzent, hogy becsületes csatában ő maga kívánja elfogni hős ellenfelét, mire a vajda újra barát lett és elengedte Hunyadit.
A tehetséges, fiatal Ulászlónak mindössze négy év adatott meg a magyar trónon. Utóda az újszülöttként királlyá koronázott négyéves V. László lehetett volna, ha gyámja, III. Frigyes kiengedi a kezéből, erről azonban hallani sem akart. A magyar rendek Hunyadi kormányzóvá (gubernátorrá) választásával oldották a dilemmát a gyermekkirály kiskorúsága idejére. Ezzel Hunyadi János lett az első a magyar történelemben, aki ezt a címet viselte.
Az első magyar kormányzó
A várnai csata után nem volt megbízható hír Ulászló sorsáról, erre hivatkozva nem is nagyon kerestek új királyt. Különösen azoknak kedvezett az interregnum, akik saját részérdekeik kiteljesítésén fáradoztak: III. Frigyes osztrák főherceg (1452-től német-római császár) V. László nevében, de valójában saját céljaira újabb területeket foglalt el a nyugati országrészben. Ulrich von Zilli - magyarosan Cillei Ulrik, Zsigmond király sógora, Erzsébet királyné nagybátyja, tehát a gyermekkirály közeli rokona elfoglalta Szlavónia nagy részét. Jiškra pedig, akit még Erzsébet királyné szabadított az országra, uralma alatt tartotta szinte az egész Felvidéket. A helyzet tarthatatlan volt, ezt minden józanul gondolkodó erő belátta, így az 1446. június 5-i országgyűlésen Hunyadit kormányzóvá választották, meglehetősen korlátozott jogkörrel. Mindenekelőtt az ország egységének helyreállítását várták tőle, de belső hadjáratai távolról sem voltak olyan sikeresek, mint a török ellen vívottak. Nem bírt felülkerekedni Cillein sem (békéjüket gyermekeik eljegyzésével erősítették meg), még kevésbé III. Frigyesen, akivel 1446/47-ben háborúzott, de nem tudta visszaszerezni tőle a nyugati területeket. Jiškra elleni hadjárata pedig tökéletesen eredménytelen maradt, egy-egy fegyverszüneti megállapodás kivételével semmit nem értek el nála.
1452-ben magyar, osztrák és cseh-morva rendek háborúval fenyegető nyomására III. Frigyes végre kiadta V. Lászlót (a szent korona nélkül, amire annakidején 26 ezer arany kölcsönt adott Erzsébet királynénak). Hunyadi lemondott tisztségéről, de ő maradt a királyi javak kezelője, főkapitányként kezelte a várak többségét és megkapta a Beszterce grófja címet. Hatalmas vagyonát (28 vár, 57 mezőváros, ezernél több falu és négymillió hold föld felett rendelkezett) az ország gyarapítására igyekezett fordítani, de az ifjú királyt teljesen befolyása alatt tartó Cillei-Garai ligával és a hozzájuk csatlakozó Újlaki Miklóssal való meddő viaskodásokat elkerülendő visszavonult, s már csak a török elleni védekezés megszervezésével foglalkozott.
A rigómezei kudarc
1448-ban, Szkander bég (Kasztrióta György albán fejedelem) szabadságharcának hírére Hunyadi elérkezettnek látta az időt egy balkáni hadjáratra, melynek sikerét az ott élő keresztények - szerbek, bolgárok, románok - együttműködésére alapozta. Egyetlen, döntő ütközettel számolt. A győzelem érdekében szövetséget kötött II. László havasalföldi vajdával és Szkander béggel is, csak Branković szerb despotával (uralkodóval) nem tudott zöldágra vergődni, aki jobban félt a magyar befolyástól, mint a muzulmán hódítóktól. (A balkánért folyó ütközetben ezért a magyarok minden mozgásáról tájékoztatta a szultánt és seregével megakadályozta, hogy az albánok egyesülhessenek Hunyadival.)
A harcok október 17-én kezdődtek, a döntő viadalra 18-án került sor. Ebben a csatában esett el Hunyadi alvezére Székely János horvát bán, melynek híre szétzilálta csapatait, és megfutamodásra késztette a havasalföldi vajdát. A negatív események sorozata miatt Hunyadi föladta a küzdelmet és elmenekült. II. Murád emberei másnap hajnalban bekerítették a magyar szekértábort, s mind egy szálig lemészárolták a magukra hagyott, kimerült keresztényeket, akik utolsó leheletükig hősiesen védekeztek. Hunyadi seregéből mintegy 16 ezren estek el a csatatéren, a menekülők nagy részét pedig a Branković által uszított szerbek koncolták fel. Maga Hunyadi - aki hatalmasat hibázott, amikor nem biztosította a visszavonulás lehetőségét - Szendrő várában raboskodott hosszú ideig, s csak a magyar országnagyok igen erélyes fellépése és hatalmas váltságdíj (meg László fia túszul adása) mentette meg attól, hogy az áruló szerb fejedelem kiadja Murádnak.
A rigómezei kudarc főleg a balkáni államokat sújtotta. A magyar határokat Hunyadi továbbra is képes volt megvédeni, a kis országokra azonban hamarosan rázúdult a muszlim áradat.
A nándorfehérvári diadal
1453-ban a világpolitikában egy várható, mégis nehezen feldolgozható esemény következett be: május 29-én Konstantinápoly megadta magát a török túlerőnek, s ezzel a térségben végleg megszűnt a tengerszorosokat védő keresztény hatalom, megszűnt az ezeréves bizánci birodalom maradványa is. A nyugat-európai országok vezetőit megdöbbentette a muzulmán veszély súlya, de úgy gondolták, hogy a Balkán apró államai és Magyarország megállítják a veszedelmet, amit saját magukra nézve távolinak tartottak. II. Mehmed következő lépése Szerbia megtámadása volt, s mert a szultán felmérte, hogy európai összefogástól, keresztes hadaktól nem kell tartania, egész seregével Nándorfehérvár ostromába kezdett 1456 júliusában. III. Calixtus pápa pénzt vett ki az egyházi jövedelmekből hadi célra, és elrendelte a híveknek, hogy minden délben imádkozzanak a Balkánért és Magyarországért, erre pedig harangszó figyelmeztesse őket (Imabulla), ennél többet azonban nem tudott tenni; hiába próbált keresztes hadat gyűjteni, erőfeszítései nem jártak sikerrel. Megbízottjai, köztük Giovanni da Capistrano - magyar nevén Kapisztrán János - előbb inkább a „görögkeleti szakadárok” megtérítésével foglalkoztak, mintsem sereg-gyűjtéssel, később azonban Kapisztrán harminc ezres keresztes hadat toborzott, aminek a majdani győzelemben jelentős szerepe lett. Itthon a saját érdekét érvényesíteni akaró, rövidlátó Cillei-Garai liga úgy találta, hogy ez a megfelelő alkalom Hunyadi erejének megtörésére, s a vészhelyzetben magára hagyták a főkapitányt, aki 10-12 ezres magánhadseregével, és nagyjából kétszer annyi környékbeli önkéntessel fogott hozzá Nándorfehérvár védelmének megszervezéséhez. Mire azonban megérkezett már folyt a vár ostroma, amit sógora, Szilágyi Mihály védett hétezer katonájával. Az ágyúk megjelenése előtt épült vár falai nem sokáig tudtak ellenállni a kor leghatékonyabb tüzérségének. Hogy megakadályozza a felmentő seregek egyesülését a várbeliekkel, a szultán 200 hajójával lezárta a dunai utat, ezt azonban a másik oldalról és a Száváról indulva, saját hajóival és szerb dereglyékkel Hunyadi gyakorlatilag megsemmisítette, így éjszaka élelmet és erősítést küldhetett a nélkülöző várbelieknek. Július 21-én Mehmed döntő rohamra szánta el magát. E roham kapcsán keletkezett Dugonics Titusz legendája, aki nem bírt el a lófarkas zászlót kitűzni szándékozó török katonával, ezért önfeláldozóan magával rántotta a mélybe. Akár megtörtént, akár nem, a védők elszántsága meghátrálásra késztette az oszmánokat, 22-én reggelre nem maradt muszlim a város területén. Az aznapi újabb rohamra készülődő törököket Kapisztrán fegyelmezetlen keresztesei közül előbb csak néhányan, majd egyre többen nyilazni kezdték. A szerzetes csónakba szállt, hogy megpróbálja visszafordítani őket, de emberei félreértették. Azt hitték, hogy az élükre akar állni, s még nagyobb hévvel támadtak. A meglepett törökök a szedett-vedett keresztesek ellen fordultak, őrizetlenül hagyva táborukat és ágyúikat, amit Hunyadi a várból észrevett, s egyetlen lovasrohammal elfoglalta az ellenség tüzérségi állásait, majd saját ágyúikkal lövette rakásra az ostromlókat. Mehmed szultán, aki korábban azzal kérkedett, hogy Magyarország elfoglalásakor Nándorfehérváron reggelizik, Budán ebédel és Bécsben vacsorázik, állítólag az öngyilkosság gondolatával foglalkozott szégyenében, mindenesetre vesztesként vonult vissza a vár alól világverő serege maradványaival.
Európa ünnepelt, a pápa augusztus 4-ét ünneppé nyilvánította, s az Imabullát kiegészítve a déli harangszóhoz hálaimát rendelt. A magyar történelem egyik legfényesebb katonai sikerének köszönhetően a törökök 1521-ig még csak nem is terveztek hadjáratot Magyarország ellen.
A diadal híre talán még el sem jutott Európa minden részébe, amikor a táborban kitört pestisjárvány augusztus 11-én elragadta a nagy törökverőt, aki nem érhette meg a kiérdemelt ünneplést.
Márk Éva
Felhasznált irodalom:
Dümmerth Dezső: A két Hunyadi. Panoráma Kiadó Budapest 1985.
Emlékkönyv Mátyás király halálának 500. évfordulójára. Rázsó Gyula és V. Molnár László szerk. Zrínyi Kiadó, Budapest 1990.
Kiss-Béry Miklós: Albert magyar királysága. Duna International Kiadó, Budapest
Kiss-Béry Miklós: I. Ulászló és V. László; Duna International Kiadó Budapest
Kulcsár Péter: A Corvinus-legenda; Mátyás király. Barta Gábor szerk. Akadémiai Kiadó, Bp. 1990.
Szakály Ferenc: Magyarok Európában II. Magyarország a török terjeszkedés útjában. Háttér Lap- és Könyvkiadó, Budapest 1990.
Márk Éva: A Hunyadiak kora I.
