Észrevételek Harmat Árpád Magyarországi zsidó deportálások 1944/45–ben című tanulmányához

2012.09.01 17:04

Harmat Árpád írása megtalálható a http://www.tortenelemklub.com/magyar-toertenelem/forradalmak-es-a-horthy-kor-1914-1945/74-magyarorszagi-zsido-deportalasok alatt

 

A tanulmány megjelenésekor a honlapon található hozzászólások rovatban jeleztem gondjaimat az írás néhány állításával kapcsolatban, de rövid idő elteltével ezt a hozzászólást eltávolították. A cikk viszont változatlan formában ma is olvasható. A holokauszttal való hazai szembenézés a legfájdalmasabb elrendezetlen ügye történelmünknek. Az utóbbi időben éles vitát kiváltó Romsics-ügy a magyar történésztársadalmat is megbolygatta. Ugyancsak fokozta a közbeszédben meglévő feszültséget Csatáry Lászlónak, a kassai deportálások egyik kulcsszereplőjének leleplezése és letartóztatása. Ennek kapcsán felmerül, mi a történész feladata és felelősége. Nem lehet más, mint az objektív tényekre, adatokra támaszkodó értékelés. Nem hallgathat el megmásíthatatlan tényeket. Mivel Harmat Árpád cikkében több megállapítás elnagyolt, illetve elhallgatott, ezért szükségesnek érzem, hogy itt ismét vitába szálljak megállapításaival.

Harmat Árpád szerint 1944. március 31-én Eicmann kereste fel a Zsidó Tanácsot. Ezzel szemben a tény az, hogy a Zsidó Tanács tagjai járultak Eichmann elé. Hitler magyarországi megbízottja mindent megtett annak érdekében, hogy megelőzze a pánikot. Kijelentette, hogy legfontosabbnak a hadiipari termelés fokozását tartja, ezért, mint mondta, a zsidóknak munkaszolgálatot kell teljesíteniük. A zsidó vezetőknek azt bizonygatta, hogy a háború idejére átmeneti intézkedéseket vezetnek be. Ha hajlandók fegyelmezetten dolgozni, ő mindentől megvédi őket, ellenkező esetben azonban könyörtelen lesz. Nyilvánvaló a hazugság!

Nem szólt a szerző az előzményekről, noha talán érdemes lett volna megvizsgálni az ezt közvetlenül megelőző eseményeket.

Március 19-én a pesti izraelita hitközség Síp utcai irodájában megjelent Eichmannt helyettese, Krumey SS-alezredes, illetve Wisliceny SS-százados és közölték, hogy másnap reggel találkozni akarnak a zsidóság képviselőivel. A másnapi találkozón a náci tisztek bejelentették, hogy minden zsidó ügy az ő hatáskörükbe tartozik, majd utasítást adtak, hogy a zsidók készítsenek átfogó jelentést a hitközségek felépítéséről és vagyonáról. Azt is megparancsolták, hogy a zsidó vezetők alakítsák meg új képviseleti szervüket, a Zsidó Tanácsot. Ezután megnyugtatták a jelenlévőket, hogy bár lesznek korlátozások, de zsidó származása miatt senkit sem ér majd bántódás.

Debrecenben is, eszerint a forgatókönyv szerint zajlottak az események. Azért hozom majd a debreceni példákat, mert ezt ismerem a legjobban. 1998 nyarán több napon keresztül folytattam beszélgetést Schwartz Sándor A-17854-es számú auschwitzi túlélővel, aki deportálásának és megmenekülésének történetét A halál árnyékának völgyében címmel könyv alakban is megjelentette. Sajnos ezekről a beszélgetésekről hangfelvétel nem készült, ellenben bőséges jegyzetanyaggal rendelkezem. Másik forrásom Gonda Moshe Élijáhu: A debreceni zsidók száz éve című könyve, amely Tel Avivban jelent meg 1971-ben.

A németek Debrecent 1944. március 20-án szállták meg. A Gestapo emberei még aznap megjelentek a zsidó hitközségek hivatalaiban. Azonnali hatállyal megszüntették a hitközségek autonómiáját és parancsot adtak itt is a Zsidó Tanács felállítására. Ezzel egyidejűleg megkezdődtek a németek zsarolási manőverei. Azért vagyok kénytelen ezt aláhúzni és kiemelni, mert az szerző azt állítja, hogy „A zsidók mindig vállalták, hogy segítenek Eichmannak!”. Nos, a vállalni valamit számomra azt jelenti, hogy szabad akarat szerint dönteni bizonyos dolgokban. Nem beszélhetünk vállalásról akkor, ha azt zsarolás hatására tesszük. Már pedig itt ez történik. Egy egykorú zsidó levélben olvasható: „Naponta egyre növekvő számban követeltek ágyakat, szőnyegeket, dísztárgyakat. (…) Csak napok kérdése és beáll a teljes letörés.”. Megindult a lakások lefoglalása. Néhány óra alatt el kellett hagyni azokat. Március 30-án az ún. hitközségi bérházban egyszerre öt lakást kellett elhagyni zsidó lakóinak.

Harmat Árpád a vállalásnak három fázisáról ír.

„Az első fázishoz tartozó sárga csillagok kiosztását például mindig maguk a zsidók csinálták, sőt magukat a sárga csillagokat legtöbbször "élelmes" zsidó vállalkozók készítették és adták el honfitársaiknak.” – írja a szerző. Nos, ezeket tudtommal nem a zsidó tanács osztotta ki. Az 1240/1944. ME sz. kormányrendelet rendelkezett a sárga csillag viseléséről. Ez minden hat éven felüli magyar zsidók számára kötelezővé tette a csillag viselését. A 10 X 10 cm-es csillagot varrással, el nem távolítható módon kellett a ruhára erősíteni. Meglétéről mindenki maga gondoskodott. Élelmes zsidó vállalkozókról ír, akik saját hitsorsosaikon akartak hasznot szerezni. Bizonyára volt ilyen is, de nekem az ellenkezőjéről is vannak forrásaim (Lásd a fent megnevezetteket!). Debrecenben, a rendelet megjelenése utáni napokban, kész sárga csillagokat lehetett látni a keresztény boltosok kirakataiban. A túlbuzgósággal készített áru viszont a nyakukon maradt, mert a zsidók inkább a házilag készített jelet varrták fel.

Nem tesz említést a szerző a németek mindenhol alkalmazott módszeréről: a túszszedésről. Ez a közösség megfélemlítésének eszköze volt. A hitközségek legtekintélyesebb tagjait ejtették túszul. Debrecenben a két zsidó hitközség (status quo ante és a neológ) tagjai közül túszul szedték dr. Kardos Albertet, Gál Samut, dr. Schwartz Artúrt és Schwartz Vilmost, akiket a Józsa község alatti Harstein-birtokon, Hajdúszentgyörgy-pusztán, szöges drótkerítéssel körülvett pajtákba internáltak.

A második fázis: a gettók létrehozása. „A németek a továbbiakban gettókat hoztak létre. Ez azonban nem mindig volt általánosan bevett szokás, csak ott hoztak létre ilyen elkülönített városrészeket, ahol nagy létszámsűrűség koncentrálódott. A gettó építésnél sem kell nagy dologra gondolni. Többnyire egy városrész volt, ahol lefalaztak néhány utcát. A szakmunkákra felfogadtak helyi szakembereket, jó fizetésért, a kulimunkát meg maguk a zsidók csinálták.” – írja Harmat Árpád. Az előtte írtakból - hogy a sárga csillagok kiosztását a zsidók végezték – az olvasó arra következtethet, hogy a gettók felállítását is a zsidók maguk vállalták. „Gettók esetén a gettók felállításában és a gettóba vonulásban is együttműködtek. Ez szinte mindig békésen történt. A helyi újság kihirdette, hogy mi az a dátum, amíg minden zsidónak be kell vonulnia a gettóba.” Ez persze nem így van. A gettók létrehozása nem a németek műve. Az 1610/1944. számú kormányrendelet döntött a zsidó lakások igénybevételéről és a zsidók kényszerlakhely kijelölésével történő összeköltöztetéséről, vagyis a gettók felállításáról. A gettóba való beköltözést rendelet írta elő. Debrecenben a 21838. számú polgármesteri rendelet május 15-t jelölte meg a beköltözés dátumául. Kérdésem: lehetett-e együtt nem működni? Volt-e szabad választási, döntési lehetőségük? Fontos: dr. Kölcsey Sándor polgármester tiltakozott a gettó felállítása ellen, ezért őt a főispán lemondásra kényszerítette, csak úgy, mint Zöld József ügyészt.

Végül a harmadik fázis a gettók felszámolása és a deportálás. A Magyarországra érkezett ún. különleges bevetési egység (Sondereinsatzkommando – SEK), valóban minimális létszámmal dolgozott, mindössze 20 tisztből és alig több mint száz kisegítő erőből (őrök, sofőrök, titkárnők, stb.) állt, így magyar segítségre szorultak a deportálások megkezdéséhez. Ezt biztosította számukra a magyar csendőrség, akikről egyáltalán nem szól a szerző. A jó szervezés és gyomor valóban megvolt az SS részéről, de a deportálásokban résztvevő magyar csendőrökről is elmondható ugyan ez.

Nagyon hiányolom az írásból a magyar csendőrség szerepének tisztázását, illetve a kegyetlen feladatban való részvételük miatt felelősségük elismerését és elítélését. Pedig a szemtanúk gyakran számolnak be a magyar csendőrök kegyetlenkedéseiről. Idézném a szemtanút: „A téglagyárat csendőrök őrizték (a debreceni téglagyárról van szó, ahol a deportálások megkezdése előtt összegyűjtötték a zsidókat) élesre töltött gépfegyverekkel. A csendőrök állandóan kutattak pénz és értéktárgyak után. Egyeseknek dagadt a tarsolya a rablott értéktárgyaktól.”.

A deportálások menetrendjét az alábbi lista csendőrkerületekre bontva mutatja:

I. budapesti csendőrkerület (Pest megye és Budapest agglomerációja): június 30-július 3.

II. székesfehérvári csendőrkerület: július 11.-16.

III. szombathelyi csendőrkerület: július 4-6.

IV. pécsi csendőrkerület: július 4-6.

V. szegedi csendőrkerület: június 25-28.

VI. debreceni csendőrkerület: június 25-28.

VII. miskolci csendőrkerület: július 11-16.

VIII. kassai csendőrkerület: május 15-június 7.

IX. kolozsvári csendőrkerület: május 19-június 9.

X. marosvásárhelyi csendőrkerület: május 19-június 9.

De nem csak a csendőrök húztak hasznot a deportáltakból. „(…) hogy az utolsó zsidók is elhagyták a gettót, a temető csendje borult a gettó területére, az egykor élettől zsongó zsidó utcákra. A csend azonban nem tartott soká. Először megjelentek a „dögkeselyűk”, a gettó holmijait dézsmáló szomszédok. Bár tilos volt, éjjelenként gazdag zsákmánnyal tértek vissza a „kincskeresők” otthonukba. Csakhamar megjelentek a hivatalos közegek is nagy teherautókkal, szállítókocsikkal és elkezdték felhalmozni a bútorokat a Deák Ferenc utcai nagytemplomban; a ruhákat, edényeket, könyveket pedig különféle, raktárként kijelölt házakba hordták össze. (…) Teherkocsik és autók járták a város utcáit is, bútorokat szállítva ajándékul azoknak a „derék polgároknak”, akik hatósági engedéllyel kiigényelték az elhagyott, szép bútorokat. Éjjelenként buzgó ásatások folytak a zsidó házak udvaraiban, kertjeiben, hogy az ott elrejtett kincsekre találjanak. Soha annyi kincskereső nem volt Debrecenben, mint ezekben a tragikus napokban. Nemcsak szerény proletárok egészítették ki készleteiket az elrabolt zsidó holmikkal, hanem jómódú polgárok, még intellektuelek is megtalálták számításukat az elhagyott, vagy elrejtett zsidó javakban.

A száz esztendős szorgalommal felépített zsidó kultúr-közösség így vált néhány hét alatt semmivé.” (Gonda Moshe Élijáhu : A debreceni zsidók száz éve. 257).

És ugyanez zajlott le Magyarország más városaiban és falvaiban, ahol zsidó közösségek éltek!!!

Harmat Árpád azt írja cikke zárszavában, hogy a magyar zsidók „(…) voltaképp ÖNSZÁNTUKBÓL vonultak oda, ahová a németek terelték őket. A magyarázat az, hogy nem tudták mi vár rájuk, vagy a háború utolsó szakaszában, ha tudták is, nem akarták elhinni.”

Nos, ezek az emberek nem önszántukból, hanem előre eltervezett, fegyveres kényszerítés hatására voltak kénytelenek megtenni azt, amit megtettek. És ebben nem csak a német, hanem a számos magyar együttműködőnek is felelőssége van. Meggyőződésem, hogy az antiszemitizmus és a holokauszt megítélése a mai magyar társadalomban azért tart ott, ahol, mert még mindig nem voltunk képesek szembe nézni múltunkkal, az elkövetett bűnökkel, hanem előszeretettel hárítjuk azt át a náci Németországra. Pedig a mi közreműködésünk nélkül az a maroknyi német nem lett volna képes véghezvinni azt a szörnyűséget, amit véghezvitt. De ezt el kellene ismerni!

 

Írta: Topor István