A holokauszt nemzetközi napja

A holokauszt nemzetközi napja

A magyarországi zsidóság holokauszthoz vezető útja és „égő áldozata”

Az auschwitzi tábor felszabadulásának napját, január 27-ét az ENSZ a holokauszt nemzetközi emléknapjává tette. Írásunk az itt illetve más koncentrációs táborokban elpusztult emberekre, elsősorban a magyar zsidókra emlékezik. Pilinszky János írja Ars poetica helyett című művében: „Auschwitz ma múzeum. Falai közt a múlt - és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja - azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb. Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze - az utolsó elhányt bádogkanálig - soha nem látott metamorfózison ment itt keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahová annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket, lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi. Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit. Pedig ezek a század betűi; ezek a kor betűformái.”

Igaza van a költőnek: a mai kor emberének is feladata ezeknek az „elvéthetetlen jegyeknek” az elolvasása és értelmezése, „Az, ami 1939 és 1944 között megtörténhetett és megtörtént, erre kötelez, vagy arra ítél, hogy mindinkább irreálisnak érezzük azt, amit magunk mögött hagytunk, és fokozottan mindazt, ami utána következett és következik még.”

Ehhez kívánok hozzájárulni az itt következő tanulmánnyal, amely két, honlapunkon már megtalálható munka egybeszerkesztéséből született meg.

A Tanácsköztársaság bukását követően megerősödött az antiszemitizmus Magyarországon. A zsidókat tették meg bűnbaknak a bolsevik lázadásért. Az ellenforradalom a zsidók ellen fordult. Az országban tevékenykedő ellenforradalmi különítményesek több mint ezer zsidót pusztítottak el. A legdurvább, több halálos áldozatot követelő incidens a Pest megyei Izsák és Orgovány közelében zajlott le. A Héjjas Iván vezette különítményesek 1919 novemberében a Bács-Kiskun megyei Orgoványon 36 személyt végeztek ki. Köztük a helyi direktórium vezetőjét, a vörösőrség parancsnokát, a helyi tanítót, kommunista szimpatizánsokat és ártatlanokat is, főként zsidókat. A zsidó tanárokat, bírókat, köztisztviselőket lefokozták, vagy eltávolították állásukból.

1920-ban megszületett az első korlátozó törvény, az úgynevezett numerus clausus, amely az egyetemeken a zsidó diákok arányát az ország lakosságához viszonyított arányuk mértékében korlátozta: azaz az összes diák számának öt százalékában. Ezzel az intézkedéssel a technikai antiszemitizmus a magyar alkotmányos élet egyik sajátosságává vált. A Horthy-kormányzat politikai fegyvertárának állandó eszköze maradt az antiszemitizmus, még akkor is, ha Bethlen, Károlyi és Gömbös kormánya alatt javult is zsidók helyzete. Bethlen visszaszorította a zsidóellenes túlkapásokat. Gömbös 1932. október 11-én képviselőházi bemutatkozó beszédében pedig a magyarországi zsidóságról a következőket mondta: „…A zsidóságról őszintén akarok beszélni erről a helyről. Ami a zsidókérdést illeti: nyíltan kijelentem, hogy revideáltam régi álláspontomat! A zsidóságnak azt a részét, amely sorsközösséget ismer a magyar nemzettel, éppúgy testvéremnek kívánom tekinteni, mint többi magyar testvéremet. Én láttam a háborúban zsidó hősöket, akik bátran és vitézül küzdöttek a keresztényekkel együtt, arany vitézségi érmet is nyertek. (…) Ismerek zsidó vezető férfiakat, akik velem együtt imádkoznak a magyar sorsért, a nemzet boldogulásáért és szebb jövőért. És azt is tudom, hogy a zsidóságnak azt a részét, amely nem tud vagy nem akar beilleszkedni a magyar nemzet társadalmi közösségébe, elsősorban ők fogják elítélni.” Az egyetemi diákság körében egyre erősödött az antiszemitizmus. A debreceni egyetem zsidó diákjai például éppen az erősödő zsidóellenességre válaszul létrehozták Makabea név alatt egyesületüket. Tevékenységük kétirányú volt. Egyrészt kulturális tevékenységet folytattak, másrészt, tagjaik rendszeresen kardpárbajra hívták ki az őket sértegető antiszemita egyetemi hallgatókat. A városban nagy megdöbbenést váltott ki, mikor az egyesület legügyesebb vívója, Cserépfalvi Miklós párbajban végigvágta Rugonfalvi Kiss István rektor orvostanhallgató fiának arcát. A Turul egyetemi diákszervezet tagjaiban azonban csak fokozódott ezt követően a gyűlölet. 1932 novemberében a Turul tüntetést szervezett. Hangos kiáltozások közepette haladtak végig a városon, majd behatoltak a Simonffy utcán működő egyetemi könyvtárba és onnan a zsidó egyetemi hallgatókat kiűzték. Ezt követően szinte évről évre törte ki botrányok. A német nemzetiszocialista párt népszerűségének rohamos növekedése hatott a magyar a magyar középosztályra és egyetemi hallgatókra. A német származású német irodalom professzor előadásain nyíltan uszított a zsidók ellen, és lelkesen dicsőítette a náci Németország eredményeit. A magyar professzorok közül is többen követték a példát. A bölcsészeti karon a zsidó hallhatók csak a hátsó padsorokba ülhettek. Rendbontó egyetemi hallgatók gyakran betörtek a zsidónegyedbe.

A német orientáció, az irredenta törekvések és az 1929/30-i gazdasági világválság kétségbeejtő hatása egyre inkább a fasizmus felé sodorták az országot. Hiába állította fel a magyar zsidóság Budapesten a ma is működő, első világháborús Hősök Templomát, hiába bizonyították a Hadviseltek Aranyalbumával nagyszámú és eredményes részvételüket a magyar hősök arzenáljában, a hatalom ellenük fordult.

Az 1936-os választáson már a parlamentbe is bejutottak a nemzeti szocializmus eszméje mellett elkötelezett pártok képviselői.

A 30-as évek végére ugyan javult a gazdasági helyzet, az úgynevezett zsidótörvények viszont egyre inkább megfosztották jogaiktól a hazai zsidóságot. 1938-ban életbelépő ún. I. zsidótörvény (1938. évi XV. tc.) öt év alatt húsz százalékkal kívánta csökkenteni a zsidók részvételét a nemzet gazdasági és kulturális életében. Ausztria német megszállását követően a hitlerizmus tekintélye és befolyása rohamosan nőtt Magyarországon. Az 1939-es választásokat követően a szélsőjobboldalnak már 30 képviselője ült a parlamentben. 1939. május 5-én fogadta el az országgyűlés a második zsidótörvényt (1939. évi IV. tc.), amelyet még az előző, az Imrédy-kabinet nyújtott be Németország és hazai követőinek nyomására. A II. zsidótörvény, amely már faji alapra helyezkedett, az iparban és a kereskedelemben 12%-os, az értelmiségi pályákon 6%-os, az állami alkalmazottak körében pedig 0%-os kvótát állapított meg. A törvény szerint zsidónak az minősült, akinek legalább egyik szülője vagy két nagyszülője izraelita vallású volt. A III. zsidótörvény (1941. évi XV. tc.) megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést és az azon kívüli nemi kapcsolatot is.

Magyarország 1941 nyarán lépett be a II. világháborúba, amikor hadat üzent a Szovjetuniónak, és német nyomásra, noha megnemtámadási egyezmény kötötte, megtámadta Jugoszláviát, és megszállta a Délvidéket. Már a harcok megindulása előtt a katonaköteles zsidó férfiakat, fegyveres szolgálat helyett fegyvertelen, úgynevezett munkaszolgálatra és megkülönböztető jel viselésére kényszerítették. A munkaszolgálatosokat felügyelő „karpaszományos” keretlegények (felsőbb jóváhagyással) folyamatosan kínozták és gyilkolták a szerencsétlen zsidókat, akik közül többet egyenesen az orosz aknamezőkre küldtek, hogy alattuk robbanjon fel az elhelyezett akna. A „büntetések” között gyakran szerepelt a kikötözés, a botozás és a hideg télben meztelenre vetkőztetés.

1941 júliusában és augusztusában belügyminiszteri utasításra, "rendezetlen állampolgárságra" való hivatkozással több tízezer zsidót - németországi, lengyelországi menekülteket, de igen nagy számban magyarországi születésű embereket is - internálótáborokba gyűjtöttek, majd az (akkori) ukrán-magyar határ menti Körösmezőn felállított internálótáborba szállítottak. Innen aztán, úgymond, "eredeti lakóhelyükre", az időközben német és magyar megszállás alá vett Ukrajnába, közelebbről a nyugat-ukrajnai Kamenyec-Podolszkij térségébe toloncolták őket. Itt már javában működtek az SS keretében működő Einsatzgruppék, mozgó kivégzőosztagok. Ezek végeztek – kollaboráns ukrán rendőrök és egy honvéd utászalakulat közreműködésével – 26 600 személlyel (ez az adat áll Franz Jaeckeln tábornok jelentésében az augusztus 27-28. során végrehajtott tömeggyilkosságról). A "magyar kisholokausztnak" vagy "magyar előholokausztnak" nevezett eseménynek körülbelül 16-18 000 Magyarországról kitoloncolt zsidó esett áldozatul, a többiek helybeliek voltak.

1942. január 20–23. között a Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, Grassy József vezérkari ezredes, Deák László ezredes és Zöldy Márton csendőr százados vezette katonai és csendőr alakulatok partizánrazzia ürügyével több száz ártatlan újvidéki lakost (köztük nőket, gyerekeket, öregeket) lőttek agyon a nyílt utcán, vagy géppuskáztak a jeges folyóba. A délvidéki "hideg napok" során a hivatalos magyar adatok szerint a honvédek és csendőrök 3340, zömében szerb civil polgárt gyilkoltak le, köztük 729 nőt és 147 gyermeket. A halottak között volt mintegy 700 zsidó is.

Az újvidéki események a magyar politikai életben is vihart kavartak. Többen, így például Bajcsy-Zsilinszky Endre kisgazdapárti politikus is követelte a bűnösök felelősségre vonását. A kormányzat a nyomás hatására hajlandónak vizsgálatot indított, amely bebizonyította Grassyék bűnösségét, ennek ellenére Horthy mégis megszüntette az eljárást. Bajcsy-Zsilinszky folyamatosan igyekezett napirenden tartani az ügyet, így 1943 októberében, amikor Horthy és köre megpróbálta megszerezni a nyugati szövetségesek szimpátiáját, újra elővették azt. Az elkövetők hadbíróság elé kerültek, ám a négy főbűnös (Feketehalmy-Czeydner, Deák, Grassy, Zöldy) 1944 elején megszökött az igazságszolgáltatás elől, és Németországba menekült. Az itthon maradt vádlottak súlyos, 10-15 éves börtönbüntetést kaptak. A szökevények az ország német megszállása után visszatértek. Feketehalmy-Czeydner az SS-ben valaha szolgált legmagasabb rangú külföldiként SS-Obergruppenführer lett. Grassy SS-altábornagyi rangot kapott és a Hunyadi SS-hadosztály parancsnoka lett, Zöldy pedig csatlakozott a Gestapóhoz. A pert a német megszállás után újratárgyalták, az elítélteket felmentették. A háborút követően azonban a bűnösöket felelősségre vonták, elítélték, majd kiadták Jugoszláviának, ahol egy újabb eljárás után kivégezték őket.

A IV. zsidótörvény (1942. évi XV. tc.) értelmében zsidók a továbbiakban nem vásárolhattak mezőgazdasági ingatlant, sőt meglévő földjeiket is el kellett adniuk.

1944. március 19-én a német csapatok megszállták az országot, Eichmann és hírhedt kommandója Magyarországra érkezett, a „zsidókérdés végső megoldása” végett. Minden zsidót összeírtak, és sárga csillag viselésére kötelezték őket. Előbb gettókba gyűjtötték őket, majd május 15-én megkezdődött a vidéki zsidóság deportálása, vagonokba zsúfolása, koncentrációs táborokba, főként Auschwitzba szállítása, először Kárpátaljáról, majd az ország egész területéről. A megsemmisítő táborokban mintegy félmillióan – a magyarországi zsidóság közel kétharmada – pusztultak el. Debreceni zsidók egy csoportját 1944. június 27. és június 30. között Auschwitz helyett egy ausztriai táborba deportáltak. A strasshofi elosztó táborból a környékbeli falvakban és városokban szórták szét őket. Legtöbbjüket mezőgazdasági munkára fogták, másrészük a romeltakarításban és légvédelmi létesítmények építésében vett részt. Szelekció nem volt, a családok többnyire együtt maradhattak. Nem volt egyforma sorsuk a táborokban élő deportáltaknak. Voltak, akik bevárhatták a felszabadulást, mások eljutottak Teresienstadtba és ott szabadultak fel. Tragikus sors jutott azonban két csoportnak. Május 3-án az egyik 223 debreceni zsidóból álló csoportot visszavonuló SS katonák Persenbeugban legyilkolták. Hasonlóan tragikus sors érte a Göstling an der Ybbsben felállított kisebb tábor lakóit. A visszavonuló SS csapatok a tábort tűz alá vették, majd a szálláshelyet rágyújtották a bent tartózkodókra. A háború után 23 férfi, 43 nő és 10 gyermek megégett holttestét találták meg azon a helyen. Mind e szörnyűségek ellenére a Strasshofba deportáltak még is szerencsésnek mondhatták magukat, hiszen az idekerült került magyar zsidók több mint 80 százaléka túlélte a háborút. Miként a budapesti zsidóság többsége is életben maradt Horthy és mások közbelépésének köszönhetően.

A fővárosban a zsidókat úgynevezett csillagos házakba, majd gettóba zárták. 1944. augusztus végén, amikor a front Magyarország területére tevődött át, Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter egy időre leállította a deportálásokat. Horthy Miklós kormányzó megpróbált „kiugrani” a háborúból: 1944. október 15-én proklamációjában bejelentette, hogy Magyarország leteszi a fegyvert. Másnap, október 16-án a fia életével megzsarolt Horthy lemondott, és Szálasi Ferencet nevezte ki kormányfővé. Szálasi hatalomra kerülése után újraindult a zsidók Horthy által júliusban leállított deportálása, megkezdődött az addig nem érintett budapesti zsidóság Németországba szállítása, ezt azonban mintegy két hét után leállították a német nyomás ellenére is, így a budapesti zsidóság nagy része megmenekült a haláltáboroktól. A Szálasi-kormány a munkaszolgálatra rendelt zsidókra nélkülözhetetlen ingyenmunkaerőként számított. Körülbelül ötvenezer munkaszolgálatost átadott a németeknek, akiket a Bécs környéki védelmi rendszer építésére vezényeltek, ahol mintegy felük elpusztult a rossz ellátás és bánásmód miatt. Miközben az ország fokozatosan az előrenyomuló orosz csapatok kezére került, a féktelen terror lett úrrá. Mivel a deportáló vonatokat már nem tudták útnak indítani, bujkáló és szomszédjaik által feljelentett, vagy az utcán és másutt, kegyetlen módon összefogdosott zsidókból gyalogmenetet indítottak nyugat felé. Ebből a „halálmenetből” csak kevesen tértek vissza. Az életben maradt munkaszolgálatosokat is nyugatra irányították. Közülük sokan út közben pusztultak el, vagy meggyilkolták őket, mint a bori haláltáborból út közben megölt Radnóti Miklós költőt, vagy Szerb Antal irodalomtörténészt.

A pesti gettót (időhiány miatt) nem tudták deportálni, ott mintegy 70. 000 ember zsúfolódott össze, közülük hétezren az éhezés és a járványok következtében elpusztultak, akiket a Dohány utcai zsinagóga kertjében temettek el. Ma ott áll Varga Imre szobrászművész emlékfája, amelynek „leveleire” a meggyilkoltak neveit jegyezték fel. A nyilas egységek a fővárosban folyamatosan raboltak, és válogatás nélkül gyilkolták az üldözött zsidókat, az őket rejtegető magyarokat és az ellenállógyanús személyeket. Az úgynevezett „nyilas házak” pincéiben (például a zuglói Thököly étterem épületében) kínzóhelyiségeket rendeztek be. Az elfogott zsidókat a jeges Dunába lőtték. A gettó két egykori bejáratánál később táblát helyeztek el, a Dunába öltek emlékét pedig a Vizafogónál és a Margit híd pesti hídfőjénél emlékmű őrzi.

A pesti gettó 1945. január 17-én szabadult fel, a főváros budai oldala (noha a németek a hidakat mind felrobbantották) február 13-án került szovjeturalom alá, ország területén a hadműveletek pedig április 12-én értek véget. A marxista történetírás mitikus dátumával, az április 4-vel szemben.

Különböző munkákban különböző számadatok láttak illetve látnak napvilágot. Én ebben a „számháborúban” a legtöbb történész által elfogadott adatokat használom. A korabeli Magyarország területén élt közel egymillió zsidó kétharmadát, több mint 600 000 embert, a mai Magyarország területén élt hatszázezer zsidóból pedig mintegy 400 000 főt pusztítottak el a holokauszt idején.

Az üldözöttek mentésében az országosan ismert személyek mellett számos egyszerű ember is kivette részét. Tettüket a Világ Igazai között 725 olyan magyart tartanak számon, akik a vészkorszak idején zsidókat mentettek. A teljesség igénye nélkül csak néhány név: Almásy László, id. Antall József, Apor Vilmos, Bay Zoltán, Ferenczfalvi Kálmán, Ferenczy Béni és felesége, Karády Katalin, Karig Sára, Kopácsi Sándor, Nagybaczoni Nagy Vilmos, Ottlik Géza és felesége, Pátzay Pál és felesége, Salkaházi Sára, Slachta Margit, Szalai Pál, Szőnyi Zsuzsa, Sztehlo Gábor.

A magyarok mellett a semleges országok követségei is tevékenyen részt vettek az üldözöttek menekítésében. Ezen a téren Raoul Wallenberg, a svéd nagykövetség titkára volt a legeredményesebb. Jelentős embermentést végzett a svájci Carl Lutz is, akárcsak az olasz Giorgio Perlasca, aki spanyol követnek adta ki magát a németek előtt.

Az egyik leglátogatottabb történelmi portál a történelemklub.com főszerkesztője Harmat Árpád a magyarországi deportálásokról készített tanulmányt, amely megtalálható http://www.tortenelemklub.com/magyar-toertenelem/forradalmak-es-a-horthy-kor-1914-1945/74-magyarorszagi-zsido-deportalasok alatt.

Már a tanulmány megjelenésekor a honlapon található hozzászólások rovatban jeleztem gondjaimat az írás néhány állításával kapcsolatban, de rövid idő elteltével ezt a hozzászólást eltávolították. A cikk viszont változatlan formában ma is olvasható. A holokauszttal való hazai szembenézés a legfájdalmasabb elrendezetlen ügye történelmünknek. Az utóbbi időben éles vitát kiváltó Romsics-ügy a magyar történésztársadalmat is megbolygatta. Ugyancsak fokozta a közbeszédben meglévő feszültséget Csatáry Lászlónak, a kassai deportálások egyik kulcsszereplőjének leleplezése és letartóztatása. Ennek kapcsán felmerül a kérdés, mi a történész feladata és felelősége. Nem lehet más, mint az objektív tényekre, adatokra támaszkodó értékelés. Nem hallgathat el megmásíthatatlan tényeket. Mivel Harmat Árpád cikkében több megállapítás téves, elnagyolt, illetve elhallgatott, ezért szükségesnek érzem, hogy itt ismét vitába szálljak megállapításaival.

Harmat Árpád szerint 1944. március 31-én Eichmann kereste fel a Zsidó Tanácsot. Ezzel szemben a tény az, hogy a Zsidó Tanács tagjai járultak Eichmann elé. Hitler magyarországi megbízottja mindent megtett annak érdekében, hogy megelőzze a pánikot. Kijelentette, hogy legfontosabbnak a hadiipari termelés fokozását tartja, ezért, mint mondta, a zsidóknak munkaszolgálatot kell teljesíteniük. A zsidó vezetőknek azt bizonygatta, hogy a háború idejére átmeneti intézkedéseket vezetnek be. Ha hajlandók fegyelmezetten dolgozni, ő mindentől megvédi őket, ellenkező esetben azonban könyörtelen lesz. Nyilvánvaló a hazugság!

Nem szólt a szerző az előzményekről, noha talán érdemes lett volna megvizsgálni az ezt közvetlenül megelőző eseményeket.

Március 19-én a pesti izraelita hitközség Síp utcai irodájában megjelent Eichmannt helyettese, Krumey SS-alezredes, illetve Wisliceny SS-százados és közölték, hogy másnap reggel találkozni akarnak a zsidóság képviselőivel. A másnapi találkozón a náci tisztek bejelentették, hogy minden zsidó ügy az ő hatáskörükbe tartozik, majd utasítást adtak, hogy a zsidók készítsenek átfogó jelentést a hitközségek felépítéséről és vagyonáról. Azt is megparancsolták, hogy a zsidó vezetők alakítsák meg új képviseleti szervüket, a Zsidó Tanácsot. Ez után megnyugtatták a jelenlévőket, hogy bár lesznek korlátozások, de zsidó származása miatt senkit sem ér majd bántódás.

Debrecenben is, e forgatókönyv szerint zajlottak az események. Azért hozom majd a debreceni példákat, mert ezt ismerem a legjobban. 1998 nyarán több napon keresztül folytattam beszélgetést Schwartz Sándor A-17854-es számú auschwitzi túlélővel, aki deportálásának és megmenekülésének történetét A halál árnyékának völgyében címmel könyv alakban is megjelentette. Sajnos ezekről a beszélgetésekről hangfelvétel nem készült, ellenben bőséges jegyzetanyaggal rendelkezem. Másik forrásom Gonda Moshe Élijáhu: A debreceni zsidók száz éve című könyve, amely Tel Avivban jelent meg 1971-ben.

A németek Debrecent 1944. március 20-án szállták meg. A Gestapo emberei még aznap megjelentek a zsidó hitközségek hivatalaiban. Azonnali hatállyal megszüntették a hitközségek autonómiáját és parancsot adtak itt is a Zsidó Tanács felállítására. Ezzel egyidejűleg megkezdődtek a németek zsarolási manőverei. Azért vagyok kénytelen ezt aláhúzni és kiemelni, mert az szerző azt állítja, hogy „A zsidók mindig vállalták, hogy segítenek Eichmannak!”. Nos, a vállalni valamit számomra azt jelenti, hogy szabad akarat szerint dönteni bizonyos dolgokban. Nem beszélhetünk vállalásról akkor, ha azt zsarolás hatására tesszük. Már pedig itt ez történik. Egy egykorú zsidó levélben olvasható: „Naponta egyre növekvő számban követeltek ágyakat, szőnyegeket, dísztárgyakat. (…) Csak napok kérdése és beáll a teljes letörés.”. Megindult a lakások lefoglalása. Néhány óra alatt el kellett hagyni azokat. Március 30-án az ún. hitközségi bérházban egyszerre öt lakást kellett elhagyni zsidó lakóinak.

Harmat Árpád a deportálások három fázisáról ír.

„Az első fázishoz tartozó sárga csillagok kiosztását például mindig maguk a zsidók csinálták, sőt magukat a sárga csillagokat legtöbbször "élelmes" zsidó vállalkozók készítették és adták el honfitársaiknak.” – írja a szerző. Nos, ezeket tudtommal nem a zsidó tanács osztotta ki. Az 1240/1944. ME sz. kormányrendelet rendelkezett a sárga csillag viseléséről. Ez minden hat éven felüli magyar zsidók számára kötelezővé tette a csillag viselését. A 10 X 10 cm-es csillagot varrással, el nem távolítható módon kellett a ruhára erősíteni. Meglétéről mindenki maga gondoskodott. Élelmes zsidó vállalkozókról ír, akik saját hitsorsosaikon akartak hasznot szerezni. Bizonyára volt ilyen is, de nekem az ellenkezőjéről is vannak forrásaim (Lásd a fent megnevezetteket!). Debrecenben, a rendelet megjelenése utáni napokban, kész sárga csillagokat lehetett látni a keresztény boltosok kirakataiban. A túlbuzgósággal készített áru viszont a nyakukon maradt, mert a zsidók inkább a házilag készített jelet varrták fel.

Nem tesz említést a szerző a németek mindenhol alkalmazott módszeréről: a túszszedésről. Ez a közösség megfélemlítésének eszköze volt. A hitközségek legtekintélyesebb tagjait ejtették túszul. Debrecenben a két zsidó hitközség (status quo ante és a neológ) tagjai közül túszul szedték dr. Kardos Albertet, Gál Samut, dr. Schwartz Artúrt és Schwartz Vilmost, akiket a Józsa község alatti Harstein-birtokon, Hajdúszentgyörgy-pusztán, szöges drótkerítéssel körülvett pajtákba internáltak.

A második fázis: a gettók létrehozása. „A németek a továbbiakban gettókat hoztak létre. Ez azonban nem mindig volt általánosan bevett szokás, csak ott hoztak létre ilyen elkülönített városrészeket, ahol nagy létszámsűrűség koncentrálódott. A gettó építésnél sem kell nagy dologra gondolni. Többnyire egy városrész volt, ahol lefalaztak néhány utcát. A szakmunkákra felfogadtak helyi szakembereket, jó fizetésért, a kulimunkát meg maguk a zsidók csinálták.” – írja Harmat Árpád. Az előtte írtakból - hogy a sárga csillagok kiosztását a zsidók végezték – az olvasó arra következtethet, hogy a gettók felállítását is a zsidók maguk vállalták. „Gettók esetén a gettók felállításában és a gettóba vonulásban is együttműködtek. Ez szinte mindig békésen történt. A helyi újság kihirdette, hogy mi az a dátum, amíg minden zsidónak be kell vonulnia a gettóba.” Ez persze nem így van. A gettók létrehozása nem a németek műve. Az 1610/1944. számú kormányrendelet döntött a zsidó lakások igénybevételéről és a zsidók kényszerlakhely kijelölésével történő összeköltöztetéséről, vagyis a gettók felállításáról. A gettóba való beköltözést rendelet írta elő. Debrecenben a 21838. számú polgármesteri rendelet május 15-t jelölte meg a beköltözés dátumául. Kérdésem: lehetett-e együtt nem működni? Volt-e szabad választási, döntési lehetőségük? Fontos: dr. Kölcsey Sándor polgármester tiltakozott a gettó felállítása ellen, ezért őt a főispán lemondásra kényszerítette, csak úgy, mint Zöld József ügyészt.

Végül a harmadik fázis a gettók felszámolása és a deportálás. A Magyarországra érkezett ún. különleges bevetési egység (Sondereinsatzkommando – SEK), valóban minimális létszámmal dolgozott, mindössze 20 tisztből és alig több mint száz kisegítő erőből (őrök, sofőrök, titkárnők, stb.) állt, így magyar segítségre szorultak a deportálások megkezdéséhez. Ezt biztosította számukra a magyar csendőrség, akikről egyáltalán nem szól a szerző. A jó szervezés és gyomor valóban megvolt az SS részéről, de a deportálásokban résztvevő magyar csendőrökről is elmondható ugyan ez.

Nagyon hiányolom az írásból a magyar csendőrség szerepének tisztázását, illetve a kegyetlen feladatban való részvételük miatt felelősségük elismerését és elítélését. Pedig a szemtanúk gyakran számolnak be a magyar csendőrök kegyetlenkedéseiről. Idézném a szemtanút: „A téglagyárat csendőrök őrizték (a debreceni téglagyárról van szó, ahol a deportálások megkezdése előtt összegyűjtötték a zsidókat) élesre töltött gépfegyverekkel. A csendőrök állandóan kutattak pénz és értéktárgyak után. Egyeseknek dagadt a tarsolya a rablott értéktárgyaktól.”.

A deportálások menetrendjét az alábbi lista csendőrkerületekre bontva mutatja:

I. budapesti csendőrkerület (Pest megye és Budapest agglomerációja): június 30-július 3.

II. székesfehérvári csendőrkerület: július 11.-16.

III. szombathelyi csendőrkerület: július 4-6.

IV. pécsi csendőrkerület: július 4-6.

V. szegedi csendőrkerület: június 25-28.

VI. debreceni csendőrkerület: június 25-28.

VII. miskolci csendőrkerület: július 11-16.

VIII. kassai csendőrkerület: május 15-június 7.

IX. kolozsvári csendőrkerület: május 19-június 9.

X. marosvásárhelyi csendőrkerület: május 19-június 9.

De nem csak a csendőrök húztak hasznot a deportáltakból. „(…) hogy az utolsó zsidók is elhagyták a gettót, a temető csendje borult a gettó területére, az egykor élettől zsongó zsidó utcákra. A csend azonban nem tartott soká. Először megjelentek a „dögkeselyűk”, a gettó holmijait dézsmáló szomszédok. Bár tilos volt, éjjelenként gazdag zsákmánnyal tértek vissza a „kincskeresők” otthonukba. Csakhamar megjelentek a hivatalos közegek is nagy teherautókkal, szállítókocsikkal és elkezdték felhalmozni a bútorokat a Deák Ferenc utcai nagytemplomban; a ruhákat, edényeket, könyveket pedig különféle, raktárként kijelölt házakba hordták össze. (…) Teherkocsik és autók járták a város utcáit is, bútorokat szállítva ajándékul azoknak a „derék polgároknak”, akik hatósági engedéllyel kiigényelték az elhagyott, szép bútorokat. Éjjelenként buzgó ásatások folytak a zsidó házak udvaraiban, kertjeiben, hogy az ott elrejtett kincsekre találjanak. Soha annyi kincskereső nem volt Debrecenben, mint ezekben a tragikus napokban. Nemcsak szerény proletárok egészítették ki készleteiket az elrabolt zsidó holmikkal, hanem jómódú polgárok, még intellektuelek is megtalálták számításukat az elhagyott, vagy elrejtett zsidó javakban.

A száz esztendős szorgalommal felépített zsidó kultúr-közösség így vált néhány hét alatt semmivé.” (Gonda Moshe Élijáhu : A debreceni zsidók száz éve. 257).

És ugyanez zajlott le Magyarország más városaiban és falvaiban, ahol zsidó közösségek éltek!!!

Harmat Árpád azt írja cikke zárszavában, hogy a magyar zsidók „(…) voltaképp ÖNSZÁNTUKBÓL vonultak oda, ahová a németek terelték őket. A magyarázat az, hogy nem tudták mi vár rájuk, vagy a háború utolsó szakaszában, ha tudták is, nem akarták elhinni.”

Nos, ezek az emberek nem önszántukból, hanem halálos precizitással eltervezett, fegyveres kényszerítés hatására voltak kénytelenek megtenni azt, amit megtettek. És ebben nem csak a német, hanem a számos magyar együttműködőnek is felelőssége van. Meggyőződésem, hogy az antiszemitizmus és a holokauszt megítélése a mai magyar társadalomban azért tart ott, ahol, mert még mindig nem voltunk képesek szembe nézni múltunkkal, az elkövetett bűnökkel, hanem előszeretettel hárítjuk azt át a náci Németországra. Pedig a mi közreműködésünk nélkül az a maroknyi német nem lett volna képes véghezvinni azt a szörnyűséget, amit véghezvitt. De ezt el kellene ismerni!

Cikkajánló:

Írta: Topor István