Szerb Antal a 20. század egyik legjelentősebb polgári írója, irodalomtörténésze és esszéistája. Monumentális munkát olvashatunk, a szerző mégis végig élvezetes stílusban, szórakoztatva, olykor a humort sem nélkülözve vezet be bennünket a világirodalom történetébe. 1941-ben, a legvéresebb időkben napvilágot látott mű korosztályok kedvelt olvasmánya lett, és bízunk benne, hogy ma is az. A marxista irodalomtörténet megpróbálta őt és könyvét jelentőségén alulinak feltüntetni, mondván: „lehetetlen őt és művét – úgy egészben – elfogadnunk” (Kardos László), ám kénytelen volt elismerni tehetségét és műveltségét.
Szerb Antal kronologikusan felépített munkája az ókori görög irodalomtól korának, az 1930-as éveknek irodalmáig koronként, szerzőnként haladva mutatja be a fontosabb irányzatokat és alkotókat az epika, líra, dráma, esszé és kritika köréből, gyakorta egymásra utalásokkal. Művében nemcsak magával a szépirodalommal, hanem a tudományokkal is foglalkozik. A szerzők életrajzát legtöbbször csak a lap alján, lábjegyzetben ismerteti, inkább a munkásságukat és a műveket mutatja be, olykor továbbolvasásra motiválja az olvasóját. A végén mintegy vázlatszerűen bemutatja korának irodalmát. Sokszor hoz fel példát a magyar irodalomból is. Ami nagyon megfogott, az az, amikor Mallarmét szobaköltőnek nevezi (Sásdi Tamás). Véleményünk szerint a könyvet kötelezővé kellene tenni minden középiskolában irodalomórán. Valószínű többet tanulnának egyes íróknál és korszakoknál a diákok belőle, mint napjaink irodalomtankönyveiből.
Ezzel az ajánlóval is szeretnénk segíteni Szerb Antal kívánságát, amelyet művének előszavában fogalmazott meg: „Bárcsak könyvem hozzájárulna ahhoz, hogy gyarapodjék és erősödjék az igazi olvasók kicsiny konfraternitása, napjainkban, amikor hallgatnak a Múzsák, és összebújnak azok, akik a múzsákat tisztelik. Mert a világnak égető szüksége van egy kis jóságra – és aki a könyveket szereti, rossz ember nem lehet.”
Sásdi Tamás és Topor István
|
|
