Makkai Sándor: Sárga vihar. Történelmi valóság és folklór a regényben. II. rész

2013.01.23 13:29

 

A tanulmánynak ez a része az Ujváry Zoltán által szerkesztett Ethnica című néprajzi folyóirat 2010-es 2. számában jelent meg.

 

Mitológia és folklór

Makkai Sándor 1934-ben megjelent regénye már címében is fontos mitológiai és folklór elemeket rejt. A jelzős szószerkezet jelzője, a sárga a magyar népköltészet és néphagyomány színszimbolikájában általában a rossz képzetét kelti, a betegséggel és a halállal hozzák kapcsolatba. Bizonyíték erre, hogy Erdélyben ismeretes a sárga gyász emléke.

A sárga szín a 261 oldalból álló első könyvben tizenkétszer fordul elő – átlagosan  tehát 22 oldalanként – a következő alakokban: sárga máglya a nap (24. o.), az ég sárgákat lobban (50. o.), sárga arcú gonosz ördög (50. o.), a zsidók sárga foltos ruhát viselnek (55. o.), sárga pofájú ördögfiak (59. o.), Batu sárga arcú (137. o.), egyforma sárga arcok (137. o.), mozdulatlan sárga arcok (140. o.), sárga arcú rém (147. o.), sárga lovas (147. o.), mozdulatlan sárga arc (167. o.), ezer megkövült sárga arc (174. o.).

A néphagyomány elmúlásra, halálra asszociáló jelentése a bibliai Jelenések könyvéig vezethető vissza. A 6. fejezetben az Apokalipszis négy lovasa közül az egyik sárga lovon érkezik. „És látám, és ímé egy sárga színű ló; és a ki rajta üle, annak neve halál, és a pokol követi vala azt; és adaték azoknak hatalom a földnek negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel és éhséggel, és halállal és a földnek fenevadai által.” [1]

A regényben is felbukkan a sárga lovas képe. Miután Pók Móric beszámolt a királynak a közelgő tatár veszedelemről, az uralkodó szeme előtt egyetlen dolog lebegett: „… hogy őt keresi halálra a sárga arcú rém, hogy az ő vesztétől reméli rögtönös és végleges győzelmét az ország felett. Tehát mind igaz, amit gyermekmesék félértelmű jóslatai, vele született babonás jelek, első eszmélésétől fogva ránehezedő szörnyű nyomások és egész örömtelen élete hirdetett neki: a Táltoskirálynak meg kell vívnia a nagy sárga lovassal.” [2](Kiemelés: T.I.)

A szerkezet alaptagja, a vihar szó is előhív az olvasó emlékezetéből a magyar hiedelemvilágban is megtalálható elemet. E szerint a vihart a gonosz, ártó erők idézik elő. A viharfelhőkben legtöbbször a sárkány vagy boszorkány utazik, vagy táltosok vívnak egymással életre-halálra menő küzdelmet. A sárga vihar tehát értelmezhető a magyarságra törő és azt elpusztító mongol horda metaforájaként.

A regényben több helyen is felbukkan a farkas motívum. „Átkozott farkasnak” tartják a kunokat az első fejezet lázongói (17. o.), és kóbor farkasoknak a főurak (61. o.). A magyarság hiedelemvilágának is fontos szereplője a farkas. Elsősorban a vadság, a rablásvágy, népmeséinkben pedig rendszerint a sötét erők, a rossz principiumának megtestesítője. A táltossá válás első próbatétele is a farkas alakjában megjelenő öreg táltossal való küzdelem. A táltosjelölt, ha győzelmet arat, jogot szerez a táltossá válást eldöntő megmérettetésre, a bika képében megjelenő táltossal való párviadalra. Arany János Toldija is végigjárja ezeket a stációkat.

A regény legfontosabb folklóreleme a táltos-hiedelem köré épül. A táltos a magyar nép hitvilágban a felsőbbrendű lényekkel érintkező, varázshatalmú személy. A legjellemzőbb táltos-vonás a foggal, a burokban, vagy a másodmagával születés. A táltosra azonban nem csak ezek jellemzőek. Táltosnak hívják azt is, aki a kelleténél több testrésszel, például hat ujjal, kettőnél több kézzel vagy lábbal születik.[3]  A táltos testében tehát az általános emberi testhez viszonyítva bizonyos többletet találunk: több fogat, vagy több ujjat, azaz fölös csonttal rendelkezik.

IV. Béla a regényben ilyen táltos-jegyet visel: „Önkéntelenül végigsimított homlokán a bal kezével, és most mindenki láthatta rajta azt a babonás hatodik ujjat.”[4]  A táltos e külső jegyére utal még a regényben Káruly bácsi, aki így korholta társait, amikor megingott hitük a királyban: „Hát volt valaha ilyen király? S hol a szemetek, hogy nem láttátok meg rajta az Isten jegyét, abban a táltosujjban?” [5]

A táltos hat ujjának hiedelme nem csak a magyar hitvilágban található meg, hanem a finnugor népek és a törökség mitikus tudatában is. Diószegi Vilmos ad bizonyítékot arra, hogy táltos-hiedelmünk a rokon népek sámánizmusával tart rokonságot, hiszen a sámánizmus szerint a leendő sámán – a magyar táltos-, garabonciás-, tudós-jelölthöz hasonlóan – ugyancsak fölös számú csonttal rendelkezik (foggal születik, több foga, vagy tíznél több ujja van). [6]

A táltos e külső jegyek mellett más képességekkel is bír, így a jövőbe látás, vagy a megálmodás képessége. Meglétét a magyar folklórban Hoppál Mihály számos példával igazolja: „Rábén is élt régen egy kis szolgagyerek, akiről azt beszélgették, hogy táltos és titkolni se lehetett tőle semmit, mert mindent megálmodik.” [7] (Kiemelés: T. I.)

A regényben IV. Béla is álmodik, és rémlátomások gyötrik: „Az egész országban tudták, hogy a király beteg. Rémlátomások gyötrik. A Tártárosz fiaitól retteg. Valami ördögsereget vár remegve, ami el fogja borítani az országot.” [8]

A király szíve mélyén össze volt fonódva az áldozatra kiválasztott táltosfiú örökös végzethitével. A tatárok betörését követően pedig a következő felismerésre döbben rá: „… megtudtam, hogy egyedül engem jön halálra kergetni ez a vihar… Nem dobhatok eléje senki mást, nem támadhatok a végzetre, csak várnom szabad, s eléje állnom, ha megérkezett… és akkor el kell jönnie a csodának, amiben hiszek… Milliók életévé lesz az életem, s eggyé teszi győzhetetlenül azokat, akik most szerteszét tépve alkalmatlanok volnának arra, hogy túléljék a veszedelmet. És a fiunk más nemzeten fog uralkodni, erősebb és boldogabb ország felépítője lesz.” [9]

A táltos másik tudománya a rejtezés, amely a néprajzi szakirodalomban álhalott, tetszhalott jelentésben szerepel. A rejtezés alatt a táltos közvetlen érintkezésbe kerül a természetfeletti lényekkel, erőt gyűjt, s a felébredést követően csodás dolgokra képes.

Az irodalomban Arany Jánosnál is felbukkan e motívum. Toldi Miklós azt üzeni édesanyjának, hogy gyászba borult a csillaga:

„Egykorig nem látja, még nem is hall róla;

Eltemetik hírét, mintha meghalt volna.

 

De azért nem hal meg, csak olyaténképen,

Mint midőn az ember elrejtezik mélyen,

És mikor fölébred bizonyos időre,

Csodálatos dolgot hallani felőle.” [10]

           

      Nem „szabályos” táltosrejtezés ugyan a IV. Béláé, de a muhi csatát követően, a csázmai kolostorban mégiscsak elvonul a külvilágtól. A bujdosó királyt „olykor látták két kísérőjével, amint távozott, vagy visszatért rövid sétáiról, de egyébként mindig a szobájában tartózkodott.”  [11]  (Kiemelés: T. I.) A rejtezés és erőgyűjtés után egy új király állt alattvalói elé. Tele volt tervekkel, az ország újjáépítésének nagyszerű terveivel, s miután a segesdi udvarházba érkezett, attól kezdve az olyan volt, „mint a rajzó köpű. Hírnökök röppentek belőle szerteszét, lovagok érkeztek s nyargaltak tovább a kapott paranccsal, s mint ahogy a szív szétlöki magából a vért az erek hálózatában, úgy lüktetett végig a megmaradt országrészen a király akarata, mindent megmozgatva, helyre állítva, munkába szervezve.” [12]

Mitológiai gyökerekre vezethető vissza „a helyettesítő halál” motívuma.  Már Homérosznál is találkozunk vele az Iliászban, amikor Patroklosz Akhilleusz fegyverzetét felöltve jelenik meg a csatatéren és esik el. A trójaiak azt hitték, hogy a legyőzhetetlen Akhilleuszt győzték le, így annál nagyobb volt a döbbenetük, amikor a valódi Akhilleusz – barátját megbosszulandó – megjelent a csatatéren, s szörnyű pusztítást hajtott végre a trójaiak körében.

A vezérrel öltözetet cserélő és életét feláldozó hős története két krónikánkban is megtalálható. I. Károlynak 1330-ban Basarab havasföldi fejedelemmel vívott posadai csatájában Héderváry Dezső öltötte magára a szorult helyzetben lévő uralkodó páncélját és fegyverzetét. Kálti Márk a Képes krónika szerzője így örökítette meg a jelenetet: „A király pedig rajta levő címeres fegyverzetét megcserélte Dénes fia Dezsővel - ezt kegyetlenül megölték, mert azt gondolták, hogy ő a király. A király csak nehezen menekült meg kevés hű emberének védelme alatt”.[13] A másik krónikás Thuróczi János. A fegyverzetet cserélő hős ezúttal a Kemények nemzetségéből származó Simon (az 1442-ben Szentimrénél lezajlott csatában), aki öltözetével vonta magára a török sereget, amikor Hunyadi János fegyverzetében jelent meg a csatatéren. Miután Simont a küzdelemben megölték a törökök, ők is úgy hitték, hogy a nagy „törökverő” Hunyadi esett el. Annál nagyobb volt a rémületük, amikor a valódi Hunyadi jelent meg a csatatéren, s az ellenség riadalmát és zavarodottságát kihasználva súlyos vereséget mért rájuk. [14]

A regényben is megtalálható a „helyettesítő halál” motívuma. A muhi csata egyre reménytelenebbnek látszó küzdelmében a nádor, Tomaj nembeli Dénes, önmagát feláldozva menti meg a király életét. „Tomaj Dénesen Béla király ragyogó díszköntöse tündöklött, mellén szikrázott a fejedelmi hatalom ékköves, címeres aranylánca, s a fején, mintha lángok volnának, sugárzottak szét a sisak koronájának aranynyelvei. Mámorosan, boldogan kacagott fel, amikor hallotta a fölismerés rikoltozását maga körül, s gúnyos diadallal csapkodott pallosával a feléje röppenő nyilakhoz. Mégegyszer hátrapillantott, s magasra lökve a pallost, ujjongó kiáltás fakadt az ajkán:

  • Előre, fiaim!

A nagyszerű dandár dörgött, csattogott, hömpölygött mögötte, mint egyetlen óriás lovag, méltó ellenfele a nagy sárga lovasnak.” [15]

Külön réteget képeznek a regényben a székely hiedelemvilág motívumai. Ezek a második könyv első fejezetének első és második részében találhatók.

A legfontosabb folklór elem a Csaba-monda. A regényben az öreg székely táltos Béla királyról úgy beszél, mint Csaba királyfiról, s meg van győződve arról, hogyha a székelység veszélybe kerül, akkor a király bizonyosan el fog jönni, „de nem lappangva, mint valami tolvaj, régi cseléd, hanem mint úr, mint király, mint az ő édesapjuk, mondván: „No, fiaim, itt a szaporája! Gyűljetek ide körém ízibe, s tanítsuk meg amúgy székely-módra a fene toportyánokat, hogy nem juhok reszketnek tőlük ezeknek a hegyeknek a karámjában!” Akkor még a hóttak is feltámadnak, hogy mind ide seregeljenek köréje, s igazán Csaba útjává lesz a Tejút is, amin lenyargalnak Attila vitézei a székely mennyországból, hogy az egész világ csudálja, ami itt lészen.” [16]

A Csaba-hagyomány a XIII. századtól dokumentálhatóan része volt a székelyföldi szóhagyománynak, s népszerűségét bizonyítja, hogy mint élő hagyomány megszakítás nélkül fennmaradt. A székely néphagyomány megőrizte egy Csaba nevű hős emlékét.

Csaba alakja különböző elméletek indukálója volt. Egyes tudósok mitikus alaknak tartják (pl. Marczali Henrik), Grexa Gyula Attila két fiának emlékét látja összeolvadva Csaba alakjában. Győrffy György hipotézise szerint a szavárd magyaroknak lehetett Csaba a vezérük, illetve egyik vezérük, s híre talán még az elszakadás idején, vagy a szétválás után valamikor jutott el a Kárpát-medencei magyarokhoz.

A legvalószínűbb megoldás kidolgozója is Győrffy György, s elméletével számos kutató egyetért. E szerint a Csaba-monda konkrét gyökerei Joannes Aventius Annalium Boiorum libri című történelmi munkájában találhatók meg. A magyar kalandozások leírásánál két ízben is említést tesz egy Schaba nevű magyar vezérről, mindkét alkalommal a más történeti forrásokból is ismert Bultzko (Bulcsú), Lelius (Lél, Lehel), Sura (Súr) és Toxus (Taksony) vezérekkel együtt említve. Tehát Csaba történeti személy, előkelő rangú volt, mi több, ezen a néven létezett. [17]

A moldvai csángó és székelyföldi narratív hagyomány szerint Csaba kun királyfi – tizenötezer feltámasztott és meggyógyított – vitézei élén a Tejúton, a hadak útján tér vissza a székelyek megsegítésére. A monda első ismert szövegváltozatára Ipolyi Arnold Magyar Mithologiájának függelékében lelhetünk: „A fényes hadak ösvénye pedig, melyet jöttökben, s visszatértökben taposának, eltörölhetelen marad az ég boltozatán, az ő lábaik és lovaik patkójinak nyomdoka az, mit derült éjjeleken, mint tejfehér szalagot látsz tündökleni a magasban, s melynek neve azon órától fogva hadak uta a székelyeknél, melyre tekintve megemlékeznek ők Csabáról és apjáról, Eteléről.”[18]

A Hadak útja elnevezés már a XV. században felbukkan a Schlägli szójegyzékben a következő formában: „Galaxia [= Tejút] – hadi uth.” Nyilvánvaló, hogy a Hadak útja megnevezés és a regénybeli Csaba útja, egy és ugyanazon dolog.  A regényben a földjüket hősiesen védelmező székelyek alulmaradtak ugyan a tatárokkal vívott küzdelemben, de harcuk és áldozatuk nem volt hiábavaló. Csaba királyfi végeláthatatlan serege élén vágtatott le hozzájuk, s megállva előttük, elismerő mosollyal bólintott. S talán hősei részesültek abból az írból, mellyel összekaszabolt, halott vitézeit föltámasztja, hogy azok megérdemelt helyükre, a székelyek mennyországába jussanak.[19]

A Mondótűz is sajátosan székely hagyomány. A székelyek hite szerint a nagy sorsfordító eseményeket, mint a háború, a székelyek védőasszonya, a Fehér Asszony, a Fehér Királynő adja hírül, olyaténképpen, hogy hatalmas tüzeket gyújt. A hosszú, fehér hajjal, fehér szűrben megjelenő alak tűz segítségével értesíti a székelyeket a közelgő veszedelemről. A tűz megjelenése a horizonton a közelgő háború jele a magyar folklórban. Hogy mennyire élő a hiedelem, bizonyítja a következő monda is, melyet Landgraf Ildikó közöl kötetében: „1938 őszén egy szép októberi estén, mint legények beszélgettünk a falu között. Akkoriban gyakori volt a tűzvész. Sok szalmás, zsúpos ház leégett. Az esti sötétben a szomszéd faluban kigyulladt házak tüze megfestette, megvilágította az eget. Pamlény felé néztünk, amely Viszlótól keletre esik és feltünt a fény. Mondtuk:

  • Pamlényban jár a „Tűzkakas”!

Így mondták, ha gyújtogatás történt. Csodálkozva néztük, hogy eltelik fél óra és a fény nem alszik ki, hanem továbbterjed. Megy végig keleten, át északra, és a fény felér az égbolt feléig. Onnan továbbterjed egész nyugatig. Félelmetes látvány volt. Sokan bementek a házukba, szentelt gyertyát gyújtottak, imádkoztak, mi meg csodálkozva néztük, hogy vajon mit jelent ez a jel. Kondás Györgyné született Hocza Anna, a falu legöregebb asszonya rémülten mondta:

  • Gyerekek, ez nem tűz, hanem a háború jele! Igen nagy világégés következik. Ez a fény annak az útját jelöli. [20]

A magyar folklórkincs jelentős részét teszik ki a történeti mondák. Ennek egyik fő csoportját az emberi létesítmények keletkezéséhez fűződő alapítási mondák alkotják. Ebbe a típusba tartozó mondát véltem felfedezni a Dénes-vár alapításáról szóló részben (második könyv, harmadik fejezet, negyedik rész, 420-424.), bár mondagyűjteményekben nem akadtam a monda nyomára, mégis annak vélem, mert szerkezetében pontosan megegyezik az ilyen típusú mondákkal.

A második monda a helyekhez fűződő névmagyarázó mondák körébe tartozik. Ezt a típust a regényben a második könyv első fejezetének első részében leírt – az Ördögbarázda nevű helyhez fűződő – monda képviseli. „A két hegylánc között púposodik föl a magasba a Tolvajos, tetején a hágó horpadt nyergével, mely az Ördögbarázdába hajlik. Világteremtése után iszonytató malomkövet hengergettek föl itt az ördögök a bűn magvát őrlő malomhoz, de beleszakadtak, s a roppant kerék elszabadulva a hegyoldalon, százmérföldes sötét barázdát hasítva csattogott alá, darabokra törve szét a völgyek mélyén, ahol százmázsás szilánkjai ma is ott meredeznek szerteszéjjel, rétek közepén, erdők tisztásain, zuhogó hegyi patakok medrében.” [21]

Az ördöghöz fűződő gazdag mondaanyagból a regénybeli mondához közelállót idéz Landgraf Ildikó: „Az út mellett van egy árok, ennek neve Ördögárka. A legenda szerint ez úgy keletkezett, hogy az ördög beivott a szőlőkbe, és mikor hazafelé ment, elkésett a pokolból. Meghúzódott, de viszont egyik gazda, akinek ott volt a tanyája és a földje, elfogta. És csak úgy engedte tovább az ördögöt, hogyha őneki a földje végén egy árkot húz, szánt. Befogta az ördögöt az ekébe, és hajnalra egy hatalmas árkot húzott, és ezzel meggátolta a gazda, hogy az ő földjire, ugye kitérjenek, vagyik rámenjenek a szekerek, és az egyéb állatokat ott nem tudták hajtani. És attól kezdve ezt az árkot Ördögárkának hívták, az árok még ma is megvan.” [22]

Makkai Sándor regényének csak legszembetűnőbb mitológiai és folklór elemeit emeltem ki, és próbáltam megvilágítani azok hiedelemhátterét. A bemutatott példák is igazolják, hogy az író nagyszerű érzékkel építette be regényébe a nép mitikus tudatában rejlő anyagot.

 

Topor István

 


 

Irodalomjegyzék:

 

  1. Arany János költeményei II., Bp., é.n., Helikon K., 129.
  2.  „Beszéli a világ, hogy mi magyarok…” Magyar történeti mondák. Szerkesztette és a bevezetőt írta: Landgraf Ildikó. Bp., 1998., Magyar Néprajzi Társaság – Európai Folklór Központ, 15-49.
  3. Diószegi Vilmos A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Bp., 1998., Akadémiai K., 122-149., 295-342.
  4. Hoppál Mihály A Toldi mitológiai háttere. Új Írás, 1981/11., 68-97.
  5. Hoppál-Jankovics-Nagy-Szemadám Jelképtár. Bp., é.n., Helikon K.
  6. Ipolyi Arnold Magyar Mythológia. Pest, 1854., Kiadja: Heckenast Gusztáv.
  7. Képes krónika. http://mek.oszk.hu/10600/10642/10642.htm#104
  8. Magyar Zoltán Halhatatlan és visszatérő hősök. Egy nemzetközi mondatípus Kárpát-medencei redakciói. Bp., 2001., Akadémiai K., 85-107.
  9. Makkai Sándor Sárga vihar. Bp., é.n., Szépirodalmi K.
  10. Szent Biblia. Fordította: Károli Gáspár. Bibliatársulat, é.n., János apostolnak mennyei jelenésekről való könyve. 259-276.
  11. Thuróczy János A magyarok krónikája. Bp., 1980., Európa K., 358-359.


[1] Szent Biblia. Fordította Károli Gáspár. Bibliatársulat, é.n. Jelenések könyve 268.

[2] Makkai Sándor Sárga vihar. Bp., é.n., Szépirodalmi K. 147.

 

[3] Hoppál-Jankovics-Nagy-Szemadán Jelképtár. Bp., é.n., Helikon K., 186.

[4] Makkai Sándor I.m. 18.

[5] Uo., 290.

[6] Diószegi Vilmos I.m. 15-149.

[7] Hoppál Mihály: A Toldi mitológiai háttere. Új Írás, 1981/11.88.

[8] Makkai Sándor I.m. 18-19.

[9] Uo., 220.

 

[10] Arany János költeményei II., Bp., é.n., Helikon K., 129.

[11] Makkai Sándor I.m. 441.

[12] Uo., 487.

[13] Képes krónika. A király haddal megy Bazarád ellen. http://mek.oszk.hu/10600/10642/10642.htm#104

[14] Thuróczy János A magyarok krónikája. Bp., 1980., Európa K., 358-359.

[15] Makkai Sándor I.m. 343.

[16] Uo., 270.

[17] Az egyes elméletek részletes vizsgálatát Magyar Zoltán mutatja be a Halhatatlan hősök és visszatérő hősök című tanulmányában. Bp., 2001., Akadémiai K., 89-95.

 

[18] Ipolyi Arnold Magyar Mythologia. Pest, 1854.,  Kiadja: Heckenast Gusztáv, 581.

[19] A Csaba írének is nevezett földi tömjén mondai és történeti vonatkozásairól Magyar Zoltán i.m. foglalkozik részletesen, 96-99.

[20]„Beszéli a világ, hogy mi magyarok…” Magyar történeti mondák. Szerkesztette és a bevezetőt írta Landgraf Ildikó. Bp., 1998., Magyar Néprajzi Társaság – Európai Folklór Központ, 15-49.

 

[21] Makkai Sándor I.m. 277.

[22] „Beszéli a világ…” I.m. 189.